Tanulmányunkban arra keressük a választ, hogy az oszmán hódoltság utáni évtizedekben milyen műveltséggel rendelkezett a pécsi egyházmegyében szolgáló papság. Ez fontos kérdés, mert az ő segítségükkel sikerült újjászervezni az egyházmegye infrastruktúráját, ami az egyik alapja volt a 18. század első felében lejátszódó konszolidációs folyamatoknak.1 Munkánk fő forrásbázisát a Pécsi Egyházmegye 1738–1742 között készült egyházlátogatási jegyzőkönyve adja,2 amelyben feltüntették a plébániákon található könyveket, és rögzítették a plébánosok iskolai végzettségét, nyelvtudását, képzettségét. A forrásadottságnak megfelelően ez esetben kizárólag a világi papi réteget, és közülük is a plébániákon szolgálókat vizsgáljuk. A vizitáció mellett felhasználtunk ismert plébániai könyvtárakban tapasztalt tanulságokat, és analógiaként támaszkodtunk nyugat-magyarországi adatokra, hogy bizonyos mértékig kvantitatív módon is értékelhessük forrásainkat.

Az egyetemes egyháztörténet-írás mára elfogadott tételévé vált, hogy a késő középkori egyházi válságjelenségekért elsősorban a papnevelés megoldatlansága volt a felelős. A papság nem rendelkezett elegendő tudással a keresztény tanokról, a babonákról, tévképzetekről, hiányzott a belső indíttatású hivatástudat, és nem beszélhetünk professzionális papképzésről sem a középkor évszázadaiban.3 A kora újkori katolicizmus legfontosabb eredménye ezért a papi ideál újragondolása, mely révén intellektuálisan képzett, spirituálisan elhivatott, hívei között élő, a közösségéért tenni akaró plébános lett az új, a követendő minta. A tridenti zsinat (1545–1563) harmadik ülésszakán meghozott dekrétumok mögött megtaláljuk a késő középkori helyi reformok tapasztalatai mellett a humanista és a protestáns elvárásokat. Éppen a körültekintő munka következtében sikerült az alapoktól megújítani az egyházat.4

Ezekben a folyamatokban természetesen fontos szerepet játszottak maguk a könyvek, mint a zsinaton meghozott reformok „szabálygyűjteményei”, illetve a könyvnyomtatás, mellyel az egyház széles körben tudta eljuttatni többek között az 1570-ben kiadott Római Misekönyvet (Missale Romanum) és az 1614-ben elkészült Római Szertartáskönyvet (Graduale Romanum). Ez a siker nagyban hozzájárult az európai társadalmak modernizációjához is.5

A tridenti zsinat határozatai azonban csak fokozatosan és viszonylag lassan jutottak el Európa különböző területeire. A zsinat szellemiségét a megreformált kollégiumokból kikerülő papok és szerzetesek, valamint az előbb említett Római Misekönyv és Szertartáskönyv egyre nagyobb példányszámban megjelenő kötetei, illetve az ezek hatására egységesülő liturgia, miserend és szertartások terjesztették. A képzett egyháziak és az általuk használt könyvek jelenlétéből így következtetéseket vonhatunk le a világegyházban bekövetkező reformok helyi megjelenéséről.

