„ha egy modell túl komplex, akkor használhatatlan,

ha pedig túl egyszerű, akkor hamis”1

Az új Mikola-kötetet forgatva az olvasó szinte úgy érzi, mintha a borgesi képzeletbeli könyvtárba keveredett volna: megpihenhet az esszék kristálytiszta struktúrájú tereiben vagy labirintusszerű folyosókra merészkedhet – anélkül, hogy valóban tudná, merre is tart, miközben az egymásba kapcsolódó átjárók végtelenül variálódó útvonalakat sejtetnek. A kötet több esszéjében egyébként Mikola maga is a helyzetváltoztatás élményéből eredezteti az esszéírást,2 s terek bejárásához, változó fényszögek számba vételéhez hasonlítja. Innen nézve, noha igaznak tűnik az, amit a könyv beharangozói jeleztek, hogy tudniillik Mikola ebben a munkában zömében a kisebbségi (vajdasági) irodalommal és képzőművészettel foglalkozik, azért e jellemzés igen leszűkíti a kötet érdeklődésének, szellemi perspektíváinak sokszólamúságát. Ugyanis épp azok a fogások (témaváltó hasonlatok és asszociációk) maradnak homályban e summázatban, amelyek „átszakítják” az esszék határait, s – folyamatosan változó kapcsolatokat létesítve más művek között – táguló szövegtérré teszik A véső nyomát. Pedig a dinamikáért, a kötet frissességéért épp azok a mellékutakra csábító kitekintések a felelősök, melyek egyediségükkel, váratlanságukkal valóban kiszámíthatatlan szellemi kalanddá teszik az olvasást. Jóval többet adnak ugyanis annál, mint amit az esszék címe vagy tárgyválasztása ígér; nekik köszönhető, hogy egy idő után a kötet jót áll azért is, aki betekintést engedett gondolkodásmódjába, a művek bevésődési folyamatába. Ha tetszik, a címadó metaforát követve, ezek az „átjárók” adják az ötvös félreismerhetetlen kézjegyét, s ajánlják fel a befogadó számára a személyes belekeveredés lehetőségét – mindabba, ami a kötet fogalomhasználatát követve leginkább „kisebbségiségnek” nevezhető.

Ennek a kisebbségiségnek azonban nincs sok köze ahhoz, amire előszörre asszociál az olvasó, ha kisebbségi irodalomról hall. Deleuze nyomán a kafkai életművet lehet erre az írásmódra példaként hozni; s olyan fogalmak kapcsolhatók hozzá, mint tolerancia, hierarchianélküliség, befejezhetetlen írás(technika). Mikola épp csak említi néhányszor Deleuze Kafka-könyvét, annak analízisét azonban következetesen továbbgondolja.3 Az elemzett művek bejárásakor ugyanis – a deleuzi „nyomvonalakat” újragenerálva – újra és újra regisztrálja, hogy a sokszor „széleknek” tartott műalkotások és poétikák voltaképpen mind termékeny „gócok”, fontos kérdések, technikák egymással egyenértékű írásmódokban megvalósult metszéspontjai, melyek sokféle módon kapcsolódnak egymáshoz. Ebben az irodalom-univerzumban minden potenciális középpont, s minden egyben ideális, megismételhetetlen nézőpont is. S ennek köszönhetően helyeződnek át a szilárdnak képzelt kánonok az olvasó szeme előtt, s válik ismét képlékeny folyamattá az irodalom. Amit tehát egy futó pillantás a megszokott tradícióra építve hajlamos lenne hajszálérként azonosítani, az időt hagyva a látvány befogadásának, vagy kicsit elmozdulva az általánosnak gondolt, kanonikus pozíciótól – s Mikola perspektívája mindig ilyen – akár fő szálnak is tűnhet. Elemzésein keresztül Mikola voltaképpen azt „tagadja”, hogy a kisebbségiség azonosítható volna a mellékessel vagy az alárendelttel.

