„fölöttem lebeg zászlaja, a szerelem”

Énekek Éneke 2,4.

Akad, akinek nem juthat hely.

A magyar Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat Részvénytársasága kiadásában a népszerű általános tudás és műveltség tárának tizennyolcadik kötete után jelenik meg egymás után két pótkötet, mindegyik 30-30.000 példányban. 1931-ben. A kiadvány részére a társaság a papírt Viotti Mór Aurél Ágoston gyárából vásárolja.

A pótkötet példányainak többségét a kiadó bőrrel, illetve kartonra vont bőrpapírral fedi be, de 2000 példányt paperback formában, ívenként összehajtogatottan, puha fedőlappal árusít, abból a meggondolásból, hogy a vevő a maga ízlésére és költségére gondoskodik a beköttetéséről. E példányok esetében a könyvkötő géppel felvágja a lapokat. Természetesen akadnak olyanok, akik maguk oldják meg a feladatot: nem kell egyéb hozzá, mint a mutatóujj, vagy egy hosszabb pálca, jobb esetben pedig az íróasztalon heverő, kézhez illő levélbontó.

A papírlapokon feltűnő vízjellel a VM monogram alatt szúrós burkából kibukkanó vadgesztenye a hozzáértő számára az ötgenerációs Viottiak termékét azonosítja, s ez a kiváló minőségű készítmény méltónak bizonyul a lexikon anyagához.

2010-ben, amikor (az ötödik) Viotti Mór Aurél Ágoston úgy hagyja maga mögött a tündökletes világot, hogy nemcsak holland ősei munkáját, de az enciklopédiához hordozó anyagot szolgáltató, a második világháborúig kielégítően prosperáló, majd államosított papírgyár emlékét is elfeledte, a mélydombor nyomású bőrkötésű lexikon darabjainak antikváriumi értéke magas (25.000 Ft, azaz mintegy 100 Euro).

A Google szerint a lexikonra hivatkozások száma 2010. október 15-én 47.000, amelynél csak – e címszó esetében – Tolnai Klári magyar színésznőé a nagyobb (87.700 db).

A Viotti név nincs a lexikon címszavai között. Ha valakiben fel is rémlik valami e név kapcsán, az feltehetően egy itáliai zenészhez kapcsolódik. Akinek azonban nem volt köze a mi Viottiainkhoz. Azaz: Viotti Mór Aurél Ágostonhoz.

Hosszú élete során többször megtapasztalja, hogy az évszakok, mint a kőfalak közül kipottyanó, kerítés híján maradó kertek, árvaságukban labirintussá válnak és összezavarodnak. Viotti Mór Aurél Ágoston szabálytalan életet él, így történhet meg, hogy az ötödik évszakot is átéli. Azokban a vége nincs, különös napokban újból pompázni kezdenek a rózsafák, de nem úgy, mintha másodvirágzáshoz fognának, hanem harsogóan, májusi-júniusi módon. Megtapasztalhatja azt is, hogy a vén kontinens, Európa, amelynek hű lakója, már-már váratlanul tüzet fog, és ez a tűzvész leginkább a pokolhoz teszi a világát hasonlatossá, heve a földrészt kiszárítja, tönkreteszi. Mindezeket pontosan érzékeli Viotti, s apró részleteit elraktározza emlékezetében. Végtére is, nem hiába űzi szerelmetes kitartással mesterségét. Afféle titkos magántitkárnak nevezhetnénk, ha rajta kívül akadna egyetlen mesterember is, ki hasonló munkára adja a fejét, szívét és azt a szépírású kezét. Jobb híján azonban levelezőnek hívják, holott ez nem jelöli tűhegynyi pontossággal a tevékenységét, amellyel az összegabalyodott időből húz hasznot, elvégre alkalomadtán kifejező költői képet alkot, s a rózsából olyan rendkívüli eszenciát párol, amelyre sem a káromlásból áldást formázni képes erdélyi rózsakertészek, sem a dél-francia parfümöt előállító, félhomályban leveket, főzeteket és párlatokat kotyvasztó mesterek, sem a dalmát kolostorok udvarán zsoltárokat mormoló, rózsákba feledkező szerzetesek nem képesek, de még az andalúziai, egyszerre muszlim, zsidó és keresztény szülőkkel hivalkodó alkimisták sem.

– Azok a hűtlen, azok az átkozott férfiak!

A tiszta égboltú estén, kései időpontban elköltött vacsorájukat befejezve Alice odafordul a férjéhez.

– Olvastam egy regényt!

– Nocsak! – kapja fel a fejét Viotti, és tágra nyílik gyönyörű férfiszeme.

– Nem tetszett. – siet elmondani az asszony.

– Semmi hasznosat nem találsz benne?

– Elpazarolom az időmet! – csattan fel – Miközben annyi máshoz szükségem volna erre az időre.

– Eszerint nem tudtad letenni. – kérdésként indul ugyan, de amint elhangzik, kijelentéssé válik Viotti mondata.

– Megszámoltam, hány szóból áll.

Viotti ugyanúgy a szavak száma alapján oszt és szoroz, nézi a fellegeket és csapdossa szíjjal szétvetett lába között a puha port a földön.

– Valamennyi szó közül a legtöbbször a ’levél’ fordul elő! Annak a nőnek a könyvének majd’ egy százalékát teszi ki ez a szó!

Rátölt a borára, hogy pohárnyivá kitelő itala elegendő legyen hatalmas szomja eloltásához.

– Nem tudom, nem kellene-e elolvasnod.

A keskeny szemmel kutakodó Alice kérdése mellbe csapja Viottit.

– Hiszen nem jó!

– Nem azért. Ámbár… – kiveszi férje kezéből a vékony falú poharat, s belekortyol az italba, mielőtt befejezi a választ – …asszonyoknak való.

– Nem ismerem kellőképpen az asszonyokat? – és ujjaival alányúl Alice puha húsú jobb karjának, megemeli. Megcsókolja a nő virágillatú kézfejét.

– Miféle szokást hozol nekem haza?

– Párizsit. Ha elmegyünk, nem szabad idegenkedned tőle.

– Olvasnak ott?

– Mostanság mindenki regényt és verseket olvas. A németek. Az angolok. Az oroszok.