A pécsi egyházmegye tridenti szellemű újjászületése a jezsuiták Pécsre költözésével vette kezdetét, ám munkájuk gyümölcsei csak egy évszázaddal később értek be.6 A pécsi misszióban megforduló szerzeteseinek életútjai ismertek Lukács László jóvoltából,7 azt is tudjuk, hogy tartottak fenn iskolát, ám az általuk használt könyvekről eddig nem került elő adat. Ez magyarázható forráshiánnyal is, de tény, hogy a közeli Pozsegában szolgáló világi és ferences plébánosokról az a hír járta, hogy rendkívül tudatlanok, csak egy misekönyvük és egy másik rossz állapotban levő könyvecskéjük van, abból keresztelnek.8 Ez a példa is jól érzékelteti, hogy éppen a könyvhöz való viszony megváltozása, illetve a megszerzett tudás gyakorlati alkalmazása jelenti az új papi műveltségi ideál egyik sarokkövét. Az analfabetizmus, az írott szöveg nem értése és nem értékelése a tudatlanságot, és ez által az alkalmatlanságot jelentette. A könyvhöz való viszony összetettebb lett, az általunk vizsgált források alapján legalább két szintjét különböztethetjük meg. Az első a humanizmus nagy öröksége az újkori művelődésnek, amikor a plébános személyes motivációból gyűjt könyveket, igaz, ezek nagyobb részét már a barokk ízlésnek jobban megfelelő vallásos irodalom teszi ki. A másik szintet a plébános mindennapi munkáját segítő könyvhasználat jelenti, amely a Tridentinumban lefektetett egyházi stratégia része. Ez a két szint ugyanakkor egy célt szolgált, az új papi ideálnak való megfelelést, amely a műveltséget a papi munka alapfeltételévé tette.

A műveltség alapját képező könyvek jelenlétére azonban pillanatnyilag nincsen adatunk az egyházmegyéből. Hiába kért a Nándorfehérváron szolgáló jezsuita Szini István Rómából jámborságra serkentő latin nyelvű könyveket, a rendelkezésre álló források alapján ma nem tudunk olyan kötetről, amely a visszafoglaló háborúk előtt került volna az egyházmegye területére. Veresmarti Mihály Intő s tanító levél; Melyben, a Régi Keresztyen Hitben, a Bátaiakat erőssíti apáturok című, 1639-ben Pozsonyban megjelent könyvének egyik Bátán őrzött példányáról a legutóbbi időkig úgy hitték, hogy a szerző ajándékozta alattvalóinak, ám mára kiderült, hogy Tokay Benedek szentkirályi plébános adományozta 1719-ben a saját plébániájának,9 és csak ezután kerülhetett Bátára.10 E köteten kívül még több 17. századi mű felbukkant a különböző plébániákon. Kővágószőlősön a gall Petrus de Bessaeus (1567–1638) szentek ünnepéről szóló prédikációs szövegének népszerű gyűjteménye mellett11 Benedictus Fidelis Eucharisztiáról szóló morális értekezése12 ma is megtalálható, miként Louis Abelly (1603–1691) teológiai munkája13 és Pázmány prédikációs kötetének Széchényi György általi újabb kiadása.14 Ezek a kötetek azonban nagy bizonyossággal évtizedekkel később kerültek mai állomáshelyükre. Bessaeus belső címlapján Kucsera Jakab és Scultety János neve szerepel. Kucsera Nyitrán született 1691-ben, és csak 1721-ben érkezett az egyházmegyébe,15 társa pedig évtizedekkel később tanított a pécsi szemináriumban.16 Benedictus Fidelis művében szintén az ő nevük szerepel, a Medulla Theologica-ban pedig név nélkül, ám ugyanattól a kéztől, aki Kucsera nevét beírta az előző kötetekben, csupán ennyi: Inscriptus Ecclesiae Kővágoszöllösiensis Anno. 1724. A magyar nyelvű prédikációs kötet Hosszúhetényből kerülhetett ide az 1772-ben fiatalon elhunyt Vasváry Ádám plébános hagyatékából.17

A kővágószőlősivel megegyező eredményre jutottunk Szalántán is. Itt egy 1960-ban készült jegyzék szerint 403 kötetből állt a plébániai könyvtár, ebből két darab származott a 17. századból.18 Weber könyvét sajnos nem találtuk meg, pedig izgalmas kérdés, hogy vajon ki forgathatta a maga korában rendkívül népszerű szerző könyvét.19 A másik Charles Musart plébánosi kézikönyve, amelyet 1654-ben adtak ki Münchenben, ám a possessori bejegyzés szerint „Ex libris P. Michaelis Bajnay. Anno reparatae saluti 1726. in parochia Katholiensis”.

