Osztálytársai, barátai hívták fel rá a figyelmét. Az volt a híre, hogy kikezd azzal, aki megtetszik neki, az ujja köré csavarja, aztán dobja. És mindig mással jár, sűrűn váltogatja a fiúkat. Sokan voltak már belé szerelmesek, de eddig még mindenki megjárta vele. Vagy meggyűlölte vagy aztán is tovább epekedett utána. Olyan is akadt köztük, aki bánatában öngyilkosságot kísérelt meg, bevett valamit, és ki kellett mosni a gyomrát.

Megnézte magának. Nem értette, eddig miért nem tűnt fel neki. Szép volt, szőke hajú, kékszemű, babaarcú, fitos orrú, hegyes mellű, karcsú, jó lábú. Olyan, vagy majdnem olyan, amilyennek álmaiban elképzelte azt, akire vágyott, akinek a lábainál szeretett volna heverni. Neve alapján német, mert Mary Ed Kirchbergenek hívták. Csak ez nem tetszett neki rajta, a neve, mert angolosan ejtve olyan kellemetlenül csikorgott, de szerencsére mindenki csak a keresztnevén emlegette. Szintén a Santa Paula Highbe járt, csak két osztállyal feljebb. Úgyhogy hozzá képest ő, Mary korosztálya szemében legalábbis, még éretlen tacskónak számított.

Ha azon túl megpillantotta a folyosón, vagy kint az udvaron, hevesebben dobogott a szíve, és féltékenység fogta el, ha szembe jött vele az utcán valamelyik iskolatársával, vagy összesimulva táncolt a soros fiújával a bálban, ahol egyébként sosem merte lekérni. Az pedig kifejezetten rosszul esett neki, hogy Sydre is kivetette a hálóját. Az titkolta, hogy vele jár. Úgy derült ki, hogy összefutott velük az Ojai Roadon, és fogták egymás kezét. Syd aztán mentegetőzött, hogy neki nem jelent semmit egy ilyen lány, azért nem szólt, bár akkor furcsa módon olyan zavarba jött, hogy még bemutatni is elfelejtette őt. Erre később került sor, amikor elhozta egyik baseball-meccsükre, hogy, mint mondta, eggyel több szurkolójuk legyen. Nem volt valami nagy ismeretség. Köszöntek egymásnak, és váltottak pár szót, ha hármasban voltak, vagy ők ketten véletlenül találkoztak. De Imruskának feltűnt, hogy ha a barátja nincsen jelen, Mary mindig barátságosabb, közvetlenebb hozzá. Az iskolában, az óraközi szünetekben meg egyenesen kereste a közelségét. Lejött az emeletről, ahol az osztályterme volt, a földszintre, és ránevetett, illegette magát, kifejezetten kihívóan viselkedett.

Úgy hozta a sors, hogy Syd a szüleivel váratlanul Texasba költözött, és Mary fiú nélkül maradt. Ilyen még nem esett meg vele. Nem sokáig viselte ezt az állapotot. Pár nap múltán akcióba lépett. Nem jelezte előre Imruskának, de tanítás után megvárta az iskola előtt. A Syd helyére pályázók lapos pillantásai közepette és Sydről beszélgetve együtt mentek egy darabig. Mielőtt elváltak volna, Mary a kezét nyújtotta. Izgatóan puha volt és meleg. Ez a jelenet másnap megismétlődött, azzal a különbséggel, hogy Mary ezúttal nem engedte el mindjárt a kezét, hanem maga után vonva őt, azt javasolta, hogy sétáljanak egyet. Imruska megbabonázva követte. Nem a 7th Street felé mentek, amerre Mary lakott, hanem ellenkező irányban, a város széle, a temető felé.

Tavaszutó volt, március, az út szélén még zöldellt a fű, illatozott a vad ánizs. Mary elengedte a kezét. Ráérősen ballagtak egymás mellett, beszélgetve, helyesebben főként Mary beszélt, mindenféle érdektelen, közömbös dolgokról, de Imruska áhítattal hallgatta. Annyira figyelt, csüggött a szavain, hogy egyszer csak azt vette észre, hogy már a Fagan-pataknál vannak. Nem mentek át a hídon. Mary ismét megragadta a kezét, és szó nélkül levezette a patak partjára, be a fák alá, ahova az útról nem lehetett belátni. Ott rögvest a száját kínálta. Csókolóztak, ölelkeztek.

Imruskának lelkifurdalása támadt, hogy elárulta barátját, hogy a háta mögött összeszűrte a levet Maryvel, de azzal nyugtatgatta magát, hogy Syd elment, és a nagy távolság miatt úgyis halálra van ítélve a kapcsolat. Marynek úgyis megint lenne itt valakije, és akkor már inkább ő legyen az a valaki, ő lépjen Syd örökébe, ne más, ne egy idegen. De az is lehet, hogy Syd visszajön érte, és akkor úgy is fel lehet fogni, hogy ő átvette, és addig vigyáz rá.

