Amikor az előtte lévő messzeség kékes ködéből megpróbált valamit kivenni, eszébe jutott, hogy évekkel azelőtt a szülőfalujában látott egy legényt, ahogy önkezével kiherélte magát. Egy téli éjen jött haza szekérrel Dârvariból, a Tântavával szomszédos, de régebbi faluból, ahol még a régi bolgár nyelvet beszélték. Kéken világított a hó a síkságon. Két-három lombtalan nyárfa feketén kivált a felhős, vöröslő, újabb havazással fenyegető égből. A girbegurba házak összegyűjtött tojásokként lapultak a büszke templomtorony körül. A házakban sehol semmi fény, csak egy távoli kunyhóban pislákolt. Azt hitte, kocsma, de csak egy gazda tágasabb háza volt, s azon az éjszakán befogadta egy hajó lakóit. És mivel másnap volt Szent Vasile napja, és a legénynek sok pénze volt – éppen Cirogârláról jött, ahol jó áron eladott egy hordó pálinkát –, remélte, hogy őt is befogadják. Sokszor hallott már ilyen hajókról. A falujukban nem csináltak ilyet, mert még nagyon elevenen élt bennük a rodopei hegyekből való kiűzetés emléke. Ha ilyenről hallottak, a falubeliek nagyokat káromkodtak, és az öreg pópa, hogy megszabadítsa őket a kárhozattól, a szörnyű botránytól, megmutatta nekik a templom falán a bugyogó vérpatakokat és a bűnösöket torkon ragadó vörös ördögöket az Utolsó Ítélet napján. Némelyik legény – de azt beszélték, hogy még a leányok is – este későn mégis átszöktek a szomszéd falvakba, és ott töltötték az éjszakát. Teljesen megváltozva tértek vissza, és csak hallgattak. Vasili már ott állt, és bátran bekopogott a faház ajtaján. A távolban üvöltöttek a hegyekből lemerészkedő farkasok. Belépett, terített lakodalmas asztal állt a szoba közepén. Nap-, hold-, díszes madár- és fenyőmintázatú cserépkályhák duruzsoltak, és olyan meleg volt, mint a dunyha alatt. Terített asztalnál férfiak és asszonyok ültek, arcuk vörösen égett a pálinkától, adomáztak és találós kérdéseket tettek fel egymásnak. A falakat selyemszőttesek borították.

Vasili is helyet foglalt az asztal végén, kis idő múlva májashurkát falva ő is kacagott és könnyezett az erős szilvapálinkától. Jöttek a zenészek, mire az asztaltársaság otthagyta a tányérokat és a poharakat. Kettesével egymás vállába kapaszkodva, komolyan egymás szemébe nézve, aprókat szökdelve táncoltak a deszkapadlón. A lány keblét a legény melléhez nyomta, és a hasán érezte feleszmélt kígyóját, ahogy megkeményedett, mint a sarló nyele. Vasili is felkért egy bolgár lányt, copfja a feje tetejére volt tekerve, mint puha vesszőkoszorú, egy kancsót is elbírt volna, és úgy belemelegedtek a táncba, hogy észre se vették, amikor a férfiak kezdtek kivetkőzni a bundákból, aztán a lájbikból, leoldották a nadrágszíjukat és egy szál ingben táncoltak. Kacagva nekibátorodtak az asszonyok is, levetették a katrincájukat, kibontották a hajukat, de a legények se jöttek zavarba, amikor a leányok kéjtől duzzadó ajakkal harapdálni kezdték táncos párjuk kivörösödött, borostás nyakát. Amikor látta, hogy csak ők ketten vannak még mindig tisztességesen felöltözve, a bolgár lány vihogni kezdett, mondott valami érthetetlent Vasilinak, karját a homlokához emelve hagyta, hogy a laza szövésű lenvászon ingujja alatt egy darabig elnézze fehér húsát és szőrös hónalját. Vasilit pézsmaillatú meleg csapta meg. A lány kiszedte a hajtűit, és göndör copfja leomlott a fenekére. Aprókat lépdelve, párás szemmel táncoltak tovább, a lány kibontotta a haját, Vasili is levetette a ködmönét, de még ártatlanul arra gondolt, hogy a meleg miatt tett így mindenki, az ujjával segített a lánynak kibontani szorosan befont, göndör fekete haját. Leálltak ők is, elvegyültek a fehér, ráncos ingek és fenékig érő hajfonatok között.