Bajnay Mihályé volt, aki 1722-ben más egyházmegyéből érkezett Pincehelyre, ahonnan 1726-ban Kátolyra költözött át. A könyv ekkor került a kátolyi plébániára.20 Ezeken kívül Abaligetről ismerünk egy 17. századi kiadványt, Káldi György Az Vasárnapokra Valo Predikátioknak első resze című művét (Pozsony, 1631), ám ennél szintén a következő századból ismert a tulajdonos.21 Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a 17. század végéig a világi papság soraiból nem ismerünk olyanokat, akik a tridenti reform szellemében oktató intézményben töltöttek volna el hosszabb időt,22 és az új típusú szertartáshoz elengedhetetlen könyvek sem kerültek elő eddig az egyházi gyűjteményekből. Úgy zárult le a hoszszú 17. század, hogy a pécsi egyházmegyébe alig jutottak el a Tridentinum újításai, és nem beszélhetünk a papi műveltség változásáról sem.

A pécsi egyházmegye újjászületése a Rákóczi-szabadságharc után indulhatott meg. 1714-ben 19 működő plébániáról tudunk, és ez a szám ugrásszerűen nőtt meg a következő két évtizedben. 1742-ben már 61 élő plébánia és ott szolgáló képzett plébános adta a pécsi egyházmegye lokális infrastruktúráját. Sajnos az 1738–1742 között készült jegyzőkönyv nem öleli fel az összeset, e forrásból csak 37 plébániáról kapunk hiteles képet. A parókiák állapotának vizsgálatakor mindenkor találkozunk standard szempontként a könyvállomány számba vételével, és általában a „szükséges könyvekkel ellátva” kitételt olvashatjuk.23 A szükséges alatt elsősorban a misetartáshoz elengedhetetlen mise- és szertartáskönyveket (Missalia, Ritualia) értették. Ilyen könyvek mindenütt voltak, sok helyütt több példányban. Ezek a templomi felszerelés között, azaz a templom tulajdonaként szerepelnek, miként az Nyugat-Magyarországon is jellemző volt, és az általunk vizsgált forrásokban is találunk rá utalást (Parochianis libris).24 E könyvek templomhoz tartozását bizonyítja az is, hogy több filián is feltűnnek mise- és szertartáskönyvek, többek között Szekcső leányegyházában, Báron, a Bikalhoz tartozó Mágocs, Szalatnak és Maróc templomaiban, a Kónyi melletti Páriban és a Bedegkérhez közeli Koppányszántón olvashatunk misekönyvről, szertartáskönyvről és némileg ritkábban Szentírásról.

Az összeíró összesen öt helyen (Pellérd, Kővágószőlős, Szentkirály, Pincehely, Tamási) említett meg egyéb könyveket is. Ez nem jelenti azt, hogy máshol kizárhatnánk ilyenek létét, de ehhez a plébániai könyvtárak további szisztematikus kutatása szükséges. A problémát érzékelteti, hogy a hosszúhetényi parókia könyvtárát tételesen nem említették, ám annak katalógusa a vikáriusnál volt. Az említett öt helyen az elsősorban vallásos és teológiai munkákat a plébános jellemzése után sorolták fel. Ezek tehát a plébános saját tulajdonát képezték, de az 1611. évi nagyszombati zsinat rendelkezése értelmében haláluk után a plébánosok könyveinek a plébánián kellett maradniuk. E könyvek képezték az ekkor megszülető plébániai könyvtárak alapját. Ezek kialakítása a plébániákon fokozatosan történt, és elsősorban az egyes papok hozzáállásán múlott a gyarapodás mértéke.

