Különösen izgalmas kérdés lehetett az elmúlt években azok számára, akik figyelemmel kísérik a kortárs magyar költészet alakulását, hogy milyen irányba mozdul el Borbély Szilárd költői munkássága azután, hogy a szerző közzétette Halotti Pompa című kötetét (2004, 2006), az utóbbi évtizedek lírájának e megkerülhetetlen alkotását.

Az új Borbély-kötet, A Testhez, több lényeges ponton kapcsolódik a Halotti Pompához. Ennek a könyvnek a középpontjában is nagyon súlyos egzisztenciális kérdések állnak, lényegében az emberi létezés alapkérdései. A tematikai párhuzamok, a problémafelvetések részleges azonossága együtt jár azzal, hogy a szerző részben olyan poétikai kérdésekre keresi a választ új verseiben, melyekkel már korábban is szembesült költészete: hogyan lehet különféle verstípusokból egységes szövegvilágot létrehozni, miként integrálhatóak egyes premodern vallásos műfajok a kortárs költői nyelvbe, s legfőképpen, miképpen lehet megteremteni azt a személytelen lírai beszédmódot, mely a verseket valódi gondolati események terévé teszi.

Az olvasónak vannak előzetes elképzelései arról a kérdésről, hogy mi az ember, ezeknek az elgondolásoknak számos összetevője létezik, melyek bonyolult kapcsolatban állnak egymással; a legfontosabb rétegekként a zsidó-keresztény emberképet és a felvilágosodás örökségét nevezhetjük meg. Borbély versei – s ez nemcsak a mostani kötetre érvényes, hanem legalább annyira a Halotti Pompára is – úgy kérdeznek rá az említett hagyományok által meghatározott emberkép alapjaira, hogy az valódi provokációt jelenthet az olvasó számára.

Hogy a versekben tényleges, széles kulturális kontextusokban is értelmezhető kérdések fogalmazódhassanak meg arról, hogy mi teszi az ember azonosságát, mi határoz meg egy szubjektumot, ahhoz a szövegeknek éppenséggel az „én” köréből kell kilépniük. A súlyos egzisztenciális kérdéseket és a filozófiai problémákat e költészet felismerése szerint nem lehet egyetlen lírai alanyhoz hozzárendelni.

Éppen ezért a modern líra bizonyosan legfontosabb konstituense és problémája, az „én”, melynek mondhatósága és mondhatatlansága többek között a Mint. minden. alkalom című Borbély-kötetben (1995) számított fontos poétikai tényezőnek, A Testhez lapjain teljesen zárójelek közé kerül. Ennek a poétikai döntésnek pedig nem a nyelvelméleti vonatkozásai az érdekesek (a nyelv egyes ontológiai aspektusai egyébként, mint látni fogjuk, más szinten nagyon is fontosak a kötetben), tehát nem az a lényeges kérdés itt, hogy miként bontódik le a szövegekben a lírai én, miként artikulálódik a kifejezhetetlensége és rögzíthetetlensége – hanem az, hogy mi történik az éntől megfosztott, vagy inkább attól megszabadított lírai nyelvvel. Vagyis a szövegekben jelen lévő szubjektumot (mely persze nem tűnik el a versekből, azok mögül) elsősorban nem vers és lét összefüggései érdeklik (kivéve a Tandorit parafrazeáló 44. A félreértés című költeményt), hanem mindenekelőtt a lét.

A szubjektum nem mint „én” beszél, hanem számos „én”-t enged szóhoz a kötet lapjain. Ezzel függ össze, hogy A Testhez több nyelvi réteget foglal magába. Borbély egyrészt visszanyúl a legenda műfajához, s némelyik „ódájában” felidéz egy egyszerű, jambikus dalszerű formát; vagyis nyelvi-irodalmi mintákat követ. Másrészt pedig beemel könyvébe olyan szövegvilágokat, narratívákat, melyeknek új nyelvet, új formát ad.

