Fél kilenc után előballag Micó, a kiskert szélén, az ágyások mentén elsétál a két kuka között elhelyezett etetőtálhoz, unottan körbenéz, pislog néhányat, kiölti nyelvét, azt a pici rózsaszínût, aztán belekóstol a dugóméretûre fölvagdalt baromfivirslibe. Nem rossz, látni a szemén, a nyelvén, egész tartásán, ahogy ráérősen, csöppet sem mohón, végtére is az övé itt minden, falatozgat. Most itt tartózkodik egy kicsit, aztán szép lassan továbbáll, ledől a szomszédos szennyvíztelep sûrû dzsungelében, lehetőleg enyhén napos helyre, ahol kedvére hunyoroghat, duruzsolhat, mosdhat, elidőzik csendben, hosszan a fényekkel, végigheveri a délelőttöt. Aztán délután újra átbújik majd a rongyos drótkerítés alatt, s kigyalogol az etetőtálhoz, a cöccögő emberhez, aki neki cöccög, valahányszor meglátja, bárgyún vigyorogva meg miákolva felé, mint valami hibbant macska.

Vigyáznia kell a szennytelepen a sok fedetlen akna miatt (minden tetőt elloptak a bitang tolvajok), még belepottyan, s többé ki nem jön onnan. Olyan az a telep, egyébként számára tök ideális, mint egy kísértetkörnyék: romok, bûz, fekálialé-erecskék, -patakocskák. Övé ameddig a szem ellát, és még annál is tovább. Volt hat kicsinye a télen, de mind odavesztek az árvízben vagy ember által, szóval nincsenek, legalább nem kell a territóriumát megosztania velük. Újabbakkal egyelőre nem számol, pontosabban nem tudja, miért nem esik teherbe, mikor pedig szexel alkalmanként, ahogy kell egy felnőtt állatnak, és van is kivel, ha nem is a zsánere kifejezetten az a sárgafoltos kan (durr bele; ennyi neki, a szadistának). Viszont egyre jobban gyanítja, hogy azok a kapszulák, amelyeket a vigyorgó ember dugdos a dugóméretûre fölvagdalt virslibe, nem a foga erősítésére szolgálnak, hanem, lehet, antibébi tabletták. Huncut az az ember, a szeme sem áll jól, ahogy őt nyájasan vigyorogva hívogatja: Micó! Micó! Miáúúú!..

Hosszú Puska kérdezi az udvaros-portás Kelementől, szereti-e a csilis babot a fekete kandúr? Vagy nem kandúr? Ja, persze, hiszen kiscicái voltak télen, még ugyanaz az anyamacska, ugye? Mert ő nem bírta megenni, belekóstolt, de letette, szerinte ehetetlen, kivéve talán egy macskának.

Kelemen kételkedésének ad hangot, mármint kétli, hogy Micó enni fog a csilis babból, mert ha már az embernek nem ízlik valami étel, akkor az a Micónak se jön be, ő efelől bizonyos. De meg lehet próbálni, ki lehet tenni az ételtartóban azt a babot, majd meglátjuk. – És elindulnak, hogy megkeressék, vagyis hogy Kelemen megmutassa a Micó etetőhelyét Hosszú Puskának. Mert az is van. Itt van most elől, a bejáratnál. Egyébként azért olyan kényes, válogatós a Micó, mert a Biztonságos Zoli agyoneteti minden jóval, kevés embernek jut olyan és annyi finomság, mint a Micónak. S már ebből kifolyólag is kérdéses, belekóstol-e a macska abba a majdnem ehetetlen babba.