Attól fogva rendszeresen találkoztak, és amit Imruska csak érzéki vágyai kielégítésének tervezett, abból komoly dolog lett. Legalábbis a maga részéről. Bud ugyan többször figyelmeztette, óvta Marytől, de nem hallgatott rá. Az eszével tudta, hogy nem volna szabad, mégis őrülten belészeretett. Az inkább csak a testével viszonozta szerelmét. Mintha lélekben mindig máshol lett volna. Nem adta magát oda egészen – mikor odáig eljutottak volna, mindig azt mondta, majd később, mikor eljön az ideje –, de ettől eltekintve mindent megengedett neki, mi több, ontotta az ötleteket, hogy mit csináljanak egymással, és ahhoz is értett, hogyan kell közben kedvesnek, gyengédnek lenni. Ezzel sikerült Imruskát elkábítania. Olyannyira, hogy amikor annak mégis az a gyanúja támadt, hogy Marynek talán külön útjai is vannak, mert nem tud minden órájával elszámolni, és a Mill Parkban is folyton zörögnek a közelükben a bokrok, mintha valaki figyelné őket, könnyelműen elhessegette magától, és attól kezdve vakon bízott benne.

Így telt el a tanév, Marynek az utolsó, mert abban az évben végzett. A nyár még az övék volt. Ki is használták, még több időt töltöttek együtt, Imruska még Limoneriához sem szegődött el. De szeptemberben valami egészen új kezdődött számukra. Maryre továbbtanulás várt, éspedig a Santa Barbara-i City College-ban. Santa Barbara nem volt messze, de annak, hogy mindennap lássák egymást, befellegzett. Imruska nehéz szívvel nézett a jövő elébe. Mary nem aggódott. Azt mondta, nem lesz semmi baj, az igazi szerelem legyőz minden akadályt, még a távolságot is. Leveleznek majd, akár mindennap is írhatnak egymásnak. Meg különben is találkoznak, ha nem is hetente, de havonta legalább egyszer. Vagy bármikor, amikor Imruskának kedve tartja, csak tudassa előre. Ott a vonat, csak felül rá, és máris Santa Barbarában van. És ő is hazalátogat időnként, nem megy el végleg, hisz itt az otthona.

Marynek elváltak a szülei. Az apja jómódú üzletember volt valahol Marylandben. Szerette és támogatta a lányát. A továbbtanulás is az ő ötlete volt. Az anyja nem nagyon törődött vele. Még Santa Barbarába sem kísérte el. Volt férjére emlékeztette, és örült, ha nem látta. Imruska ment vele augusztus utolsó napjaiban. Ő költöztette be a diákszállóba is, ahol Mary lakni szándékozott. A szemeszterkezdést megelőző, a gólyáknak szánt ismerkedő rendezvényekig volt még két teljes napjuk. Ők akarták, hogy legyen, azért jöttek előbb. Együtt töltötték a városban, megtekintve annak nevezetességeit, a Missziós Kolostort, a Presidiót, a Covarrubias-házat, a kikötőt, de inkább csak céltalanul sétálgatva az utcákon, kéz a kézben, gyönyörködve a gazdagok pazar villáiban, pompás kertjeiben. Éjszakára sem váltak el. Mary nem ment be a kampuszon lévő diákszállóba, hanem Imruskával maradt. Az kivett egy egyágyas szobát a mexikói negyed egyik olcsó hoteljában, ahol előre kellett fizetni. Mary nem jelentette be előre szándékát, meglepetésnek szánta. Imruska örült neki, bár nem bánta volna, ha előre tudja, mert akkor kétágyasat vesz ki, és nem kellett volna őt sötétedés után a vészkijáraton becsempésznie.

Mary aznap még egy meglepetéssel szolgált, amely még az elsőnél is kellemesebb volt. Alig csókolóztak, ölelkeztek, hanyatt vágta magát az ágyon, felhúzta a szoknyáját, odaintette Imruskát, és nekiadta magát. Nem előzte meg simogatás, előjáték az aktust. Imruska éppen hogy levetette felső- és alsónadrágját, Mary máris bevezette magának a vesszőjét. Közben még ugyan nyugtázta, hogy eljött hát az ideje, de ezen túlmenően semmi másra nem bírt gondolni. Mikor túl voltak rajta, Mary óvatosan letolta magáról Imruskát, felkelt, levetkőzött, vizet öntött a kancsóból a mosdótálba, gondosan megmosta magát, a takaró alá bújt, és abban a pillanatban elaludt.

