Elvonszolja magát a francia és a német halottak között az erdőszélig.

Rúgásra ébred.

Magas férfi hajol fölé. Csonterdő arc. Kockás ing, foltozott nadrág. Ráfogja a puskáját.

Kiss Ádám feltápászkodik.

Hol a csapatod?

Nem tudom.

Érzi, nehezen hihető, amit válaszol.

Dobd a tőröd a fűbe!

Hatvan év körüli férfi. Könnyedén hajol le a tőrért.

Fordulj meg! Tedd hátra a kezedet!

Szíjat hurkol a csuklójára.

Indulj!

Az erdőn túl léckerítéssel körülvett ház. Az istálló üres. Az ólak is üresek. Az udvaron néhány csirke. A kút mögött szőlő.

Mióta gyalogolsz?

Talán három napja.

Nem úgy beszélsz, mint egy francia.

Ahol eddig megszólalt, tudták, hogy idegen, ahol nem árulhatta el, ott hallgatott.

Hová tartozol?

Elmondja, honnan jött, hogy került a francia huszárok közé.

A férfi levest melegít a tűzhelyen. Leveszi a szíjat a csuklójáról. Két tányért tesz az asztalra.

Vehetsz még, ha ízlik. Megmosakodhatsz a kútnál.

Kutya nincs, macska sincs, otthon minden tanyán volt, gondolja Kiss Ádám.

Lelőtték a kutyámat, a macskámat is, ráugrottak a katonákra.

A németekre?

A franciákra.

Nem értem…

Itt vonultak el a mieink is. Elvitték a lovat, levágták a két disznót, besorozták a fiamat. Én már öreg voltam nekik. Akarsz aludni?

Másnap reggel a férfi szalonnát vág.

Elrejtettem időben a katonák elől. Idehallgass, magyar. Be kellene jelentselek. Az ellenséghez tartozol. Az újság megírta. Aki ellenséget bújtat, ha szerencséje van, internálják, ha nincs szerencséje, főbe lövik. Megegyezhetünk. Elvégzed a munkát, amit a fiam végzett. A szőlő. A gyümölcsös. Itt maradhatsz, amíg a háborúnak vége és a fiam hazajön.

Mikor lesz vége a háborúnak?

Pár hónap. Talán fél esztendő.

Nézi a férfit. A férfi nyújtja a kezét.

André a nevem.

Ádám a nevem. Hol vagyunk?

Határvidék. Zóna. Hol a miénk, hol a németeké. Nem a tér dönt itt az emberek sorsáról, gondolja Kiss Ádám, az idő az úr.

Sokszor változott az országhatár, mondja André. Az apja Franciaországban született, ő is, a fia már Németországban. Most kétszer ment át rajtuk a front. Először a német katonák rekviráltak, aztán ami maradt, a franciák. A korai szőlőt lehet szedni, az alma már potyog.

Láttál már szüretet, magyar?

Kiss Ádám végigjárja a tőkéket. Betegség nem támadta meg a fürtöket. Megkeresi a létrát. Kezdi az almaszedést. Alkonyatkor körbejárja a tanyát. Felfedez egy ösvényt. Elindul.

André nem szól utána.

Megfigyeli, hol nyugszik le a nap.

Az ösvény átvezet az akácoson.

A gazban a sírköveken német nevek, francia nevek.

A halálozási évszám a legtöbb régi kövön 1871, a friss fakereszteken 1914.

Négy tanya volt itt, mondja este André. Elnéptelenedtek. Amikor a felesége meghalt, elhatározta, hogy beköltözik a fiával a városba. Nem találtak jó munkát, visszajöttek. A legtöbben a régi háborúban haltak meg. 1871-ben huszonegy éves volt, a tüzérséghez sorozták be, kétszer sebesült, részt vett a visszavonulásban. A múlt heti harcok után két napig temetett a katonákkal.

Miért gyűlölik egymást a franciák és a németek?

Nem gyűlölik jobban egymást, mint az egyik ember a másikat, ha úgy érzi, hogy a másik gyűlöli őt. Azt kellett volna látnod, hogy a gyarmatokon mennyire gyűlölték a másikat a színesek azért, mert nem ugyanabban a tartományban éltek. Csak a fehéreket gyűlölték jobban egymásnál.

