A konzul elmondása szerint apám holttestét valahol Oregon államban, egy motelben találta meg egy prostituált. Apám a fűtőtestre csomózta azt a kötelet, amelyre felkötötte magát. Rendetlen szobájában rábukkantak az irataira, de még nekem is azonosítanom kell. Azért pont nekem, mert én vagyok az egyetlen élő rokona. Az ottani hatóságokat nem érdekli, hogy tizenöt éve nem láttuk egymást. Ki kell utaznom a saját költségemen.

Az indulás reggelén feszült vagyok, ideges, semmi kedvem a kényszerű kiruccanáshoz. Olgám feltűnően figyelmes, szinte ágyba hozza nekem a reggelit. Azt hiszi, a repüléstől félek, életem első repülőútjától. Avagy a halálhír rázott meg? Kávét nem ad, ellenben a tányér mellett ott áll egy stampedli vilmoskörte. Elmosolyodok magamban ennyi gondosságon. Hogy oldjam a hangulatot, elmesélem neki készülődés közben kamaszkorom egyik drámatervét. József Attiláról írtam volna színművet, arról, hogy kiutazik apja után Amerikába és homeless-ekkel együtt, tehervagonok bensejében járja végig a kontinensnyi országot. El is kezdtem jegyzetelni az ötleteimet, de aztán ehhez sem volt kitartásom, akárcsak apámnak az élethez.

A repülőtér tiszta, mondhatni steril, az ügyintézés zökkenőmentes. Kisbuszok visznek a hatalmas monstrumokhoz. Még egy utolsó nekirugaszkodás és a gép fedélzetén vagyok. Szerencsére ablak mellé kerülök, másik oldalamon egy meghatározhatatlan származású, középkorú férfi helyezkedik el. Hálistennek nem próbál szóba elegyedni velem, ma nem lennék kellemes társaság. Lopva nézem az arcokat, olvasmányélményeim alapján keresem rajtuk a szorongás látható jeleit. De csak én tűnhetek riadtnak, miközben forgatom a fejem, talán ezért mosolyodik rám barátságosan az egyik sztyuvi. A legtöbben attól félnek, hogy lezuhan a gép, ezt azonban olyan közhelyesnek találom. Különben észre sem veszem, amikor gurulni kezd velünk a kifutópályán, csak az emelkedésből érzékelek valamit. Fogalmam sincs, Olga vajon megvárta-e a felszállást, de jólesik elképzelnem, hogy szemével jó ideig követi a várócsarnok ablakán át a gépem útját, akárcsak a filmeken.

Szopogatom a savanyú cukorkát, hogy a légnyomáskülönbségtől ne duguljon be a fülem, és találgatom, mikor érjük el a teljes utazómagasságot. Az utasszállítók pilótái általában igyekeznek a sztratoszférába emelkedni, ahová csak ritkán törnek föl felhők, és villámok sem csapdosnak. Kipillantok az ablakon, alattunk tényleg felhőmező. Szabadok lettünk az időjárás determinizmusaitól. Érdekes módon nem riaszt meg a tériszony sem, pedig makacsul kínoz reggel óta valami enyhe nyugtalanság. Nem, nem pánik, annál jóval kisebb az intenzitása. Mintha a teljes nyugalom és a rémület között bolyonganék a senkiföldjén. Szomszédom falatozik, én kelletlenül mocorgok az ülésen, zavar a majonéz illata. Aztán eszembe jut Freud, aki szerint a szorongásnak tárgyat találni örökös illúzió. Ezt nem tudom elfogadni, de okosabbat sem agyalhatok ki helyette. Görcsösen igyekszem az ablak felé fordulni, hogy ne érezzem az ételszagot. Kicsivel lejjebb egy másik légifolyosón vadászgépek haladnak. Útitársam csámcsog, az órámra pillantok. Fél órája repülünk. Hirtelen mozdulattal a homlokomhoz kapok, mint aki rájött valamire.