– De ez a regény! Az anya egyik lánya elszökik a katonatiszttel! Másrészt a teljes család, az asszony és mind az öt gyermeke nap mint nap, órákon át leveleket írogat, s mohón olvassák a válaszokat, mert minden oldalon újabbakat kapnak. Ugyancsak időt igényel, hogy mindenki mindenkit beavasson a saját levelezésébe. A férfiak pedig, hacsak nem távolra utaznak, lovon közlekednek, ritkábban fogaton. Ha valaki elutazik, arra biztosan inni fognak.

– A levél az emlékezet formája. Az emlékeztetés kelléke! – ábrándozik és magyarázkodik egyidejűleg a férj.

– A ló?

– A ló? Hm. Az maga a távoli pontok között elmúló idő megjelenítője! Olyan, mint az óra mutatója.

– Az ivás?

– Az ivást hagyjuk! – s magához húzza, ölébe emeli madárcsontú, éneklő szavú asszonyát.

– Párizsban látunk angyalt? – kérdezi Alice, s úgy búvik férje mellére, mint aki sejti kérdésére a választ.

– Angyalok? – teszi fel a kérdést Viotti is. – Az első keresztények és az egyházatyák elmélkedéseiben emlegetik őket ugyan, de ők nem Párizsban éltek. Mostanság alig hallani felőlük. Többnyire akkor is arról, hogy nincsenek. Merthogy senki nem várja ki itt e földön, hogy angyallá nemesedjék.

Alice, az árvaként nevelkedett regényhősnőhöz hasonlóan, ügyesen rajzol, zongorázik, ő is türelmes és következetes asszony. Alice azonban nem árva, szülei a nagyszülők örökségének köszönhetően Dél-Franciaország ismert birtokosai; a család múltját, ha nem is a rómaiak idejéig, de a sosem gyengülő hangú Caesarius koráig vezetik vissza, amikor a hét napjait nem a bolygók isteneiről nevezték el, hanem az Úr napjától való távolság alapján. A környéken nincs senki, aki a vendégei számára az övénél ízletesebb nyúlpástétomot tálaltat fel. Emlékezik tizennyolc tanárnője nevére, akik egykoron, a világba visszatérő lányok nevelésére szakosodott kolostorban megformázták személyiségét, úgy, hogy azon a későbbiekben újabb vésőnyom sem hagyott nyomot. Alice homlokán kizárólag az a nem mély, de hosszú és vízszintes ránc marad meg, amelyet nyomban a kolostorba kerülése után, néhány hét alatt karcolt rá a hirtelen érkező felnőtt magány, s életideje nem illeszti arcára öregasszony maszkját, meg nem fonnyasztja nyakán a bőrt s enciánkék szemét nem halványítja el.

A domboldalról, a háza előtti lócáról, ahol kezében pohár borral esténként üldögél, a környék több útjára rálát. A szemközti magaslaton, a fák, a bokrok és a kibúvó sziklák között kanyarognak a mostanság megépült útvonalak, a nyers földbe mélyedő kocsiutak, az ösvények, és abban mindannyi megegyezik, hogy akik azokon járnak, vagy közelednek, vagy pedig távolodnak. Azaz Viotti Mór házához viszonyítva mozogtak, arra- vagy errefelé. Viottit mindez ingerlékennyé tette.

– Ezek az utak hivalkodtak a szerepükkel! Tetszelegtek. Rendeltetésük értelme szerint járművel bíró, avagy anélküli, lovas, vagy gyalogos emberek járkálnak fel s alá rajtuk, jönnek, közelegnek, közelítenek, elmennek, távolodnak; haladnak.

Egyetlen funkcióra redukálódik az utak léte. Mintha élőlények volnának, irdatlan méretű fatuskót gördítenek az utakat rovó vándor lába elé. Ezek az utak, állapítja meg nem egyszer, akadályok. Aztán minduntalan rátalál a hegytető tömött erdője alatt húzódó keskeny utacskára, arra, amely az erdőszéllel párhuzamosan érkezik (tűnik fel) a hegycsúcs jobbján, és miután hosszú szalagot képez, nyomtalanul bebújik a csúcs bal oldalába. Ezen az úton, dohogja, nem lehet sem megérkezni, sem eltávozni. Ha festményen ábrázolja a művész (Viotti, ha elképzelné, művésznőnek gondolja az ábrázolat alkotóját), nem kétséges, ez az út nem lenne jeladás, nem is üzenet, se nem események szignálja. Az út ugyan hasonlatokat vonzana mágnesként magához, elrendezné a helyestől messze a helytelent, a hangminta alapján a megfelelő hangot a recsegőtől és kellemetlentől, de mégis hű maradva eredeti voltához: útnak.

Viotti azt az utat választja magának, amelyet alkatához illőnek talál. Abban az életében, amelynek közepében éppen van, ez a hibátlan döntés. S ennek az útnak akad egy festőileg értékelhető előnye. Azáltal, hogy az út maga nem ábrázolható, hanem mindössze a mellette megnőtt, sorban álló kísérői, a fák, csak utalni lehet a létezésére.

E román olvasásakor Európa legrövidebb századának közepén vagyunk, közel Cannes-hoz, még közelebb Fayence-hoz, a vidék legmagasabb, cukorsüvegszerű hegyének tengertől távol eső felén, Mons település villagazdaságában, amelynek építményei alatt római romok húzódnak. E mondat idején éppenséggel 1870-ben. Amikor újfajta időszaka kezdődik az olvasásnak: az olvasó az egyik oldalról a másikra lapozva olvas, hogy közben egész passzusokat átlépjen, más esetekben pedig keresztül-kasul járja a mondatokat, szét is szedi azokat és feljavítja, hogy a szöveg által nem sejtett következtetésekre jusson, s az elkövetkezőkben ott fogjon az olvasáshoz, ahol akar, vagy elhajíthassa a nyomtatványt, és ha úgy tetszik, akár meg is semmisítse. Ugyan a papírt gyújtja fel, de a szöveget égeti meg.

Franciául keletkezik a papiroson fellelhető kedvtelés elnevezése: lingua romana. Annyi, mint: ’latin nyelvből származó’.