Mi több, a kötet esszéinek tanulsága szerint a kisebbségi jelző „értelmessége” a ka-nonizált(abb?) szerzők-művek felől is megkérdőjelezhető. Amikor ugyanis az esszék kisebbséginek csak a deleuzi értelemben nevezhető művekkel, azaz a „fősodor” által kanonizált szerzők (például Mészöly, Konrád, Esterházy, Darvasi) írásaival foglalkoznak, akkor Mikola e szerzők alkotásaiban is láttatja azt az egyediséget, amely ellenszegül a paradigmák „fősodrának”, s kisebbségivé teszi őket. Tolnai vagy Borbély Szilárd esetében pedig mintha a kanonizáltság különbözőségén, a kisebbségi és „többségi” művészet különbségtevésének értelmességén is ironizálna a szerző.4 Azaz Mikola a kanonizált(abb)-nak tartott írók szövegeit szintén „rizómaszerűségükben”, termékeny „mellékszálakként” értelmezi, azt sugallva, hogy vagy minden mellékszál, vagy minden főszál; s nincs olyan módszer, amellyel a különböző műalkotások összemérhetők-összehasonlíthatók lennének egymással, ahogy nincs olyan egyezményes mérőegység sem, amely a művek lényegére tekintettel rangsorolhatna bármit is. A „kisebbségiség” jelensége így oly módon lesz hol lappangó, hol felszínre bukkanó alaptémája A véső nyomának, hogy végezetül maga a kisebbségi-„nem-kisebbségi” megkülönböztetés értelme is felszámolódik – nem pusztán dekonstrukciós technikaként, de a közelre hajoló pillantás alaposságának köszönhetően.

S hangsúlyozandónak tartom, hogy e felismerés-benyomásokat nem normatívan állítja vagy teszi tárgyává A véső nyoma. A kötet elméleti alapfeltevései elemzéseken keresztül körvonalazódnak. Mikola nem deklarál esztétikai elveket. Ehelyett más utat választ: teret hagy az olvasónak a konklúziók levonására, s következetesen távol tartja magát a kisebbségiséghez tartozó kérdések direkt tárgyalásától, miközben azért a kötet írásainak voltaképpeni tétje mégiscsak a sok esetben megtámogathatatlan (mégis létező) alapfeltevésekre épülő kánonok meg- és fellazítása, továbbá annak „igazolási kísérlete”5, hogy nincs hagyományos értelemben vett kisebbségi irodalom, vagy: hogy minden jó irodalom mindig és lényegileg kisebbségi.6 S ebben a direkt rávezetést nélkülöző írói stílusban, mely az olvasói és esszéírói pozíció egymás mellé rendelését tételezi,7 olyan következetes kiegyenlítődési hajlam, mellérendelési szándék is tetten érhető, mely minden jó művet ugyanolyan „szintre” helyez, ugyanolyan alapossággal szemlél, s ami egyszerűsítve dekonstrukciós eljárásként emlegethető. Mikola azonban nem egyetlen elmélethez tartja magát. Saját belső mércéjével fogalmazza meg állításait, s az, hogy ez egybeesni látszik egy „kész” módszertannal, inkább a hasonló belátások következménye, semmint tudatos mintakövetés.

A Mikola-kötet ugyanis – miközben konkrét művek elemzése során felszámolja a köztudatban gyökeret vert rendszerezéseket, s szövegei „létmódjával” mutat rá arra, hogy az esetek többségében nincs is összevethető minőségi különbség kevésbé ismert és ismertebbnek tételezett szövegek között, s ami különbségként megragadható, az inkább a téma- és formaválasztás mássága, aközben – sokféle elmélet előterében nyeri el saját, mértéktartóan közelítő vagy épp távolságtartó karakterét. Az irodalmi művek „egyenértékűségének” hipotézisét pedig azzal a módszerrel erősíti meg, hogy mindvégig ugyanazoknak az elméleti műveknek a háttere előtt értelmezi őket, s nem az alapján tesz különbséget közöttük, hogy egy-egy elmélet melyik mű leírásának kedvez. Ráadásul – az elmélet(ek)-felettiséget megelőlegezve – a megidézett teoretikusokat képtelenség lenne egyetlen iskolához sorolni. Deleuze, Mészöly Miklós, Bergyajev, Danilo Kiš, Montaigne, Descartes, Nietzsche, Derrida, Kafka, Thomka Beáta és Valéry neve a legkülönfélébb kontextusokban bukkan fel. De Mikola perspektívájának szélességét illusztrálandó W. Benjamin, Rilke, Hutcheon, Merleau-Ponty, Bacsó Béla, Eco, Huizinga, Bataille, Barthes, Huxley, Misima, Spengler és Eliade szövegei is szóba kerülnek egy-egy tanulmány keretein belül. Az elemzéseken keresztül – azonosan széles elméleti tablóba helyeződve – így az egymást „taszítónak” feltételezett szerzők-elméletek is képesnek bizonyulnak párbeszédet kezdeményezni egymással; olyannyira, hogy a befogadó, akarja vagy sem, a kötet forgatásakor folyamatos nézőpontváltásra, saját perspektívái állandó „próbára bocsátására” kényszerül; ugyanis szinte az összes mai diskurzust tekintetbe véve íródnak ezek az esszék.

