„Huszonéves koromig az volt a problémám, hogy mindig elkezdtem írni valamit, amit képtelen voltam befejezni. Vagy azért, mert annyira rossznak találtam, hogy egyenesen undorodtam tőle, vagy azért, mert nem láttam a kivágat nagyságát, azaz hogy miért ettől és miért idáig kell tartania a szövegnek. Megint itt az elhagyás kérdése, vagyis, hogy: mi az, amit már írás közben el kell hagynom a szövegből? Csak mostanában gondolkodtam el azon, hogy talán azért nem tudtam én évekig semmit sem befejezni, mert túl sok regényt olvastam, viszont túl kevés rövidprózát, ezért mindig a regény lélegzetével kezdtem én is neki az írásnak. (...) Még nincs bennem, vagy meglehet, egyáltalán nincs bennem egy regény. Lehet, hogy csak a kivágat nagysága volt regényszerű, viszont ahhoz mégsem volt elég anyagom, hogy regény lehetett volna belőle. Vagy esetleg nincs még meg a képességem a dolgok végigviteléhez, a komplexebb szerkesztéshez. Ebben a még-ben sem vagyok biztos, a lényeg, hogy ez most nekem így pont jó.” („Észlelek valamilyen figyelmet”, litera.hu, 2010. június 15.)

A „kivágat” mint szerkesztési elv vagy formaelv arra a kortárs magyar szépprózában megfigyelhető tendenciára is utal, miszerint a történetet, a meghatározott kezdőpontból valamiféle végkifejlet felé tartó eseménysort, az elbeszélhetőség és a lezárhatóság ismeretelméleti optimizmusát gyanú lengi körül. Hogy ez a gyanú mennyiben megalapozott, azt nem tisztem eldönteni, most pusztán arra hívnám fel a figyelmet, hogy Szvoren Edina kitűnő kötetének, a Pertunak a novellái is evidenciaként kezelik ezt az előföltevést. Nem mintha ne volna elmesélhető-összefoglalható történetük ezeknek az írásoknak, nagyon is van nekik. Csak éppenséggel a novellák legfőbb tétje nem ezeknek a történeteknek az elmesélése, vagy, mondjuk, az elmesélhetőség keretfeltételeinek a számbavétele. Még ahol váratlan kifejlettel vagy fordulattal zárul is az adott szöveg, az elbeszélés centrumában ott sem a történések dinamikája, hanem a viszonyok állnak. A többnyire nyomasztó és kilátástalan viszonyok. Ezt persze nem kifogásként említem. De mivel ezek a különböző novellákban feltárulkozó viszonyok igencsak egyneműek, mindez sajátos repetitív jelleget kölcsönöz a kötet egészének. A Pertu nem az a könyv, amelyet egyetlen szuszra felfalna az olvasó – ugyanakkor mégiscsak a közelmúlt egyik legerősebb és legfontosabb magyar könyvéről van szó.

Fontos mindenekelőtt azért, mert úgy tűnik, hogy ezzel a kötettel egy érett és erőteljes szerző mutatkozott be, akinek a munkáit az irodalmi folyóiratok olvasóközönsége persze már eddig is figyelemmel követhette, ám a kötetbe rendezés nyilvánvalóan új fénytörésbe állítja azokat. Nyilvánvalóvá válik például, hogy ezekben az írásokban egy nagyon egységes, nagyon azonos anyagból szőtt világ leírása-megalkotása zajlik. A tárgyi világ leírása és a szociokulturális környezet megjelenítése egyszerre pontos és takarékos. Mi több, láttató erejű is, hiszen a tárgyi világ egyszersmind a megjelenő szereplők lenyomatát is magán hordozza: „Anyám a hosszabbító fölösleges métereit fölcsévélte, a tekercset egy mocskos cipőpertlivel kötötte át, amit apám munkáscipőjéből húzhatott ki. Megpróbáltam kibogozni a cipőfűzőre kötött dupla csomót, türelmetlenül keresgéltem a csomón valami tágulatot. Ha anyám ideges volt, csomót kötött a hálós cekker megnyúlt fülére, az elektromos vezetékekre, a fali szőttes aljára, a nejlon kenyeres zsák szájára, az otthonkájából kilógó cérnaszálakra.” (Bizalom)

Ebben az elhasznált, túlontúl is ismerős világban pedig elhasznált és túlontúl is ismerős figurák mozognak. Mindenekelőtt egy-egy családnak a tagjai. Szvoren Edina novelláiban a család kényszerközösségként jelenik meg: könnyűnek találtatott, a biztonságot és a világ értelmét garantálni képtelen apák, terhessé váló, gyakran fizikailag is magatehetetlen anyák, és az őket kívülről szemlélő, tőlük jelentős kulturális távolságban álló és tőlük jelentős érzelmi távolságot tartó gyerekek. Érdekes módon mindez mégsem válik önismétlővé, ami legfőképpen annak köszönhető, hogy Szvoren Edina megragadó változatossággal képes megeleveníteni egy-egy jellemző társadalmi miliőt – legyen szó akár bentlakásos leányiskoláról, elhanyagolt falusi udvarról vagy pusztán egy késő Kádár-kori családi ház belső teréről. Emellett pedig az elbeszélésmód, a narráció is igen változatos: hol váltakozik az elbeszélő a novellán belül, hol mindvégig felszólító módban, hol jelen időben zajlik az elbeszélés, és még lehetne sorolni. A narratív játékok és az atmoszférateremtés a motivikus ismétlődések dacára is képes dinamikussá tenni az egyes történeteket.

