Az önreflexív fülszöveg szerint Jász Attila legújabb kötetében „húsz év kísérleteiből” nyújt válogatást. „[M]it is tart fontosnak egy Szerző elegyes írásait közreadva? Leginkább az azonosságok és eltérések relációit (…), amelyekből kirajzolódik (…) valamiféle viszonyítási alap önmaga és a világ között…” A két könyvbe (A fürdőkád; A tenger) rendezett esszék tehát az önmegértés szándékával íródtak, szerzőjük írva olvassa énjét és a világot. Hol távolító, tapintatos harmadik, hol kíméletlenül bizalmas első személyben nyilvánítja meg magát, nemritkán műelemzés ürügyén („Hiába igyekeztem kezdetben választott tárgyaimhoz alázatosan közeledni, egy idő után a kapcsolódó információkat mindinkább a primeritás igényével fogalmazódó mondatok váltották fel. Mentesen mindenféle éppen divatos irodalomelméleti irányzattól.” [8.]). A többitől elkülönülő, kötetnyitó szöveg (Két majom, rosszabb esetben 1) a kritikus Olvasó és az olvasó Kritikus pozíciójából vet számot a könyv esetlegességeivel, melyek részben a gyűjteményes kötetek sajátjai. Szabadkozik vélt gyengeségei miatt; ugyanakkor vállalva azokat, maradandóságot (olvasót) remél. Noha a kifogásolható jellemzők utóbb valósként tűnnek föl, a rámutatás gesztusa, egyúttal az önmentő retorika használata – fölösleges.

A kötet szimmetrikus szerkezetű: mindkét könyv további négy alfejezetre tagolódik, amelyek mindegyike négy-négy szöveget láttat egybetartozónak. A fürdőkád vegyes műfajú és tematikájú írásai modern és kortárs magyar szerzőkről gondolkodnak, figyelemmel az addigi életműre, illetve a köztük lévő dialógus megteremtésére. Vagy egy kötet megjelenése okán, vagy az olvasás-írás műveletéért („…Nabokovval egyetértve – a szenvedély és a türelem (…) szükséges (…) hogy az Olvasó élvezni tudja a »nagy irodalmat«. [E]lsősorban »azt« kerestem. [A Nagy Irodalmat és annak mibenlétét.]” [9.]) Már a fülszövegben szembeötlő az a sajátos ortográfia, amely önkényesen nemcsak a megszólítottat, hanem a mondat bármely elemét váratlanul nagybetűvel tünteti ki. A „Tisztelt Olvasó” ezt nehezen tudja a hódolat jeleként értelmezni, igen hamar mesterkéltnek hat. Zavaró funkciótlanság 361 oldalon át. „Ezt nem akartam folytatni ebben a kertben, amit anyámtól örökölt a három testvér, ám rajtam kívül még a Kutya se jár ki.” (Anyám kertje, 345.); „Az Öreg Platán megbízható emlékezete szerint I. Ferenc ebben az épületben írta alá a bécsi békét.” (Neuronok tavasza, 351.) – ha ezeket a sorokat panteisztikus szemlélet hatja át, más helyütt is a transzcendens másik (aki lehet épp saját maga) jelenlétét gyanítsa az olvasó? Olykor a szerző is bizonytalan e tekintetben: „Később, mire későn érő lelkemet megedzette egy kicsit a világ, mondhatni az é/Élet” (Szárnypreparálás, 130.).

A metaforikus Bölényvadászat cím alatt a kötet irodalmi tárgyú szövegeiben a szerző személyes elfogultsággal alighanem a bennük tárgyalt alkotók (Weöres Sándortól Adam Zagajewskiig) munkáira tekint Nagy Irodalomként. Bármit is jelent a fogalom, bizonyosan olvasásra-értelmezésre mindenkor érdemes művek sorolhatók ebbe a kategóriába. Az ehhez a fejezethez szorosabban tartozó szöveg Weöres költészetét próbálja jobban megérteni a kiadott Egybegyűjtött levelek segítségével; a másképp kísérletező Mészöly poétikáját pedig a Párbeszédkísérletek című beszélgetőkönyv árnyalhatja. A költőnek írott levél a harmadik darab, mely a saját Vasadi-olvasás mikéntjéről számol be. Hogy miben áll e nem csak Weöressel rokonítható költészet evangéliumi volta („Vasadi-titok”), két piszkozatban igyekszik körülírni, s a „Tolnai-opuszok titka” szintén csak egy a Költő disznózsírból című kötet megíratlan kritikáját helyettesítő levélben közelíthető meg.

