részletek

 

 

Most, hogy az őrnagy megnyugodhatott a Majestic szerkezetét illetően, kevésbé találta sürgősnek, hogy a vendégeket távozásra buzdítsa. Ugyanakkor nem az épület összeomlása volt az egyetlen lényeges tényező. Ott volt a vidéken mindenfelé fokozódó erőszak és a Majestic sebezhető magánya. Ott volt az az egyszerű képtelenség, hogy az épületet még mindig szállodaként működtetik, holott arra már rég nem emlékeztet. És mindenekelőtt ott volt – a malacok lemészárlása óta – Edward elmeállapotának romlása (nem beszélve arról a gyanúról, hogy teljesen meghibbant). A szalonna örökre lekerült az étlapról, megmondták a szakácsnőnek. Étkezéskor a kés és a villa mellé revolvereket helyeztek vész esetére. Nyilvánvaló, hogy minél kevesebb a teher Edwardon, annál jobb. Előbb-utóbb mindenesetre meg kell szabadulni a vendégektől. Az őrnagyot még mindig kirázta a hideg attól a harsány nevetéstől, ami nemrég a tetőről visszhangzott.

De némelyik hölgy már nagyon rég itt lakott. Kitartottak a télen át, joguk van maradni nyárra is. Persze joguk valójában egyáltalán nem volt. Egyszerűen olyan régóta laktak itt, hogy gyakorlatilag megszerezték a jogot, hogy örökre maradjanak – mármint amíg meg nem halnak, amit feltehetőleg majd meg is tesznek. De ez még jócskán elhúzódhat.

Az őrnagy elment hozzájuk, és homályosan célzott rá, hogy még semmi sem biztos persze, de valamikor nem lenne rossz ötlet, ha egy kicsit gondolkodnának azon, hogy hova mehetnének azután… nos, mi után? Mondjuk, miután Edward végképp becsavarodik… Miután az IRA a Majesticben állítja föl a főhadiszállását (sok szerencsét hozzá!)… Miután bekövetkezik az előre nem látható, bármi legyen is… Mit mondhatna az őrnagy, ami nem lenne alkalmatlan?

Olyan homályos volt, hogy csak megrémítenie sikerült őket. Semmi megértést nem tanúsítottak. Sőt, egészen megharagudtak. Az őrnagy mélyebbre süllyedt a szemükben, mint ahova aznap jutott, amikor véget vetett büntető bevásárló expedícióiknak. Először azon veszik észre magukat, hogy „meg kell küzdeniük” a személyzettel a mosdók használatáért (az az alapigazság, hogy a személyzet „nem mosakszik”, és otthon a kádban szenet vagy krumplit tartanak, mintha tévesnek bizonyult volna). És akkor ráadásul még ez is. Tűrhetetlen. Nagyon is távozni fognak! Az őrnagy a cipőjét nézte, szerencsétlenül bólogatott, láthatóan megszeppent – egy pillanatra teljesen megfeledkezett róla, hogy épp ő akarta erre biztatni őket.

– Én csak úgy értettem, hogy Mr. Spencer úgy döntött, nem fogad új vendéget, és a távlati terve az, hogy egyszer végleg bezár.

De a hölgyek nem nyugodtak meg, különösen, mivel Murphy épp ezt a pillanatot választotta, hogy előcsoszogjon, és bejelentse, hogy egy csoport fiatal úriember érkezett.

– Az lehetetlen! – kiáltotta az őrnagy rémülten, hogy ilyen hamar lelepleződött. – Mondja meg nekik, hogy nem maradhatnak itt.

– De a gazda azt mondja, hogy maradhatnak – ellenkezett Murphy élvezettel.