A kötet „ódái” filozofikus-tudományos kérdéseket intéznek a testhez, absztrakt módon járják körül a létezés egyes aspektusait (más kérdés, hogy az absztrakció alapja többnyire éppen a tárgyiasság). A „legendák” „szereplőiket” és témájukat/közegüket illetően alapvetően három csoportba oszthatók. A szentekről szóló, jellemzően harmadik személyű elbeszélések forrása többnyire a Legenda Aurea, tehát itt szó szerint legenda-parafrázisokról van szó. A második csoportba magzatukat, újszülött gyermeküket elvesztett anyák egyes szám első személyben elmondott történetei tartoznak, abortuszról, vetélésről, koraszülésről, betegségekről; ezek a Singer Magdolna szerkesztésében megjelent Asszonyok álmában síró babák. Születés és gyász című köteten alapulnak (Jaffa Kiadó, 2006). A versek harmadik csoportja a holokausztról szól, ezek is női én-elbeszélések, forrásuk elsősorban a Pécsi Katalin által kiadott Sós kávé. Elmeséletlen női történetek (Novella Kiadó, 2007). Más forrásokat is felhasznált Borbély, s vannak olyan narratív szövegek is a kötetben, melyek mintáját alighanem hiába keresnénk bárhol is, ezek a szerzői fikción alapulnak. Külön jelentősége van a Zsanetthez kapcsolódó versnek (36. A tízezer), melynek beszélője egy rendőrök által megerőszakolt lány, s mely az utóbbi évek egyik legfelkavaróbb magyarországi bűnesetén alapszik.

A testben való lét kérdése Borbély egész munkásságában meghatározó probléma. (Mint megannyi elemét e költői életműnek, a test motívumát is érdemes volna megvizsgálni a szerző korai művétől, a Hosszú nap el című poémától kezdődően, melynek számos sorát idézhetnénk: „És majd e test elfelejt mindent És / e test majd elfeled, hogy félni kell / hogy félni kell más testek illatától”.) Test, lélek (Psziché) és halál összefüggései alkották a Halotti Pompa alapmintázatát. (Az ebben olvasható mondat, „Mert testben élni maga a halál.” [Testben élni], az új könyv egy lehetséges mottójaként is elképzelhető.) A Halotti Pompa és Borbély esszéisztikájának is központi kérdése a holokauszt (itt fontos utalni a Berlin & Hamlet című kötet egyik jelentős darabjára, a Wannseere, mely részben a mostani könyv szövegeit is megelőlegezi).

Borbély ugyanakkor korábbi költői vállalkozásaihoz képest most több szempontból is új paradigmát hozott létre. Egyrészt alapvető jelentősége van annak, hogy a narratív versek női perspektívából tárják elénk a világot; születés és halál egymásra vetülése a női elbeszélők révén válik hitelesen megragadhatóvá. Másrészt a Halotti Pompa világához képest elmondható, hogy A Testhez lapjain a lélek háttérbe szorul; a könyv egyik központi – bár közvetlenül csak kétszer megjelenő – fogalma a „poszthumán”, a humanista elgondolásoktól megfosztott, testére reduktált ember jelölője („a megalázott test marad / a fotókódba zárva / a női test halott Anya: / az angyal poszthumánja” – olvassuk a címlapon látható fotó „ekphrasziszában” [59. A Testhez. 59.1. Woman once a bird]). S bár ezt nehezen lehet objektív módon alátámasztani, ez a könyv mintha még vigasztalanabb volna, mint a szerző korábbi munkái.

Paradox olvasói tapasztalat, hogy igen nehéz ténylegesen közel kerülni a kötet verseihez (azok retorikai–gondolati struktúrájához), mégpedig éppen azért, mert Borbély megrázó szövegei nagyon közelről, nagyon mélyen érinthetik az embert. A könyv olyan intenzív érzelmi hatást gyakorol olvasójára, melyen csak komoly munka árán lehet felülemelkedni. (Van Borbély Szilárdnak egy irodalomtörténeti esszéje, melyben többek között azt a kérdést taglalja, hogy ha szó szerint értelmeznénk Csokonai szavait, mely szerint háromezer csókkal illetett egy levelet, akkor a szöveg elmaszatolódásával, olvashatatlanná válásával kellene számolnunk [A Lilla-szerelem mint szöveg, a szerző Árkádiában c. kötetében]. A Testhez esetében az olvashatatlanság mozzanata a síráshoz köthető.) S ha a kezünkbe vesszük Borbély forrásait is, Singer Magdolna könyvét és a Sós kávét, akkor biztosan nem egykönnyen fogunk szabadulni e szövegvilágok megrendítő, felkavaró és nyomasztó hatása alól.