Imruska, aki Ágnessel való kudarcától eltekintve még nem volt nővel, annyira eltelt azzal, hogy Mary az övé lett, hogy semmin nem csodálkozott. Csak hevert mellette kielégülten, boldogan, meghatódva, és úgy érezte, most végleg összekapcsolódott az életük, bár ez utóbbitól kissé meg is rendült, de ez csak fokozta érzését. Addig ízlelgette ezt az újszerű, felemelő állapotot, mígnem őt is elnyomta az álom. Csak másnap kezdett el gondolkodni, és találta furcsának, hogy olyan könnyen ment a dolog. Úgy hallotta, olvasta, hogy a szűzhártyát először át kell szakítani, és az fáj a nőnek. Marynek pedig nem fájt. Lehet, hogy nem is volt szűz? – tolult fel benne a gyanakvás. És annyi fáradságot sem vett magának, hogy megjátssza a szüzet? Beérte azzal, hogy addig mindig úgy tett, mintha későbbre tartogatná magát. Tehát más is járt már ott, ahol ő tegnap? Hm. Lehet, hogy többen is. Vajon hányan? És ő még meg is csókolta ott neki utána! Meg az is furcsa volt, hogy olyan ügyesen csinálta, mint akinek nagy gyakorlata van benne...

Nem akarta reggel kérdőre vonni, mielőtt titkon kibocsátotta a hátsó ajtón, és aztán sem hozakodott elő vele, mikor később a hoteltól távolabb újból találkoztak. Egész nap hallgatott róla, de este, miután megint belopta a szobába, és megint szeretkeztek, ezúttal már ruha nélkül és más pózban is, mégiscsak szóvá tette.

– Á, Jim, dehogy! – mondta. Megcirógatta az arcát, kis csacsinak nevezte, és nevetve azzal hárította el a feltételezést, hogy, úgy látszik, Imruska nem tud eleget a női testről. Majd elmagyarázta, hogy a szűzhártya nem egybefüggő valami. A közepén van egy nyílás. Ez a nyílás egyik nőnél kisebb, a másiknál nagyobb. Tulajdonképpen azt kell a férfinak kitágítania. Van, akinél ez könnyen megy, van, akinél nehezebben. Nála szerencsére könnyen ment. Hogy nem volt vér? Igenis volt vér, csak kevés. Ő elővigyázatosságból, hogy ne kenődjék össze a lepedő, utána oda tett egy zsebkendőt, és az véres lett. Reggel vette el. Megmutatná neki, de a szemétkosárba dobta, és már nincs ott, mert azóta kiürítették. Tudja, mert mikor megjött, beledobott egy cukorkás papírt, és akkor látta. Jut eszébe, elfelejtette őt megkínálni, most pótolja, mindjárt előveszi a zacskót a táskájából, és ad egy szemet. Még ki is bontja neki, és a szájába is teszi. Ami meg az ügyességet illeti, annak az a magyarázata, hogy ő egy született tehetség.

Imruska kinyitotta, majd becsukta a száját, és szopogatni kezdte a cukorkát, és úgy tett, mintha elhinné, valami azonban azt súgta neki, hogy nem mond igazat. De hagyta, hogy kedveskedve hozzá bújjon és átölelje.

Megint szeretkeztek, aztán megint végeztek. Majd újra összefonódtak, és többször egymás után kielégítették egymást. Imruska csodálkozott. Nem tudta, hogy mint férfi ilyen sokra képes. Folyamatos merevedése volt, bár közben mindig azt hitte, hogy az az utolsó. Nem tudtak betelni egymással. Végül Marynek – nem számolta, hányadszor már – megint jó lett, de neki nem akart jó lenni. Folytatták. Már attól félt, hogy Mary megsokallja. Nem sokallta meg. Inkább kevesellte, mikor neki végre magömlése lett. Kérte, hogy még. És újra kezdték, éspedig Mary kedvenc pózában. Ő hanyatt feküdt, Mary ráült, és vadul tekert.

Mikor megint mindketten kielégültek, egymáson maradtak egy darabig. Pihentek. Aztán Imruska egyszer csak arra figyelt fel, hogy magától életre kelt a vesszője, és Mary ismét vezeti be magának. De ebben nem volt biztos, mert közben elaludt. Elaludt, és álmodott. Azt álmodta, hogy Santa Paulában van, Murányiék lakásában, Ágnessel. Az ágyon fekszenek, ugyanazon, amelyiken gyerekkorában annak idején. És ezúttal nem mond csődöt, és jó, pont olyan jó, mint Maryvel. És közben arra gondol, milyen szerencse, hogy van Ágnes, mert a jövőben, a távollétében helyettesíti majd Maryt. Ebben legalábbis. De felmerül benne, mit szól hozzá Mary, ha megtudja. Biztosan nem tetszik majd neki. Megharagszik, talán még szakít is vele miatta. Nem, nem tudja meg, mert nem mondja meg neki. Pedig megérthetné, szereti őt, de Ágnes is kell, ebben a helyzetben, a körülményekre való tekintettel. Nem kívánhatja tőle, hogy hetekig megtartóztassa magát. Nem szerzetes ő, nincsen fából. És akkor oldalvást pillantott, és látta, hogy Mary ott van, ott áll az ágy mellett, és nézi őket. És nem tiltakozik, nem rohan el felháborodva, hanem mosolyog, és jóváhagyóan int a fejével, és csak aztán megy ki a szobából. Leugrik Ágnesről, rohanna utána, hogy megkérdezze, hogy komolyan gondolja-e, hogy valóban beleegyezik-e. És akkor... és akkor dörömbölést hallott, és felébredt. Látta, hol van. Nem Murányiéknál, hanem a hotelban, Maryvel.

