A könyv In flagranti című novellájában a főszereplőhöz, Máriához egy nap váratlanul beállítanak annak a filmnek a hangmérnökei, amit éppen megnézett. Először úgy tűnik, csak azért jöttek, hogy elpanaszolják: „a hangot szinte senki sem figyeli” (21. o.). Noha leegyszerűsítő lenne a párhuzam, melyben azt állítjuk, a szerző úgy viszonyul a szövegeihez, mint a hangmérnök a filmhez, mégis meghatározó a könyvben az a hozzáállás, mellyel a szerző figyelme a lehetséges hangokra, elbeszélésmódokra irányul. Tetten érhető a szándék, hogy afféle hangmérnökként érkezve a szövegekhez, a beszéd alakítójaként, a nyelv méricskélőjeként mutasson be többféle beszédhelyzetet és kísérletezzen a stílusokkal.
E kísérlet célja azonban nem a „saját nyelv” megtalálása, hanem éppen annak illusztrálása, hogy ez lehetetlen. A lehetséges megszólalásokkal való játék nem új önmagában sem, és Király Levente korábbi könyveiben is láthattuk ennek példáját. Előző kötetének, A nincs arany középnek, és korábbi, Így irtok én című paródiakötetének is ez volt a szervezőelve.

Ezúttal pedig – a szerző első prózakötetében – e hangpróbának a szervezőelvvé tétele különösen sok kérdést, problémát vet föl. Mindenekelőtt azt, hogy ez az alapvetően költői indíttatás mennyire adekvát a prózaszöveg esetében. A „hangokra figyelés” nem megy-e a szöveg többi tulajdonságának a rovására? Végül pedig, nem egyenest a „saját nyelv” követelésének, követelményének kijátszásává változik-e a kísérlet?

A formai kérdések előtt azonban érdemes egy pillantást vetni a szövegek egyik tema-tikusan ismétlődő elemére is, mely a hatalom és kiszolgáltatottság kérdése. Ezért visszatérek még egy gondolat erejéig az In flagrantira, mert nem szabadulunk ilyen könnyen a történet hangmérnökeitől. Nem csak azért jöttek ugyanis, hogy Mária gratulációit fogadják. Bár úgy tűnik, épphogy csak beugranak, nem sokkal később már kiszolgálják magukat a konyhában, végül alig lehet tőlük megszabadulni. A novellában az – a könyv során vissza-visszatérő – gondolatmenet jelenik meg/bomlik ki, mely az emberre észrevétlenül telepedő hatalom működéséről szól. Ezt a problémát világítja meg egy másik nézőpontból a Diktátumok című szöveg, melyből a könyv címadó mondata származik. „ne félj hangomtól, ne félj tőlem, mert mindig engem hallottál, csak bedugtad füled, eltorlaszoltad a hangok útját zenével, zörejjel, hamis figyelemmel, nem figyeltél igazán a világra, nem kerested magadban a csöndet, nem akartál igaz hangokat hallani, az igaz hangot meghallani nem merted” – mondja az angyal kissé ironikus pátosszal megszállottjának – aki egyébként végig hallgat. Az angyal kezdetben ártalmatlannak, sőt jó szándékúnak mutatkozik, de az „igazság” szavai szinte észrevétlenül csúsznak át a terror beszédébe. A szöveg azt a folyamatot sűríti láthatóvá, amit egyébként az idő szokott elrejteni: hogy hogyan hálózza be az embert a hatalom nem akarata ellenére, hanem nagyon is egyetértésére alapozva. A helyzet paradoxona, hogy ha nem lennének igazak az angyal első szavai, vagyis ha a hős „odafigyelt” volna általában az őt körülvevő hangokra, akkor nem dől be az angyalnak sem. Ha megtanul különbséget tenni az egyes beszédmódok és retorikák között – hogy maradjunk az angyal által képviselt didaktikus felhangnál –, akkor feltűnik neki, hogy az angyal épp azzal áll elő, amire ő a legjobban vágyik – jobban, mint a szintúgy megígért vagyonra, szerelemre vagy más hasonló javakra –, az „igaz hang” létezésére.

A könyv említett koncepciója – az egyetlen adekvát hang mítoszának lebontása – a Még mindig fáj kicsit című novella egyik központi motívuma. A szöveg álombeli terében a kegyetlen, autoriter orvost a beteg úgy zökkenti ki hatalmából és pozíciójából, hogy kineveti – ezzel nyitva ajtót a saját kiszolgáltatott helyzetéből való menekülésre is. Nem úgy reagál, ahogy az orvos megszokta és elvárná, vagyis, ahogyan egyedül lehetségesnek gondolja – aki így nemcsak a váratlansággal, hanem az eltéréssel sem tud mit kezdeni.