A kötet radikalitása a különböző verstípusok egymás mellé helyezésében rejlik. A testről szóló töprengéseket (az „ódákat”) a narratív versek (a „legendák”) fényében olvassuk (és fordítva). Míg a filozofikus versekre jellemző a kérdés modalitása, addig az elbeszélő szövegek nagyon is erős kijelentéseket tesznek arról, hogy mi történik, mi történhet az emberi testtel. „A rabbit pedig úgy vágták le, mint / a disznókat szokás. Andráskeresztre / feszítették a lábait. Feje a föld felé, // nemzőszerve viszont a menny / irányába mutatott. A hasat kereszt / alakban vágták fel, és kihúzták // a beleket.” (8. A Testekről. 8.1. A Hasonlítás)

Az „ódákban” Borbély fragmentált költői test-filozófiát teremt meg. A könyv címében és számos versben is megjelenő nagybetűs írásmód és a ma szokatlannak tűnő rag (A Testhez, Az Alakhoz stb.) – ahogy erre Rácz Péter ÉS-beli recenziójában rámutatott – a felvilágosodás hagyományait idézi. A test, vagyis a létezés egyes aspektusait tárgyaló versek „célja” természetesen nem egy egységes test-elmélet kidolgozása, sokkal inkább kérdések sorának felvetése. Létbölcseleti problémák körülírásai (körüljárásai) ezek a sajátos (néhol az abszurditásig menően logikus) gondolatmenetű szövegek, melyek nem mentesek az ellentmondásoktól, ami már az egyes versekben megjelenő (hol kibontott, hol csak jelzésszerűen felvillantott) motívumok sokrétűségéből is következik. Az emberi lét a test, a nyelv és a tér bonyolult feltételrendszerei között értelmeződik ezekben a versekben.

Több szövegben a test hangsúlyosan mint jel vagy mint grammatika jelenik meg; működésmódja a nyelvi jelek analógiájára képzelhető el. „A Test csupán csak Gondolat, / szavak pozitúrája, / jelek, ragok, ruhája.” (53. A testhez. 53.1. De Sade rózsája) Fontos mozzanatát alkotja e vers gondolatmenetének a kódként értelmezett testnedvek képe: „A test csupán csak váladék / forrása, könnyű háló: / a nyál, a vér, a sperma / kód, csupán csak jel: elszálló.”

A kötet egyik címadó versében (55. A Testhez) (ugyanis több vers is A Testhez/A testhez címet viseli), számos kérdés hangzik el azt illetően, hogy mely tényező határozza meg a testet: vajon a nehézkedés-e a lényege, vagyis a gravitáció határozza-e meg a létezést, amint azt a vízbe hullott kő képe mutatja – vagy a kiterjedés, a térben való létezés, az idő szempontja, vagy az etika számít-e döntő aspektusnak? Itt olvassuk a következőket: „A test határán túlcsapó / jelentés vajon Test lesz?” „Avagy csupán egy jel a Test / szavak közé bezárva, / egy grammatikai eset / fura félrecsúszása / a metafizikába?” A vers metafizikája szerint a test olyan gondolat is lehetne, melyet az anyag gondol el. Ahogy az előző költeményben, itt is fontos szerepet játszik a jelként értelmezett test, amely itt egyenesen mint „a jelek Ideája” definiálódik, vagyis végeredményben megfordul a platonizmus logikája. Jel, nyelv és test viszonyának taglalása ebben a szövegben sem jut nyugvópontra: kérdéses marad, hogy a nyelv (vagy a beszéd) része-e a testnek, vagy pedig fordítva, „a beszédnek a Teste / hasonlítna a Nyelvre”. Amennyiben a nyelv volna a test, akkor a hangszalag volna a nyelv szubjektuma, következik a fordított metafizikából.

Ezt a képet egy másik vers egészen radikálisan gondolja végig: „ahogy rezeg a levegő / a nyálkás hús csinálja, / ahogy hangokat csal elő / a testnek rothadása”. (37. A testhez. 37.1. De Sade lilioma) A szöveg beszélője a hanggal azonosítja a nyelvet, a hanghoz pedig fizikai természete miatt hozzárendeli az anyagiságban implikált pusztulást. Itt is az előbb látott fordított logika működik: „a nyelv a látható világ”, „a testek csak grammatikák”. Az eddigiekből látható, hogy Borbély nagyon komoly filozófiai hagyományokhoz kapcsolódik ezekben a versekben. Nem mindegyik „ódában” sikerül valóban izgalmasan variálnia, illetve újragondolnia ezeket a hagyományokat. Az idézett vers azonban a kötet egyik legfigyelemreméltóbb darabja: „e furcsa gép csak tettetés / és pusztulás a léte” – ezekben a sorokban, az utóbbi predikatív szerkezet két tagja közötti szemantikai feszültségben komoly poétikai erő rejlik. Borbély a test és a nyelv viszonyán töprengve eljut a testbeszéd fogalmához, melyet nem a köznyelvi értelmében használ, hanem két test egymással való beszélgetését érti alatta. A nyelv–száj–csók gondolati íven haladva a szöveg eljut az erotikum kérdéséhez, s miként a nyelvet, ezt is a halál felől értelmezi: „és nem tudsz akkor nyelni már / a száj sem tud csókolni / hiába, ha farkad feláll / nincs senki már leszopni”.