A melatonin-tabletták! Olga tegnap este az éjjeliszekrényemre készített egy levélnyit, de a nagy kavarodásban megfeledkeztünk róla. Oregon állam vagy ahogy a helyiek becézik: Beaver State, a hódok földje kilenc időzónányira fekszik Budapesttől. Fogalmam sincs, apám hogyan keveredhetett ilyen messzire, mindenesetre az emberi szervezet rövid távon segítség nélkül képtelen alkalmazkodni ekkora időeltolódáshoz. A kelet-nyugati irányban tett hosszú utazások alkalmával lép fel a rettegett jetlag, a test és a psziché reakciója az anomáliára. Álmatlanság vagy éppen aluszékonyság, nyugtalanság, megnövekedett sírási hajlam, depresszió, esetleg testi tünetek. És mindezt csupán a melatonin enyhítené valamelyest. Bután nézek magam elé, hallgatom a monoton zúgást. Vajon hány óra lesz Oregonban, ha leszáll majd velem a gép? Úgy tűnik, nincs mit tenni: átszeljük a mát, egész a tegnapig.

Can I help You?, szólít meg most a szomszédom. Ránézek. Még mindig rág, miközben érdeklődéssel pislog rám. Karcos hangja van, mint az erős dohányosoknak. Arcvonásai alapján talán indiai vagy pakisztáni lehet. Nevetnem kell a gondolattól, hogy melatonint próbáljak lejmolni tőle. Láthatólag megkönnyebbül, amikor elmosolyodom. Visszatér a hamburgeréhez, én pedig ismét magamba mélyedek. Próbálom mérlegelni a lehetőségeket. Első dolgom természetesen az lesz, hogy autót bérelek. Aztán szobát veszek ki egy motelben, ha a sors kegyetlen hozzám, éppen azt a szállodát választom, amelyben apám önkezével vetett véget az életének. Le kell feküdnöm azonnal, állítólag ez is jó hatással van a jetlagre.

Különben sem lehet olyan nagy dolog az a jetlag. Az utóbbi hetekben azzal hoztam a frászt Olgára, hogy kiszámíthatatlan időpontokban tértem nyugovóra. Egyik este tíz órakor elaludtam a tévé előtt, máskor hajnali négyig pötyögtem a laptopomon. Ha úgy tetszik, száznyolcvan fokos fordulatokra kényszerítettem a szervezetemet, és túléltem. Lehet-e ennél rosszabb a jetlag?

Kaltenbrunner története hozott a múltkor annyira lázba, hogy hajnalig dolgoztam. Amióta elhatároztam, hogy felfrissítem a német nyelvtudásomat, igyekszem minden hanganyagot felkutatni az internetes archívumokban. Így bukkantam rá a nürnbergi perről készített hangfelvételre. Nem mindenkinek adatik meg, gondoltam némi büszkeséggel, hogy háborús bűnösöktől sajátítson el egy idegen nyelvet! A vádlottak vallomásait hallgatva tűnt fel nekem egy meglepően nyugodt tónusú hang. Azt a benyomást keltette bennem, hogy gazdája máris belenyugodott a várható ítéletbe, s esélyt sem lát annak elkerülésére. Dr. Ernst Kaltenbrunner valójában rettegett a per végkimenetelétől, és ennek látható jelei voltak. Az egykori osztrák ügyvéd a koncentrációs táborokat szervezte, s ebbéli minőségében milliók haláláért terhelte felelősség. Beosztottjai szerint az általa kiötlött kínzásokról filmfelvételeket készített, s azokat társaságban levetítette. Kaltenbrunner, aki csaknem minden korábbi fényképen egyenruhában feszített, a tárgyalásokon makacs következetességgel civilben jelent meg, talán hogy hangsúlyozza jellemének időközbeni megváltozását. A perrel járó stressz miatt koponyaűri bevérzést szenvedett, gerinccsapolást kellett rajta végrehajtani. Hetekig tartott a felépülése. Az ellene felhozott vádakat egészen a „Tod durch den Strang” kimondásáig tagadta. Egész éjszakákat kínlódtam végig azzal, hogy megpróbáljak belelátni Kaltenbrunner lelkébe, hiszen össze akartam eszkábálni egy szerepverset, hiába. A látszólagos nyugalma és rettegése között feszülő antagonizmus zavarba hozott.

