Janus Pannonius ma már egyértelműen kultúrikon: egyszerre reprezentálhatja megkérdőjelezhetetlen európaiságunk, sokak szemében modern (tárgyias) és posztmodern költészetünk előfutárát, a teremtő géniuszt, a kultúrákat összefogni és összehangolni képes, fényes tehetségű kommunikátort, bölcseleti töltetű költészetünk egyik sokat vitatott óriását, a pajkos, szókimondó epigramma utánozhatatlan szellemességű mesterét. A neolatin stúdiumok felértékelődése ráadásul az egységesülő Európában törvényszerűnek látszik, hiszen ez a romantika nemzeti irodalomközpontúságának következtében háttérbe tolt örökség a hajdan volt egység legékesebb bizonyítéka, s magában hordozza egy közös nyelv és világértelmezés természetes aspektusait. A kortárs irodalom és művelődéstörténet eleven vérkeringésébe Janus ma már épp ugyanúgy bekapcsolódott, mint a tudományos diszkurzusba, ugyanakkor a Janus-toposz még mindig inkább egyfajta felelevenítendő modellt képvisel, s terjedésének záloga épp a humanitas-eszmény nyelveken átívelő vitalitása lehet.

Jankovits László munkája többszörösen is Janus-arcú: részint gyakorta korrekciókkal terhes, ám jobbára épp hogy a vizsgált munkák és közelítésmódok erényei és eredményei fényét felragyogtató kutatástörténeti, értelmezéstörténeti aspektusai révén, részint pedig egy merőben sajátossá tett retorika- és szöveggenerálás-központú, ugyanakkor az előbb emlegetett erények mobilizáló energiáinak köszönhető, rendkívül célravezető és (történeti-poétikai) argumentáltságában is kimagasló olvasási stratégia megképződése révén. A műértelmezés hagyománya Janus Pannonius költészetét illetően gyakorlatilag a teljes magyar irodalmi recepciótörténet krónikája is: a pozitivista megközelítési módoktól egészen a diszkurzuselméletekig, illetőleg a (talán nem annyira a módszer hibájából kifolyólag, mint inkább annak alkalmazási hiányosságait tekintve elmarasztalt) intertextualitás alakzatelméleteiig. A jelentésszerveződés Jankovits számára elválaszthatatlan a korábbi megközelítésmódokban rendszeres hévvel elmarasztalt retorikai konstrukciók termékeny bevonásától az olvasás és értelmezés játékaiba. A Janus-versek eseti „felszínességére" magyarázatul hozott retorikai szerveződés először ebben a könyvben válik pozitív komponenssé egy-egy költemény értelemkonstrukcióinak felfejtésében. Jankovits nem vetít utólagos konstrukciókat szövegére, hagyja felragyogni a szöveg energiáit a maga párbeszédhelyzetében: azaz egyszerre jelöli ki a beszédmódok élettereit, hogy belehallgathasson a párbeszéd elevenségébe, és egyszerre – az előbbi effektustól elválaszthatatlanul – vázolja a kontextus karakterét, itt is maximálisan a szövegileg lefektetett oktatás- és tanuláskoncepciók, illetve az ezeken belül kirajzolódó szövegértelmezés karakterológiája szerint. Így alakulhat ki egy átfogó értelmezésrend, mely a humanista accessusok metodológiájára épít , s az azokban megképződő kulturális gyakorlatok rituáléja szerint aktivizálódik. A janusi vita sem primér, kontextushangsúlyos módon lesz tehát kronológiai adathalmaz: nem a vers mögött bujkáló hús-vér poéta koordinátáinak szokványos bemérése következik, nem is különféle kultúrtörténeti és biográfiai fehér foltok kitöltögetésének lehetünk tanúi, nem kell szakaszokat átugrani az irodalomtörténészi hév elvakult dátumozási kedve miatt, nincs nagyképű, „hiteles" rekonstrukció sem, mely a biográfia rejtelmeit oldja meg egy csapásra, és mintegy irdatlan életnaplóvá redukálja a humanista költő mindennapjait. Az élet, a költő élete itt csakis a költői önreprezentáció és a humanista énformálás jegyében tárulkozik fel. Az életpálya nem egyéb, mint irodalmi stratégia.

Ez a stratégia elsősorban pályamodellek kimunkálásában érdekelt, s mint Jankovits kimutatja, a humanista gondolkodásba is átemelt antik életpályamodell szakaszfelosztásaival, azaz annak egységeivel termékeny módon játszhatóak össze az antik előképekről készített életrajzok (itt elsősorban Vergilius életrajzaira kell gondolni) bizonyos költői műfaj- és beszédmódtípusai.