Megint dörömböltek. Az ajtót verte valaki kívülről.

– Takarítás! – kiáltotta egy női hang.

Megnézte az óráját. Elaludtak, eszmélt rá. A dörömbölés megismétlődött. Nem szólt ki. Megvárta, amíg elmegy a takarítónő. Majd felébresztette Maryt, és elmondta, mi történt. Az dühös lett. Azonnal fel akart kelni, és rohanni a kampuszra. Imruska utánanyúlt, és visszahúzta. Először hallani sem akart róla, hogy egy perccel is tovább maradjon, aztán mégis engedett a gyengéd erőszaknak és maradt.

– Na, még egyszer, búcsúzóul – javasolta Imruska. – Most már úgyis elkéstél. Hosszú böjt következik – és a választ meg sem várva visszanyomta Maryt az ágyra, és megcsókolta a rózsaszínű kombinén átsejlő mellét.

Mary megkérdezte, hány óra. Gondolkodott, sóhajtott egyet, majd beleegyezett:

– Jó, de siessünk!

Derékig felhúzta a kombinéját, és készenlétbe helyezte magát.

Alighogy belelendültek, megint dörömböltek az ajtón. Megálltak, mert nyikorgott az ágy. Aztán, hogy a dörömbölés nem ismétlődött, folytatták, és a szokásosnál gyorsabb tempóban ugyan, de annak rendje és módja szerint befejezték, amit elkezdtek.

Mary magára kapkodta a ruháját, a tükör előtt kirúzsozta a száját, és fogta a retiküljét. Imruska is felöltözött. Kinyitotta az ajtót, kikémlelt rajta, és intett Marynek, hogy kövesse. A vészkijárathoz lopakodtak. Mielőtt Mary kisurrant volna rajta, Imruska megállította:

– Csak így?

– Ja – kapott észbe Mary, és Imruska csókja elé tartotta a száját.

Imruska jókedvűen távozott a hotelból. Annak ellenére, hogy ki kellett fizetnie a szoba takarítását is, ami érzékenyen érintette, mert alig maradt pénze. Először vonakodott, és vitába szállt a tulajjal, de aztán belátta, hogy igaza van. Nem engedték be a takarítónőt, és minthogy annak közben lejárt a munkaideje, a szobát külön kell majd takaríttatni. Veszteség, de megérte, nyugtázta magában az állomásra menet, búcsúzóul így legalább még egyszer magáévá tette Maryt.

A vonaton keresett egy üres szakaszt, és behúzódott az ablak melletti sarokba. Ernyedten dőlt hátra, és lehunyta a szemét. De nem aludt, nem tudott aludni. Maryre gondolt, Mary testére, arra, amit két éjszaka ezzel a testtel művelt. Olyan volt, mintha Mary ott lenne vele, érezte az ölelését, a rángását, hallotta a suttogását, az apró sikolyokat. Átadta magát a gyönyörre való emlékezésnek. Olykor kinyitotta szemét, utasok telepedtek be hozzá, jött a kalauz, kérte a jegyeket, de semmi nem hatolt el hozzá igazán. Nem létezett számára a szakasz, a többi utas, a külvilág. Még az ablakon sem nézett ki egyszer sem. Még az óceán sem érdekelte, pedig Montecito után helyenként olyan közel ment mellette a vonat, hogy szinte a töltést nyaldosták a hullámok. Volt benne egy kis sajgásféle, de voltaképpen önelégült révületben tette meg az utat, és csak akkor tért vissza a valóságba, mikor Santa Paulában leszállt az állomáson.