Pedig hát ezeknek a történeteknek, ha lehet ilyet mondani, meglehetősen matt a felszínük. Szvoren Edina nem pszichologizál, sőt, nem is esztétizál és nem is moralizál. Az elbeszélések hősei – vagy szenvedő alanyai – nem igyekeznek értelmezni a saját helyzetüket, nem próbálnak az alig elviselhető viszonyok mögé pillantani. Számukra elegendő, ha szemügyre veszik és regisztrálják a végbemenő eseményeket, és máris minden föltárulkozik. Vessünk egy pillantást a kötet egyik legjobb darabjának, a Temetésnek a nyitányára:

Szvoren Edina itt a három nyitó mondattal máris hajszálpontosan vázolja a novella elbeszélő-hősének a helyzetét. Ez a figura kívülálló és sérülékeny személy, akinek a számára a visszazárás, a védekezés mindennapi és kézenfekvő praxis. A szó legtágabb értelmében vett kulturális távolság választja el a környezetétől, ugyanakkor ettől a környezettől lehetetlennek bizonyul elszakadnia. A fizikai viszolygás, az undor ennélfogva nem puszta reakció egy-egy adott csapdahelyzetre, hanem az a rendelkezésére álló eszköz, amely segít eligazodni a kényszerű viszonyok hálójában: „az undor és a megvetés az egyéniség alapköve, nem létezel, amíg nem gyűlölsz”. Hasonlóképpen a szégyen sem úgy működik, mint gondolhatnánk, nem elválaszt a többiektől – elsősorban a család tagjaitól –, hanem összeköt velük: „Furcsa dolog a szégyen, aligha szégyellhetjük, ami nem hozzánk tartozik.”

A Pertu novelláinak egyszerre gazdag szövésű és kietlen világában az undor és a szégyen biztosít állványzatot az elbeszélések hőse számára (kérdés persze, hogy szándékos írói programról van-e szó, vagy részben egyfajta sajátos írói szenzibilitásról; csak elevenítsük fel a Litera-interjúból már idézett megjegyzést: „Vagy azért [nem tudtam befejezni az adott szöveget – K. J.], mert annyira rossznak találtam, hogy egyenesen undorodtam tőle”). Tény azonban, hogy mindebben tetten érhető valamiféle antropológiai redukció, mely a kommunikációképtelenséget sajátos gesztusokban oldja föl. Ahogy az irodalmi lapokat szemléző, kitűnő blog, a Folyóméter anonim szerzője írja: „az elbeszélő idegvégződései (...) annyira kint vannak, hogy a világ minden jelensége, de különösen az emberi test – bárkié – csak horzsolni tudja. (...) Úgy érzem, a novellák rendkívül érzékletesen és újra-megérthetően mutatják meg az ember végességét, kiszolgáltatottságát, magányát, de mintha az analízis mániákus, lefelé hatoló érzékletességének máshol komoly deficitjei, vakfoltjai lennének: mintha a mélységért cserébe a magasságból veszítene el fontos tartományokat.” (folyometer.blog.hu, 2010.12.19.)

Észlelhető ugyanakkor az az igyekezet is, amellyel Szvoren Edina tágítani igyekszik a család-novellák szemhatárán. A három Ió-novella (Pyrus communis, Szíl, szál, szalmaszál, Érett, fáradt, meleg) igen markáns karakterrajzot nyújt egy ellentmondásos, ám roppant erős személyiségről. Ió – ellentétben a kötet novelláiban fölbukkanó családtag-figurákkal – nem típus-karakter, hanem váratlanságában, kiismerhetetlenségében bizonyul egyedinek. Merthogy a maga távolságtartó módján mindhárom novella szerelmi történet, ahol Ió drabális öntörvényűsége éppenséggel közvetlen összefüggésben áll a rá irányuló vágygyal. Az ő figurájában megjelenik valami nyugtalanító, ám elementáris minőség, és ez, ha jól látom, kiemeli a kötet többi szereplője közül. Mert hiszen Szvoren Edina novelláiban a társas kapcsolatok egyébként takaréklángon égnek, a testiség pedig frusztrációval és magánnyal párosul.