A század első felében természetesen nem beszélhetünk bőséges és általános papi könyvtárakról. A közösségek és a plébánosok ekkor leginkább az infrastruktúra kialakításán fáradoztak, a templom, a parókia restaurációja, illetve új épület emelése volt a központi kérdés, ezt követően pedig – a hívek igényeinek megfelelően – a templom felszerelésének biztosítása, illetve bővítése. Éppen emiatt a plébános személyéhez köthető könyvek vásárlása valamelyest háttérbe húzódott, és inkább a 18. század közepétől, a konszolidáció és plébániaszervezések elvégzését követően válik jellemzőbbé. Ezért is érdekes a Nyárádnál található bejegyzés, amely szerint a plébánosok egymástól kértek kölcsön könyveket, ha szükségük volt rá (Libros quibus uti deberet, ipse alteri parocho commodat),25 Szászváron pedig azt írják, hogy a plébános ismeri azokat a könyveket, amelyeket a meglévőkön kívül fontosnak tart.26 Nem véletlen, hogy az előbbit éppen a német területről érkező Peter Wilershard esetében olvashatjuk, a külföldről érkező plébánosok és az újjászülető plébániák esetében nagyobb hangsúlyt kellett fektetni az infrastruktúra és a felszerelés kialakítására. Hogy a könyvtár bizonyos értelemben mércéjét és mértékét jelentette a papi műveltségnek azt a jegyzőkönyv egy maliciózus mondata mutatja. A mohácsi plébánossal, Mesárovics Jánossal (aki egyébként többek között Nagyszombaton is tanult) kapcsolatban megjegyezte az összeírás készítője, hogy tudása megfelelt „soványka” könyvtárának (Scientia bibliothecae valde tenui correspondet).27 A szövegből kiderül, hogy a tudás hiánya – az egyházi hatóság szemében is – alkalmatlanná teszi feladatai ellátására, ugyanis így járatlan az elé kerülő ügyekben (in obviis etiam rebus plane peregrinus sit).28 A püspökség számára nem volt közömbös, milyen tudásszinttel rendelkeztek az itt tevékenykedő plébánosok, Mesárovicsot vizsgára kötelezték Pécsen, és ennek sikeres abszolválásától tették függővé maradását. Mesárovics esete nem egyedi ekkor, a regölyi plébánost szintén „pótvizsgára” kötelezték.29

A vizitában említett plébánosok többsége megfelelt a Tridentinum által támasztott követelményeknek, nyelvtudásuk, képzettségük (amire az összeírás konkrétan irányult) képessé tette őket az egyházszervezet helyi szintjén való sikeres helytállásra. Feladatuk ellátásában segítséget jelentett az, hogy általában jól képzett egyházi személyekről beszélhetünk. Jellemzésükben visszatérő fogalmak a buzgóság, a szorgalom (zelosus, sedulus), a jámborság (pius), illetve a műveltség és a tanultság (doctus, studiosus), amelyek nélkülözhetetlenek voltak az eredményes lelki vezető számára.

A dunántúli régióban különösen fontos volt, hogy a plébános rendelkezzen a megfelelő nyelvtudással, elvárás volt, hogy a lakosság problémáira érdemben tudjon reflektálni. Az 1738-1742-es egyházlátogatási jegyzőkönyv kitér a papok nyelvi kompetenciájára. Itt nem a tényleges nyelvtudást vizsgálták, sokkal inkább azt, hogy a soknemzetiségű híveik számára képes legyen a templomban megfelelő prédikációt tartani, illetve gyóntatni. A forrás kevéssé cizellálja a nyelvtudás mértékét, így arról pontos és differenciált képet nem alkothatunk. Mindenesetre az itt bemutatott plébánosok 43,2%-a beszélt vagy értett valamilyen szinten négy nyelven, 35%-a három, 16,2% kettő, míg 13,5%-a öt nyelven.30 A nyelvtudás elvárás volt, ugyanakkor mértékének speciális összetevői voltak. Egészen más alapokról indult az, aki többnemzetiségű régióból származott, mint aki homogén területről érkezett a pécsi egyházmegyébe. Másrészt befolyásoló tényező volt az egyes plébániák etnikai összetétele. Jó példa Czigány Gábor szigetvári pap (1734-1760), aki az igen vegyes lakosságú mezővárosban csak úgy volt képes ellátni egyházi feladatait, hogy a magyar mellett a német, a délszláv, az olasz és a latin nyelveket is bírta. Bedekovics Gábor 23 évet töltött el plébánosként Babarcszőlősön (1722-1745), amihez megfelelő alapot jelentett, hogy Pécsett végezte a gimnáziumot, majd Zágrábban és Nagyszombaton tanult, így a magyar és a latin mellett horvát és szlavón nyelvtudását is megemlítette a vizitáció. Az egy vagy két nyelvet bíró plébánosok egyrészt német területről, dominánsan német lakosságú plébániára érkező, másrészt homogén magyar területről magyar közösséghez érkező személyek voltak. Példaként megemlíthetjük a kecskeméti születésű Varsányi Andrást, Döbrököz plébánosát, aki a latin mellett csak magyarul beszélt, illetve a bécsi születésű Archangelus Karl Khinnert, aki több magyarországi német település papja volt, majd Tolna mezőváros plébániájáról éppen saját kérésére helyezték Mecseknádasdra, mivel csupán a német nyelvet bírta.