A témaválasztást tekintve szerteágazó könyv második fejezetéhez Tolnai Ottó jelent kapcsolódást, mert „[l]átszólag semmisségekről ír” (63.). Mint ahogy Villányi László is, aki Vivaldi naplójából című kötetében „mintha valaki más nevében” (70.) szólalna meg, ahogyan az árvacsáth lírai énje. Az Erósz játékai költői megoldásokat mutat fel a szerelmi nyelv működtetésére, az erotika versbe ír(ód)ására. A szóba hozott versek „az eszményi szerelemről (…) az égi és a földi szerelem dilemmáiról” (Villányi László, 66.), Erósz és Thanatosz folytonos együttmozgásának elkerülhetetlenségéről (Lator László, Somlyó György), a természetrajzzal visszafogott erotika (Lator), érzékiség és testiség elválaszthatatlanságáról (Tóth Krisztina, Somlyó) beszélnek. Maguk az esszék pedig – melyekben a vallomásosan személyes beszédmód az előző szövegekéhez képest mérsékeltebb – a költői pálya alakulását is követik, sőt nemcsak az életművekben tájékozódnak: a hivatkozott nevek sora, a gondolkodásbeli analógiákra és eltérésekre való utalás sokirányú érdeklődésről, széles olvasottságról tanúskodnak.

Ha a második fejezet a szerelemé, úgy a harmadik a szenvedésé. Tehát az említett dialektika nemcsak az alfejezeten belül, hanem a fejezetek között is tetten érhető. A pontot tenni esszéi olyan műveket szemléznek, amelyek az elmúlásról, az emlékezés fontosságáról szólnak. Márai a Naplójában, Szijj Ferenc naplószerű hosszúverseiben Baránszky Lászlóhoz hasonlóan „az írás terapikus, öngyógyító öröméért-gyötrődéséért” (Búcsúlevél, 116.) végezne számvetést. A kérlelhetetlen őszinteség, amely nem lehet maradéktalan sem a Szijj-versekben, sem Holló András költeményeiben – melyeket „az elmondhatatlan, kibeszélhetetlen Titok szövi át” (Szárnypreparálás, 134.) –, egyszerre megragadó és kirekesztő az olvasó(-szerző) számára. A „valóságból táplálkozó képzelet” (Buddha mosolyának titka, 32.) működése iránti lankadatlan érdeklődés olvasható ki (többek között) az esszék nagy részének soraiból.

A következő esszécsoport (rész az egész helyett) darabjai szintén poétikai tárgykörbe nyíló szövegek: gyűjteményes kötetek közül választva alapos áttekintést adnak Bertók László szonett-, szabadvers- és haikuformát megújító költészetéről; arról, hogyan alakult a Ferencz Győző-versek szubjektumainak világhoz való viszonya; hogy a Zalán-féle rövidversek csendje mennyiben a Pilinszky-verseké; s hogy „[a]z írás valójában – minden egyes alkalommal – az elhallgatásra való törekvés” (Az alkalom állandósága, 187.) Borbély Szilárd költészetében is. Az első könyv összefoglaló szándékú(nak tűnő) szövegei után A tenger esszéi tágítják a horizontot: a kritikus figyelme az európai anzix című első fejezetben világirodalmi alkotásokra irányul. Köztük egy újabb interjúkötetre (Monológkísérletek. Avagy beszélgetések Thomas Bernharddal) és egy szkeptikus gondolkodó-író naplószerű munkájára: „Az aforizmákban, esszékben megírt, személyesen átélt élettapasztalat önkéntelenül is magával ragadja az arra Érzékeny Olvasót” (Felszín és mélység között. Avagy E. M. Cioran Füzetei, 193.). Jász Attila bizonyosan ilyen olvasó. Feltűnő, hogy a kötet írásai közül jónéhány levelezést, naplót, beszélgetőkönyvet olvas (újra), amelyekben az esztétikai felfogás kifejtése és a személyes vonatkozások taglalása egyensúlyba kerül. A szerző számára mintha fontosabbak volnának az emberi reflexiók: „A legszebbek mégis azok a részek, ahol [Tolnai Ottó] a barátairól, mestereiről áriázik lebilincselően” (Ugyanaz másképpen, mégis, 52.); „Ennek a könyvnek a varázsa inkább az ilyen elszórt megjegyzésekben van. Ahol kevésbé az Író (…) hanem az ember, az író emberi, ismeretlen (ál)arca mutatkozik meg” (Monológkísérletek, 203.); „Újraolvasva ismét a személyességére hangolódok rá, nem érdekel, hogy radikálisan mást gondolunk az élet értelméről” (Felszín és mélység között, 197.). Ha pedig autentikus forrás (a szerző szava) híján esetleg kevésbé nyilvánvaló az érintettség, Jász Attila spekulatív mondatával explicitté teszi azt: „Valószínűleg belső kényszerből kellett megírnia ezeknek a megkérgesedett dolgoknak a történetét” (Emlékezésgyakorlatok, 126.).