Az őrnagy elsietett, hogy megkeresse Edwardot, és tiltakozzon nála. De Edward már köszöntötte is az érkezőket, egy fél tucat oxfordi diákot, akik a vakációt Írországban töltik, hogy az ír kérdés mélyére hatoljanak. Csupa lelkesedés volt. Oxfordiak! Végre lehetősége lesz egy kis intellektuális vitára… Úgy döntöttek, hogy Írországgal foglalkoznak, és a kérdést a társadalom különböző rétegeivel is megvitatják, valóban megkísérlik, hogy nyakon ragadják az ír nép érzéseit, nem csak a Sinn Feinesekét! Mi tagadás, ma már a fiatalok egyenesebben, értelmesebben és egészében kevésbé képmutatóan közelítenek a politikához, mint az idősebb generáció. Áthatja őket egy fajta új társadalmi igazságosság érzése… – Nem, nem, Brendan, látom, hogy mosolyog, pedig így igaz. Tanulhatunk a fiataloktól, ha nyitva tartjuk a fülünket. Meg amúgy is csak egy-két éjszakára maradnak. – És Edward elkezdte részletesen leírni, hogy jóval a háború előtt milyen kiváló vacsorát evett az All Souls kollégiumban… Ó, és azok az Arisztotelész- meg Aquinói Szent Tamás-idézetek! És a kagyló is mennyei volt. A portói meg páratlan.

Nem volt mit tenni. Az őrnagy már ment volna, amikor Edward hozzátette: – Mellesleg a csomagom nem érkezett meg Londonból, ugye?

– Tudtommal nem. Megint a Fortnumtól valami?

– Nem, tulajdonképpen nem. Írtam egy ilyen hirdetésre, amit az újságban olvastam. – A zsebében kotorászott, aztán kihalászott egy újságkivágást, és átnyújtotta az őrnagynak, aki felhúzott szemöldökkel elolvasta. A Wilkinson-féle Kard Társasága golyóálló mellényt kínált – selyemmel bevont acél, mindössze két és fél kiló. „Küldje el nekünk a következő adatokat, és mi garantáljuk a pontosan önre illő öltözetet. Derék- és mellbőség, csapott vagy szögletes váll, homorú vagy görbe hát. Öt jól elköltött guinea megelőzheti a végzetes szerencsétlenséget.”

– Maga szerint nekem görbe a hátam?

– Á, hogy gondolnék ilyet.

– Na jó, köszönöm… És gondolja, hogy ér valamit?

– Attól tartok, senkivel nem találkoztam, aki ilyet hord.

– Csak gondoltam, megkérdem. Nem mintha be lennék rezelve, vagy ilyesmi. De bolondság merő kicsinyességből kockáztatni a végzetes szerencsétlenséget. A katonaságnál is ezt tanítják először.

A diákok közül ötöt Murphy helyesen jelölt meg mint (elég zajos és beszédes) fiatal úriembereket. Egy első emeleti ablakból az őrnagy kételkedve figyelte, ahogy kisétálnak a gyepre, ahol Seán Murphy az utasítás szerint krokettkapukat állított föl. A hatodik ember azonban idősebb volt, hallgatag és eléggé feszélyezett. Néha nevetett, ha a többiek is nevettek, de egyáltalán nem olyan önfeledten. Ha azt kiáltotta: „Jó lövés, Maitland!” vagy „Te jössz, Bunny!” vagy „Bravó, Hall-Smith!”, akkor csak valamelyik társát visszhangozta, akik általában udvarias távolságtartással kezelték, és egészében nem törődtek vele. Később, amikor bejöttek a tiszteletükre tálalt teára és uborkás szendvicsre (amit a fegyverszobában szolgáltak föl, hogy kizárják a hölgyeket), az őrnagy megtudta, hogy ezt az idősebb embert Roberts századosnak hívják, és igen, ő is „bent” volt, amikor a háború kitört. És hát igen, egy kicsit nehéz volt visszatérni a tanulmányaihoz, legalábbis, tette hozzá megkínzott mosollyal, eleinte ez volt az érzése. Ma már persze… És szomorú, döbbent tekintete visszatért szélesen jókedvű társai arcára.