A test definiálásában fontos szerepe jut a vágy mozzanatának például a már idézett 53. sorszámú versben. A test-jeleket interpretáló beszélő így magyarázza ebben a nő „jelét”: kitöltésre váró hiány, „zéró jel”. A test-szemantika kiterjed konkrét testrészekre is. Blake Tigris/A tigris című versének palimpszesztjeként olvasható a 7. A mellbimbóhoz, melynek felütése klasszikusan ódai: „Bimbó, bimbó hűs talány, / Te bőrnek barna gombja […]”. A vers középpontjában az a kérdés áll, mi az értelme, a jelentése a férfi mellbimbójának: „Mit üzen e barna pont, / miféle jel a testen? / Miféle éjszakába volt / még nemtelen a lelkem? // Mért e kettős pont: talány; / s hiú szimmetriája? / ha nincs teje, kérdi a lány, / és nem csurran a szájba?” (Azzal, hogy közvetlenül a „kettős pont” jelzős szerkezet után mondatközi írásjelként egy kettőspont következik, nem nagyon kezdünk semmit az értelmezés során. Más karakterű, más tétekkel bíró költészet esetén hajlanánk talán arra, hogy jelentőséget tulajdonítsunk az írás médiumához kapcsolódó interpunkció és a mellbimbót körülíró szókapcsolat interferenciájának.) Egyaránt megidéződik ebben a szövegben az erotikus gyengédség és a szadisztikus praxis: „morzsolgatja még a lány / vagy csipeszekkel fogja?”. Az utóbbi állítmány teszi teljessé a felütés játékát: „elmorzsolgatni fogja lány / vagy rád harap a fogja?”. Három különböző jelentésben szerepel a „fogja” szó a versben, mint ige, mint segédige, s mint a „foga” variánsa. Ez a szóhasználat egy pontosan nem meghatározható koramodern nyelvi réteget idéz fel stilizáltan; hasonló hatása van pl. a „plátonista” jelzőnek (55. A Testhez).

A testnek ily módon történő szemantizálása – szemben a fentebb látottakkal – éppenséggel metafizikus irányba viszi el a könyv filozófiáját. Ugyanezt figyelhetjük meg a bőrkeményedéshez szóló ódában: „A bőr, ahol már halni kezd / és fáj a test magától […]”; „És bőrkeményedéseket / növeszt a lélek orvul / Szemölcsöket és tyúkszemet / ahol a bőrbe fordul.” (42. A bőrkeményedéshez)

Nemcsak a testet és a testrészeket értelmezik az ódák, hanem tárgyakat is és formákat, alakzatokat. Így a modern csomagolástechnikát tárgyazó nagyszerű – formájában Villont idéző – vers, mely a külső és a belső viszonyát a kartondoboz motívumát körüljárva gondolja végig. A burkolaton látható jelek, a doboz anyagisága, a csomagolást lezáró pecsét mind egy irányba mutatnak: „[…] benned mégis ott lapul / az ígérete annak, // hogy több vagy Te, mint hordozó, / amelyet majd ledobnak” (3. A Burkolathoz). A lét térhez kötöttségéhez kapcsolódnak a Gravitációról (-hoz), a görbületről, a csigavonalról, vagy éppen a körvonalról szóló versek. Utóbbi különösen fontos, amennyiben (első részében) a körvonal fenoménjét a kerékpár példáján szemlélteti, a kerék motívuma révén pedig egymásra vetíti az idő és a tér koordinátáit: „Az Időben / forogsz Te! A Lét: Kerék.” (11. A körvonalhoz. 11.1. A kerékpárhoz)

A könyvben ódákat olvashatunk az alakhoz, az anyaghoz, a gondolathoz, az anatómiához címezve. Nem mindegyik vers aknázza ki az egyes motívumokban rejlő lehetőségeket. Például roppant izgalmas lehetne, de nem egészen működik a 9. A Névelőhöz, mely forma, szó, nyelv és lét összefüggéseit taglalja, a névelő kapcsán a név előtti, majd a gondolat s a tér előtti léten elmélkedve.