Viotti és felesége a veres földdel borított hegyoldal több évszázados házában él. A lakhelyet nem Viotti Mór építi, a papírmalommal és az olajfabirtokkal együtt örökölte, amelyen a családja ellátásához szükséges kevéske gabona és minden egyéb száraz termék, továbbá a zöldség és a gyümölcsök többsége megterem. Mint az egy férfiútól elvárható, különösen kedveli a lencsét, az édes húsú és sárga kérgű karórépát, a gránátalmát és a szárazságot jól elviselő, repedezett héjú sárgadinnyét. Vonzódik bozontos, nagyhangú kutyáihoz, falkányit tart belőlük, nyúlra vadászni jár velük, szereti a háza tetőgerincét borító nedves kúpcserepek fényét, az esernyőfenyő sötét árnyát és a délszakias nyugalmat; mindezeket szövegírói munkája előfeltételének gondolja. Akad alkalom, hogy vendégül lát néhány északról vagy éppen keletről érkező, betegeskedő utazót, akikről Alice örökké azt képzeli, hogy a múltból, férje múltjából bukkannak elő. S amikor eltávoznak, oda is húzódnak vissza. Az egy, vagy kettő, vagy három korábbi életbe. Mert oly váratlanul toppannak be, épp hogy megismerik a házaspárral töltött idő örömét, hamarjában elköszönnek, ezért, hogy egyszerűbb őket múltbéli szellemeknek, mint embereknek vélni. Köztük azt a fonák tekintetű, foltozott mosolyú urat is, aki a zsebéből, amerre sétál, maga körül Rómában gyűjtött ibolya magvait szórja szerteszét, hogy ha egyszer ide visszatérne Monsba, egyben Avignonba, Rómába, Pármába és Nápolyba érkezzék vissza. Azt a múlt nehéz odorával átitatott philosophust, akit ugyan nem érdekli, hogy vendéglátója tapintatos és tehetős uraság, de az igen, hogy képes felismerni és illata alapján megkülönböztetni a velencei gót paloták asszonyait, Párizs bélszagú, mégis regényként izgató rejtelmeit, a pokolhoz hasonlatos Londont, és becsüli azokat, akik a saját életüket élik. A bölcselkedő, betegségtől árkos szemű nagyutazó Viotti Mórral félrevonultan és nagyon hosszan beszélget, mint akiből a félhomályos szögletekben megtalált titkokat szeretne kicsalni. Végezetül, Alice kétségbeesését okozva, egy fejnélküli szobor kőnyakát szorongatva, a közeli település egyik utcáján, jártában idegösszeomlást kap. Gyógykezelőintézetbe zárják, és nem marad utána, egyetlen iratkötegen kívül semmi.

A magára hagyott Alice-t, mert férjura munkája végett elutazik, kétségek gyötrik. Úgy dönt, minden kínálkozó alkalmat megragad, amely hozzásegítheti ahhoz, hogy Viotti Mór múltjáról, jelenéről, és ha lehet, a jövőjéről ismeretekhez jusson. Megkeresi és a kamrából előhozva felbontja a náluk maradt bolond német utazó kéziratkötegét. Abból tudja meg, hogy a vendég a házigazdában, Alice férje urában azt az ugyan angyali természetű, de ártatlanságát mindig vétkekkel elleplező européert látja, amilyennek önmagát is elgondolja. Alice hosszan elgondolkodik azon, miféle lény akkor az ő férje. S azon is, hogy miféle alak volt a vendége. Hiába képzeli el azonban Viottiként, így sem nem tárul fel számára a német utazó személyisége.

Viotti amúgy a német úrtól lesi el azt az eseményekhez és dolgokhoz való hozzáállást, amelyet nem mond egyébnek, mint szeretettel kitöltöttnek. Ő a megfontolt férfiú, aki szereti lakhelyét, szereti a gazdaságát, a házat, a kertet, a feleségét, a cselédeit, a bérlőit, és szereti a lovát, középtermetű, csahos kutyáit, a szekerét, az Európát gyorsan behálózó vasutat, amelyen idővel megtanul távolra utazni, és a megbízói megközelítésére használ, megtalálja az olcsó szálláshelyeket, a zarándokokat vivő hajót, a provence-i reggeleket és a francia évszakokat. Kedveli továbbá a tengert a Riviera di Ponenténél. Azt is tőle tudja meg, hogy mit nem szeret.

A munkája, amelyet becsülettel végez, amely lehetővé teszi családja és önmaga tisztes megélhetését és neve fennmaradását, a fogalmazói tevékenységhez áll a legközelebb. Elfoglaltsága némelykor robotnak bizonyul, máskor kényszermunkának, esetleg favágásnak, s olykor-olykor valódi alkotásnak. Miután rajta kívül Európában bizonyíthatóan senki nem folytat hasonlót, a tevékenység egzakt megnevezése sem alakulhat ki. Ha bemutatkozik, elégnek ígérkezik nevét megmondania, s ezáltal a szakértők számára abszolúte mindent elmond magáról, a Viotti név munkája ismert értékeit és szeplőfoltnyi hátrányait egyaránt megcsillantja, ha pedig neve a bemutatkozáskor nem fedi fel rögvest a viselője kilétét, elég információnak gondolja a hivatásához legközelebb eső foglalkozás megemlítését. Tartózkodó, már-már zárkózott viselkedését, sötétségben maradó, így meghatározhatatlan alakját és munkásságát értékelik a munkájára tartott igényüket elkendőző megrendelői. Bizalmas tevékenység ellátására keresik, ezért kérik fel és bízzák meg, ezért alkalmazzák akár hónapokon át és ezért utalják át számára a magas jutalékot. Így jut a fizetségéhez. Ha költségeit leszámítja, az akkor is tetemes marad. Egyszerű üzeneteket, máskor ígéreteket és követeléseket fogalmaz Európa legtehetségesebb, bizonyos szempontok szerint legkiválóbb, legkitűnőbb emberei részére: akik nevében megszólal, azok műveik közreműködésével, s akikhez szól, azok e remekművek létrehozásához nyújtott inspirációjuk által fontos tagjai a civilizált emberiségnek. Máskor, mintha gallyat fosztana meg a levelektől, a levelezése arra való, hogy a szétterpedő lombban láthatóvá váljék a lombozat gallyrendszere, körülményben a lényeg, udvarias üzenetben az üzenő akarata. Időnként, ha közvetítőik révén azok találnak rá, akik különleges képességgel elvégzett tevékenykedése eredményeit igénybe kívánják venni, és hosszadalmas egyeztetés és a körülmények aprólékos tisztázása eredményeként feladatát meghatározzák, huzamos időre elhagyja asszonyát és otthonát, bár rejtett életet él ott, a messzi vidéken is, átköltözik megrendelője közelébe, hol éppen az Atlanti-óceánon, a francia part közelében fekvő Ile d’Aix-re, hol Párizsba, hol a Pszkov környékén fekvő mihajlovszkojei birtokra, illetve Szentpétervárra, s Bolgyínóba, vagy akár Chawtonba, a protestáns főúri paloták Pestjére, Frankfurtba. Ahol a tudását igénybe vevő alkalmazója, miközben a halálba menekülő ifjú vonzalmát írja, maga is eljátszik a közeli elmúlás lehetőségével, öngyilkosságra gondol, éjjeliszekrényén töltött pisztolyt, mérgezett hegyű tőrt és egy üvegcse gyorsan ölő mérget tartogat. Hol Dalmáciába, hol Palicsra, hol pedig a feladat teljesítésének idejére máshová telepedik át. Hiszen alkalmazóitól nem kap felhatalmazást, sem tartózkodása helyét, sem tevékenységét, de élete eme alapigazságait sem árulja el a családjának, de közeli barátjának, sőt a feleségének sem. Ezért azok, már ami Viotti létezését és sorsát illeti, örökös félhomályban élnek.