S. O. S. jöttek a villanyszerelők, amikor Kelemen jelentette a különös esemény bekövetkeztét az irodán Hosszú Puskának, a 2-es telephely főreferensének. Puska ugyan mosolygott a hír hallatán (falból kiálló elektromos vezeték égő szaga terjeng az épületben?, plusz meg is égette a falat?!), de azért, biztos, ami biztos, odaszólt telefonon az 1-es telephely TBK-üzemébe, jöjjenek ki valakik, és nézzék meg, mi itt a helyzet. Jött is két villanyszerelő legott (utóbb majd szentségelnek, ám idefelé még nagyon ambiciózusak), kérdezték az udvaros-portást, hol van a baj, Kelemen mutatta nekik a falat, két helyen is füstölt, kábé egy-egy babméretû lyukon át, s a lyuk is meg a lyuk fölött is barnás-feketére pörkölődött a vakolat, benn a miniatûr portán. Hát igen, ez vezeték-baj, hagyták jóvá a bejelentést a mesterek, s telefonoztak Hosszú Puskának, bonthatnak-e? Jó, akkor bontunk. És nekiestek a csákánnyal, kibontották a csöpp portásfülke jobb oldali falát, úgy másfél méter magasságig, s csak azután eszméltek: Há’ hiszen ez egy füstölgő szúnyogriasztó szarság, egy patron!... Szóval szentségeltek, volt hadd el hadd, mert hogyhogy nem tájékoztatták egymást az őrök és a portások az ominózus tárgy fallyukba való elhelyezése kapcsán, illetőleg tárgyában magáról a tényleges elhelyezésről, a kurva anyjukat nekik, satöbbi, satöbbi…

Kelemen az öltöző ablakából figyelte a szomszéd vízmûvesek serénykedését az éppen általa jegyzett és felügyelt vágott fa körül. Jó nagy karika kuglikat pakoltak föl a nyitott furgonjuk platójára, abból a fából tehát, amelyet, sok egyéb mással, neki kell a telephelyen nyilvántartásba venni és felügyelni. De azok már indultak is a szajréval, mire Kelemen azon nyomban fölkapta a mobiltelefonját, s iszkiri, lódult kifelé az épületből. Tudta, már nem érheti utol őket, ezért az utcai kapu felé vette az irányt, hogy majd onnan, az utcáról kerül, a szomszédos portán át, elébük. Így is lett. Jó napot kívánok! Jó napot kívánok! – köszöntek egymásnak udvariasan, majd, amint elhaladt mellettük, Kelemen hirtelen megfordult, s a mobilja fényképezőjével, klikk-klakk, lekapta a fakuglikkal megpakolt járgányt, aztán, mint aki jól végezte dolgát, ment tovább.

Úgy nézett Kelemen az udvaron magasodó, szélesen terebélyes, dús lombú, sûrû levelû fákra, mint leendő ellenségeire, amelyek/akik jól ki fognak cseszni vele, amikor özönvízszerûen hullatni kezdik majd fonnyadt leveleiket, s neki igyekeznie kell azokat nap mint nap összegereblyézni, zsákokba vagy nagyobb szemeteskukákba gyömöszölni, csak győzze erővel! Ezek a fák semmiképpen nem azok a fák, de még csak nem is hasonlítanak azokhoz a fákhoz, állapította meg magában, amelyekkel/akikkel reggelente, munkába jövet, hosszan beszélgetni szokott, pontosabban ő beszél, s azok hallgatják…

Joó Jani, a motoros vállkaszás fordított baseballsapkában indul kifelé a telephelyről. Hova-hova, kispajtás? – kérdi tőle a portás. Tegnap ugyanilyen elszántan menetelt a Jani kifelé, plusz fémrostéllyal a fején, fájront után, a rostély hálójának likai telis-tele voltak apróra vágott fûvel-fával-levéllel, ment ki a kapun, mint akit erősen hipnotizáltak, szállt föl a buszra, láthatóan nagyon elgondolkozva, a többiek direkt nem szóltak neki, a holdkórost nem szabad megijeszteni, ha a tető élén sétál, hagyták, hadd menjen haza rostélyosan, hisz megszokta már, hogy nyolc órán keresztül szitán át nézi a világot, abroncsos szitán, a feje is megszokta a szorítást, éjente is érzi, hogy szorítja, ez kell neki, kiegyensúlyozza, nemrég halt meg a felesége, nyolc éven át ápolta, a kertészek közül a virágos lány, a Hermina azért egy halk kiáltást megkockáztatott felé, azt kiáltotta megilletődve-meghatódva: Õszinte részvét, Joó! Sajnos, fordult vissza a Jani, köszönve az együttérző szót, bekövetkezett… Na, helló!...