Jász maga is a fentebb leírt szintézist igyekszik elérni az írás során. „[A]rról írj, amiről te is szívesen olvasnál” – hangzik az egyik játékos-ironikus esszé, egy Rilke-parafrázis imperatívusza (Kedves Fiatal Ismeretlen Barátom! Tíz tétova tanács Egy Szerkesztőtől, 329.). Ez az egyetlen szöveg a kötetben, melynek alcíméből hiányzik a helyesbítő-egyértelműsítő „avagy” kötőszó. Talán azért sincs rá szükség, mert a pontosítás a szövegen belül történik meg, amely így végül önmaga érvényességét vonja kétségbe („Ne higgy el mindent, / ne hidd el, mindezt, // lépj túl / e vázlatpontokon is (…) / és legfőképpen magadban higgy, / anélkül nem megy, // se írás, se hallgatás.” [330.]). A második könyv fejezetei közül tehát a miért, miért nem címűt érdemes kiemelni, amelynek esszéi az írás vagy a nem-írás kétségeit sorolják elő. A regényírás lehetőségét, módjait, értelmét latolgatja Az első mondat. Avagy miért nem írok regényt című tekintélyekre hivatkozó szöveg. Az alcím végén nincs kérdőjel, amiként a szerző Miért Szicília kötetében sem volt. De itt nem a kérdés hiányában a válaszadás (kötelességé)t esetlegesen megkerülő gesztus avatja álkérdéssé az alcímet; a válasz ugyanis adott („Türelmesen várom, hogy egyszer a kezembe kerüljön a várva várt »igazi« minta” [315.]).

Ugyanennek a szövegnek egy későbbi megállapítása a jelen könyvvel kapcsolatban felmerülő műfaji kérdéshez vezethet el, de a bizonytalanságot nem oldja fel. Jász Attila egy kéziratot olvasván jegyzi meg, „az [szerz]ő dolga, minek nevezi, és semmi köze ahhoz, az ember miként olvassa.” (315.) A Fürdőkádból a tengert nem látta el műfajmegjelöléssel. A fülszövegben az áll: „esszéisztikusnak (tehát kísérletinek) nevezett” szövegeket illesztett egymás mellé; ezzel tág teret hagyott a különböző olvasási módok érvényesítésének és magának – a kísérletezésre. A kötet írásai egyfelől valóban esszészerűek. Annak ellenére, hogy nincs egységes műfajdefiníció, csak egyes meghatározások léteznek, irodalmi esszét olvasva a befogadó megjósolhatóan (szintén csak saját szempontok szerint leírható) „művészi igényességet” vár. S ha így van, most csalódnia kell. Az „arra Érzékeny Olvasó” úgy találhatja, a szerző nem enged eléggé a szépirodalmi stílusnak (ezért áll magában a záró szöveg [Neuronok tavasza. Avagy a Hely rajza madártávlatból], amelyikben mégis enged, és talán már túlmutat az esszén), bár ez nem is feladata.

Másfelől a kötet napló benyomását kelti: részben olvasónapló, részben útinapló (lásd az Odüsszeusz a fürdőkádban fejezetet a második könyvben). A megrepedt visszapillantó-tükör a naplóírás nehézségeit veszi tekintetbe. Az ars poeticaként felfogható kijelentések közül néhány, amelyekben (érzékelhetően) a szerző önmaga felett is bírálatot tart: „Nehéz ügy a naplóírás, (…) túlságosan konkrét dolgok idéződnek fel a mindennapok taposómalmában (pl. mit ivott a Nagy Költő a szalonnaevés előtt-közben-után, s jól aludt-e aznap éjjel). Vagyis a túl pontos részletezésben veszti el érdeklődését az olvasó” (319.). Mint A fokozás fokozatai című esszében. „...Van valami, ami ebben a nárcisztikus magamutogatásban – hosszabb távon – zavar.” (309.) Valóban; a közel száz oldalon „felszínt és mélységet, személyességet és objektív távolságtartást” (321.) az Odüsszeusz a fürdőkádban fejezet szövegei nem szerencsés arányban vegyítenek. A kötet választott attitűdjéhez mérten is túlságosan önérdekűek. Még ha a tudatban újra bejárt táj önmagában szép is, a beszámoló magába forduló. A platáni dialógusokra ez hasonlóképp igaz.

Márai „igen erős példa” (321.) a szerző számára, a kötet mottója is az ő gondolatát idézi: „Vannak emberek, akik a fürdőkádban is a tengerre emlékeznek”. A fürdőkád az ismerős-otthonos, a tenger a nem mindennapi, a valamelyest mindig idegen, mert teljességgel sosem megismerhető metaforája. Az időbeliség és az időn kívüliség képzete egyaránt társul hozzá. Ezt sugallja a borítókép – Minyó-Szert Károly fénymunkája – is, amelyen víztorony magasodik. A tenger előlege vagy maradéka. A háttér, a gyűrött, foszladozó (papír)felület repedésein át szivárog az idő. A tartóoszlopok a múltban állnak, terhüket az időtlenbe emelik.