S Mikola tekintete hihetetlenül tág. Olyan gondolatköröket jár be olvasóival együtt, amelyek az irodalmi működés során egyetlen kötetben általában ritkán férnek meg egymással. Olvasóbarát vezetőként pedig azt is megmutatja, hogy nem „kell” egyik könyv szeretetének kizárni egy másikét. Ugyanakkor következetesen „semlegességre” törekszik, s szinte mindig visszafogott, tárgyilagos. Egyéni preferenciáit épp csak kinyilvánítja. „Önkorlátozása” mégsem teszi sterillé szövegeit. Értékítéletek között marad, a figyelem azonos intenzitását biztosítva a legkülönfélébb szerzőknek, úgy azonban, hogy saját értékviszonyait diszkréten jelzi. A véső nyomában mindössze két olyan hely található, ahol Mikola kilép a kommentáló, együtt gondolkodó pozícióból, s a megszokottnál erőteljesebben fogalmazza meg a kommentált szerzőtől eltérő véleményét: az egyik a Thomka-esszé Saulus értelmezése (209), a másik Földényi könyvének elemzése (225-9). Úgy vélem, ezek a „kiszólások” épp rendhagyásuknak köszönhetően érdemelnek figyelmet. Egyrészt árulkodnak a szerző ízléséről, s arról a belső intenzitásról, amivel Mikola reflexióit kifejezi. Másrészt innen nézve becsülhető meg, mennyi idő telhetett el az olvasás élménye és az esszék megírása között (kibontva a kötet címadó metaforáját: amíg az anyag annyira kihűlt, hogy a fémet vésni lehetett). S vélhetően épp a műfaj iránti személyes elfogódottsággal-érintettséggel magyarázható, hogy Thomka és Földényi szövegeire szigorúbban figyel Mikola. Ugyanakkor épp ezekben az írásokban válik világossá az is, hogy Mikola esszéírói stílusának metódusa általában kereszteződik az általa elemzett szerzők esszé-eszményével. Így például a Thomka-tanulmányban nem csupán megjelenik mindaz, amit Mikola az esszé-műfaj legfontosabb jellemzőinek tart, de az írás jó néhány részlete átemelhető Mikola ars poeticájának bemutatásába is.

S különösen igaz ez az esszék szemléletének és szempontrendszerének vonatkozásában. A pillantás mélységének-kiterjedtségének választásakor az esszéhez tartozónak Mikola a közel hajolást érzi, s műfajilag ehhez leginkább a fragmentumot tartja illeszke-dőnek.8 Innen nézve lesz belsőleg motivált a szerző vonzódása az alfejezetekhez, a mottók köré építkező „segédegyenesszerű” pillantásokhoz. S e beállítódás adhat választ arra is, miért tartózkodik általában bármiféle summázattól Mikola, miért kerüli el a nagyobb összefüggések közötti érvelő típusú átvezetéseket. Nála ezeket az asszociációk s a – hivatkozások helyett álló, értelmezéssé kinövő – párhuzamok helyettesítik. E fogások ugyanakkor az olvasói pozíció felé való nyitottsággal is magyarázhatók. Mivel a medializáltság eszménye különböző szinteken jelenik meg a kötetben.

A véső nyoma ugyanis több elfogadott hierarchikus beállítódáson csavar egyet. Az eszszékről értekező részek szerint például az esszé – ha írás és olvasás átmenetiségében-cserebomlásában konstruálja meg önmagát, s ha valódi együttgondolkodás – nem „kistestvére” vagy „mellékterméke” a szépírók által művelt műfajoknak, hanem olyan „bevezető” a szépirodalomba, aki/ami az olvasót aktív féllé (már-már alkotóvá) teheti.9 S azt hiszem, e ponton nem csak a hagyományos hermeneutikai értelmezési elv megfogalmazásával találkozunk, de a műfajok kanonikus elrendeződésében is rizómaszerű mellérendelődést vizionál a szöveg; nem az értékek átrendezésének didaktikus szándékáról van szó azonban most sem, hanem az irodalmi tér kiterjesztéséről, a mellékesnek gondolt műfajok fontosként való bemutatásáról.