Koc-koc, kocol a Béla. Éket ver be, vagy fixen tartó szöget, a gereblyenyélbe. Aztán cigarettára gyújt, s kiáll szellőzködni a Nagy Fa alá, ott várja meg, hogy az 1-es telephely főnöke behozza a Kiájával a 2-es telephely mûvezetőjét, akitől ő a további utasításokat (szentenciát) megkapja.

Suhogó, az 1-es telephely főnöke szerint, jó reggelente ide eljönni, a 2-es telephelyre, ahol újabban ez a Béla is ügyködik, megnézem, elég szorgalmas-e, meg hogy begombolkozott-e rendesen, előírásosan, nem olyan rég még egy helyen, az 1-es telephelyen volt velem, közvetlenül a kezem alatt, s kéznél is volt, annyi szent. „Főnök, hogy van?” – remegett reggelente a hangja, mert szó, mi szó, tartott és máig tart tőlem ez is, ahogy mindahány nyavalyás melós tart, no de ott egye meg a rosseb őket, fékezni kell bennük az állatot, és ki fékezze, ha én nem!...

Amikor a Joó Jani reggelente fölébe hajolt a feleségének munkába indulás előtt, azt hitte, alszik, ám ahogy gyengéden megérintette ajkával a borzas, szikkadt hajat, az asszony hirtelen fölnézett rá, ráadásul egyből nevetve, de olyan egyből, mintha egész éjjel némán nevetett volna, s a nevetés mélyen az arcába vésődött – volna, szóval mintha maximálisan boldog lenne, igazi, őszinte boldogsággal. A Joó mesélte.

Kötheted-e magadhoz ennyire? Kérdezték tőle a többiek. Nem lenne-e jobb inkább már csak a hideg...?

Ahogy a galambszaros díszburkolat kezd előderengeni a reggeli ködben, Gereblyés Szabó a füléhez tapasztott mobiltelefonjával, akárha vezérkari szerverrel értekezne, egészen nyugodtan, tagoltan, mintha hosszú-hosszú kódot olvasna be a telefonba, szinte már énekelve mondja : „Ii-gen, iii-gen, vár-juk a to-váb-bi ga-lamb-szaro-kat, re-mél-jük, ma is meg-lesz az elő-i-rány-zott két-száz fos-pötty, ii-gen, iii-gen, vár-juk na-gyon, hogy meg-le-gyen, visz-hall! visz-hall!…“