A Beszélőben közzétett nagyszerű írásában Szűcs Teri arról beszél, hogy Borbély „ódái” „az agresszió hangján szólnak”: „Az eltárgyiasított test az értelem- és jelentéstulajdonítás kényszerének, a kategorizálásnak, a tudományos leírásnak, a narratíva-alkotás igyekezetének adatik át – voltaképpen a retorikának.” A tudományos-filozofikus igényű, számos test-értelmezést kínáló, töprengő, fontos kérdéseket nyitva hagyó gondolatmenetek mögött én éppenséggel a gyengédség mozzanatát érzem.

Ezért is tűnik jelentősnek a kontraszt a filozofikus és a narratív versek között. A kötetnek valódi dramaturgiája van: az „ódák” ellenpontjait képezik a „legendáknak”, különösképpen az érzelmi hatás szempontjából. A mellbimbó „jelén” elmélkedő verset például a rabbi meggyilkolásáról szóló, fentebb idézett szöveg követi. (Vannak persze olyan részletek is, melyek a különböző típusú versek összetartozását szövegszerűen is mutatják. Az egyik ódában ezt olvassuk: „A geometriát szerette. / Istent, mint vonalat.” [22. A görbülethez] Ez a vers a – szó szerint értett – legendák beszédmódját követi.)

Az egyes szám első személyű narratív szövegekben asszonyok számolnak be életük traumatikus eseményeiről. Hogy milyen koordináták között helyezkedik el a versekben megszólaló nők élete, illusztrálja itt néhány idézet a kötet különböző darabjaiból, csupa olyan mondat, melyben szerepel a „férjem” szó. „Egy nap odajött a leendő / férjem, találkozót kért.” „A férjemmel / néhány évet voltunk együtt.” „Első férjemmel HÉV-en / ismerkedtem.” „Aztán elhagyott a férjem, / ettől egy másik gyászba estem.” „A negyediknél az / orvos még akkor is biztatott, amikor férjem már a hírt megmondta.” „Soha sem mondtam / még a férjemnek se, de az a hang máig kísért, ahogy / a baba koppant szemetesbe, mikor dobták ki.” „A férjem volt az első.” „Elutaztunk Marosvásárhelyre, ahol a férjem / egyévi fizetéséért vállalta egy orvos.” „A férjem gyengéd / és gondoskodó volt.” „A férjem / nagy természetű, még ma is, hatvanévesen.” „Iszonyodva kiabáltam / a férjemért.” „A férjemet vitte a munka, a nők, / a szenvedélye.” „Anyósom meg a férjem jóízűen zabálta.” (A szövegek mintájául szolgáló Singer Magdolna-féle kötetben összességében mintha pozitívabb kép rajzolódna ki a férfiakról, mint Borbélynál.) A beszélők sorsát és énképét meghatározó események az egyéni vonások mellett lényegében az ismétlődés logikáját mutatják, s így alapvetően determináltnak tüntetik fel a nők életét. Ahogy az egyik versben olvassuk: „Az asszonysors mindig / ugyanaz – anyám azt mondta.” (47. A lavór)

Vannak persze felemelő momentumok is ezekben a szövegekben, például amikor egy „valódi” csodáról olvasunk beszámolót. (25. Az oxigénhiány) Jellemző, hogy ehhez a történethez kapcsolódik a poszthumán fogalmának egyik ellenpontja: „[…] mindig a lelket néztem. És / minden lélek szép. Sóváran vágyik / a tökéletesedésre.”

Játékossággal és könnyedséggel csak néhány helyen, a szentekről szóló elbeszélések egyes pontjain találkozunk. Például az Agathonról szóló versben, akiről megtudjuk, miután háromszor is kiborult kancsójából a víz, „ő is kiborult” (13. A bizalomhoz).