Hazafelé bandukolva, és otthon is még csak levert volt, de mikor másnap, az első tanítási napon nem látta viszont Maryt az iskolában, valósággal kétségbe esett. Akkor fogta fel igazán, hogy nincs, nincs tanítás előtt, nincs a szünetekben, nincs tanítás után, nem lehet megvárni, odasietni hozzá, sétálni menni vele, fagylaltozni, moziba, a Mill Parkba csókolózni. Egyáltalán semmit nem lehet, mert nincsen. Ott maradt Santa Barbarában, ő pedig eljött, mert, ó, kegyetlen sors, el kellett jönnie, és ezen túl mindig így lesz, ez a jövő. Kivéve, ha hazalátogat, vagy ő megy el hozzá. De mikor lesz még az, és hányszor egy évben?

Még aznap írt neki. Mary gyorsan válaszolt. Levelében, amelynek parfümillata volt, mint Marynek magának, mindenről szó volt, az évfolyamtársairól, a szobatársairól, a tanárairól, az előadásokról, a kampuszról nyíló kilátásról, a kafeteriában kapható süteményekről – még az étlapot is elküldte – csak arról nem, hogy ő is hiányzik neki. Igaz, ez Imruskának fel sem tűnt. Örült, hogy írt, hogy mindent így megoszt vele, hogy az is ott állt a levél végén, hogy szereti, és csókjait küldi. Bizonyságképpen még a papírt is megcsókolta, mert ott piroslott rajta ajkának rúzsa. A felső ajak lenyomata Imruskát kiterjesztett szárnyú madárra emlékeztette. Megilletődve szorította szájához a becses rajzolatot.

Menten tollat ragadott. Részletesen beszámolt mindenről, ami azóta történt, mióta elváltak, de csak az lett belőle, hogy több oldalon keresztül szinte kizárólag azt bizonygatta, mennyire szereti, hogy szenved, és nem tudja, mi lesz vele nélküle. Másnap megint írt, aztán pedig minden nap. Mary csak egy levelére válaszolt, az ötödikre. A zárás azonos hőfokú volt, de megint zömmel közömbös dolgokkal traktálta – Imruska most már észrevette –, egy újabb válaszában pedig arra kérte, ne írjon ilyen sűrűn, mert nem tud minden levelére válaszolni, és mindig várja meg a válaszát, hogy ne keresztezzék egymást a levelek. De ha mégis minden nap írhatnékja van, vezessen naplót, és hozza el, amikor jön hozzá, vagy mutassa meg, amikor ő megy haza. El is küldheti, ha nem bírja kivárni, amíg megint találkoznak.

Imruska maga is gondolt a naplóírásra, megfogadta hát a tanácsát. Vett egy kisalakú, keménytáblás, vonalas füzetet, és elkezdett beleírni. Senkinek nem beszélt róla, még Budnak sem, előtte is titkolta. Eleinte magával hordta, hogy mindig kéznél legyen, ha eszébe jut valami. Még az iskolába is elvitte. Aztán rájött, hogy ez kockázatos. Kivehetik a táskájából, illetéktelen kezekbe kerülhet. Ha meg a belső zsebébe teszi, nyomja a mellét, a farzsebéből pedig kikandikál. Azon túl otthon tartotta hát, bezárva az éjjeliszekrényébe, amelyhez csak neki volt kulcsa, és csak éjjel vette elő, mikor az öccse, Jancsika a másik ágyon már aludt.

Mary soha nem olvasta a naplót. Nem jött többé haza Santa Paulába. Nem volt hova, megszűnt az otthona. Az anyja újból férjhez ment, és a Los Angeles megyei Riverside-ba költözött. Imruska pedig nem vitte el a naplót Santa Barbarába, mert szakítottak, helyesebben, Mary szakított vele. Nem mindjárt, hanem pár hét múlva. Előbb a levelezés szűnt meg közöttük. Meglepő módon éppen azt követően, hogy megbeszélték, mikor találkoznak Santa Barbarában. Mary egy levelére sem válaszolt, mire ő sem írt neki többé. Aztán Mary mégiscsak újból jelentkezett. Kérte, hogy ne haragudjék, de egyszerűen nem volt ideje, és most sincs. Úgyhogy nagyon sajnálja, de halasszák el a tervezett találkát. Ne értse félre, tényleg ez az oka, és nem más. Higgye el, nem változott semmi. Még mindig szereti, és alig várja, hogy ismét lássa. És mindig gondol rá, lélekben mindig vele van. Még akkor is, ha mással van. Na, a mással levést nem úgy érti, hanem amúgy. Legutóbb például az egyik fiú évfolyamtársával töltötte az estét. Elutaztak a szülei, és az meghívta magához a házukba, mert látta, milyen magányos, szomorú. Fogyasztottak egy kis alkoholt, ő csak gyenge likőrt, de az töményt is. Mikor besötétedett, gyertyát gyújtottak. Ő javasolta, mert az hangulatosabb, mint a villany. És leheveredtek a nappaliban a díványra. De tényleg ne gondoljon semmi rosszra. Nem vetkeztek le, még csak nem is csókolóztak. Csak feküdtek egymás mellett, fogták egymás kezét – az ember csak foghatja az évfolyamtársa kezét? –, és beszélgettek róluk, mert ő elmesélte neki, hogy van valakije, hogy van ő, Jim, és persze más egyébről is, mindenféléről, de neki közben akkor is ő járt az eszében, elképzelte, mit csinál, merre jár, mi van vele éppen.

Imruska megdöbbent. Nem akart hinni a szemének. Kétszer is elolvasta ezeket a sorokat. Kettesben egy másik fiúval az ágyon, nem, a díványon, de egyre megy, díványon vagy ágyon. Mary, az ő szerelme! Hogy gondolta ezt? Biztos volt ott más is! Úristen, hát ilyen romlott! Ez megcsalja, és még csak nem is titkolja. Még dicsekszik is vele. Akkor ennek vége!

Nem válaszolt mindjárt, sőt, egyáltalán nem akart válaszolni. Napokkal később aztán mégis írt egy keserű, szemrehányó, de nem szakító levelet. Nem kapott rá választ. Utána több levelet menesztett egymás után, mígnem az utolsóra válasz érkezett. Mary nem mentegetőzött, és a vád ellen sem védekezett. Ellenkezőleg, inkább alátámasztotta azzal, hogy újabb fejleményről tájékoztatta. Nem egészen úgy van, ahogy Jim gondolja, de tény és való, hogy közben úgy alakultak a dolgok, hogy lett ott valakije, akivel közben már együtt is volt, mint nő a férfival. Nem az, akivel a múltkor a díványon feküdt, hanem más, egy felsőbbéves fiú, akivel utána ismerkedett meg. Ő először nem akarta, de az nagyon kérte, szinte könyörgött neki, úgyhogy végül megsajnálta. És neki magának is jólesett, ami nem csoda, mert már régen volt az, amikor Jimmel együtt voltak. Nem tudja még, hogy szereti-e – jóképű, magas termetű, csak nagyon szőrös a mellkasa –, az majd később derül ki. Egy biztos, tetszik neki, meg korban is jobban illik hozzá.

Folytathatják Jimmel, ha akarja, ha elfogadja, hogy más is van az életében. Jim akár meg is érthetné, hogy kell ott neki valaki, aki mindig kéznél van, aki helyettesíti, mert neki is vannak szükségletei, amelyeket ki kell elégíteni. Ám ezt nem kívánhatja tőle, ezért a legjobb, ha abbahagyják. Persze, nem úgy, hogy ő most ezt megírta, és kész. Nem mehetnek csak úgy ukmukfukk szét. Abból csak harag lenne, és ő ezt nem akarja. Az nem lenne méltó hozzájuk. Őket többre kötelezi a múlt, a sok szép együtt töltött óra. Nem lehet ezt levélben lerendezni. Adják meg a módját, és beszéljék meg személyesen, élőszóban is. Éppen ezért azt javasolja, hogy jöjjön el Jim Santa Barbarába, találkozzanak még egyszer, és vegyenek búcsút illően egymástól.

Imruska tanácstalanul nézte a levelet. Lent állt a ház mellett, a lépcsőfeljáró alatt. Oda vonult vissza, csak ott tudott otthon egyedül lenni. Mindennek vége, állapította meg magában. Fájdalmat és dühöt érzett. Ezt tenni ővele! Egyszerűen lecserélni, vagy helyettesíteni mással a távollétében! Hallatlan! És menjen oda, hogy rendesen kiadhassa az útját. Még mit nem! Szó se lehet róla. Szóba nem áll vele többet.

Aztán mégis másként határozott. Zsebre vágta a levelet. Elővette a pénztárcáját. Megnézte, mennyi pénze van, fejben hozzáadta a titkos tartalékát, amelyet bent őrzött a szekrényében, és elindult a postára megtáviratozni, mikor, melyik vonattal érkezik. Szombat volt, másnap, vasárnap szándékozott utazni.

Szomorú volt, sírt az idő. Esett a decemberi eső, de nem ment vissza az esőkabátjáért, nem törődött vele. Félúton eszébe jutott Bud, és irányt változtatott. Barátja eddig a naplót kivéve mindenről tudott. Ám ezúttal nem annyira a véleményére volt kíváncsi, hanem annak megerősítését várta tőle, hogy helyesen cselekszik. Otthon volt, és azt tanácsolta neki, hogy ne menjen sehova ezek után, bár azt is hozzátette, ha egy nőt meg lehet hódítani, akkor, legalábbis elvben, vissza is lehet hódítani, csak kérdés, érdemes-e. Imruska magában igennel válaszolta meg a kérdést, és vágtatott a postára, és feladta a táviratot.