A zene felforrósodott, a pokoli sârbát csak a vad kurjongatás szakította meg. Az átizzadt lányok tűrték, hogy keblüket és dús szőrzetüket simogassák, mert jól kilátszott a nyakánál és a vállánál színes gyapotfonállal gazdagon hímzett ingükből. A legények a durva vásznon keresztül, a fuldoklók kétségbeesésével, rákvörösen megragadták az előttük táncoló leányok keblét, megpróbálták az ujjukat mélyen a combjuk közötti nyílásba dugni. Vasili azt hitte, álmodik, amikor elképedve azt kellett látnia, hogy az asszonyok, akik a falujukban, ha meghágják őket, csak arra képesek, hogy a férfi vállába kapaszkodva megfeszülten és a szemüket lehunyva visszatartsák a lélegzetüket, most az ingen keresztül merészen ők is megragadják a férfiak furfangosan megtalált tüzes dorongját. De éppen amikor magához szorította a bolgár leányt, a zene hirtelen elhallgatott, az édes és forró lány elillanva mellőle, rárontott egy közelben álló parasztlegényre, mire az beleharapott a vékony, ravasz ajkába. Egy másik leány, akinek a selyemszőttes alatt látta hegyes csöcse meggyszínű bimbóját, szintén reátapadt a lányra, és a zenészek újra rázendítettek.

Vasili nem tudta, hogy a mennybe vagy a pokolba került. Az asszonyok és a szesz mindenesetre másik világba sodorták. A halvány mécsesfényben látta a nők nagy, rózsaszínű seggét, mellig felhúzott ingét, gömbölyű idomaikat
nemcsak saját szőrös kezű táncosuk tapogatta, hanem mindenki. Látta, hogy kibomlott csöcsüket, mint puha tarisznyákat, addig gyömöszölték, amíg gyöngyházfényüket vörös foltok törték meg. Látta, ahogy macskanyelvükkel a férfiak mellbimbóját nyalogatják. Látta, ahogy kicsi fehér kezükkel szorongatják a vastag, szederjesen fénylő, kampós faszokat. Aztán a zene teljesen elhallgatott, és mint nagy darab hús és szőttes fonadéka, az egész társaság átment a másik, cserzett báránybőrökkel leterített szobába. Duruzsoltak a kályhák, a keleti falon az ikonokat letakarták. Egyetlen olajmécses pislákolt sárgás-barna fénnyel a sötétben. Mint különös madárraj, szálltak az ingek a gerendás mennyezetre, amelynek réseiben bazsalikomot szárítottak, és Vasili látta, amit eddig elképzelni sem tudott, hiszen még életben volt: az Utolsó Ítéletet, anyaszült meztelen férfiakat és nőket egymás hegyén-hátán, pont úgy, ahogy a falujuk templomának falára voltak festve: a férfiak ösztövérek, kerek szeműek és bozontos szakállúak, a nők csámpásak, puffadt hasúak, kifordult köldökűek. De nem takargatták szégyenkezve kezükkel a szemérmüket, éppen ellenkezőleg, midenhol csak a fekete háromszögeket látta, a csillogó szeméremajkak kibuggyantak a szőrcsimbókok közül, és a megkeményedett húsdorongok készen álltak, hogy a lucskos nyílásokba fúródjanak. Egy szőrös vállú gazda eloltotta az egyetlen világító kanócot, Vasili dermedten állt fájdalmasan merev, áttetsző kenettől nedvtől faszával, és érezte, ahogy az egyik leány láthatatlan, illatos fürtjei rátekerednek, és a karjával édesen átöleli. Zuhantak a többiek közé, a többiekre, a többiek alá. A nő a fülébe sugdosott, most már az ő nyelvén, de olyan szavakat, amilyeneket a legények is csak a kocsmában mernek kimondani. Üzekedtek egymással, érezte, ahogy a nő hideg ujja a hasán, a fenekén, a tojásain babrál, száját a nyakára és az állára tapasztja. Szétterpesztett lábbal feküdt alatta, és úgy el volt telve a vággyal, ahogy csak a legények szoktak eltelni, legalábbis mostanáig azt hitte. Amikor egy idő múlva a lány hasa alatt a hártyát szétfeszítve mélyen beléfúródott a hüvelyébe és kiürült benne, a leány rekedten felbőgött, mint az erdei vadállat, és a többi nő is ugyanúgy bőgött körülötte, mintha forró piszkavassal döftek volna a combjuk közé. Vasili soha többé nem érezte, bármilyen tapasztalt nőket hágott is meg azután – és hála Istennek, hotelbeli francia nő nem volt közöttük – azt a tüzes fényt, a kénkő, a nyers ezüst és az irgalom, a mirha és a tömjén szertefoszló lángnyelvét, soha többé nem érezte ezt, mint amikor az arkangyal a pallosával kettéhasítja az ördögöt, Ilie ütötte, ahol érte, Gheorghe a lándzsájával a pikkelyes mellébe döfött. Elernyedt, de még mindig jó mélyen bent volt, a csuka szagú odúban, az izzadságpatakban, a lágy keblekre omolva, a vállát gömbölyű karok ölelték, és ő úgy maradt, súlyos és bódító bűntudattal. Tudta, hogy bűnhődni fog, tudta jól, és ezzel a gondolattal aludt el a szorosan összefonódott testek között, olyan sokan voltak, mintha nem csak a padlót borították volna be teljesen, hanem a vállak és csípők, a hátak és combok, a fejek és térdek összetorlódtak volna, fel egészen a plafonig, a bazsalikommal betömött gerendáig. Utolsó gondolatfoszlányként még egyszer felmerült benne, vajon az üdvözültek vagy a bűnösök közé került-e, vajon az Istent dicsőítette-e forró kilövellése nyögésével, vagy ördögi éneket zengett bugyogó vérfürdőben. Ebből a gubancból kócos szálak szabadultak el, mint a pipafüst, és behatoltak a legény bensejének hatalmas birodalmába.