Egyébként pedig az élet törékenységéről olvashatunk nyelvileg is esendő elbeszéléseket, kibicsakló narratívákat, efféle rontott szórendű mondatokat: „Aztán magamat / összeszedtem.” (Az autólámpa) Ha összevetjük Borbély verseit az „eredeti” vallomásokkal, akkor az lehet a benyomásunk, hogy a szerző mintegy visszarontotta ezeket a szövegeket: mintha a prózai beszámolók túlságosan is jól szerkesztettnek tűnnének fel mindahhoz a sok szenvedéshez képest, melyet elmesélnek bennük. Mintha túlságosan szép volna az Asszonyok álmában síró babák nyelve, s a tragédiákról való beszámolókat inkább úgy képzelnénk el „hitelesnek”, ahogy Borbély tárja elénk őket.

Lássunk erre egy példát. „Egy / két és fél évest ajánlottak, aki mindössze nyolc kiló volt. Nem / beszélt, nem járt. Az ismerkedés időszakában csak én látogattam. A / férjem egyszer nézte. És ahogy megkaptuk, elhagyott azonnal.” (14. A Dunába) „Egy két és féléves kisfiút ajánlottak számunkra, aki mindössze nyolc kilós volt, nagyon kicsike, nem beszélt, nem járt. Az ismerkedési időszakban csak én látogattam, fél évig jártam hozzá. Márton egyszer megnézte, többet nem foglalkozott vele. | Közvetlenül azután, hogy megkaptuk a kisfiút, Márton elhagyott, a barátnőjéhez költözött […]” (fiammal közös életművünk: Asszonyok álmában síró babák, 129.) A Singer Magdolna-féle kötetben olvasható beszámoló a Borbély-versnél sokkal kerekebb. Apróságnak tűnik, de jelentősége van annak, hogy Borbély a tömörítés során kiveszi a szövegből a gyengédséget implikáló „kisfiú” és „kicsike” szavakat. Különbség van a „nyolc kilós” és a „nyolc kiló” kifejezések között: előbbi esetében a gyerek egy tulajdonságaként van megnevezve a tömege, míg az utóbbi szóhasználat grammatikailag valójában a nyolc kilóval, testének puszta materialitásával azonosítja a kisfiút. De a legfontosabb eltérés a két szöveg között az, hogy Borbély rossz, a narratívába nem tökéletesen illeszkedő mondatot hoz létre: „A férjem egyszer nézte.” Világos persze, hogy mit jelent ez a mondat az adott helyen, de a megfogalmazás nem pontos, az elbeszélés elliptikussá válik.

A nyelvi csonkoltság legradikálisabb példája a 23. A Szemeteskosár. „Huszonöt éves volta, épp feleannyi, mint most. Csak / úgy történtek velem dolgok. Nem én irányítottam / életem […]” A kötet talán legdrámaibb szövege ez, ami többek között annak a retorikai fogásnak köszönhető, hogy a személyragok elcsúsztatása miatt a nyelv kontrollálhatatlanként jelenik meg; a sorsát nem uraló szubjektum nem ura az én-jéről való beszédnek sem.

Pusztán a rontottsággal természetesen nem írható le a „legendák” nyelve. Arra is akad példa, hogy a mintául használt prózaszöveget Borbély az átírás révén stilisztikailag megemeli. Az egyik gyászoló anya Singer Magdolna könyvében utóbb levelet ír meg nem szült gyerekének. Ennek zárlata a következő: „Lennél. Bocsáss meg nekem!” (eltemetett érzések: Asszonyok álmában síró babák, 26.) Ezt Borbélynál így találjuk meg: „A lenne. Megbocsáss mindörökre. Ámen.” (6. A szüzesség) Nemcsak az érdekes itt, hogy a vers bekapcsolja a levelet a vallási hagyományba, és ezáltal újabb távlatokat ad neki, hanem az is, hogy a „lenne” igéből a szerző egyedi főnevet alkot, s ezáltal poétikussá teszi a szöveget. Fontos szerepe van a kötet világába mintegy beúszó József Attila- és Kertész Imre-idézeteknek, melyek idegenségük révén rámutatnak új szövegkörnyezetük nyelvi minőségére, és a Borbély-versek, valamint a maguk világlátásának különbségeire (6. A szüzesség; 14. A Dunába). Akadnak olyan szöveghelyek is a könyvben, melyeket szintén idézetnek/parafrázisnak érzünk, ha nem is találjuk eredetüket. A 16. Az autólámpa című versben például az abortusza előtti kétségbeesésére visszaemlékező beszélő így írja le a helyzetét:
„A fák alatti néma éjszakában.” Ennek nincs nyoma az „eredetiben” (Singer Magdolna könyvében), és leginkább mint egy későmodern költői nyelv emlékezetét lehet értelmezni. