Aztán megint vége lett

Kiss Tibor Noé  novella, 2011, 54. évfolyam, 4. szám, 397. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Július, augusztus, hat óra, hat fok, ezerháromszáz méter, tengerszint felett. A szerpentin kanyarog, a kocsi kerekei csikorognak. A kipufogódob minden gödörnél döccen egyet, az aszfaltot karistolja. Fenyőfák sorfala közt kaptatok felfelé. Hiába gyorsítok, hiába köhög hangosabban a motor, ez sem nyomja el a fullasztó csendet.

Sűrű köd. Az útikönyv égig érő fenyveseket emleget, de a tejfehér masszától nem látni el az égig. Amiket látni, azok romok, egy kaolinbánya maradványai. Újabb és újabb gyárépületek bukkannak elő a ködből. Elhagyott csarnokok, kitört ablakok, rozsdás bádogajtók. Olajfoltos tócsákba lépek, süllyedek. Barnássárga sár kavarog a talpam nyomán. Sóderhalmok, eldobált gumiabroncsok, műanyagpalackok, csokoládés papírok. Mintha kutyák morognának a koromsötét raktárakba zárva, a korhadt raklapok között mintha egér neszezne. Mintha valaki betonkockákat dobott volna a domboldalra, találomra, a fenyőfák közé, karácsonyfadísznek. A fenyőfák susognak, sistereg, gőzölög, elmosódik a táj. A félhomály ráomlik a romokra, néhány méter, ameddig a szem ellát. Csak a sztaniol, a polietilén világít. Hargitafürdőn órákon át eltart az alkonyat. A szemétnek saját fénye van, ezért itt éjszakára sem sötétedik be teljesen.

Vegyesbolt, magazin mixt. A palatetős épület előtt hárman ülnek, sámlikon. Csak az öreg köszön vissza, a két nő szó nélkül válogatja tovább az áfonyát, műanyaghordóból műanyagvödörbe. Lilára száradt ujjukról lekopott a vörös körömlakk, az áfonya átfesti a homokot is, beszínezi a dértől csillogó fűszálakat, vérszínű lé csorog. Traktorkerék barázdái, biciklikerék vájta nyomokban habzik a víz. A bolt kong az ürességtől, a kilincs ragad. A lány a pénztárgéppel babrál. A polcokon cukorkák, csokoládék, olcsó dobozos sörök, műanyag palackos pálinkák és likőrök. Ismerős zacskók és dobozok, odakinn ugyanezeket feszíti a fák ágaira a szél, ugyanezek a palackok temetődnek a sárba. A pulton csak magyar nyelvű újságok, Hargita Népe, Füles magazin. A lány mosolyog. Nem kérek semmit, autószerelőt keresek. Az ablak párás, csak körvonalak látszanak, fémasztal, sörös rekesz és a két görnyedő nő az áfonyatengerben. Az öreg az ajtófélfának könyököl, rágyújt egy cigarettára. Szív, sűrít, gyújt, kipufog. Sípol, hörög. Amikor még volt itt élet, kezdi.

Minden nyirkos, ködös, cseppfolyós. A tárgyakat lassan-lassan elemészti a pára és a por. A seprűnyél penészes, a kerítéslécek korhadnak, a tetőcserepek nyákosan csillognak, mielőtt végleg elfeketednének. Aztán a földre szállt felhőket szétkergeti a szél, vakítanak a kontúrok, a színek kiélesednek. Tündérek fogócskáznak a meddőhányók dűnéi között, a legkisebb királyfi a tárnák labirintusában bolyong, az árokparton béka ugrándozik, királylányra várva. Az élet halvány nyomai. Ruhaszárító kötelek a fákra aggatva, a verandán kifeszítve. Tócsa, cipőnyomban. Pirosra festett ablakkeretek, színes Daciák. Villanyoszlopra drótozott táblák, balra a mofetták, jobbra a sífelvonó, előre semmi. Százéves villák, tornyokkal, fagerendázattal, fafaragványokkal. Egy hosszúkás épület, eladó. A vakolat lehullott, a telefonszám utolsó számjegyeivel együtt. Üvegcsonkok az ablakkeretekben, üvegszilánkok, cserépmaradványok a fűben. A lapulevél az ablakig ér, a sárgára és vörösre festett helyiségben egymáshoz csavarozott moziszékek mállanak. A villanykapcsolókat és konnektorokat kiszerelték a falból. Az ablakkereten át egy domboldalra látni, villanyoszlop dülöngél a méteres gazban. Vakít a fényesség, kint minden kifehéredik, belül minden elfeketül. Minden szürke.