Mary várta az állomáson. Imruska nem merte megcsókolni. Úgy vélte, neki mint sértettnek a megváltozott körülmények között most másként kell viselkednie. Mary megcsókolta, erre ő viszonozta a csókot. De aztán feloldódott, mert Mary a továbbiakban is úgy tett, mintha mi sem történt volna. Kedves volt, vidám, még meg is ölelte. Aztán megfogta a kezét, és úgy mentek ki az állomásról, kéz a kézben, mint egy igazi szerelmespár. Megkérdezte Maryt, meddig ér rá. Azt felelte, egész napja az övé, ha akarja, még az estéje is, és közben jelentőségteljesen mosolygott. Erre ő úgy nyilatkozott, hogy akkor itt tölti az éjszakát is, és csak hétfőn megy haza, a vonattól pedig egyenesen az iskolába, mert magával hozta az iskolai holmijait is. Mary bólintott, és elkísérte a mexikói negyedbe. Mikor ahhoz a hotelhoz értek, ahol a takarítási galibát okozták, összenéztek, de Imruska nem ott, hanem egy közeli másikban vett ki szobát, ahol szintén előre kellett fizetni.

A szoba az emeleten volt, és Mary a recepciónál akarta megvárni, amíg Imruska felviszi a táskáját, de minthogy egy ott tartózkodó férfivendég feltűnően méregette, mégis felment vele. Az ajtó előtt azonban megtorpant, de Imruska unszolására csak belépett. Az lerakta a táskáját, megtapogatta az ágyat, feléje fordult, és ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy akkor mehetnek, önkéntelenül átölelte. Mary nem bánta, de amikor magához akarta szorítani, eltolta.

Imruska újra megölelte, de most már két kézzel. A hasához nyomta a hasát, és a nyakába csókolt. Mary megremegett, de azt mondta:

– Ne, Jim, ne!

– De – felelte Imruska –, még egyszer, utoljára. Ha búcsú, akkor legyen búcsú – és Mary legérzékenyebb pontjára, a füle töve alá tapasztotta a száját.

– Mary, kérlek! – kérlelte, egy pillanat szünetet tartva az ingerlésben.

– Na, jó – egyezett bele Mary, és hagyta, hogy Imruska kigombolja a kabátkáját, és pulóvere alá nyúlva megfogja a mellét, amelyen nem volt melltartó.

Az ágyhoz irányította Maryt, és a takarót fel sem hajtva lefektette rá. Mary lerúgta a cipőjét, és levetette a bugyiját. A szoknyát és a kabátkát magán hagyta, de aztán felugrott, és azoktól is megszabadította magát, mert nem akarta, hogy összegyűrődjenek, majd visszafeküdt. Imruska közben kulcsra zárta az ajtót, és maga is levetkezett. Nekifogtak. Mindent úgy csináltak, ahogy kellett. Lihegtek, izzadtak, igyekeztek, de sehogy sem akart nekik jó lenni. Főképpen Imruska törte magát a szívességért cserébe, amelyet Mary tett neki azzal, hogy lefeküdt vele. Éppen azt akarta javasolni, hogy próbálják meg másképpen is, hátulról például, amikor Marynek hirtelen elege lett az egészből, és lelökte magáról. Leszállt az ágyról, és meg sem mosva magát, némán öltözködni kezdett.

Imruska felült, majd visszahanyatlott, és mozdulatlanul feküdt az ágyon egy darabig, cserbenhagyva, megrövidítve, megalázva. Aztán ő is felkelt, és felöltözött. Kimentek a szobából, a hotelból, ki az utcára, és vaktában elindultak rajta. Szemerkélt az eső. Marynél volt ernyő, de nem nyitotta ki. Szótlanul lépkedtek egymás mellett, a járdaburkolatra szegezve a tekintetüket, mintha csak az érdekelné őket. Imruska szeretett volna valamit mondani, de legszívesebben sírt volna.

Mary egy mellékutcánál megállt, hogy tájékozódjon. Imruska is megállt. Mary rájött, hol vannak, Imruskára nézett, és azt mondta:

– Akkor Isten veled – és befordult a mellékutcába.

Imruska nem szólt semmit. Először utána akart szaladni, de nem vitték a lábai. Állt ott egy darabig, aztán visszaindult a hotelba. Elvétette, túlment rajta, de aztán megtalálta. Lemondta a szobát – a pénzét nem kapta vissza –, fogta a táskáját, elbandukolt az állomásra, és a legelső vonattal hazautazott.

Otthon csodálkoztak, hogy ilyen hamar hazajött, de nem szolgált magyarázattal. Lerakta a táskáját, és az ebédet meg sem várva újból távozott. Először a városon kívül csatangolt, a gyümölcsösök közt, mindenféle sáros dűlőutakon. Mikor besötétedett, a városban kóborolt, előnyben részesítve a kivilágítatlan, néptelen utcákat. Csuromvizesen, fáradtan tért haza éjféltájban. Másnap reggel sem lehetett szavát venni. Komor volt és sápadt. A kistestvéreit is eltolta magától, mikor az ölébe akartak ülni. Reggelire nem evett semmit. Anyja kérlelésére becsapta a táskájába az ebédszendvicsét, és elment iskolába.