Pedig érthető, átéltem magam is. Egy tizenkét éves kamaszfiút megvisel egy válóperes tárgyalás is, ahol az életéről döntenek. Tanácstalanul pislog a bíróra, ha megkérdezi tőle, kinél akar maradni. Kinél, kinél; az anyjánál, mert hozzászokott a kényeztetéshez, az apjánál, mert a fiúnak az apja mellett van a helye! Micsoda hülye kérdés ez? Válasz híján a tanácsvezető bíró, korunk Salamonja, még egyszer megkérte a szüleimet, fejtsék ki, miért ragaszkodnak hozzám. Hogyhogy miért, tárta szét karját apám, azért, mert nem akarom fizetni a gyerektartást! Valójában abban a pillanatban megértettem, hogy apám nemcsak számító, de ostoba is. Azonban ha kimutattam volna csalódottságomat, esetleg férfiatlannak látszom, ez pedig tabu volt számomra. Közönyös arccal, vigyázzba merevedve hallgattam a verdiktet, melyben anyámnak ítéltek, egyúttal elrendelték a lakásmegosztást. Átmenetileg minden maradt a régiben: a veszekedések, amelyek olykor tettlegességbe torkolltak, a szégyenkezés a szomszédok előtt, amikor a kényszerű lakótársak egymásra hívták a rendőrséget. Apám megpróbált kijátszani anyám ellen, utóbbi valószínűleg őszintén szeretett, abban azonban megegyeztek, hogy mindketten a maguk tulajdonának tekintettek. Anyám egy napon eltűnt, pár napra rá képeslapot kaptam tőle, melyet egy vidéki postahivatalban adott fel. „Nem bírtam tovább, ne haragudj!”, ennyi volt ráírva.

A kapitány szerint már az óceán fölött járunk. Rossz a szám íze az emlékezéstől, kívánok egy pohárka cherryt, de nem merek inni, hátha súlyosbítja majd a jetlaget. A pakisztáni alszik, nincs kivel beszélgetnem. Kezembe veszek egy újságot, az emlékektől indulatosan kirázom a lapjait. Összehangolt támadások Bagdadban, Llosa irodalmi Nobel-díja. Elmosolyodom. Egy diákomat nemrégiben a tanári vécében kaptam rajta, amint a Don Rigoberto feljegyzéseit olvassa, és közben maszturbál. Engem sokkal jobban meghökkentett ez a leleplezés, mint a szerencsétlen nebulót. Hogyne, én is csináltam annak idején, a dolog pikantériája azonban, hogy minden alkalommal iszonyatos bűntudatot éreztem utána. A katolicizmus volt az én nonkonformizmusom, minthogy apám gyűlölte a vallást, én pedig élvezettel hallgattam a kifakadásait, hogy már megint a papok valagát nyalom. Különös módon a bigott képmutatás mégsem állt távol tőle. Egyszer rányitottam, amikor az én szobámban, az én ágyamon gyömöszölt egy idegen nőt. Úgy fordultam vissza az ajtóból, mintha semmit sem vettem volna észre. Aznap este zavaros ákombákomokkal teleírt papírlapot találtam az éjjeliszekrényemen. A magyarázkodó szövegben apám erőltetett metaforához folyamodott, a szexualitást az előhívatlan filmtekercshez hasonlította, mely tönkremegy, ha napvilágra kerül. Ma már értem, hogy a szex egyfajta Achilles-sarka volt apám egyébként kikezdhetetlen jellemének. Ő, aki a gyengédséget azonosította a megvetett gyengeséggel, időnként mégis rákényszerült, hogy gyengéd legyen valakivel.

Apám akkor már elviselhetetlen volt számomra. Elrontott életéért a szerelemgyereket tette felelőssé, engem, akinek fogantatása miatt el kellett vennie anyámat. Egy jó szava nem volt hozzám, ellenben igyekezett kiirtani a személyiségemből mindent, amit anyámtól örököltem. Pol Pot elszántságával üldözte bennem az irodalom szeretetét, mint valami eretnekséget. Megtörtént, hogy a karomnál fogva fölemelt az ágyról, ahol éppen Tolsztojt olvastam és az ablakhoz vonszolt. A szemközti bérház kapualjában rosszul öltözött kamaszgyerekeket láttam, akik vadgesztenyével fociztak. Apám rájuk mutatott, és a nyakamba lihegte, hogy soha nem leszek „fasza gyerek”, mint ők, világéletemben töketlen maradok. Egyszer hazahozott az ócskavas-telepről egy komplett biciklit, és rám parancsolt, hogy szereljem szét. Amint olajos kézzel, izzadva szerencsétlenkedtem a csavarhúzóval, leplezetlen kárörömmel vigyorgott rám. Mesélhetnék még a fénytelen szentestékről is, amikor apám alsógatyában ült mellettem az asztalnál, és szótlanul fokhagymázta a pirítóst az újságpapíron. Ajándékozás szóba sem került, felfogása szerint örülhettem, hogy megtűr a háznál. Tizennegyedik születésnapom alkalmából azonban meglepett egy könyvjelzővel. Ünnepélyes komolysággal, némán nyújtotta át. Cizellált betűkkel Oroszlánszívű Richárd király híres mondása volt ráírva: „A mi családunk sajátossága, hogy a fiak gyűlölik apjukat; mi az ördögtől származunk, és őhozzá térünk vissza.”