A franciák elfoglalták a földjüket.

A mi földünket meg a németek. Az újság megírta, hogy a te országod is hadat üzent. Nem tudom, kik az ellenségeitek, de biztosan gyűlölitek őket, azok meg titeket.

Kiss Ádám azt mondja, őt világot látni küldték Párizsba.

Hát most megláthatod. Menjünk aludni.

Hajnalban felriad.

Amióta Párizsba érkeztem, több történt velem, mint egész életemben. Talán jobb lett volna az internálás, mint a harc. Nem volt időm a döntésre. Talán szökni kellett volna a századtól. Nem volt rá alkalom. Ha itt maradok, kivárhatom a háború végét.

Másnap folytatja az almaszedést. A teli vödröket a fészerbe viszi. Régi újságokat terít a földre. Szétválogatja a hibátlan és a kishibás almákat. André megmutatja, hol gyűjtik a rohadtakat. Megmutatja a présházban a fakádat, a darálót, a prést, a puttonyt.

Úgy látja, hogy André könnyen elérhető helyre tette a puskáját. Éjszaka az ágya mellett tartja.

Mindig puskával alszik, vagy csak amióta itt vagyok?

Megszoktam. A legtöbben így alszanak errefelé.

Békében is?

Békében is.

Nem értem.

A félelem beleeszi magát az emberbe, ha egyszer háborúzott.

Kitől fél?

A másiktól.

Tőlem is?

Tőled is. A gyarmati harcban hiába aludt a katona puskával a kezében, Algériában az arabok, a szigeteken a tamilok olyan nesztelenül lopóztak, hogy mire felemelted a puskát, átvágták a torkodat.

A franciák támadták meg őket.

Kárpótlás kellett Lotaringia elvesztéséért.

Bejárják a szőlőt. Kitisztítják a fakádat, felhelyezik rá a darálót, beigazítják a prést, faggyúzzák a hordók ajtaját.

Hány németet öltél meg?

Kiss Ádám nem tudja.

Én se számoltam soha. Vagy én, vagy ők.

Kiss Ádám reszket. Nem azért, mert eszébe jut, hogy embert ölt, azért, mert ő is természetesnek tartotta.

Éjfél után felébred, kimegy az udvarra.

A telihold fényében ragyog az égbolt. Önmagát is látja az éjszaka tengelyében, megállapíthatatlanul, hogy hol van a jelenlétének határa. A hajnallal ködgomolyagok érkeznek. A hold elé felhők úsznak. Az eleredő eső hangzása, paták dobogása. Mintha a magasból érkezne jó hírként, a sötétből kibontakozik egy alak. A fekete kendőbe burkolódzó asszonyhoz sietne, a felhőket elsodorja a hold elől a szélroham, a csontfényben meglátja a fekete kendős asszony mögött, a csúcsos sisakú katonák között botorkáló asszonyok, férfiak, gyerekek menetét. Lakott területhez érkezve a vezénylő tiszt mindig egy asszonyt küld előre, hogy menekülésre ne késztesse a várható zsákmányt, növekszik a napok óta tartó menetben a fogolycsapat. Kiss Ádám már annyiszor menekült, hogy tudja, hiábavaló volna elfutni, néhány lépés után golyót kapna a hátába, a csoportba lökik, a tiszt parancsára három német katona átkutatja a házat, Andrét álmából verik fel, nincs rá ideje, hogy a puskáért nyúljon, őt is a menetbe rugdossák, összeszedik a maradék élelmet, kicsavarják a csirkék nyakát, az utóvéd tűzcsóvát dob a szalmatetőre, keletnek haladnak, túl az erdőkön, dombokon, folyókon hasonló menetek nyugatnak, francia katonák terelik a fogoly német katonákat, az asszonyokat, az idős férfiakat, a gyerekeket, a kontinens távoli erdőkkel, dombokkal, folyókkal bedíszletezett terepén sokféle, különböző egyenruhát viselő katonák kíséretében német, francia, orosz, osztrák, magyar, szerb, olasz, török tisztek parancsszavaira sorakoztatnak, csontig soványodott lovak vonszolják keletről nyugatra, nyugatról keletre, északról délre, délről északra az ágyúkat, a tűzcsóvákat hasonló mozdulatokkal hajítják a kifosztott házakra, Kiss Ádám két asszony között halad, az egyik karján kislány, az asszony nem lehet több huszonöt évesnél, átveszi tőle a gyereket, a német katonák csúcsos sisakja szürke, az arcuk is szürke, az egyenruhájuk is, az élen haladó tiszt felsőteste tömör téglalap, fehér kesztyűjét nem veszi le, csak a kutaknál állnak meg, szürcsölik a vödörből tenyerükbe öntött vizet, egy katonaruhás fogoly, Kiss Ádám, habár a rangjelzését letéphette, úgy látja, hogy tiszt, este tanácsokat ad az elhelyezkedésre, a férfiak ültükben, egymásnak háttal, az asszonyok kendőikből rögtönöznek a gyerekeknek fekhelyet, az őrök kétóránként váltják egymást, a reggelek, nappalok, éjszakák összemosódnak, az öregek kidőlnek, a halottakat az útszélen hagyják.