A vizitákból kiolvasható a plébánosi íráshasználat mindennapivá válása az anyakönyvek vezetése kapcsán, amely mind az egyházi, mind az állami közigazgatás számára fontos volt. A pécsi egyházmegye plébániáit megvizsgálva azt látjuk, hogy az 1720-1730-as évektől vált általánossá a matriculák használata. Számunkra az anyakönyvekről felvett adatoknak különös jelentősége van, ugyanis leginkább ebből tudunk következtetni a plébánosok írástudására. A működő plébániák mindegyikén vezettek anyakönyvet, és az ezekben szereplő gyakori narratív bejegyzések bizonyítják, hogy a kinevezett plébánosok tudtak latinul írni. Ezen túlmenően az egyes esetekből kiderül, hogy egyes plébánosok hogyan viszonyultak az egyházi adminisztrációhoz, kik azok a személyek, akik nagyobb gondot fordítottak erre.

A sikeres lelkipásztori munkában nagy szerepe volt a felkészítésnek, a hatékony iskolai képzésnek. A pécsi szeminárium felállításáig elsősorban máshol végzett papok érkeztek az itteni egyházmegyébe. Az 1738-1742-es adatok alapján a papok 51,3%-a Nagyszombaton, 18,9%-a Budán, 16,2%-a Bécsben folytatott közép- és felsőfokú tanulmányokat, ezen kívül Zágráb, Győr, Veszprém, Pozsony szerepel egy-két plébánosnál. A szeminárium-hálózat kialakulatlansága miatt viszonylag nagy számban, közel 20 százalékuk két oktatási intézményben is megfordult tanulmányai során. De ennél fontosabb tény, hogy az egyházmegyében szolgálók már hosszabb-rövidebb ideig a Tridentinum által meghatározott célokkal működő papi szemináriumokban nevelkedtek.

Pécsett csak későn, az 1730-as évek második felében vált lehetővé papnevelő intézmény alapítása. Bár a működését biztosító településeket már 1703-ban különválasztották a többi egyházi birtoktól, csak 1736-tól indult meg a teológiai képzés, amikor Berényi Zsigmond még püspöki adminisztrátorként szabályzatot készített. Ő építtette fel – immár püspökként – a szeminárium épületét, amelyet 1746 szeptemberében Szent Pál tiszteletére szenteltek fel. Berényi is érzékelte a nyelvi képzés fontosságát, úgy rendelkezett, hogy a növendékek kötelesek a prédikációt különböző nyelven gyakorolni, a nyelvismeret gyarapításához pedig napi fél óra gyakorlást rendelt.31 A pécsi szeminárium segítette az egyházmegyei papság mennyiségi gyarapodását, és a rendszeres oktatás helyi megszervezésével a kispapok alaposabb felkészítését. Hatása azonban inkább Klimo püspök idejében, az 1750-es években mutatkozott meg.