Viotti feleségének mintha csupán egyetlen szenvedélye volna: levélbontókat gyűjt. Kollekciója gyorsan bővül, s nem csupán utazásaik során szerzi be a húsz-harminc centiméternyi miniatűr remekeket, hanem felhajtók tömegét is alkalmazza. Nincs hónap, hogy gondosan csomagolt, biztonságosan bekötözött tokokban ne érkezne legalább egy darab. Viottinak is szokásává válik hamarosan egy-egy ilyen gondosan kivitelezett vagy funkcióját szellemesen ellátó eszköz beszerzése, illetve az, hogy meglepje azokkal Alice-t. Alice praktikusnak ítéli a levélbontók gyűjtését: az eszköz annak a bizalomnak a része, amely a levélküldő és a címzett között fonódik, s amelyet nem lehet azzal megszentségteleníteni, hogy a borítékot egyetlen közönséges mozdulattal tépi föl, de azzal sem, hogy akár mutatóujját, akár egy pálcikát, fém rudat vagy vulgáris módon: konyhai kést dug a boríték sarkán át a küldeménybe, s azután annak egyik élét fölhasítja. Minden megérkező, titkot tartalmazó üzenethez más-más levélbontó illik.

Gyűjteményének legelső darabján ez áll: ’von Goethe’. Igaz, e tárgy még több szerepre is alkalmas: egyik éle segítségével papírvágóként, másik jóvoltából papírsimítóként lehet használni, hegye révén pedig levélbontóként alkalmazható. E kés lesz a könyvek és a folyóiratok felnyitásának eszköze is: az udvarházba felvágatlanul, puha fedőlappal érkeznek a könyvek, s a ház asszonyának a feladata, hogy felnyissa az oldalakat, majd pedig, hogy döntsön afelől, ízlésére és költségességére tekintettel gondoskodik a bekötésről, avagy a szemétbe hajítja.

Annak ellenére, hogy a német világutazó Goethétől ered levélbontói furorja, Alice 1865 után szerezheti be méltó mennyiségben darabjait. Angliából való kezdetben valamennyi, a kontinensről csak húsz évvel később érkeznek az ötvösök, szobrászok és bronzöntők műhelyeiben készült, régies motívumokat tartalmazó tárgyai. Utóbb, hogy a növény- és az állatvilágból származó mintákra ráun, a szoborszerűen kiképzett, misztikus és erotikus női aktokat utánzó nyelű, dísztárgyakként is használható késekre specializálódik.

Akinek meghalnia nehéz lesz, annak könnyű az írás – konstatálja, amikor válaszában megköszöni a hozzá érkező, munkája hagyománya, tevékenysége jellemzői felől érdeklődő, hivatása műhelytitkai után kutakodó kéziratot –, és az élete is. Igaz, az érzelmekről többé nem esik szó, kizárólag a titokban bevégzett tevékenységéért elvárható, őt megillető javadalomról.

És elmondja, Veronában hogyan talál rá arra a pap által írt, 12. századi kódexre, az első kézikönyvre, amely a levelek leginkább különleges válfaja, a szerelmeslevelek megalkotásának rejtelmeire tanítja az olvasót, s amely őt is kiművelte e tekintetben. A kézirat a káptalani könyvtárban található, latin nyelven íródott, szíriai, azaz a homokdombokra emlékeztető színű pergamenre, és mindenféle levél elkészítéséhez ad tanácsokat; a negyedik fejezet, elkülönítve két csoportot, kizárólag a szerelmeslevelekkel foglalkozik. Az ilyen fajta levelek egyik változata a pillanat mámorát tükrözve íródik, úgy, hogy utalásaikat és közléseiket csupán a megszólított érthesse, s e leveleket helyesen csupán az íróik olvashatják. A másik csoportvariáns az, amelyben ugyan a szeretők egymáshoz szólnak, de nem bánják, sőt gyakorta igénylik, ha titkaikat egyéb olvasók kilesik. Ezek az illetéktelen olvasók – hangsúlyozza a Guido nevű szerző – olvasni tudásukat nem Isten, vagy az Isten képét viselő angyalok megismerésére fordítják, hanem az elképesztő változatosságban megjelenő, evilági életből kicsikarható emberi hívságokra. Ilyen hiúság az, és ez a legveszélyesebb az emberi nemre, ha az olvasó nem képes a múlékonyt az öröktől megkülönböztetni, s abban élvezetét lelve nem veszi észre: előtte a pokol díszes kapui tárulnak fel, hogy a szenvedésre befogadják.