Az órákon nem figyelt, nem jelentkezett, ha felszólították, nem felelt. A szünetekben nem beszélgetett senkivel, még Buddal sem. Az nem is próbálta szóra bírni, megértette, egyből tudta, miről van szó. Tapintatosan hallgatott. Őszinte részvétet érzett iránta, de tisztelte a fájdalmát. Azt is elfogadta tőle, hogy tanítás után sem mentek együtt egy darabig, még a kapun sem együtt léptek ki, Imruska megelőzte, egyedül akart lenni a bánatával.

Bő két hét telt el így. Imruska szörnyen érezte magát. Olyan volt, mintha nem volna bőre, mintha megnyúzták volna, és minden szúrna, vágna, még a levegő is. Elviselhetetlenül fájt Mary árulása, kegyetlensége. Nem érdekelte senki, semmi. Minden idegennek, értelmetlennek tetszett. Komolyan fontolóra vette, hogy öngyilkos lesz. Minek így élni? De elvetette. Nem nyomoríthatja meg vele Maryt. Egy életen át cipelhetné a terhét. Ha egyáltalán vétkesnek érezné magát. És a szüleinek is nagy bánatot okozna. Nem elég, hogy Bözsikét elvesztették? Az anyja talán meg is tébolyodna az újabb csapás alatt. Meg akkor ő soha többé nem látná viszont Magyarországot. Egyáltalán nem emlékszik már rá, de azért mégis jó volna odamenni, megnézni, bár ő utána visszajönne ide, mert ő inkább már ide tartozik.

Alig vett magához ételt, lefogyott, beesett a szeme. Nem készült az órákra, beszedett egy rakás elégtelent – Roy Wilson már nagyon aggódott érte –, nem járt a baseballedzésekre, szabotálta a mérkőzéseket, nem ment Buddal a hegyekbe, a szüleivel vasárnaponként misére, nem vett részt semmilyen családi megmozdulásban. Nem csinált semmit, iskola után csak csavargott, vagy ült otthon a nappaliban, vagy kint a lépcső alatt, tengett-lengett a világban. A család tehetetlenül nézte, az anyja már az eszét féltette.

Aztán magához tért, helyre igazodott. Nem egyik napról a másikra, hanem lassan, fokozatosan, és megint a régi Imruska lett, vidám, szófogadó gyerek, jó tanuló, lelkes sportoló, becsvágyó ifjú, akinek tervei vannak, és aki szeret élni. Visszatért az önérzete és az önbecsülése is. A nőket is kezdte újból észrevenni, bár a nála idősebb lányoktól egyelőre félt. Maryt nem feledte, de amikor váratlanul kapott tőle egy képeslapot, amelyen az állt, hogy ekkor meg ekkor Riverside-ba menet átutazik Santa Paulán, és ha akarja, hogy találkozzanak, leszáll, és pár órára megszakítja útját, nem ment ki az állomásra, és később sem válaszolt neki. Ezt ugyan utóbb megbánta, mert nem tudott szabadulni a gyanútól, hogy hibát követett el, hátha Mary meggondolta magát, és ő elszalasztotta az utolsó lehetőséget, hogy visszakapja. Nem sokkal később azután volt alkalma meggyőződni róla, hogy nem így van, önámítás volt az egész.

San Louis Obispóban játszottak, és a mérkőzés után egy idősebb, kövér úr karján váratlanul látta őt leszállni a vonatról az állomáson. Szó szerint a karján volt, a levegőben lógott a lába, fejét pedig a vállára buktatta. Mikor az illető megfordult vele, látszott, hogy nagy a hasa, hogy terhes. Ő lent állt a peronon az ajtó mellett – csapattársai mögötte sorakoztak –, hogy fellépjen, mihelyt az utolsó leszálló elhagyja a kocsit. Mary ránézett – puffadt volt az arca, és zavaros a tekintete, mint aki most ébredt fel vagy részeg – de nem szólt semmit, úgy tett, mintha nem ismerné meg.

Akkor végleg leszámolt vele. Bár furcsamód továbbra is megmaradt benne olyannak, amilyen a szakítás előtt volt. És képzeletben még szeretkezett is vele, minden alkalommal a legapróbb részletig felidézve testét. Még a bal alkarján lévő, kéregszerű, enyhén hámló bőrrendellenességet is mindig tapintotta, amelyet annak idején közben olykor még kapart is a kezével, mert fokozta izgalmát.