Ugyanakkor a kiszolgáltatottság módozatainak más példáiban jellemzőbb, hogy a helyzetből való kilépés vagy lehetetlen, vagy csak ideiglenesen lehetséges. A Víz című rövid szövegben a kafkai színben feltűnő, mindenható hatóságot képviselő, ám láthatatlan vizesek elől a fizetni képtelen főszereplő ismétlődő kutyasétáltatással menekül, ráadásul kölcsönkutyával: „a kutyasétáltatás a legjobb módszer, akkor nem köthetnek beléd. Ha csak úgy álldogálsz a közelben, könnyen kiszúrnak.” (9.) A kiszolgáltatottság képei a Büntetés című novellában egészen konkrétan, fizikai kínzások során jelennek meg, ahol egy ismeretlen (testetlen?) hatalom kínzásokkal tartja sakkban az elbeszélőt: „Nem jött ő sehonnan, dehogy jött, hiába füleltem lépteit: hiszen végig ott állt mellettem, lélegzetvisszafojtva, egy pisszenés nélkül – így itta szenvedésemet.” (77.) A kínzó láthatatlansága és arctalansága bizonytalanná teszi, hogy létezik-e egyáltalán ez a másik.

A tizennégy rövid szövegben a beszélt és írott nyelv különböző regiszterei szólalnak meg, a hangnem egy szövegen belül is hirtelen változhat. Ilyen hangnemváltásokra épül Az én megtisztulásom című novella, melyben az elbeszélő egy gyilkosság után hallgatja – és kommentálja áldozata megtalált CD-jét: „Ott söröznénk a parton, a tenger nyaldosná a lábunkat – de szép is lenne! Na, belelógott a kezem a bilibe, mindig ez van, lépjünk tovább!” (36). De a megszólalók között van ábrándos női elbeszélő „Hogyan is mondhatnám el, mitől szép egy arc?” (13.) „Cipőért mentem, mint mindig, vagyis inkább cipőket nézni, fogdosni, beszívni a bőr illatát” (12.) (Fürdőben), találkozunk egy mindenféle szakralitást meghazudtoló és ezzel kigúnyoló pápával (Kampánycsend) és ironikus-eposzi alapállással a Mindig fáj kicsitben: „Kulcscsomót pörget az egyik, másik hamisan slágert fütyöl; kérdéssel, ó, ki merhetné zaklatni őket?” (38.) A nyelvi kísérletek egyik végpontja Az utolsó kól című novella kreált nyelve a tudatosság oldaláról: „Írott memorik nincsenek, mivel a 2010-es nagy tisztogatáskor a Népek Osztályfőnöke, ahogy nevezni szerette magát a hírhedett rusz diktatőr, a kól értelmiséget (vagyis kik képesek írni-olvasni), exitáltatta, a samonokkal együtt.” (93.) A másik végpont pedig a tudattalanból közvetlenül feltörő nyelv, mely álomszerű leírásokban nyer formát. „Iszom egy pohár vizet. Áttetsző leszek tőle, látom, ahogy ereimben szétárad a halványpiros vér, hideg van, följebb úszom a Nap felé, úszom, egyre feljebb, mégsem haladok.” (100. – Őrség) Az automatikus írás alatt összemosódnak a hangok, melyek gyakran az értelmet és a szöveg összetartó erejét is alámossák. „Kiszáradt folyómederben utazunk, sehonnai villamosok futnak keresztbe, kasul, autók zuhannak át hidakon, sehol egy hajó, nekünk is csak bicikli jutott.” (102. – Elfeledett ősök árnyai)

A szövegek többsége belső monológ, különösen az utolsó részre jellemző, említett álommesélésekben (A harmadik idetartozó szöveg A holdon: „A Holdon lehetetlen csak úgy mászkálni. Akkor nekem hogy sikerült?” 106.), de a különböző beszédhelyzetek többféle kiindulásból születnek. Van köztük „reális”, „aktuális” nézőpontú elbeszélés is, ahol a mesélés aktusát egy felszólítás motiválja. Ez történik a Fürdőben című novella elbeszélőjének esetében: „Mi baj veled történni? Nagy levegőt veszek és elkezdem mondani.” (18). Ezzel szemben a Büntetés elbeszélői helyzete klasszikusan paradox: a hős egyes szám első személyben – hol jelen, hol múlt időben – részletekbe menően meséli az átélt, véget nem érő testi kínzásokat, melyek még a jelenben is folytatódnak, és melyek reálisan kizárnák az elbeszélhetőséget. (Ez a novella eszünkbe juttathatja Poe A kút és az inga című elbeszélését.) Az Angyalvadászok kézikönyve egy pszeudo könyv képzelt bevezetője.