A kézikönyv javaslatai között szerepel: mindenképpen dicsérni hasznos a szeretett lény szépségét, ékes szellemét, a levélíró hasonlítsa drágakövekhez kedvesét, és a levélben hivatkozzék mitológiai párokra, például a trójai Helenére és Páriszra, Andromakhéra és Hektórra, Rokszánéra és Alekszandroszra. A mű a testi szerelemről, csókokról, ölelésekről és a vágyról is említést tesz. A kódex illusztrálja tanítását, a legtöbb példa Toszkána és Emilia-Romagna urainak, a Guidi grófoknak a levelezéséből származik. „A szeretete azt teszi, drága barátném, hogy szerelme illatáért hegyeket másznék meg, átúsznám a tengert, és halálos veszedelemtől sem riadnék vissza. A szeretete az, amely a szeretetem elé akadályokat görget, éppen azért, hogy azt leküzdve méltó módon megnyilvánulhasson.” – áll a kézikönyv legszebb példájában, melyben egy nemesember ír a feleségének, s amelyet átmásolva Viotti is levélben hódol saját asszonyának. Ez tehát egy olyan regényes sorsú levél, amelyről ugyan Veronában marad fenn tudósítás, annak ellenére, hogy valahol Toszkánában fogalmazták meg, s ámbár Salzburgban adja postára Viotti, a francia Riviéra egyik településén dobogtatja meg olvasója szívét.

Viotti Mór oly korban él, amikor a férfiak többnyire nem családjuk körében dolgoznak, és mindig ott találnak megfelelő munkát, ahol a lakhelyük, és ha valaki egy szakma elfogadott mesterének bizonyul, akkor az vagyont képzőnek mutatkozik. A jövedelem, amelyet ésszel támogatott kétkezi munkája eredményez, élete végéig eltartja. Viotti oly korban hagyja magára a világot, amikor a nők munkába állását senki sem rosszalja, a munkából élők messzi földre vándorolnak el, hogy tudásuknak és érdeklődésüknek megfelelő alkalmazásra leljenek, és a munka nyomán fellelt lakóhelyen új családot alapítanak, vagy áttelepítik oda a régit. S a polgár, akit az állam alapvető egységének, sejtjének tudnak, mintha vélekedés lenne, egy csapásra szertefoszlik, hogy maga helyett a puszta munkaerő maradjon. Viotti sem azon a településen születik, ahol végül a halált testébe befogadja. Corpusát a születés és a pusztulás partjai között tudja: amíg a születés oldalán mosolygó szülei tartózkodnak, a másikon azok a koszorúvirágok pompáznak és illatoznak, amelyeket a tőle búcsúzni érkezők helyeznek melléje, őszintén reménykedve abban, hogy miközben hűlő teteme előttük hever, lelke a paradicsomban új testet talál s máris újjá születik.

Vendégszerető, vendégségbe és szórakozni eljáró uraság, aki jószomszédi kapcsolatokat ápol a közeli birtokosokkal, időnként a hegytetőre felhúzódott, hoszszú és disznóbélként kanyargó utcájú faluba is bemegy, ránéz a vásárosokra, beül a levendulaaratást, a szüretet, a farsangot ünnepelő, édes fánkok tömegét elrágcsáló népek közé. Részese a templom harcos védőszentje, Caesarius emlékünnepélyének, térdepel az indulgencián, és a pecsenyét az azt követő mulatságon a legények közt falja, bérlői visongó csemetéinek vásárfiaként pálcikára tekert, bolyhos cukrot vagy bocskorszíjat vesz. Időnként, ha az időjárást megfelelőnek ítéli, Alice asszonyság is vele tart, előfordul, hogy együtt járják a körtáncot a falusiakkal, ha pedig kimerülnek, nézik a tarka színű és sokszagú forgatagot, hallgatják a rezesbanda hangos csinnadrattáját vagy a platánfák alatti árnyékos pályán önfeledten golyóznak. Alice ugyan városi származék, mutatja ezt választékos öltözködése, a tiszteletteljes figyelmet megkövetelő magatartása, mégis jól alkalmazkodik a vidéki életmódhoz, megtanulta és példásan eljátssza a háztartására árgus szemekkel vigyázó gazdasszonyi szerepet, a kényes modorú nőét, a keresztény szellemű hívőét.

Viotti Mór nem veszi kezébe azt a regényt sem, amelyet felesége fölemleget. Nem úgy Alice. Egymás után többször elolvassa. Majd hosszasan utánajár, felkutatja és meghozatja házába az angliai szerzőnő valamennyi, az ő nyelvére lefordított könyvét, s bár rettegéssel forgatja a sűrű sorokat tartalmazó lapokat, sosem tudja ugyanis, a következő oldalon mi vár rá, átrágja magát a ragacsos szavak egyetlen tömbbé összeragadt kásahegyén. De az ötven fejezetből összeállított románcban sem lel kisebb terjedelmű levelezésre, se kevesebb, a levélírással kapcsolatos kifejezésre. Úgy érzi, rossz úton jár. Máskor pedig, hogy rálelt a helyes ösvényre, eljutott a célpontig. Ha azonban elkezdte, nem tudja abbahagyni a kutatást: ha levegősebben is a korábbiaknál, a harmadik és a további művek sem mutatkoztak számára egyébnek, mint levelezéstechnikai almanachoknak.

– Bármennyire utálom a levelezést, a világért sem hagynám abba! – olvassa Alice, és e kijelentés fölött kitartóan töpreng. Ráhajol a könyvre, belebújik, mintha köpenybe, a mondatba. Rá kellene jönnie, biztatja magát, mikor hallja meg a múltból ezt a mondatot, s arra ugyancsak, hogy kitől, és minek kapcsán. Hetekre, hónapokra feladatának tudja majd a mondat eredetijének föllelését, s így a saját élettörténetét olvassa éppen újra.

Számára, akinek a levél mindeddig nem bizonyult egyébnek, mint a birtokról, a gazdaságról, a tulajdonról, a családról, a megváltozó életviszonyokról tájékoztató rövid, tárgyszerű tudósításnak, az angol vénkisasszony írónő valamenynyi szövegében meglepetések sorát jelenti a személyes lelki adatok föltűnése. Arra is ráébred, hogy a szöveg jelentése ellentétben is állhat például azzal, amit írója annak érez.