Utóbbiak, miután olyan közönyösen, mintha az ilyesmi teljesen mindennapos volna az életükben (mint ahogy kétségtelenül az is volt), megitták a teát és megették a szendvicseket, hamarosan visszatértek a gyepre a játékukhoz, Roberts százados meg utánuk vonult, mint élő figyelmeztetés az idősebb generáció ostobaságára, már ha ifjabb társainak szükségük volt ilyen emlékeztetőre (mint ahogy nem volt).

Az őrnagy rossz előérzettel gondolt a vacsorára. Volt rá némi halvány esély, hogy Edward, aki mostanság ritkán jelent meg az étkezéseken, elfelejt eljönni. Ám még mielőtt bárki más megérkezett volna, ott állt a széke mögött az ebédlőben. Az ő helye mellett mindkét felől három-három hely a fiatalemberek számára volt fenntartva: a legmegtisztelőbb helyek, ami nemigen enyhített az idős hölgyek felháborodásán

A diákok késve érkeztek és kissé kifulladva, miután végigheccelődtek a folyosókon, ahogy indultak a vacsorára átöltözni. Maitlandről, a társaság választott céltáblájáról megkísérelték lerángatni a nadrágját. Aztán valaki felkapta a fél pár zokniját, és kidobta az ablakon, úgyhogy mikor bejött a többiek után az ebédlőbe, felemás zokni volt rajta, és olyan komikusan sértettnek látszott, hogy a többiek alig tudták visszatartani a nevetésüket.

De Maitlandet azonnal el is felejtették, ahogy a türelmetlen Edward a helyükre kísérte őket. Sőt szabályosan meregették a szemüket az elképedéstől. Az ezüst étkészlet mellé mindenkinek oda volt készítve egy… revolver. Elképesztő! Amit Írországról mondanak, szóról szóra igaz! Az írek teljesen megőrültek! Alig mertek egymás szemébe nézni.

Csak Roberts századoson látszott, aki a terem homályos és távoli kontúrjait nézte borúsan, hogy semmi szokatlant nem észlel. Miközben várták, hogy felszolgálják a levest, szórakozottan felvette a helyére kikészített revolvert, megpörgette az üres tárat, egy pillanatra megmérte a súlyát a tenyerén, aztán visszatette, és egy ezüstvillát vett föl inkább. Miután röviden megpörgette a két ujja közt, óvatosan letette, és aggodalmasan nézett át az asztal túloldalára, három társa élénk és vidám arcára. Most meg mi olyan vicces? A vakáció kezdete óta nem először fogta el a kínos szorongás, hogy nem veszett-e oda a humorérzéke.

– Add tovább – súgta a fülébe fájdalmasan nyögve Bob Danby a bal oldalán: – Vajon mi lesz az utolsó fogás?

Szóval az evőeszköz mellé kikészített revolverektől tört ki a társaiból a vidámság! Miközben Danby viccét továbbadta a tőle jobbra ülő Bunny Budrocknak, megrótta magát, amiért nem vette észre – bár tulajdonképpen észrevette, pusztán arra jutott, hogy a szállodában patkányok vannak. Franciaországban, a földbevájt kantinban az volt a szokásuk, hogy evés közben folyamatosan lődöztek az eliszkoló patkányokra, különben a nyomorultak képesek lettek volna leenni az ételt az ember villájáról. Roberts százados megköszörülte a torkát, hogy ezt az egészet kifejti a vele szemben ülő fiatal Hall-Smithnek, de aztán meggondolta magát. Ezek a fiatal srácok udvariasan meghallgatják, persze, ha a háborúról beszél. Egyszer azonban, mikor épp egy „műsort” ecsetelt, Maitland azt mondta: – Jaj, hagyd már azt a rohadt háborút, Roberts! Már több mint három éve véget ért! – Persze Maitland addigra megivott néhány sört, és égett a vágytól, hogy imponáljon a többieknek. De az egész akkor is a múlté, nincs miért elvárni, hogy érdekelje őket.