Hajmeresztően hosszú és fájdalmas haláltusa-üvöltésre ébredt. Amikor a hajnalsugarak betörtek az ablakon, az egyik legény felkelt az asszonyról, aki nagy volt, akár az anyaföld, és látta, hogy ő is ugyanabból a hasból jött a világra, amit egész éjjel gyömöszölt. Lám, visszatért oda, az apja nyomdokába, gyalázatosan hitvány magját otthagyta abban a titokzatos odúban, amelynek aranyló nedvében valaha ő is lebegett. Óriási könnycseppek gördültek le a szeméből, az aszszony a melléhez szorította, mint egy anya, lábát a hajával betakarta, kérte, nyugodjon meg és felejtsen. Bűnétől megvadulva – még tizenhat éves sem volt – a legény térdre vetette magát, üvöltött, keze tehetetlenül csüngött. Nagy nehezen lazulni kezdett a meztelen testek szövedéke, az italtól elbutult szemét mindenki a középen álló élő szoborra, az újra megfeszítettre és az örökösen bánatos anyára szegezte. Nem evilági megrázkódtatásnak voltak tanúi. A legény pofozta magát, a haját tépte. Megkereste a csizmáját, a csizmaszárból kihúzott egy hosszú, éles, disznóölő kést, pengéjén fehér fény villant, ahogy a hajnal kipróbálta az élét. Az anya úgy kúszott fel a fiára, mint a borostyán, de a legény felállt, megragadta elsötétült és a halálos bűntudattól lekonyult faszát, és villámgyorsan lemetszette, a kincset érő zacskókkal együtt, aztán mint egy vérző nyulat vagy újszülött csecsemőt elhajította, csak minél messzebbre magától. A saját vérében fetrengett, a többieket is lefröcskölve a szent folyadékkal, amelyet ők is a testükben hordtak, de nem szívesen mutogattak másnak, a rongyaikat összecserélve, alig találva meg az ajtót, futottak, mintha az Isten haragja elől menekülnének, mert égette őket a többiek tekintete, mint a szenteltvíz az ördögöt. Azután napokig bezárkóztak a házukba, csak a marhákat ellátni bújtak elő szégyenükben és az Istentől rettegve. De aztán lassan-lassan elfelejtették, megint megjött a csillapíthatatlan étvágyuk, az a féktelen, gyalázatos vágy, úgyhogy egy hónap se telt el, és egy másik gazda már egy másik hajóra hívta a legényeket és leányokat…

[…]

A heréltek Szelivanovban hittek, a prófétában, aki egy szép napon leszállt a mennyországból és Oroszország Anyácska egyik parasztasszonyának hasába hatolt, akiről bebizonyosodott, hogy szűz, nem ismert még férfit, és azt álmodta, hogy gyémántházas csigát hord a hasában. A csecsemő a szülők kunyhójában nőtt fel, az óhitűek rítusa szerint nevelték, akik leköpdösték és fejszével törték össze az ikonokat, nem ettek se húst, se halat, se tejet, se túrót, se édességet, nem ittak szeszes italt és nem szippantottak mahorkát az orrukba. A hatalom időről időre megtizedelte őket, katonákat küldött rájuk, hogy lemészárolják őket, kiszúrják a szemüket és az asszonyok hasából elevenen kitépjék a csecsemőket, de mindez jó alkalmat nyújtott a boldog vértanúság ünnepére és győzelmi himnuszára. Mind ugyanazzal az elragadtatott arckifejezéssel haltak meg, a felső ajkuk ugyanúgy rángott, mintha a lelküket ejakulálták volna e felsőbbrendű gyönyör grimaszával. Kibírhatatlan mosolyukat kiváltképpen a katonák aprították, az agonizáló szentek ábrázatán összekeveredtek a tőrök, a szájak, a vér és a kitört fogak. Az óhitűek közül már ezer esztendeje senkinek se volt apja, mert egyetlen szülőjük Ava, a mennyei Atya volt. A karácsony és húsvét közötti hajózások után született csecsemőket (később a kiválasztottak soha többé nem egyesültek) az anyjuk nevelte fel, a Szentlélek törvényes fiaiként tartották számon őket, a földi csecsemő burkában az Istenség szikráját látták. A féktelen muzsikoknak, akiket a két hajó között megszállt az ördög, a pópák azt tanácsolták, hogy a megkívánt asszonyok hónaljával közösüljenek, azután pedig imával és böjttel vezekeljenek. De Szelivanov nem ismerte a bűnt. Igazhitű áhítata az ikonimádás helyett, alávaló mohóságának (hús, és minden, ami érintkezik a hússal) leküzdése, fiatalkori nélkülözései és hosszú böjtje sem volt elég neki a megváltáshoz, amit Krisztus ígért minden követőjének. De Krisztus nem tudott a hajókról, és nem ismerte a testi közösülést. És az Evangéliumban meg van írva az Úr válasza, mert amikor kísértésbe esett, és megkérdezték tőle, kié lesz a mennyben az az asszony, akinek hét ura volt, Ő így szólt: „Ennek az időnek gyermekei egymással házasodnak; de akik érdemesnek bizonyulnak a feltámadásra és az örök életre, nem házasodnak, mert többé meghalni sem tudnak, és olyanok lesznek, mint az angyalok. Ők az Atyaisten fiai, ők a feltámadás gyermekei.” Hogy angyallá váljanak, az óhitűek hamarosan ezerszámra gyűltek Szelivanov köré, hallgatták szavait, és tanúi lehettek jelenéseinek és csodatételeinek (ha csak hozzáért a falusiak görvélykóros nyakán a keléshez, az rögtön levált, a tenyerébe hullott és igazgyönggyé változott), ellenálltak a hús hívásának, elítélték a hajók züllöttségét, és a hajdani eseineni remetékhez hasonlóan elhatározták, hogy felvilágosítással és az eltévelyedett bárányok befogadásával építik tovább az egyházat. Akit testi közösülésen értek, azonnal elűzték a szentek gyülekezetéből, kegyetlenül elátkozták, s azok tudván, hogy elvesztették a mennyországban előkészített helyüket, kétségbeesetten bolyongtak a roppant hómezőkön szétszórodott remeték berkeiben.

De a bűn sötét, ocsmány gyökere, a ravasz féreg, a kerek almával csábító kígyó bekúszott a combjuk közé, ha mégoly szentek voltak is gondolatban, és minden pillanatban kész volt ágaskodni, mint az ördög szarva. Maga Szelivanov, a hős keresztény, vörös arcával és hasát verdeső gyűrűs szakállával, még ő is gyakran érezte alsó testében, sokszor még imádkozás közben is, még több hét füveken és korpaciberén való böjt után is az Ellenség mesterkedését a tisztátalan és gyalázatos nyílás szomszédságában. Éjjelenként pedig meztelen asszonyokról álmodott, és csillogó nedv áztatta át lenvászon ingét, a próféta hideg verejtékben ébredt, magányosan, és elátkozta magát gondolatban. De a mi Urunk Jézus Krisztus azt mondja az Evangéliumban: „Ha a kezeddel vétkezel, vágd le a kezed; jobb neked, ha csonkán lépsz az életbe, mint két kézzel a gyehenna örökös tüzébe. Ha megbotlasz a lábaddal, vágd le; mert jobb neked, ha nyomorékként lépsz az életbe, mint ha két lábbal vetnek a gyehenna örökös tüzébe. És, ha a szemed miatt esel el, vájd ki a szemedet; jobb neked, ha az Isten országába egy szemmel lépsz be, mint ha két szemmel vetnek a gyehenna örökös tüzébe, amelynek férgei soha sem pusztulnak el.” A muzsik próféta jónak és megalapozottnak találta a Szentlélek Márk evangéliumában megírt szent szavait. Egyszer, amikor félrehúzódva imádkozott, Szelivanov meglátott a lisztesládán egy felhajtott szoknyájú, fekvő parasztlányt, csupasz, kemény, gömbölyű fenekén áttetsző csermely csurdogált, és akkor úgy érezte, hogy az Ellenség minden erejét próbára teszi. Elfogta a gyűlölet a saját gyalázatával szemben, a húsával szemben, amelyből nem talált kiutat (érezte, ahogy megkeményedve ágaskodik a hasa felé), felriadt az üres, fehérre meszelt kunyhóban, ahol sanyargatta magát, összekulcsolta kezét a hatalmas, ezüstfoglalatú Evangéliumon a szent asztalon. Ujját megsebezte a zárja, a bíbor vércseppek az ezer lapból álló hóráskönyv ragacsos peremére folytak. „Uram Jézus Krisztus, világosítsd meg a te szolgádat! Irgalmazz, segíts meg, bocsáss meg nekem! Mutasd meg az igaz utat, és szabadíts meg a gonosztól!” Miközben ezt motyogta, találomra felnyitotta a hóráskönyvet, ujját az egyik cirillbetűs sorra helyezte: „Nem mindenki kaphatja meg ezt a szót, csak akinek megadatott; mert vannak elfajultak, akik az anyjuk hasából ilyennek születtek; és vannak elfajultak, akiket az emberek tettek ilyenné; és vannak elfajultak, akik önszántukból a mennyország miatt váltak ilyenné. Aki ezt a dolgot befogadja, fogadja el.” Akkor gyémántragyogás töltötte be a próféta koponyáját. Meg kellett ölnie az időt, ki kellett herélnie a történelmet, hogy legyőzze a poklot, hogy testének csak a mennyei és paradicsomi pólusa maradjon meg. Hogy csak a lelke ágaskodjon, és a forró imádsággal megkönnyebbüljön. Maga előtt látta az anyai megbocsátó vulvát, kinyílt, mint egy háromszögű szem az égen, amelybe be kellett hatolnia, hogy újjászülessen, vízből és Szentlélekből. Csak ha nővé válsz az emberekért, úgy érheted el, hogy az Isten férfiúja legyél, mert az Ő számára ennek a világnak a bölcsessége őrültség, és a tudománya hiábavalóság.

De másnap az ikonok nélküli szobában, amelyet csak énekkel és beszéddel festettek ki, az összes rongyos, a kinyilatkoztatástól tágra nyílt szemű tanítvány előtt, akik látták, hogy éles fénysugarak ölelik körül, Szelivanov levetkőzött, mindenkinek megmutatta a világhoz kötődésének gyökerét, a horgonyt, amely mindenkit meggátol, hogy felemelkedjék igazi hazájába, az idők kezdete előtt előkészített birodalomba. A köldökzsinórt el kell vágni, a Sátán agyát, az ágyékban lévő két szőrös és ráncos, a gyalázatos pöcegödörrel szomszédos két féltekét pedig oda kell dobni a kutyáknak, mint valamikor Izabella haszontalan testét. Ahogy ezeket kimondta, a próféta arcán vércseppek folytak le, és a kacor pengéjét az angyali kezével megragadott és megfeszített sötétbőrű ágyékához tartotta. A penge könynyen, egyetlen csepp vér nélkül átmetszette a bőrt és a tisztátalan hús vékony rostjait. Csak a porcos gyökérhez érve, amikor a drótszerű vezetéket vágta át, ahol a magja leszállt, érzett ellenállást és éles fájdalmat, de végül a bűnös testrészt mindenestül sikerült a testétől elválasztania. Bal kezében a legyőzött kígyóval, jobb kezében a kacorral, hirtelen kinyitotta bölcs, barna szemét, és Szelivanov megmutatta a hívőknek a hasa alatt az Írásban megjövendölt Vigasztalás új arcát. A muzsikok egymás után sorban mind elvágták a zsinórt, amely őket is a földi élet urához kötötte, és olyan könnyűnek érezték magukat, mint a levegő, miközben elteltek a Szentlélekkel. Mind zsolozsmáztak, nyelveken beszéltek, jeleket kaptak és csodákat tettek, vakokat, bénákat, leprásokat gyógyítottak, és a távoli tartomány mind az ötven településén a parasztok az Istent magasztalták.