Hangosan olvassa önmagának a nő búcsúlevelét:

– Mivel meggyőződtem afelől, hogy régen elveszítettem az Ön vonzalmát, úgy véltem, jogomban áll a magamét másnak ajándékozni, és bizonyos vagyok benne, hogy éppoly boldog leszek vele, mint ahogy egykor azt hittem, Önnel lehetek; ám méltóságomon alulinak tartom, hogy elfogadjam a kezet, midőn a szív a másé. Őszintén kívánom, legyen boldog a választottjával, és nem az én hibám lesz, ha nem maradunk jó barátok, habár közeli rokonságunkat tekintve úgy lenne ildomos. Szavamra mondom, nem táplálok Ön iránt rosszindulatot, és bizonyos vagyok benne, hogy Ön túlságosan nagylelkű ahhoz, hogysem ártalmunkra legyen. Öccse elnyerte vonzalmamat, s mivel nem élhetünk egymás nélkül, éppen most jövünk az oltár elől, és már úton vagyunk Dawlishba, ahol néhány hétig időzünk, amely helyet az Ön drága öccse igen kíváncsian óhajt megismerni, ám én úgy éreztem, hogy előbb még e néhány sorral kell zaklatnom Önt, tehát maradok az Ön őszinte jóakarója, barátnéja, sógorasszonya. Elégettem az Ön leveleit, és az első alkalommal visszaküldöm a képét. Kérem, semmisítse meg az én irkafirkáimat; ám ha kívánja, a gyűrűt a hajfürtömmel tartsa meg. – de menten leszögezi: – Ilyesmit asszony nem ír. – S majd pedig: – Ezt nem asszony írta!

– Ez a szerző sosem látott asszony! – kiált fel végezetül.

Azon az ösvényen halad, amelyen Emma, az angol írónő hősnője, de miközben átjut a sziklaplató rétjén, feltűnik a hegyoldalban a település, és miközben a keskeny és kanyargós út beletorkollik egy másikba, majd a harmadikba, elérkezik a saját gyalogútjához.

– Ez a személy képes arra, hogy hosszas készületek után leülve szép, szóvirágos leveleket alkosson, tele hamis és nagyhangú fogadkozásokkal, és elhiteti magával, hogy megtalálta a legjobb módszert arra, hogy a házi békét se bolygassa, és férjeurának se lehessen oka panaszra. – ismételi fáradt, őszülő halántékkal visszaérkező házastársának, hónapok múltán, a mindig ugyanolyan nyári napok egyikén, amikor kötelességszerűen beszámol magányos elfoglaltságairól és a században kontinens-szerte gyorsan megkedvelt, újfajta irodalmi műfajról született fölfedezéseiről.

Női neveket sodor magával a szél. Kecsesek, akár a szitakötők. Alice, az erődszerű házban önmagára maradó, döntéseit egyedül meghozó úrnő kezdetben nyugtalanul, majd döbbenten figyeli őket. Viotti Mórral megkötött házasságát szilárdnak akarja tudni, olyannak, amelyben váratlan helyzetek nem adódnak, s nem bukkannak elő ismeretlen emberek, időszakok. Az élet, mondja, nem lehet veszélyes, ha oly sokan túlélik. Gondoljunk a tiszták mennyországára! A szobájában ül, a nyitott ablak előtt, állapotukat ellenőrizve azokat a kimosott zoknikat válogatja, stoppolja, amelyeket az utazásából érkezett férje bőröndjéből bányász elő. A ruhaneműket, mindahány alkalommal, maga ellenőrzi, mielőtt fertőtlenítő vasalásra, illetve tárolásra átadja a belsőcselédek egyikének. A mézes fényre rányitja az ablakot, hogy jobban lásson, s megnézze, a fán hogyan kékülnek a szilvaszemek, és igyekszik munkája végére jutni. Az útjáról visszaérkező, elcsigázott férje a gyümölcsösben, az árnyba helyezett nyugágyban heverészik, abban szellőzteti át a fejét és alszik. A reggelinél elhasználtnak mondja magát, és indokolatlanul fáradtnak. Ahányszor hazaér, örömmel lép be a hatalmas gyümölcskertbe, vág át rajta, közelíti meg a házát, és mindenkor erőtlenül. Asszonya rendben valónak találja ezt, az ügyek, amelyek után oly szorgalmasan jár, éppen azért, mert be is végződnek, az ura energiáit elemésztik.

Bonyolult és kényes feladatnak találja Alice annak körülírását, hogy miként juttat értelmet azoknak a jeleknek, amelyeket mindenek végén az elméje nevekként fog föl. Ahogyan a lehetetlennel határos különbséget tenni korszakok, államok, földrajzi térségek, tanyák, falvak és városok, társadalmi rétegek között, Alice lehetetlen feladat elé kerül akkor is, amikor a használatára szolgáló tárgyakban, közönséges jelenségekben, köznapi cselekvésekben a jelek megszaporodását és sokszínűvé válását bizonyítandó, érveket szolgáltat. Miközben hívő asszonyként tisztában van azzal, hogy egyazon szöveg – a Szentírás, a Krisztus követése vagy a szertartáskönyv – sokfajta formában kerülhet a kezébe, kisbetűs vagy nagybetűs kiadásban, egyszerű latin szövegtől a kommentált, magyarázattal, esetleg a fordítással ellátott változatokig, amelyet akár önállóan, akár segítséggel – férfiúival, jogászival, tanítóival, szerzetesivel, papival, férjivel – értelmezhet, a családi címerrel ellátott bőrös kötéstől a fűzött papírborításig, színezett rézkarcoktól a Képes Biblia szerény fametszeteiig, s e formák sokszínűsége a művek tartalmának különféle elsajátítására ösztönöz, ám Alice többnyire a számára fölajánlott jelet ugyanazzal a kisszámú értelemmel ruházza fel. A jelentések teszik egyszerűbbé a világát. Nevek peregnek elő a szerzetesektől csillapításként megszerzett lelki olvasmányokból, még inkább a ponyváról keze ügyébe kerülő laikusokétól, a missziós képekből, a röplapokból és könyvecskékből.

Alice nem sejti, hogy a sokféle formájú szöveg sokfelé csábítja, és azt sem, hogy e felismerés híján éppen az fonja be észrevétlenül, amely megakadályozza józan ítéletalkotását, s amelyet rögeszmének találna maga is. Merthogy az sem igaz, hogy valamennyi szöveg ugyanazzal az értelemmel bír.