A humanista önreprezentáció szempontjából Vergilius kulcsfontosságú e modell fázisainak kimunkálásában: eszerint Janus életpályamodellje is a praelusiones, azaz a költői előgyakorlatok, előjátékok szakaszával indul, majd fokozatosan hatol el egészen az epikus kompozíciókig, melyek e modell két végpontját alkotják. Az adolescens karakterhez rendelt játszadozások így értelemszerűen a kisköltészet keretein belül potensek. Jankovits e modell feltárásával lényegileg a Janus–Martialis egymásra vetítésének irodalomtörténeti toposzát írja felül: jobban mondva, rendeli alá egy látványosabb és nagyobb ívű koncepciónak, a vergiliusi életpályamodell humanista adaptációs gyakorlatának. Janus így egy komplexebb kortársi kulturális gyakorlat szereplőjévé válik. A martialisi attitűd (hiszen Janus magát Martialis majmának nevezi) így egyszerre tagolható be egy előrevetített irodalmi biográfiába és egyszerre válik egy életszakasz költészetesztétikájának letéteményesévé.

A Vergiliusnak tulajdonított priapikus költemények nyomán kibontakozó (ugyanakkor a kisköltészet antik képviselőit ugyanúgy párbeszédbe vonó) pajzán poézis korai legitimációjának kérdését – akár az iskola, az oktatás, akár az egyházi hatalom „látványos" toleranciáját véve figyelembe – jórészt ezen modellek segítségével érthetjük meg. A másik kardinális effektus e tekintetben kétségtelenül a retorikai előgyakorlatok (progymnasmata) univerzumán belül mutatkozik meg. Janus esetében, illetve a humanista oktatási stratégiák Guarino nevével fémjelzett gyakorlatában ezen előgyakorlatok lehetséges versificatori (pl. Galeotto Marzio) vagy költői mintákként (pl. Janus Pannonius) szolgálhattak, mégpedig a Jankovits által vázolt humanista oktatási rend grammatikai szakaszában. Ebből az univerzumból nézve válik evidenssé a legtöbb epigrammakonstrukció gyakorlati-retorikai természete, ráadásul épp e gyakorlat tudatosítása teszi olykor értelmezhetővé, vagy legalábbis segíti azzá tenni egy-egy töredék vagy nehezen megközelíthető szöveg értelemkonstrukcióit.

Ez utóbbira kiváló példa Laura M. Dolby intertextualitást vizsgáló, metodológiai szempontból újszerű tanulmányának a Jankovits által elvégzett korrekciója, a comparatio retorikai alakzatának előtérbe állíthatóságát felvillantva. A pajzán költészet legitimmé lett alakzatai gyakorta e sajátos szöveggyakorlatok paródiái, illetve a szofisztikai természetű alaprácsukra (konstrukcióminimumukra) épített szépirodalmi gesztusok. Az idősebb Seneca törvényszéki (controversiae) és úgynevezett tanácsadó (suasoriae) mintabeszédeit hasonló retorikai előgyakorlatokként tarthatták számon az antikvitásban. A Versus virginis Vestalis (A Vesta-szűz verse) címen elhíresült controversia kétségtelenül epigrammaköltő tollára illő feladatot vetít előre, ugyanakkor érdekes módon épp a verissima lex néven ismert, az egyéni létet a szövegléttől maximálisan elkülönítő catullusi (és később janusi) elv polémiáját is rekapitulálja. „Felices nuptae: moriar nisi nubere dulce est" („Boldogok a házastársak: vesszek, ha a nász nem oly édes") – írja a Vesta-szűz. Ha a Vesta-szűz tapasztalatból beszél, vét papnői hivatása ellen, ha nem tapasztalatból ír, hazudik. A controversia számos irányba gyűrűzhet tovább: a paráznaság vágya nem azonosítható-e annak elkövetésével? Szükségszerűen autobiográf természetű-e a költői megnyilatkozás? Ilyen természetű controversiák, dicetriumok strukturáltsága mutatható ki Janus epigrammáiban is, gyakorta kontrasztíve az iskola előírta retorikai előgyakorlatokkal, mint például a mentula és cunnus vágyakozását indokló Quaestio ardua et difficilis (Meredek és bonyolult kérdés) címen elhíresült költemény Arisztophanész-parafrázisában. A „nagy" kérdések megválaszolásának humanista hagyománya igen erőteljes, kivált az úgynevezett cytherea aenigmata, azaz vénuszi feladványok körében. Beccadelli például nem mindennapi magyarázatokkal szolgál arra, miért nincs a medvének lompos farka, illetőleg miért megunhatatlan a seggbedugás, vagy tanácsot kér, hogyan szűkíthető Ursa Tartarusszal vetekedő nemi szerve. Giovanni Marrasio hasonló obszcén tárgyban kér magyarázatot az élet dolgaiban oly jártas költőtársától a következő címmel: Marrasio az isteni költőhöz, Panhormitához, hogy megoldást találjon két problémára, melyeket Venus vetett a szeme elé: hogyan lehetséges az, hogy egyetlen kakas éppen elég száz tyúk kielégítéséhez, míg száz férfi kevés egyetlen nőnek, másodszor: hogyan létezhet, hogy a legszebb lány is túlságosan sok a seggbedugónak, ezer ephébosz viszont alig elegendő. A válaszverset, sajnos, nem ismerjük. A szexuális-obszcén kérdések komoly apparátussal, szokványos formációkkal való tárgyalása nemcsak a hagyományt parodizálja, hanem a retorikai képzés controversia-típusú előgyakorlatait is. A controversiát meghatározott retorikai formációk (esetleg jogszabályok) igénybevételével kell megoldani. És ez csak egyetlen példa a széles skálán mozgó és variabilis retorikai szöveggeneráló stratégiák univerzumának illusztrálásához.