A pécsi egyházmegye plébániáinak könyvekkel való ellátottsága és a Tridentinum által kimunkált papi ideálnak megfelelő plébánosi műveltség a 18. század közepére elérte az országos átlagot. A szükséges kötetek bekerültek a templomokba, így a konszolidáció évtizedeiben közel hetven éves fáziskésést sikerült ledolgozni a győri egyházmegyével öszszehasonlítva, ahol már az 1670-es években megtalálhatók voltak a mise- és szertartáskönyvek.32 A plébánosi iskolázottság tekintetében is kiegyenlítődtek a viszonyok, és a pécsi szeminárium beindulása tovább javított ezen a helyzeten. Lemaradás a papi hivatást választók számarányában maradt. Amíg a győri egyházmegyében már a 17. század végén több mint kétszáz egyházi személy szolgált,33 addig Baranyában és Tolnában még a 18. század közepén is száz alatt maradt ez a létszám, és csak a század végére sikerült megoldani a paphiányt. Ez még inkább felértékelte az egyházmegyében szolgálók képzettségét, hiszen csak a valóban rátermett plébánosok voltak képesek elvégezni a közösségek újjászervezésének fáradtságos munkáját.

---

1 Erről lásd Gőzsy Zoltán–Varga Szabolcs: Kontinuitás és reorganizáció a pécsi egyházmegye plébániahálózatában a 18. század első évtizedeiben. Századok 143. (2009) 5. szám

2 Visitatio Canonica Dioecesis Quinqueecclesiensis 1738–1742. A bevezető tanulmányt írta és a forrásokat közreadja: Gőzsy Zoltán–Varga Szabolcs. (Seria Historiae Dioecesis Quinqueecclesiensis V.) Pécs, 2009.

3 Lásd Gárdonyi Máté: A papi élet reformja a Trienti Zsinat korában. (Studia Theologica Budapestinensia 27.) Budapest, 2001. 18–20.

4 Hubert Jedin: The History of the Council of Trent IV. Third Period and Conclusion. Freiburg, 1976.

5 Jean Delumeau: Catholicism between Luther and Voltaire. A New View of the Counter-Reformation. Philedelphia, 1977.

6 A pécsi jezsuita misszióra lásd Molnár Antal: Jezsuiták a hódolt Pécsett (1612–1686) In: Pécs a törökkorban. Szerk. Szakály Ferenc–Vonyó József. (Tanulmányok Pécs történetéből 7.) Pécs, 1999. 171–263.

7 Lukács László: Catalogus Generalis seu Nomenclator biographicus personarum Austriae Societatis Iesu I–III. (1551–1773.) Romae, 1987–1988.; Ez alapján a Pécsett szolgálók adatai: Varga Szabolcs: Peregrináció és művelődés a pécsi egyházmegyében a 16–17. században. In: A Pécsi Egyházmegye a 17–18. században. Szerk. Fedeles Tamás–Varga Szabolcs. (Seriae Historiae Dioecesis Quinqueecclesiensis I.) Pécs, 2005. 263–269.

8 Litterae Missionariorum de Hungaria et Transilvania (1572–1717.) I. Edidit István György Tóth. (Bibliotheca Academiae Hungariae–Roma Fontes 4) Roma–Budapest, 2002. 127.

9 Tokay Benedek a veszprémi egyházmegyéből Igalról került 1704-ben Hosszúheténybe, majd innen 1715-ben Szentkirályra, ahol 1719 májusában elhunyt. Valószínűleg halálakor került a kötet a plébánia tulajdonába. Josephus Brüsztle: Recensio Universi Cleri Dioecesis Quinque-Ecclesiensis. IV. Quinque-Ecclesiis. 1880. 622.

10 Molnár Antal: Báta népei a törökkorban. (Metem Könyvek 56.) Budapest, 2006. 82.

11 Kővágószőlős rk. plébánia 52. sz. kötet. Conceptuum Theologicorum ac Praedicabilium de Sanctorum festivitatibus supplementum sive Tomi III. pars II. Auctore R.D.Petro Bessaeo SS. Theol. Doctore regis cristianissimi Galliarum oratore nunc primum e gallico sermone latine factum. Coloniae Agrippinae. Anno 1619.