A szemhatár tágításának egy másik útja különféle fiktív világok megrajzolásán át vezet. Kevésbé sikerült próbálkozás a Jojka negatív utópiája és a Virágvasárnap rusztikus falusi életképe – mindkettő időben is eltávolodik a jelen kortól, és ennek az idő-, illetve korszakváltásnak talán kevés a fedezete a két szövegben. Legalábbis kevésnek tűnik ahhoz a bőséges fedezethez képest, amelynek révén máskülönben a Pertu elbeszélései nagy erővel képesek megjeleníteni annak a világnak az atmoszféráját, amelyben itt és most élnünk adatik. Ugyanakkor a sorsfordító északi utazást elbeszélő novella, A szállásadónő rövid éjszakái nagyon is meggyőzően vezeti be hőseit a kis skandináv sziget magára záruló világába. Pedig a történet itt is valamiféle alternatív valóságban játszódik: az otthonról időről időre érkező hírek szerint Magyarországon „autókat gyújtottak föl, és tovább romlott az adóbesorolásunk”, a novella végén pedig azt is megtudjuk, hogy „már megérkeztek az első magyar menekültek ebbe a madárinfluenzától sújtott országba”.

Megjelennek emellett nem fiktív, de igen sajátos világok is a Pertu novelláiban. Ilyen a fogyatékosokat gondozó zárt intézet (Érett, fáradt, meleg), vagy ilyen a bonyolult és kegyetlen hatalmi viszonyokkal átszőtt bentlakásos szakiskola (Balholmi lányok). A sajátos törvények alapján működő zártság ugyanakkor nem pusztán ezekre a helyszínekre jellemző, hiszen voltaképpen az összes elbeszélés terét ezek határozzák meg: sajátos törvények és egyfajta sajátos zártság. Jellemző példa erre a könyv egyik legkiválóbb elbeszélése, a kötetcímet adó Pertu: a mindvégig felszólító módban álló szövegben egy egyedülálló, elvált felvidéki nő látja vendégül a szüleit szilveszterkor, s az elviselhetetlenségig nyomott hangulatú este megkoronázásaképp a szülők némileg zavartan felajánlják a tegeződést a negyvenéves lányuknak. Ebben a novellában egyensúlyra jutnak a Szvoren Edina írásművészetét meghatározó jegyek. A kényszerközösségként működő család ezúttal egyszerre ismerős, némiképp mégis távoli világban jelenik meg: „Apuka Kőhegyet mondjon, Anyuka Kamenný vrcht.” Apró, önmagukban bagatell információkat csöpögtet számunkra az elbeszélő, s a kibeszéletlen – és kibeszélhetetlen – feszültségek szinte pillanatról pillanatra sokasodnak, torlódnak az elviselhetetlenség határáig:

„Anyuka (...) [k]apcsolja be a rádiót, hogy a himnuszról le ne maradjanak, s kezdjen politizálni. Legyen róla tudomása, hogy a lánya jobboldali szavazó. Apuka lássa előre a vita kimenetelét. Igyekezzék csitítani Anyukát, Anyuka söpörje le a combjáról Apuka nyugalmi állapotban is remegő kezét, és beszéljen tovább, szidja mind féktelenebbül a rasszistákat, a gárdistákat, a revizionistákat. (...) Ne legyen különbség vélemény és személy között, s ha az egyiket sérülés éri, a másik semmisüljön meg. Apuka orra ezúttal ne vérezzen a jógalégzéstől, csak a keze remegjen megállíthatatlanul: tegye az ölébe, a hóna alá, a térdére, a lánya vállára, vagy kulcsolja egyszerűen a hideg sörösüvegre. Anyuka higgadjon le, ha tud. Gondoljon a Kamenný vrchre.”

A következetes felszólító mód abszurd módon felpörgeti az elbeszélés ritmusát, s ezáltal tagadhatatlanul valamiféle komor humort is kölcsönöz neki (Szvoren Edina novelláinak szarkasztikus, sosem a mulattatást szolgáló humoráról külön is érdemes volna szót ejteni). Csupa-csupa pótcselekvés az egész este, melynek az emblémája voltaképpen a betegségét palástolni igyekvő apa lehetne. A teljes kudarc nyilvánvalóvá válik, amikor a házigazda nőt éjfélkor felhívja a hatéves kisfia, aki az apjával él, de csak egy tökéletesen formális újévi köszöntésre kerül sor. Miközben a novella egész világa roppant gazdagon megrajzolt, és az ismerős-ismeretlen szlovákiai miliő révén egyfajta kulturális idegenséget is érzékletesen megjelenít, e világ lakói számára mégiscsak az önmagukra zártság marad a közös nevező.

Innen nézve talán az sem véletlen, hogy a politika mint egy életvilág közös tapasztalata sosem tolakszik ugyan az előtérbe, de háttérzajként több ízben is megjelenik Szvoren Edina alsó középosztálybeli szereplőinek az életében. Igen, ez a háttérzaj ugyancsak sokunk számára ismerős lehet, és a politikumnak ez a sajátos, pervertált jelenléte ugyancsak a jelen kor magyar valóságának meghatározó tapasztalata. A magánszféra kommunikációképtelensége a nyilvános szféra kommunikációképtelenségével párosul, és erről a csapdahelyzetről a Pertu novellái hajszálpontos éleslátással tudósítanak.

Vigasz nélküli zártság, ugyanakkor megejtő sokszínűség ennek a zártságnak a különféle megjelenítéseiben. Innen indul hát napjaink talán legígéretesebb magyar novellistájának a pályája.