A legrosszabb volt azzal szembesülni, hogy nincs segítség. A tanáraim nem értették, miért vagyok mogorva és dacos, hiszen olyan művelt és kellemes ember az apám, aki a szülői értekezleteken mindenkit elkápráztat a választékos modorával! A gyámügynek nem volt oka közbeavatkozni, a bizonyíthatatlan lelki terror nem az ő asztaluk, a gyermeklélektan rejtelmeiben az akkori bürokraták különben sem voltak járatosak. Gyóntatóim az engedelmességet hangsúlyozták. Ismerőseink megrovóan néztek rám, nem tudták, hogy pimaszságom az önvédelem eszköze. Mindenki behunyta a szemét, s így van ez ma is. Pedig nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a benne uralkodó családmodell meghatározza egy ország államformáját. Ahol az apa élet-halál ura, ott előbb-utóbb megjelennek az autokratikus tendenciák a politika szférájában is. Meggyőződésem, hogy Magyarország, amelytől éppen több száz kilométeres óránkénti sebességgel távolodom, csak kérészéletű demokráciával rendelkezik.

Suhan a gép velünk vissza az időben. Bár reggel indultunk, úgy számolom, Oregonban is reggel lesz, mire megérkezünk. Déltájban már kóvályogni fogok az álmosságtól. Jobb is, hogy nincs bennem részvét, inkább valami közöny uralja a lelkemet. Rossz rágondolni, a jetlagtől gyötörve hogyan viselnék el egy érzelmi felindulást. Útitársam feje félrebillen alvás közben, szája szélén csorog a nyál. Szemhéja nem csukódott le teljesen, szeme fehérje egy keskeny sávban kilátszik alóla. Arcán különös grimasz. Arra gondolok, az akasztott ember is így nézhet ki. Tisztára, mintha csak aludna, akár nappal a denevérek. Az ördögtől származunk, és őhozzá térünk vissza.

Mégiscsak az apám volt, győzködöm magam. Igen, egyetlenegyszer tényleg apámnak éreztem. A vastagbélműtétjét követően, amikor meglátogattam a kórházban. Vonakodva mentem be hozzá. Akkor már évek óta külön éltünk, és nem beszéltünk egymással. Apám, mihelyt megtudta, hogy a műszaki egyetem helyett a bölcsészkarra jelentkeztem, kijelentette, hogy nem finanszírozza tanulmányaimat. Felcsaptam hát postásnak, és albérletbe költöztem. Ritkán láttam apámat az utcán, többnyire elfordította a fejét találkozáskor. A betegségéről is csak azért szereztem tudomást, mert felhívtak a kórházból, mint egyetlen élő hozzátartozóját. Vastagbéldaganat, az orvosi team kénytelen volt kivezetni a végbelét a hasfalán keresztül. Amikor az ágyához léptem, rám pillantott, de azonnal behunyta a szemét. Megértettem, hogy szégyelli előttem a kiszolgáltatottságát, az ijesztően elsápadt és lesoványodott arcát, a sztómáját. Percekig tarthatott ez a némaság, s anélkül törte meg, hogy felnézett volna rám. Gyerekkoromban a házunk ablakai az indóházra néztek, kezdte, láttam hát sok indulást és beérkezést! Igen, neki volt gyerekkora, villant át az agyamon. Neked is láttam az indulásodat, hörögte tovább, látni akarom a beérkezésedet is! Továbbra is kerülte a tekintetemet, de kinyújtotta a kezét, és megszorította a karomat, éppen úgy, mint amikor az ablakhoz vonszolt Tolsztoj mellől. Most azonban nem akart kényszeríteni semmire, ellenkezőleg, esdeklést fejezett ki a szorítása. Ez az emberi roncs, egyben trónfosztott zsarnok a halál kapujában is csak képes beszéddel és mozdulatok útján volt hajlandó bocsánatot kérni tőlem.