A szél egyre-másra felkapja a női neveket, együtt sodorja a fákról alápergő levelekkel. A párkányról legurul a ráhelyezett alma, amely eddig biztosan ült a helyén, pirosan és duzzadtan. Amint a terasz kövét eléri és nekicsapódik, menten felhasad, s mint megnyíló ajakból, kiszökik belőle egy név. A reggel még bimbó, de délelőttre kinyíló virágok szirmai közül ugyancsak női nevek potyognak elő, s ettől a pillanattól nem lehet többé az eseményeket föltartóztatni. A könyv lapjai, a porcelántányérban az ezüstkanál finom koccanása, a kékszajkó perlekedése a fán, a tarlóról szedett szedret tároló vödör, a vasalóban sárgásan sziszegő parázs, a teázás előtt a szalon asztalára terített damasztterítő suhogása mindegyike női nevet rejteget, amelyek a legártatlanabb mozdulatra is, mint csont a földből, a felszínre kerülnek. Alice azt a tehetetlenséget figyeli, amely férjét egyre érthetetlenebbnek láttatja. Asszonya konok némasága nem tűnik fel Viottinak – aki éppen ebben az időben élete eddig legnagyobb megbízatása teljesítésével foglalkozik. Azt sem veszi észre, hogy ágyának megosztója a fekvőhelyen is tartózkodóan viselkedik vele, s a testét többé nem önfeledten, hanem kötelességét teljesítőként adja át.

Nők néznek vissza Alice-ra a vizespohár aljából, a gyűszűjéből, az udvarba társzekerekkel behordott és a színben felhalmozott, forró vízben tisztításra váró gyapjúkötegekből, az ónserpenyőkből és a gomblyukba tűzött virágfejből. Alice azonban sem mozdulatával, sem szavával nem árulja el, hogy valójában mit lát, mit hall, mit szagol, mit tapint, s mint vélekedik arról a titokról, amelynek közelében ennyi női nevet kell minduntalan felfedeznie.

A szolga kifogja a kocsiból a lovakat. A jószágok maguktól állnak be az istálló állásába, nincs szükségük segítségre.

Kizárólag abból, ahogy Viotti betaszítja a kőfalba foglalt rácsos kaput, belép az öreg fák kertjébe, és lehajol az eléje siető kutyáihoz, megpaskolja az állatok hátát, kedvenc ebe pedig befúrja a fejét gazdája ölébe, érti meg Alice a helyzetet.

Alice tisztában van azzal, hogy elveszti a férjét. Ekkor azonban világossá válik: ebben a pillanatban már el is vesztette. Holott Viotti félig futva közeledik feléje, szorosan öleli, karjába kapva megpörgeti, rácsókol a szájára, mint szerelmük kezdetén. Az utazása végeztével hazaért férj nem érzékeli, nem figyel rá, nem szembesül vele, hogy a nő, akit megemel, könnyebbé vált: éppen a benne való egykori bizonyosság tömegével. Azt pedig végképpen nem tudja, hogy a lélekből a súly éppen most rebben el.

Este azt beszéli el az asszonynak, amikor takarosan beszámol két hónapos útja eredményéről, hogy kísérője elhalt. Leszúrták, Bázel után, a Rajna völgyében, a tarsolyáért, amelyben aligha találnak jelentős értéket. Abban nem volt egyéb, mint két levél, azonban mindkettő másolatban. Szerencsére. Nagy értékek azok az iratok, az eredetik elrablása komoly veszteségnek bizonyulna. Az eredeti példányokat a kialakult szokás ellenére éppen ő, aki az írójuk, viszi, fél járónappal követve társát, bár minden eshetőségre felkészülve futárpostán is küldi azokat, francia, epileptikussága miatt morózus, a gyilkossággal mit sem törődő, sokszor kiszámíthatatlan természetű, Rouenban élő és dolgozó megrendelőjének. Valaki Flaubert-nek.

– Én nem szorongok többé, vége, kiszedem az eset használható íveit, s nem csak régi szerető vagyok, nem csak papírkészítő, hanem szöveget alkotó is. Nem a haláltól félek, hanem attól, hogy nem írom meg azt, ami a földi feladatom! És ez a szöveg, amelyet magam alkotok, maga a paradicsom – itt, a Földön. A létrehozója pedig a Teremtő maga. – aztán elgondolkodik. – Egyébként hosszú életem lesz. A huszadik században fogok meghalni, addig biztosan van még feladatom.

Szeretkeznek, de nincs az ölelésnek varázsa.

Kiülnek a házuk elé.

Alice megérti, hogy a papírnál értékesebb az, ha hordoz is magán valamit. Megérti, hogy a régen nem működő papírmalmukban drágábban állítják elő az anyagot, mint amennyiért megvásárolják. S amúgy Viotti munkájához is szükség mutatkozik tetemes mennyiségű nyersanyagra. Hogy így is marad a papírból, ésszerű túladni rajta, különösen, hogy arra vár Ambrusa úr, férje barátja, családjuk jóakarója, a borítékgyáros.

Alice didereg, Viotti melankolikus. Alice nem tudja magát átadni a gyönyörnek, Viotti pedig az élvezetből a továbbiakban kizárólag magát bírja részesíteni.

Viotti saját fehér, száraz borát issza és a rá váró feladatokat sorolja elő. Minden napra jut belőlük elegendő. Aztán felugrik a székéről, előkeresi, amiről megfeledkezett, az ajándékát, amelyet lapok közé szorítva szállít haza.

– Hoztam. Préselve szárított havasi gyopár. A kalapodon jól mutat, remélem.

A szúfik mondják, amíg a test a műhelyben dolgozik, a lélek Istennél jár. A munka nem egyéb, mint a szépség utáni vágyakozás megnyilvánulása. Alice a regényekből, a házában felejtett s a kamrába eltett német bölcselő följegyzéseiből és a férjét körbelengő titkokból apránként megtanulja, miként szeretheti ezt a papírjaival házaló Viottit. Úgy érzi, hogy a hiányolt ismeretanyaga számára kevés önfegyelemmel érhető el.