S az írás és olvasás közötti interakció szükségességének felismerése a kommentárok nyelviségében is kitapintható: a köztes térben létezés szándékában, az írások stílusregisztereinek folyamatos átváltozásában. A Mikola-kötet szövegformálása ennek megfelelően néha inkább az olvasói, máskor meg a szépírói irányba mozdul el. Ha a végleteket keressük, a Darvasit és Nabokovot értelmező esszék (A teremtőtől lopni. Egy Nabokov-rajongó feljegyzései) nyelvkezelése képviseli a két szélső spektrumot. Előbbiek inkább szaktanulmányok, melyekben a kritikusi attitűd és széles körű analízis igénye simul össze a szaktudósi szereppel; a Red Admirable és az Árnyék a szív mögött című írásokban azonban épp ellenkezően jár el Mikola. Ezekre a személyesség, lírai hangvétel, lágyabb anyagkezelés a jellemző. A kötet többi szövege pedig e között a két megszólalási mód (tehát egy szigorúbb prózaelvet követő tárgyilagosság-eszmény és egy, a szöveget képiséggel továbbépítő, asszociatívabb írásmodell) között oszcillál. E változatos stiláris regiszterek alkalmazásával járul hozzá Mikola ahhoz, hogy a kötet befogadói úgy higgyék, esszéinek leginkább saját maga számára van tétjük, s nem elemi érdekük az olvasók meggyőzése. S Mikola több fronton nyer ezzel: az irodalmi mű a megragadás során így nem merevül szigorú esszétárggyá, s az esszé olyan benyomást kelt a befogadóban, mintha szépirodalom lenne.

Néhány dolog mégis hiányolható ebből a többféle értelemben teljességre törekvő kötetből. Részben szerkesztéssel összefüggő döntésekről van szó. Az olvasó számára nehezítheti a kötet olvasását, hogy csupán a beharangozókból tudható: e könyv az elmúlt tizenöt év munkáiból válogat.10 Pedig, ha egy függelék, lábjegyzet vagy zárójeles megjegyzés konzekvensen tájékoztatná az olvasót, hogy ezek az írások milyen alkalmakra, mikor készültek el – ismerve egy-egy mű kritikai életét és megítélésének változását –, vélhetően jóval nagyobb jelentéssel (és jelentőséggel) bírna az esszék egy-egy „korai” felismerése. Továbbá a vissza-visszatérő témák esetében az idő múlásának és a kommentárok elkészülési idejének jelzésével a szerzői figyelem irányának mozgása is követhető lenne. Ez pedig egyfajta narratív kötést biztosítana az esszéknek, sejtetve az alkotói vélemény „fejlődéstörténetének” fontosabb állomásait. Mi több, az idő jelölésével talán néhány írás helye is motiváltabbá vált volna. Például a Mészöly-írás a Thomka-köteteket tárgyaló rész előtt vagy a Tolnai-tömb A kisvilág filmjei közelében valóban tematikusan felépülőként mutatta volna be a könyvet, átláthatóbbá téve annak struktúráját. Így azonban az olvasó kénytelen megállapítani, hogy tematikus tömbjei ellenére A véső nyoma – felépítését tekintve – nem minden esetben tartja a „témát”. Ha azonban nem volt cél a hasonló témájú vizsgálódások „tömbösítése”, akkor a változatosság érdekében többször lehetett volna az „esszétárgyakat” keverni egymással. Természetesen egy ennyire nyitott, „rizómaszerű” irodalomszemlélettel kísérletező könyv esetében a szerkesztés tükrözni kényszerül a sugalmazott alapvetéseket, jelen esetben az egyenértékűséget. S a „minden egyenértékű” sugalmazásakor elsikkadhatnak értékes részletek, például a két remek záró írás, vagy háttérbe szorulhat – s indokolatlannak tűnhet – a rendszerezési vágy egy-egy konzekvens megnyilvánulása. Hozzáteszem: ha nem sorrendben, egyvégtében olvassuk a könyvet, a fenti kifogások a befogadó eszébe sem jutnak; a szövegek önmagukban nem hagynak kívánnivalót maguk után. De egy szerkesztett kötetet miért ne lineárisan olvasnánk, valamiféle ívre várakozva?

Mindennek ellenére kétségtelen, hogy elméletileg végiggondolt, felismeréseit tekintve lebilincselő kötetet tarthat kezében az olvasó. De a kötet szerkesztésében csak részben megvalósuló szabadság – és csak részben megvalósuló kötöttség – egyben nehézzé is teszi a könyv olvasását. Mert ahol súlyos tömbök vannak, ott csak részben jelenik meg a könnyedség, ahol pedig semminek sincs kiemelt súlya, ott lassanként mindennek lesz. Kérdés, hogy ez a – hagyományos irodalomtörténeti felépítésnek és dekonstrukciós módszertannak is megfelelő – szerkesztés végül is nem szándékosan marad-e kétféle „létmód” között, a kisebbségiséget deleuze-i felfogásában megvalósítva? Ebben az esetben A véső nyoma zseniálisan, olvasóbarát módon „áll ellen” önmaga olvashatóságának.