Időközben vita alakult ki az asztalfőn ülő hatalmas, barázdált képű egyén – nyilván a tulajdonos (ahhoz nem elég alázatos, hogy ő legyen az igazgató) – meg Bob Danby közt (akit erősen támogatnak, hogy az Union új elnöke legyen). És úgy tűnt, Danby ma este különösen remek formában van.

– De amit ön mond, az egy cseppet sem logikus – tiltakozott éppen. – Bár egyetértek, hogy az ír nép talán nem a legintelligensebb a világon, azt egyszerűen nem tudom elhinni, hogy önként úgy döntenének, hogy az ön szavaival élve banditákat és gyilkosokat választanak meg az ügyeik intézésére… Ugyan már, ez valóban meredek egy kissé!

– Akkor mondja meg nekem, mi mást csináltak, mint fegyvertelen embereken ütöttek rajta alattomban, ártatlan embereket lőttek agyon, elhajtották a marhát, kifosztották a tanyákat, és alapjában térdre kényszerítették az országot? Azt mondja meg!

– Ön nem a lényegről beszél – nyögött Danby, és eltúlzott kétségbeeséssel a levegőbe emelte a kezét, a többiek meg élvezettel hallgatták (na, Danby beindult!). – A lényeg a demokrácia, ilyen egyszerű. Pár napja a Sinn Fein elsöprő győzelmet aratott a választásokon, akárcsak 1919-ben. A Déli Parlamentben a négy Trinitys kivételével minden helyre egyhangúlag őket választották. Nézze, uram, én még azt is hajlandó vagyok elismerni, hogy ha az emberek többsége valóban azt akarja, hogy gyilkosok kormányozzák (bár egy pillanatig sem ismerem el, hogy valóban azok), csak ne mi britek, akkor az is tökéletesen jogukban áll… végül is az ő dolguk. Úgy értem, olvasta ön Rousseau Társadalmi szerződését? Az a helyzet, hogy 1919-ben az ír nép azokat választotta meg, akiket feltehetőleg akart… Minek választanának meg olyanokat, akiket nem akarnak? És az eredmény az lett, hogy a Sinn Fein hetvenhárom helyet nyert, és az unionisták csak huszonhatot… Hát ha ez nem a népakarat tiszta kifejeződése, akkor komolyan nem tudom, mi volna az!

– És mit csináltak, amikor megválasztották őket? – kérdezte Edward, aki alig bírt uralkodni magán. – Nem voltak hajlandók elfoglalni a helyüket a Westminsterben! Ez magának felelősségteljes viselkedés? Ha nem lettek volna hitvány hetvenkedők és csavargók gyülekezete, akkor teljesítik a választóik iránti kötelességüket, és nem fegyverekkel rohangálnak mindenfelé.

Danby úgy hallgatta ezt a kitörést bólogatva és a tányérjára mosolyogva, mintha pontosan erre számított volna.

– Nagyon helyes. Miért nem ültek be a Westminsterbe? Jogos kérdés. Miért nem? A válasz az, hogy tudták, hogy nem lenne semmi értelme. Mit tudott Parnell elérni? Semmit a világon, gyakorlatilag. És Redmond? Még annyit se. A helyzet az, hogy a Sinn Feinesek nagyon jól tudták, hogy addig szónokolhatnak az alsóházban, amíg bele nem kékülnek, azzal sem érnek el semmit. Ki kellett állniuk az érveik mellett. Na most én természetesen nem mentem fel az erőszakot, mint pacifista… ahogy gondolom, mindannyian azok vagyunk… – Végigtekintett a többi diákon, akik megerősítően bólogattak. – De annyit elmondhatunk, hogy az erőszak forrása nem az írek oldalán volt. Az eredeti erőszak, az indítóok tőlünk, britektől származott, akik erővel nyomtuk el őket Cromwell óta, sőt már régebben is…