De az ördög, az Igazság és az Élet örök ellensége megjelent a cárnőnek, akit az új eretnekség gyors elterjedéséről hallván, elfogott az undor, és kegyetlen gyűlölettel üldözte a szenteket. Még a prófétát is tömlöcbe vetették, az összes apostollal és a vénekkel együtt. De csoda történt! A nehéz vasláncra vert és büdös szalmán térdeplő heréltek gyerekhangon kezdték énekelni különös, szívszorító litániáikat, énekük rezgésétől a kemény láncok úgy meglágyultak, mint a gyermekláncfű. Az aranyszájú énektől a börtönfalak áttetszővé váltak, mint a vesszősövény, látták az őröket a folyosókon, a titokzatos börtönben az évtizedek óta ottfelejtett, megtetvesedett, szakállas, púpos többi szerencsétlent. És a távolból az erőd ilyenkor olyan volt, mint egy hatalmas kristálytemplom.

Hamarosan az őrök is hinni kezdtek, kiherélték magukat és kinyitották testvéreiknek a kaput, annál is inkább, mert Szelivanovnak megvilágosodása támadt a születését illetően: az anyja nem is az igazi anyja volt, hanem a faluszéli berekben találta egy hófehér csipkével letakart kosárban. A csecsemő mellett igazgyönggyel kirakott aranykorona volt, meg egy okmány, amelyben az állt, hogy Szelivanov nem más, mint a fény gyermekeit üldöző Katalin cárnő fia. Az anyja, mivel eldobta magától, méltatlanná vált a pravoszláv Oroszország nyájának őrzésére, le kell hát dönteni a Kreml cifra trónjáról és a gyehennára vetni, hogy az idők végezetéig a babiloni kurva mellett dolgozzon. Ádáz ördögök az örökös tűzben izzó vassal állandóan döfködjék a szülőanyát. A próféta Isten országát cárként az egész, hatalmas, fagyos országára kiterjesztette volna, hogy többé ne nemzzenek ott gyermeket, hanem olyanok legyenek mind, mint az angyalok. És így jöjjön el majd a világvége.

Katalin abban az esztendőben halt meg, és az ősi moszkvai palotában fia, Sándor követte őt a trónon, aki úgy üldözte a kiválasztottakat, ahogy emberemlékezet óta még soha senki. A katonák, ha elkapták a herélteket, azonnal elevenen miszlikbe szaggatták őket, kitépték a bordájukat, a karjukat, vicsorgó fogú fejüket, elzöldült májukat és rohadt bendőjüket a falusi templomok ajtajára szegezték, keresztül-kasul az egész országban. Amikor a katonák Szelivanovot is elkapták, ő a tanítványai szeme láttára felment a mennybe, a tanúi erről bizonyságot is tettek, de a szekta, mint a pásztor nélküli nyáj, szétszóródott a szomszédos országokban, és a szent heréléssel más tájak keresztényei között terjesztette a világosságot. Délre mentek, az Egyesült Fejedelemségekbe, ahol Cuza Vajda, a sötét erőkkel lepaktált szabadkőműves nem fogadta be őket, és akkor átvágtak a széles Dunán, megállapodtak az eltörökösödött Bulgáriában, ahol a maradék bogumiloknak köszönhetően, akikhez a kasztráltak hitükben és rítusaikban hasonlítottak, gyökeret eresztettek. A bolgár kertészek nyomában néhány évtized múlva újra átkeltek a Dunán, titokban tartva vallásukat és emberi állapotukat, amellyel már soha sem vétkezhettek. A poros Bukarestben türelmes és derék kocsisokként telepedtek le. Semmilyen közösséget nem vállaltak az utánuk érkezőkkel, a Potemkin és a többi fekete-tengeri birodalmi flotta herélt tengerészeivel, akik a század első lázadásainak leverése után áraszották el a Román Királyságot, hanem a láp és vízhordalék keleti részén állapodtak meg, és titokban megtartották óhitüket. Ők a herélést tűzzel hajtották végre, míg a régiek csak éles borotvapengével. Az isteni kegyelem jele? A kezdet kezdetétől soha egyetlen csepp vér se folyt, amikor arcukon a nők tiszta, rózsás mosolyával megszabadultak az ágyékuktól.

Fordította KOSZTA GABRIELLA