A szövegek három fejezetre oszlanak (a többnyire lírai címek: Gond el messze, Hallottátok hát históriáját, Mi dolgom lehetne). Ha ezeket szerkezeti egységeknek tekintjük, akkor felfedezhető bennük az az ív, melynek során a novellák egyre kísértetiesebbekké, testetlenebbekké válnak. Az első részben még a valóság talajáról rugaszkodunk el (a városi társasház és a szegénység, az orvosi váró, fürdő, utca helyszíneiről) a gyakran abszurd vagy rejtélyes befejezésig. A középső rész egyfajta pokoljárásként fogható fel a Diktátum és a Büntetés című szövegekkel a középpontban. Ezekből szinte teljességgel hiányzik a tér, leszámítva a Büntetés cellájának falait, amit viszont a hős nem lát, csak tapogat. E pokoljárás során veszítjük el, tévesztjük szem elől végleg a testet is – itt megint csak a Büntetés a kivétel, amely bár végig a testről szól, mégis az az érzésünk, hogy csak egy hangot hallunk. A harmadik rész novellái – Az utolsó kól kivételével, ahol még valamennyire kitapintható a cselekmény – súly és körvonal nélküli szellemeknek tűnnek. A szövegek mintha megrekedtek volna a próza és líra közötti senkiföldjén, otthontalanságba taszítva magát a nyelvet is, amely céltalanul sodródik jobbra-balra az asszociációk között.

„Mondd, hová menekülsz, előlem?” – kérdezi az öldöklő angyal (76). Bár a történet zárásaként kérdés formájában áll, a címben ugyanez a szókapcsolat kijelentés is lehet, „ahová menekülsz” értelemben. Akár így, akár úgy nézzük, arra a helyre mutat, ahová a hős, vagy szereplő menekül. Nincs azonban olyan hely, ahol meg lehetne állapodni, ahonnan nem űzne tovább a menekülés kényszere. Emellett úgy tűnik, nincs olyan hang sem, amelynél meg lehetne állapodni, le lehetne táborozni. A nyomasztó, néha egyenest horrorisztikusnak szánt novellákban inkább olyan tereket, helyeket és helyzeteket látunk, amelyekből jobb lenne elmenekülni. A menekülés így megállíthatatlan folyamattá válik, hangtól hangig, olyan útvonallá, mely az egyik jelölőtől a másikig vezet cél és végpont nélkül. Így a honnan hová kérdése is értelmezhetetlen lesz.

Egy másik nézőpontból, ha létezik a hely, ahová el lehet menekülni, akkor az a saját pokol, ahol minden egyes hang saját, belső hang, ahol a jó daimónokat gonosz démonok harsogják túl. A koncepció érthető, de a szöveg más tulajdonságai – karakterek, cselekmény, lélektani mozgások, az elbeszélők önreflexiója ellenére – kidolgozatlanok maradnak. A szövegekben a cselekmény stratégiailag fontos pontjait gyakran homály fedi. Ez a technika megfelelne arra, hogy a kimondott, elhangzott információk körülrajzolják az el nem hangzót, kiadják mintáját, formáját, így az indirekt módon, negatívban jelenne meg – az olvasó találgatásaira bízva, hogy mi mozgatja a hőst vagy a cselekedeteket. (Például az Őrség szövegében, ahol nem tudjuk, miféle bűnért miféle büntetést tölt az elbeszélő, büntetés-e ez egyáltalán, a Fürdőben, ahol a kulcsjelenetnél elsötétül a kép). Ugyanakkor a rajzolatok nem ennyire pontosak, és a kép „maszatos“. Mindez inkább az olvasó érdektelenségéhez, mint lázas találgatásaihoz vezet. A szövegek a líra és próza közötti térben csellengenek, olyan előnytelen konstellációban, mely nem hagy teret a dinamikának vagy feszültségnek. A novellák többsége olyan helyzetjáték, mely kibontatlanságában megmarad az ötlet szintjén.

A könyv olyan érzést kelt, mint amit az Őrség elbeszélője fogalmaz meg a tengeren hányódva: „Csak fent, a hegyen érzem, hogy akármerre indulhatnék, előttem a világ. A tengeren bármerre mész, olyan, mintha sehova se tartanál.” (99.)