– Nekem ne beszéljen ilyen őrültségeket, fiam! – csattant föl Edward, és az arcába bíbor szín kúszott. – Én megismerem a gyilkost, ha látom! Ha maga is anynyi ideje élne Írországban, mint én, nem beszélne ilyen sületlenségeket. Úgy beszél, mintha patrióták volnának, miközben csak ostoba, elvetemült söpredék, csupa lesipuskás!

– Hát nem tudom, hogy ebben messzemenően egyet tudok-e érteni önnel – felelte Danby idegesítően mosolyogva. – Említenénk esetleg néhány példát? Mi a helyzet például azzal a corki polgármester fickóval?

– Tudom, kire gondolsz – fuvolázta Hall-Smith. – Akinek az az elképesztő neve van. Hogy is? MacSwiney…

– Igen, az az. Éhségsztrájkba kezdett, és éhen is halt azért az ügyért, amiben hitt. Erre azt mondani, hogy csupa lesipuskás, komplett ökörség, már bocsánat a kifejezésért.

– Fanatikus! A papok beszélték tele a fejét. A sok vérző szív meg feszület!

– Nekem ez is gyanúsan bigottul hangzik, uram – szólt közbe Maitland, és arcátlanságát gödröcskés mosolyával édesítette meg.

– Bigott a fene! – hördült fel Edward olyan hangon, hogy beleremegtek az ablakok. – Mi a neve, maga neveletlen kutyakölyök?

– Maitland.

A diákok összeszorították a szájukat, hogy el ne mosolyodjanak, és titkos pillantásokat váltottak. Edward reszkető kézzel egy pohár vízért nyúlt, és egy hajtásra hangosan kiitta. Senki nem szólalt meg, nem néztek felé. Hamarosan lehorgasztotta a fejét, és mintha meglepődött volna, hogy egy rostélyost talál maga előtt. Lassan rágni kezdte. Az étkezés némán folytatódott, csak az evőeszközök koccantak a tányéron. Edward arcából kiszökött a vér. Sípoló lélegzését tisztán lehetett hallani.

Apránként azonban e hirtelen kitörést körülnőtte a hétköznapi beszélgetés, ahogy a fű meg a gyomok jótékony leple borít be valami kellemetlenül szem előtt hagyott tárgyat. Az időjárásról kezdtek beszélgetni. Miss Archer továbbadott az asztal túlsó végéről egy üzenetet, amelyben afelől érdeklődtek, hogy a fiatalembereknek jó idejük volt-e első írországi hetükön. Igen, tulajdonképpen egész rendes, jött vissza a válasz. És hamarosan a többi hölgy is továbbküldözte a kérdéseit, mint megannyi levendula illatú keszkenőt, hogy vérző ajkukat a szegény diákok abba törölhessék, majd visszaküldjék. Aztán mikor már kevésbé volt fagyos a levegő, és a kommunikáció csatornája eltömődött a túlzottan sok jövő-menő kérdéstől és választól, egyenesen odakurjantották a kérdéseiket, szemtől szembe. Még a másik asztal mellett is (ahol az őrnagy ült érintetlen tányérja előtt, akár egy sóbálvány) volt olyan hölgy, aki nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy eláriázzon egy-két kérdést a köztes téren át – bebalzsamozandó a szép beszédű fiatalemberek sebeit, akiknek el kellett tűrniük a barbár Edward kitörését. De a hangzavar rövid időn belül ezt a módszert is elbizonytalanította. „Akár a papagájház az állatkertben”, tűnődött az őrnagy komoran. És Edward felé pillantott, aki egyenesen előre meredt, a vonásai továbbra is a düh maszkjában, amely mögül azonban a tűz egyelőre kiégett.