Egy hét múlva ismét bementem hozzá. Egy orvost elkaptam a folyosón, ő megnyugtatott, hogy apám leletei kitűnőek. És tényleg, amikor beléptem hozzá, apám törökülésben ült az ágyán és rejtvényt fejtett. Arca szépen kitelt, pirospozsgás. Rám pillantott, de nem köszönt. Ravaszkás fény gyulladt a szemében, aztán újra belemélyedt a rejtvénybe. Zavarba jöttem. Ott álltam tőle néhány lépésnyire éthordóval a kezemben, nem szóltam, csak váltogattam a lábam. Mit piszmogsz ott, mint a reumás lajhár?, csattant fel váratlanul és hozzám vágta a rejtvényújságot. Kamaszkorom óta gyűlöltem és féltem ezt a szófordulatát, amelyben öszszesűrűsödött irántam érzett mélységes megvetése. Csak pillanatok múlva tudatosodott bennem, hogy én már nem az a kiszolgáltatott fiatalkorú vagyok, akinek szüntelenül nyelnie kell. Baszd meg, apa!, sírtam el magam és földhöz csaptam az éthordót. A padlón végigömlött a csirkehúsleves, befolyt a cipőm redői alá, s ahogy kirohantam, végighordtam az egész kórteremben.

Egy amerikai orvos írta Kaltenbrunnerről: „Brutális típus. Kemény és kegyetlen, amíg hatalom van a kezében, nyöszörög és siránkozik, amikor nincs.”

Eszembe jut, hogy egy Concorde típusú géppel talán szó szerint előbb megérkeznénk, mint hogy elindultunk volna. De nekem New Yorkban még át kell szállnom egy belföldi járatra. Már biztos vagyok benne, hogy várakozás közben megszegem a fogadalmamat, és három hónap kihagyást követően ismét rágyújtok. Nem bírom másképp. Félek a jetlagtől, a halott látványától, a feltoluló emlékektől.

Szomszédom ébredezik. Első mozdulatával megtörli a száját, majd nyújtózkodik és fejkörzést végez. Rám mosolyog, mintha ugyanoda tartanánk. Kicsike laptopot húz elő, felnyitja és feltöltött fényképek jelennek meg a képernyőn. Fásultan figyelek, most az sem érdekel, hogy udvariatlanság kíváncsiskodni. Az egyik fényképet hosszan nézegeti útitársam. Amikor észreveszi, hogy én is csatlakoztam hozzá, előzékenyen elém tolja a laptopot. Kősivatagot látok, mintha egy marsbéli táj bontakozna ki előttem. Egy nagyobbacska kövön színehagyott pólóban, vászonnadrágban, mezítlábasan szomorú arcú kisfiú ül. A jobbján egy asszony áll tetőtől-talpig burkában, balján útitársam, meglepő módon európai öltönyben. Testtartása hanyag eleganciát fejez ki, fejét felszegve, büszkén néz a kamerába. Aztán egy pillanatig azt hiszem, rosszul látok. A kisfiú törékeny térdein keresztbe fektetve egy vascsőnek tűnő tárgy. Édeskeveset értek a fegyverekhez, de azt hiszem, ez RPG. Páncéltörő aknavető. Még egy pillantást vetek a képen szereplőkre, tekintetem megállapodik a kisfiú fénytelen fekete szemein. Megértem, hogy a kősivatagban egy kényúr pöffeszkedik éppen alattvalói körében.

Kínomban farkasmosolyra húzódik a szám, miközben lassan szomszédomhoz fordulok. Ő is elvigyorodik, megmutatja nekem erősen szuvas metszőfogait. Még életemben nem éreztem magam ennyire határozottnak. Előkelő közönynyel fogok a hulla arcába nézni. Nem lesznek feltoluló emlékek és a jetlagre is magasról teszek. Semmi szükségem arra, hogy rágyújtsak a Kennedyn.

A világtörténelem legelvetemültebb bűnözői nem tömeggyilkosok, hanem szülők voltak!, mondom útitársam arcába lassan, tagoltan. Kedélyesen beszélek, és hibátlan magyarsággal, hogy mondjak is valamit meg nem is, mint a mesebeli lány.

„Please repeat”-jére nem válaszolok. Elfordulok tőle, elmorzsolok egy könnycseppet a szemem sarkában, előveszem a mobilomat, és villámgyorsan beütöm Olga számát. Míg hallgatom, hogy kicseng, az ablakon keresztül fürkészem az óceánt. Mielőtt a távolban felsejlenek az ígéret földjének girbegurba partvonalai, még hallani szeretném a hangját az angyalnak, aki rám talált, és kiragadott engem minden rettegésből.