André suttogva tárgyal a fogoly tiszttel.

Kiss Ádám éjszaka azt álmodja, hogy a Tisza az ő holttestét sodorja.

Reggel motorkerékpáros futár érkezik.

Figyeljenek emberek, kiáltja a parancsnok, kétnapi gyaloglás még, és megérkezünk.

André este Kiss Ádám közelébe lopózik.

Az egyik őr visszaparancsolja.

Éjszaka ordítozás. Lövések. Arccal a földre kell feküdni.

Tíz fogoly ki akart törni, az őrök már készenlétben voltak, valaki elárulta a tervet, súgja a Kiss Ádám mellett hasaló.

A parancsnok tizedelést rendel el.

Kiss Ádám nyolcadik a sorban.

A szökevények közül hatot az erdőszélre terelnek. Kiss Ádám nem látja közöttük Andrét.

A sortűz után továbbindulnak.

Az esti őrséget megkettőzik.

Újra ordítás ébreszti.

A foglyok egy foglyot taposnak, kődarabokkal ütik. Félredobják a holttestét.

A katonák szótlanul figyelnek.

Az áruló volt, mondja Kiss Ádámnak a férfi, aki a sorban mellette a kilencedik volt.

Keresgél néhány német szót a gimnáziumi órákról. Magyar vagyok. Barát. Nem francia katona. A tanyán ruhát váltott, az egyenruha nem árulhatja el. És ha a német tiszt nem hiszi? A többiek megtudják. Agyonverik.

A kísérő katonák is fáradnak. Sisakjukat a tarkójukra tolják. Kigombolják a zubbonyukat.

Éjszaka André mellé mászik.

Bírod?

Bírom.

Andrén nem látszik az út gyötrelme. Megedzette a régi háború, gondolja Kiss Ádám.

Hová visznek?

Ahová mi vinnénk őket. Fogolytábor. Talán találkozom a fiammal. Rosszabbak, mint az arabok. A kínaiaknál is. Pontosabban gyártják a halált. Ne szólalj meg. Jól beszélsz franciául, de a kiejtésedből megtudják, hogy idegen vagy. Ha kérdezik, annyit mondj, hogy belga diák.

És ha egy belga kérdezi?

Úgy látom, nincsenek itt belgák.

Sokan maradnak az útszélen.

Jó volna megérkezni, mondja a fiatalasszony, akinek a kislányát újra a karjára veszi.

Hová?

Mit hová?...

Hová megérkezni?

Nem tudom… valahová…

Andrénak igaza van. A legrosszabb, ha megtudják, hogy nem tartozik hozzájuk. A németekhez sem… Senkihez.

Lejt az út, könnyebb a járás.

Zuhog az eső.

Újra emelkedő.

Magaslatra érnek.

Rétekkel, erdővel szabdalt medence.

Balra szőlő, jobbra akácsor. A messzeségben templomtorony.

A tiszt távcsővel kémlel.

A távolban szürke pamacsok, kísérőhangjuk nincs, ágyúbecsapódások nem lehetnek, talán mozdonyfüst.

Rétisas köröz a völgy felett.