Meg aztán elég világos volt, hogy a hölgyek az egészet félreértik – a diákok olyannyira nem voltak sebzettek, hogy teljesen boldoggá tette őket Edward kitörése, és arra gondoltak: „Micsoda tökéletesen pompás vén Tory! Micsoda ritka példány!” Az egész megfizethetetlen: az öreg hölgyek, a revolverek (kár, hogy nincsenek megtöltve), köröskörül a lerobbant épület – és az egésznek a közepén ott búsong: John Bull maga! A rettenthetetlen! Ebből az estéből ritka anekdota lesz a jövő szemeszterre, ha a söröskriglik mellett elmesélik majd a menzán. A címe talán ez lehet: „Hogyan dugta be kerubi fejét Maitland a brit oroszlán szájába… és hogyan harapták le!” Csak Roberts százados feszengett, akinek mindenféle csatától elment az étvágya (beleértve a verbálisat is), és szívből kívánta, hogy érjen már véget a vacsora.

A kávét mostanában már nem külön teremben szolgálták föl, hanem Murphy gurította be langyosan és savanyúan egy zsúrkocsin, ő is állította elő az ég tudja, milyen alkotórészekből egy erre a célra szolgáló fülkében. A kérdések és válaszok vidám zsivaja töretlenül folytatódott a desszertként felszolgált bundásalma alatt is, Edwardról pedig majdnem megfeledkeztek. De alig érte el az étkezők orrlikait a kávé savanyú párafellege a közeledő kocsiról, mikor újra megszólalt.

A szavai belevesztek az általános hangzavarba, kivéve Danby számára, akihez intézte őket. A két hosszú asztal fölé fagyos csend ereszkedett, ahogy Danby halvány mosollyal válaszra készült. Végül egy hosszú hajtincset elsöpörve, amely a szemébe lógott, azt mondta: – Ez mind attól függ, kinek a szemszögéből nézi. Az önkéntesek szempontjából a húsvéti felkelés hihetetlenül hősi és hazafias lehetett. Ami meg a hátba támadást illeti, attól tartok, nem egészen értem, hogyan képes ezt megvédeni mint a helyzet jellemzésére alkalmas meghatározást.

– A brit hadsereg azért harcolt, hogy megvédje Írországot a császártól, miközben a katolikusok biztonságban ültek otthon. Ezt védje meg, ha tudja! És aztán… és aztán… és aztán megtámadták azokat a legényeket, akik az életüket adták a megmentésükért! Ha ez nem árulás, akkor ördög legyek, ha tudom, mi az! – És a jogos felháborodástól remegve leült.

– De uram, hiszen ön még a tényekkel sincs tisztában… Még a tényekkel sincs tisztában! – kiáltotta Danby arra a dermesztő magaslatra emelve a hangját, amely olyan gyakran szerezte meg neki a megérdemelt tapsot az Oxford Union vitakörben. – Megismétlem: még a tényekkel sincs tisztában… Fel tudja fogni, hogy a brit hadseregben százezer, ismétlem, százezer katolikus ír harcolt? Árulásról szó sincs. A császár elleni háborúnak semmi köze az Írország szabadságáért vívott harchoz.

– Pacifisták! Maguknak, nyúlszívű sihedereknek, akik az anyjuk szoknyája mellett bujkáltak, maguknak persze mindegy. De gondoljanak azokra, akik az életüket kockáztatták Franciaországban, méghozzá magukért! Őrnagy, maga is az életét kockáztatta Franciaországban… Talán elmondhatná ezeknek a fiatal pacifistáknak, hogy árulás volt-e vagy sem!

Az őrnagy zsibbadtan ült az asztala végén. Hosszú, végeérhetetlen hallgatás következett. Még Murphy is, aki a kávéscsészékkel járt körbe, megdermedt útközben, és visszatartotta nehéz légzését. Végül az őrnagy sóhajtott, és halkan, de érthetően azt mondta: – Tökéletesen igaza van, Edward. Azt hiszem, mindannyian úgy éreztük, hogy hátba támadnak.