Az István tud hegeszteni, van apparátja. Az öreg becsapja az ajtót, a vaslemez rezonál. Aztán csilingelni kezd, ahogy bukkanóról bukkanóra haladunk a kavicsos úton. Elhagyjuk a mélybe vezető liftakna tornyát, a bányavállalat roskadozó irodáit, elhagyjuk az utolsó bádogajtós barakkot. Betonkeverő forog a szemerkélő esőben, valaki megcsúszik a darulétrán, hangosan káromkodik, élet a kaolinon túl. Az öreg letekeri az ablakot, rágyújt egy cigarettára. Hamu pereg a pufajkájára, a műszerfalra. Kifújja a füstöt, öt foggal mosolyog, nekem mindig Daciám volt, azt egy franciakulccsal is meg lehet javítani. Elhagyjuk az építkezést, a menedékházat, a berregő transzformátortelepet. Az öreg megállás nélkül beszél, teleleheli a szélvédőt. Macskaezüst, fehérarany, büdösgödör, zagytározó, porcelán, kaptató, kaolin. A lányomtól kaptam egyszer egy nyugati kocsit, de két hét múlva visszaadtam neki, minek az ide. A lány egy németországi kórházban dolgozik, a férje rendes ember, köhécseli az öreg. Elhagyjuk a betonutat, a mofettákra épített fakunyhókat, a reumások zarándokhelyeit. A kéngödrök csak az állatokkal bánnak el, fojtó kigőzölgésüktől a fölöttük repülő madarak leesnek, az odavetődő állatok megdögölnek.

A betonútnak vége, sóderes, kavicsos a talaj, a keréknyomok között gaz zöldell. A szárak áttörik magukat a murván. A forrásvíz csobog, de a patak a kertek alatt kanyarog, csak néha bukkan elő a lapulevelek közül. A fenyőfák tűlevelein harmatcseppek gyöngyöznek, a napfényt elnyeli a köd. A kövek közt apró gombák, elhagyott csigaházak, bagolyköpetek. Bogáncs tapad a cipőfűzőhöz. A kápolna udvarán hallgatag fenyőfák. A hiányzó kerítésléceken túl ösvény indul, keresztül a kápolnakerten, a falubeliek az udvaron vágnak át, lerövidítve az út kanyarulatait. A kápolna bejáratán rozsdás lakat. A kémények füstölnek, a tehenek hallgatnak. Leszakadt mellvédek, a sárgálló sárfalból girbegurba gyökerek bújnak elő. A kőházakat faházak váltják fel. Az utolsó farakás, húsz méter hosszú sánc az út szélén. Az utolsó épület előtt türkizkék Dacia. Nyikorog a hinta, belekap a szél a láncokba.

A motor zakatol, a kipufogócső a kövekhez csapódik, zötykölődünk, csörömpölünk, szikrákat szórunk. A kutyák megugatnak, befutnak az autó elé, majd eltűnnek. Gyerekek bámulnak utánunk a kertkapuból, bámulják a csillogó karosszériát, a vakító ködlámpát, körbeadnak egy cigarettát. Az emelkedőn kipörög a kerék, sóderrel tüzelünk rájuk. Aztán megállunk. Sehol, senki. Háromszintes kockaház a dombtetőn. Omladozó kémények, parabolaantennák, világoszöldre festett ablakkeretek. Bérkocsis utcai bérház, Józsefváros a Hargitán, ezerháromszáz méteren, hegyi levegővel, zúgó fenyvesekkel. Melléképületek, faházak, kalyibák. Alumíniumlapok, vascsövek, fagerendák a gazban. Hófehér kutya, az óljához kötve, hátat fordít, ahogy meglát bennünket. A fészer ajtajában tyúk kapirgál, unottan. Az öreg becsapja az ajtót, visszhangzik a völgy. A földszinten meglibben egy függöny, emberek jelennek meg az épület előtt, mintha a semmiből bújtak volna elő. A kapualjból, a garázsból, a föld alól. Székely szellemek, szevasztok.