A galambok a magas eresz alól, közvetlenül a portásfülke ablaka elé ürítenek, reggelre rendszeresen telepakolják a díszburkolatot. Ha még koppanósan keménnyel s nem fostosan elkenődővel, hagyján, de többnyire bûzös hígság az egész, akár a szennytelep szippantós tartályában az emberi ürülék. Szar és szar, ameddig elszagolhatni, konstatálja magában Kelemen naponta, s mindez Rózsavárosunk szívében. Még hogy Rózsaváros!?... Fekália! Úgy mint: Itália… A szomszéd szennytelepre kora reggeltől késő estig hússzor jön a szippantós autó tele tartállyal, ott ereszti le a környék portáiról begyûjtött anyagot a sötét aknába, a szaga, légköri viszonyoktól függetlenül, kilométerekre terjed. Itt, a 2-es Közmunka Telephelyen, közvetlenül a leeresztő akna mellett, ugyanezt a bûzt vágni, szeletelni lehet. Itt olyan ereje van a bodorodó szagnak, hogy a közmunkásnak megmerevedik tőle a nyaka. A tavaszi árvízkor ennek a szagnak a matériája, maga a cuppogós massza jött fel fél méter magasan a zuhanytálca lyukán át, meg a vécékagylón át az alagsori fürdőbe, öltözőbe, azóta mintás körben a fal. A két árvízi hajós, TÉ és ESZ kiakasztottak egy jókora táblát a gázórára: A TÓBAN FÜRDENI TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES! Pudher őr, a 2-es számú főbiztonságis próbált ugyan intézkedni, ám nem sok eredménnyel, mindenesetre szólt EN-nek, a telephelyvezetőnek, hogy ez így nem lesz jó, hogy a fiúk minden védőfelszerelés nélkül vájkálnak a mocsokban, nem kéne inkább szakembereknek szólni, szarszakembereknek például? EN azt válaszolta, hogy szólt már a tûzoltóknak, de azok azt mondták, hogy a szar nem az ő asztaluk, azt ők nem szivatytyúznak, kérje meg a szomszédos szennyvizeseket, a szennyvizesek azt felelték neki, hogy maximum adhatnak hipót, ha kapnak érte áramot (nekik épp nem volt), kaptak áramot, de a hipó csak nem érkezett meg, nyolckor rájuk telefonált, hogy mi lesz, hozzák már, vagy mi lesz, elég a munkásoknak a mocskot belélegezni, nem hogy még benne is tapicskoljanak, szóval Pudher őr úr megnyugodhat, ő, EN hajszálra ugyanazon állásponton van…

Reggel, munkába jövet, Joó a bolhapiac felé tekintgetett egyre, hogy milyen üres. Meg hogy biztos sok bolhát adtak-vettek itt valaha, akadt köztük ökölnyi is, lehet. Úgy találta, találatos egy név. Ebben, a nevesítésben, igazán nagy az ember, minden szirt-szart elkeresztel.

Honnan tudod, hogy a libák nem?!...

Ekkor egy elsuhanó bringás teljesen kibillentette egyensúlyából Joót, miközben monoton rótta a gyalogjárdát; Joó nem éppen barátságosan nézett a távolodó után. – Nagy az önbizalmad, rohadtul! Csak meg ne ártson! Az új jogszabály véd benneteket, gondoljátok. Odaköthetitek a hátatokra a jogszabályt. Egyáltalán nem féltek, ide nekünk a kamiont is, mondjátok. Pedig én hallottam már olyat, hogy gyalogos ütött el kerékpárost, bizony!...

Múltkor meg, kis híján, a galambok ütötték el Joót. Nem a telephelyiek, hanem a belvárosbeliek. Egyik majdnem eltörte a vállkaszás ujját, a bal hüvelykjét, mikor Joó a 90 éves anyja keresztrejtvény-megfejtését sietett időben föladni a postára. Csak úgy nyekkent. Egy egész raj röppent föl mellette, Joó persze nem vette őket észre, szokás szerint gondolataiba volt merülve. Hanem egyszer csak: sihh! suhh! – suhogtak el a feje mellett, a füle mellett, a hátánál, a hasánál, egyik épp a lendülő kezét kapta el, de úgy, hogy menten kiszakadt a tolla. Joónak meg az ujja törött le, kis híján. A padokon ülő, sziesztázó mamák csak ámultak Joón, egyrészt, hogy megúszta, másrészt, hogy talán magát Szent Ferencet látják a madaraival, na neee!...

„…Ott, a felhőkben, hány testdarab lebeg, meg a fákban, füvekben, hány és hány, egy kicsi a nagymamából meg a nagypapából… és most vajon béke van már köztük, az egyik molekulái megbékéltek a másikéival?...” (Joó, hazafelé a buszon, álmosan)

„…Elfáradtál, ne tagadd, kár is lenne, vajon mi a fő ok a fáradtságodra, ekkora, ilyen bődületes nagy fáradtságra, úgy az egész ÁMBLOK, vagy akad egyetlen fő ok?...” (Joó, dettó)