Anyjának írt legelső levelében a szokatlan üzenettől elszörnyedő matrónát arról tudósítja, lehetségesnek véli, tíz éven belül, negyven éves korára alapfokon tud latinul, görögül, héberül, arabusul és a legfontosabb vulgáris nyelveken, hogy átolvassa Euryalus és Lucretia ezeken a nyelveken született történetét, s összeveti azokat hasonlóság és különbözőség mentén, hogy megolvassa Eukleidészt és az egész algebrát, hogy emlékezetből tudja a teljes Egy portugál apáca leveleit és Shakespeare hét legjobb darabját, amiatt, hogy széles körű és alapos történeti és vallási ismeretei legyenek, hogy jól ismerje a kortárs irodalmat. Alaposan elmaradtam, tárja fel vélekedését önmagáról, mindettől, de örömmel haladok előre benne. Ezért reggelenként háromtól vagy négytől hétig olvas, étkezés alatt mindig nyitott könyvet tart maga előtt. Megteheti, hiszen az asztala túlsó felén nem ül senki.

Egyre-másra érkeznek a monsi udvarházba a regények, Samuel Richardson, Jean-Jacques Rousseau, Klopstock, Goethe és mások nevével a borítójukon. Richardson Pamelája levél, amelyben intimitásokat tár fel a hősnő, mint az otthona vagy a szerelmi viszonya – mindez immár Alice-t nem háborítja fel. Zokog a sorok fölött. Friedrich Gottlieb Klopstock bibliai eposzában, amely bár a nők számára megengedett témát tárgyal, Jézus életét, ám oly épületesen, hogy bármely olvasója, így Alice is nyomában menten vágyat érez, hogy kimutathassa érzelmeit.

Alice veszi rá az időközben megőszülő Viottit, hogy tavasszal, közvetlenül Párizs után utazzanak Londonba. Vágyik arra, hogy újfent megnézze az angolok fővárosát. Érkezésük napján vásárolja meg a Court Circulart, s azt követően tíz napon át, s minden reggelinél tájékoztatót kér Viottitól a királyi família nyilvános programjáról. Ehhez igazítja kirándulási tervüket. Kleopátra tűje (amely egy rózsaszín obeliszk), Ham House (trófeákkal díszített lépcsősor a hálószobákhoz), Horse Guards Parade (boltív, árkád, timpanon és udvari lovasság gyakorlótere), nemzeti pantheon (a tíz éve nyitva tartó múzeumban a kép értékét nem a készítője, hanem a képen ábrázolt személy jelenti), használják a metrót, egy irodalmi felolvasásra is elmennek, ahol Charles Dickens a vendég, boldogan ülnek be egy étterembe teára s költik el vacsorájukat koncert vagy színielőadás után.

Viotti Mór, amikor kiderül számára, hogy felesége egyre-másra falja a könyveket, és miután felfedezi a hálószobájukban és a szalonban felhalmozott művek között az asztalnál, vagy a hazaérkezése után adott vendégfogadásaikon mindeddig soha fel nem emlegetett Diderot és Rousseau műveit, alkalmat keres arra, hogy megemlítse számára egy régi, immár Európa egészére kiteljesedő tevékenységében is érintett ismerősét. A könyvek világában jártas, magányosan élő, a társaságra mindig éhes, nőkkel bánni tudó Ambrusa urat.

Azt állítja róla, hogy nem tubákol, nem szörcsög, nem böfög, nem italozó, nem nagyhangú, ezzel szemben olvas. Akit továbbá, mikor egy délután, hogy ló húzta kordén, a makadámokat elkerülve, a kalandosan kanyargó hegyvölgyi utak nyomvonalát követve megérkezik, vendégül is látnak. A kék frakkot és sárga harisnyát viselő Ambrusát megkéri arra, hogy az oly nehezen érthető, de oly könnyen követhető, a szellemben nem, csupán az anyagban hívő Rousseau munkássága felfedezésében asszonyának ciceronéja legyen. Ezek után Alice nem úgy olvas, mintha Bibliát olvasna, hanem mint aki az életbe akar behatolni, a saját életébe – és egy másikéba, akiét sorról sorra ismeri meg.

Viotti unja a társalgást, ezért hol semmit, hol pedig hosszan mesél. Egyre-másra Rousseau-ról. S Rousseau azon elődeiről, akik ugyan nem hasították az embert ketté testté és lélekké, de az embert már kettős lénynek gondolták el.

– Párizsba visszatérve Rousseau nemsokára összetűzésbe kerül a közhatalommal. Az összetűzés oka a Velencében megszeretett olasz zene volt. Rousseau hitet tesz az olasz dallamnak a francia melódiával szembeni fölénye mellett, s ezért haza- és felségárulás bűnével vádolják. Nemsokára azonban épp a zenének köszönheti első franciaországi sikereit.

– A falusi jós! – dünnyög Viotti.

– Ismered? – faggatja Alice, és az Ambrusától kapott csészéket megtölti forró, fekete, indiai teával.

– Ismerem. Addig jutott az anyag dicsőítésében, hogy saját lelkét is elvesztette. – és ezzel véget vet a párbeszédnek. Kiissza az italt, elnézést kér, amiért távozik, s magukra hagyja őket, de munkáját szeretné bevégezni ezen a napon is.

– A falusi jós című vígoperája – él a megnyíló lehetőséggel Ambrusa úr, s folytatja az iskolázást –, amely inkább népszínműre emlékeztet, mint olyan muzsikára, amelyet a jóravaló polgárok mulatásul néznek, nagy sikereket ér el a legfelső körök kötelékeiben is. Ugyanekkor ismerkedik meg egy szobalánnyal, akivel, számos félrelépése közepette, élete végéig együtt él. Öt közös gyermekük születik, amelyeket kivétel nélkül lelencházba adnak. A nő állítólag végtelenül csúnya lány, s nagy csapás ez bárki asszonynak, emellett sem írni, sem olvasni nem tud, Rousseau a vallomásaiban azt írja, hogy soha nem is volt belehabarodva.

Alice azonban szereti a férjét s bizalommal viseltetik irányában. De az Ambrusa úrral folytatott társalgás után Viottitól nem kérdezi meg, ugyan szerelmes-e belé, tartva attól, hogy tagadó lenne a válasz. Ha pedig nem, akkor ő maga nem hinné el azt.

Alice Rousseau felforgató tanait – figyelj a természetre, kövessed annak tanácsát, még ha az a te érzéseidben jelenik is meg – fegyelmezetten elsajátítja, mindarról azonban sejtelme sincs, ez mennyire megfelel férje elvárásának; miközben életét, legfőképp családi életét a francia író és kalandor elképzelései alapján kezdi átalakítani, megtanulja a magányt.