Az utolsó meredély, traktornyom, friss tehénlepény. A kavicsos útnak vége, tovább az emelkedőn. A forrásvíz csobog, távoli kolompszó. A fenyőfák megnyugtató, geometrikus rendben sorakoznak fel egymás mellett. Lecsupaszított törzsű fák, mintha valaki egyenként végiggyalulta volna őket. Tovább a domboldalon, a tetőről rálátni a többszintes téglaházakra, bányászlakásokra, víkendházakra, panziókra. Innen már hallani a kutyaugatást és a lánccsörgést. Látni a sípályát, a meddőhányókat, a sárgásfehér kaolindűnéket, a holdbéli tájat. Az elsavasodott patak nyomvonalát, a víz egyre csak marja a növényzetet. Örökzöld, szürkésfehér, halott.

István lecsoszog a lépcsőn. Műszálas pulóver, bolyhos tréningnadrág, gumicsizma, jéghideg kézfogás. Gyönyörű férfi, szöghaja alig őszül, csak a szemei sárgák, a mája. Amíg volt a gyár, volt apparát, most semmi sincs. Az autó alól beszél, rekedt hangon, közel hajolunk, hogy értsük. Megkopogtatja a kipufogódobot, dongnak, nyikorognak a fémlemezek. Ez teljesen leszakadt a csavarozásnál, dróttal lehet felkötni, egy darabig kitart. István nem porolja le a nadrágját, cigarettát vesz elő a zsebéből. Lesüti véreres szemeit, rágyújt. Egy fiú jön elő az egyik kalyibából, kezében dróttekercs, csípőfogó. Lassan csavarozzuk le a hátsó kerekeket, feltéglázzuk a kocsit. Senki sem beszél, pedig annyi mindent szeretnék kérdezni. A fákról, a ködről, a bányáról. Valaki harákol, majd köp egyet. Egy tüdő sípol. István drótoz. Pár éve idejött egy nagyváradi koma. Megvette az összes vasat. Két hónapig volt megint munka, azalatt kiszereltünk mindent a gyárból. Aztán megint vége lett. Halkan, hidegen, indulat nélkül beszél. Fizetségként fél liter pálinkát kér a vegyesboltból. A kékcímkéset, öt lejbe kerül. Közben nem néz rám, csak odébb rúg egy kavicsot. Beindítom a motort, az emberek félreállnak. A kipufogócső még jobban nyikorog, mint eddig. Gázt adok, majd visszanézek a murvaútról. Sehol, senki.

István egyedül cigarettázik az épület előtt. Biccentünk egymásnak, de mielőtt odaérnék, hátat fordít, és bemegy a házba. A műanyag palackot leteszem a korlát mellé. A kockaháznak tizennyolc ablaka van, de mintha évek óta senki sem nézett volna ki rajtuk. Továbbmegyek a földúton. Elhagyom az utolsó faházat is a faluszélen, a türkizkék Daciát és a hintát. Már csak a patak csobog, valahol tehenek kolompolnak. Néma fenyőfák között kaptatok felfelé, tűlevelek kárpitjába süppedek. Hargitafürdőn még mindig tart az alkonyat. A kutyaugatás felhallatszik az erdőbe. A helyiek azt mondják, a kutya egészen másképp ugat, ha medve jár a faluban. Letérek az ösvényről. Csak kettőt kell lépni, és elnyel a sötétség.