– Tessék. Na látják – kiáltotta Edward diadallal. – Mit mondtam maguknak? Árulás!

De Danby, akinek csillogott a szeme az örömtől, hogy ezzel a félelmetes, vén pusztítóistennel csatázhat, láthatóan nem jött zavarba. A barátaira somolygott, és azt mondta: – De uram, azért nem sorolhat be minket ilyen egyszerűen a gyávák közé. Itt van például a barátom, Roberts százados, aki igazán hősiesen harcolt Franciaországban, és azt hiszem, ő is úgy érzi, mint mindannyian, hogy a húsvéti felkelés határozottan jogos volt. Nem igaz, Roberts?

Ismét csönd következett, és végeérhetetlennek tűnő hallgatás, mindenki viszszafojtotta a lélegzetét. Roberts százados pislogott, megnyalta a szája szélét. Kopaszodó diákfejét kacskaringós ráncok lepték el, ahogy a tányérjára került varangyot vizsgálta. Egy pillanatra még maga Danby is eltűnődött, nem volt-e túlzottan magabiztos. De Roberts százados végül megköszörülte a torkát, és rekedten azt mondta: – Tökéletesen jogos… Mindannyian úgy éreztük…

Nagyra nyitotta a száját. Lenyelte a békát. „A jó öreg Roberts!” gondolták a diákok, és a mellette ülő Bunny Burdock alattomban barátilag megnyomorgatta a karját. Roberts százados azonban vigyázott, nehogy az őrnagy szemébe nézzen.

Irtózatos mennydörgés szakította félbe a diákok ünneplését. Edward súlyos tölgyfaszéke volt: három métert repült hátra, és felborult. Edward már állt, az arca fehéren vonaglott a haragtól, ahogy Robertsre meredt. De aztán szó nélkül megfordult, és kirontott a teremből.

Az őrnagy elkapta a tekintetét, és szalvétával a kezében utána sietett – de mire az ajtóhoz ért, meggondolta magát. Hallgatta Edward súlyos lépteinek távolodó visszhangját a folyosó kövein, aztán összehajtogatta a szalvétát, és visszatért a helyére.

Maitland, miután belekortyolt Murphy keserű főzetébe, ebben a pillanatban emelte le az előtte álló cukortartó tetejét. De kristálycukor helyett egy halom tompán csillogó fém rombuszt talált benne… pisztolygolyókat! Tréfás fintort vágva kivett egyet, beleejtette a kávéjába, és a tányérja mellé helyezett revolver csövével kavargatni kezdte.

Ez már végképp sok volt az egyetemi hallgatóknak. Egész este majd megpukkadtak a visszafojtott nevetéstől. Most nem volt mit tenni, hátra vetették a fejüket, és addig hahotáztak, míg a bordájuk is sajgott.

A viharzó fiatalos nevetés betöltötte az ebédlőt, és visszaverődött a homályos, üres folyosókon, halványan végigzengett minden ismerős, poros, néma és elfeledett társalgón, felhatolt az emeletekre, az üresen álló hálószobákba és tönkrement fürdőszobákba, és le a nedves, alvó és az örökkévalóságig néma pincékbe, ahol senki nem járt már, csak a patkányok. Olyan egészséges, jóízű nevetés volt, hogy még az idős hölgyek is azon kapták magukat, hogy elmosolyodnak és szelíden kacarásznak. Csak az egyik asztalnál Roberts százados, a másiknál az őrnagy nem mutatta a jókedv jeleit. Ültek ott némán, az állukat a kezükbe fogták, mondjuk, vagy a szemüket dörzsölték kimerülten, és türelmes kedvetlenséggel várták, hogy abbamaradjon a nevetés.

 

Mesterházi Mónika fordítása