12 Paradisus Eucharisticus hoc est Theoremata Moralia ex Psalmo 22. de Augustissimo Sanctissimae Eucharistiae Sacramento de prompta. Auctore admodum Reverendo Patro Magistro Benedicto Fideli a S. Philippo, Siculo Argyrensi SS. Theologiae Doctore Tertii Ordinis S. Francisci Regularis Observantiae quae variis deinde Indicibus auxit et notis margualibus illustravit admodum Reverendus Pater Magister Jacobus Emans SS. Theologiae Doctor Ordinis FF. R. V. Mariae de Monte Carmeli in Provincia Allemaniae inferioris religiosus. Coloniae Agrippinae. Anno 1659.

13 Medulla theologica ex Sacris Scripturis, conciliorum pontificumque decretis, et sanctorum patrum ac doctorum placitis expressa auctore magistro Ludovico Abelly Parisino in Sacra Theologiae facultate doctore et ecclesiae parochialis Sancti Judoci in urbe Parisiensi Pastore. Pars prima. Coloniae Agrippinae. 1658.

14 A Római Anyaszentegyház Szokásából minden vasárnapokra és egy-nehány innepekre rendelt Evangeliomokrúl, Predikácziók. Széchényi György esztergomi érsek nyomtatta ki Nagyszombatban. 1695.

15 Brüsztle i.m. I. 636.

16 Brüsztle i.m. I. 57.

17 Brüsztle i.m. III. 442.

18 Szalánta rk. plébánia. plébániai könyvjegyzék, 1960. 236. sz. Discursus curiosi & fructuosi ad praecipuas totius litteraturae humanae scientias illustrandas accommodati. Johann Adam Weber. Salzburg, 1673. Weber (1611–1686) bécsi filozófus és történetíró.

19 Weber Annulus memorie c. műve Rákóczi Ferenc könyvtárában is megtalálható volt, de Bercsényi is több Webert beszerzett. Heckenast Gusztáv: II. Rákóczi Ferenc könyvtára (1701) Irodalomtörténeti Közlemények 62 (1958/1) 27.; Telekesy István egri “kuruc” püspöknek pedig a Discursus szerepelt a könyvtárában. Bitskey István: Telekesy István egri püspök könyvjegyzéke 1699-ből. Magyar Könyvszemle 124 (2008/4) 443.

20 Brüsztle i.m. III. 250.; IV. 223.

21 Abaliget rk. plébánia. 4. sz. könyv.

22 Kapucsi György kanonokot lehetne idesorolni, aki a bécsi Pazmaneumban három évet töltött el, és 1698-tól pozsegai főesperesként kapott stallumot az egyházmegyében, de vizsgálatunkba a kanonoki réteget nem vontuk be, és Kapucsi pécsi tevékenysége is inkább a következő századra esett. Paulus Aigl: Historia brevis venerabilis capituli cathedralis ecclesiae Quinque-Ecclesiensis a prima eiusdem origine usque finem anni 1838. Quinque-Ecclesiis, 1838. 82–83.

23 libris necessariis provisus est (sc. Parochus).

24 Visitatio Canonica i.m. 102.

25 Visitatio Canonica i.m. 105.

26 Visitatio Canonica i.m. 198.

27 Visitatio Canonica i.m. 171.

28 Uo.

29 Visitatio Canonica i.m. 283.

30 A nyelvtudás pontos szintjét nem tudjuk, csak néhány esetben adtak meg jelzőket (mediocriter, in casu necessitatis stb.)

31 Érdekes, hogy a fenti adatok mellett is nagy problémának tartotta Berényi a nyelvismeret hiányát az egyházmegyében: “idque curandum erit ob magnam in Dioecesi lingvarum indigentiam” Pécsi Püspöki Levéltár 1747/10. fol. 2.

32 Vanyó Aladár Tihamér: A katholikus restauráció Nyugatmagyarországon (I.: Sopronmegye katholikus egyházi és tanügyi viszonyai a XVII. század második felében.) Pannonhalma, 1928. 53–55.

33 Fazekas István: A győri egyházmegye katolikus alsópapsága 1641–1714 között. Történelmi Szemle XXXV (1993/1–2) 101–131.