Jankovits könyvének mintegy fele konkrét szövegelemzés és -értelmezés. A Búcsú Váradtól címen ismert költemény megközelítéstörténete maga a filológiai krimi: érvek, ellenérvek, viták, meggyökeresedett kutatási közhelyek, módszerspecifikus ballasztok, értelmezéstörténeti túlkapások mind-mind bonyolítják a vázolt képletet, ugyanakkor épp ez a kavalkádszerű sokszínűség, vagyis annak Jankovits által megrajzolt eleven kavalkádja hozza igazán testközelbe a szöveget. Olyan, szigorúan kontextushangsúlyos kérdések is megfogalmazódnak, mint a datálásé, de műfajtechnikai, szövegértési, hatástörténeti problémák is felmerülnek. Kiderül, rosszul tudtuk (vagy túlságosan is könnyen tettük magunkévá Kovács Sándor Iván műfajmeghatározását): a vers nem humanista propemptikon, hanem a Menandros nyomán syntaktikonnak nevezett műfajba tartozik, hiszen itt nem a szónok búcsúztatja az elmenőt, hanem éppen az elmenő búcsúzik, majd lényegében szoros olvasás következik, amely megfellebbezhetetlen és csodálatra méltó filológiai apparátusát is beleszámítva talán mégis jobban hasonlít egy barátságos homíliára. Az értelmező témaérzékenysége és tárgyszeretete még a legaprólékosabb adathalmazon is átsüt, s egy-egy más kontextusba átültetett mozzanat tettenérése sem a nyomozó, a bűnüldöző retorikája szerint vétetik számba, az elemző épp hogy mindig szélesíteni igyekszik a párbeszéd hatókörét.

Az Ad animam suam (A lelkéhez) című vers kutatástörténete rendkívül inspiratívnak bizonyult, olyannyira, hogy Jankovitsot egy merőben új (a korábbi értelmezők tudományos túlkapásaival szemben felállítható), Macrobius alapján történő szoros olvasásra ösztönözte, melynek nem is eredménye van, hanem eredményei, számos fontos megfigyelés, melyek egy potens klasszikus retorikai kompozíció sémájára feszülnek rá, s korlátozzák a Kocziszky Éva által megteremtett (és azóta tudományosan szinte kanonizált) neoplatonista mitologikus narrációs rend (mely a versben megképződő persona, az ész és a test között bontakoztatható ki) hatókörét.

Jankovits László könyve a nemzetközi humanizmuskutatás nagy eseménye, nemcsak tudományos tekintetben (alighanem az utóbbi évek legrangosabb kötetéről van szó), hanem azért is, mert a szerző a humanizmus napjainkban egyre inkább pozitívan átértékelődő kulturális gyakorlatát a nem szakmabeli olvasóhoz is egészen közel tudja hozni.

(Humanizmus és reformáció 27, Balassi Kiadó, Bp., 2002, 264 oldal, 2500 Ft)