A tiszt is leheveredik. Rövidesen elérik a kijelölt célt, ahol át kell adnia a transzportot. Hozzánőtt a katonáihoz. A foglyokhoz is. Kibírták az utat. Menne velük tovább. Jobb, mint a frontszolgálat. Tizenhét halott a százhuszonegyből. Nem rossz arány. Saját veszteség nincs.

Jönnek a szállítmányozók, a vasutasok, az új őrszemélyzet.

Kiss Ádám fektében az iskolai kirándulásokra gondol.

A völgyben négy irányból kígyóznak a menetek, nem látni az elejüket, nem látni a végüket, csak a folyamatos hömpölygést a láthatatlan torkolatokból, ahonnan a sziklák, dombok, mezők mint láthatatlan források kilökik magukból az ereket, patakokat, folyókat, kígyóznak a menetek, mint a Szajna, a Marne, a Rajna, a Tisza, a Száva, a Bug, a Dnyeszter, nem választható szét a távolból őrzött és őrző, lehet akár az egyikből a másik, a másikból az egyik, sietésre ösztönzik a rájuk meredő puskák, a nőket, az öregeket, a gyerekeket, a tépett zubbonyú katonákat, mégis végtelen lassúnak tűnik a kígyózás, minden lépés magába szívja az időt, minden mozdulat régi történeteket cipel, minden elsuttogott szónak tétje van, a tiszt sorakozót rendel el, a kísérők feltűzik puskáikra a szuronyokat, André mögötte halad, közelednek a többi menethez, láthatók már a foglyokon a piros karszalagok, amikor olyan idős voltam, mint te, kaptam én is ilyen karszalagot, mondja André, számukra is kiosztják.

Vágányok.

Indóház.

Mozdony.

Hat marhavagon.

Váltásra érkező őrszakasz.

Mindenkinek osztanak egy vekni kenyeret, kulacs vizet.

Ehhez értenek, mondja André, sorakozó, parancshirdetés, sortűz, maradj mellettem, akkor egy vagonba kerülhetünk, ne szólj hozzám, arra is ügyelnek, hogy az összetartozókat szétválasszák.

Harap a kenyérből.

Tartalékold, mondja André. Nem tudjuk, meddig tart az út.

A mozdonynál tisztek, altisztek gyűrűjében százados. Kirakati figura. Rezzenéstelen márványarc. Feszülő egyenruha. Fehér kesztyű. Írott parancsot ad át a hadnagyának.

Három zónán irányítják át a transzportot. Kifárasztás, kilátástalanság, megtörés. Az első zónán, a meneten túljutottak. Következik a második a vagonokban.

A százados szeme sugárzóan kék, mintha zafírkövek volnának a szemgolyók helyén.

Szétválasztás. Csoportosítás.

Mindegyik vagonba jutnak öregek, asszonyok, gyerekek.

Puskatussal terelik őket.

Rájuk csapják az ajtókat, bedeszkázzák az ablakokat, egymáshoz préselődnek a testek a sötétben, Kiss Ádám álmodja, hogy elalszik, álmodja a kiáltásokat, a gyereksírást, felriad, álmodja a felriadást, egy férfi felfeszít három padlódeszkát, leereszkedik, álmodja, hogy szól a gépfegyver a vagon tetején, olyan sűrű a levegő, mintha csurogna a víz a falakon, nem tudja, ez is álom-e, a bizonytalanságot is álmodja, a szegedi vasútállomás olyan, mint a Gare du Nord, azt álmodja, hogy gyerekkéz simítja az arcát, a kislány, akit az úton a karjára vett, mellé mászott, sír, anyja csitítja, megköszöni a segítségét, hozzásimul, a férje a háború első napján elesett, az asszony megcsókolja, ő a kislányt csókolja meg, álmodja, hogy az asszony megfogja a kezét és a mellére szorítja, a felfeszített deszkák között kigurítanak egy halottat, dobol az eső a tetőn, álmodja, hogy hallja André hangját, ne engedjétek el egymás kezét, azt álmodja, hogy valaki meg akarja fogni az ő kezét is, de nincs keze, zökken a vonat, lassít, álmodja, hogy felriad, félrerántják a vagonajtót, álmodja, hogy friss levegő árad be és látható a csillagokkal kivert égbolt, felrántják az ajtót, látja a csillagtalan éjszakát.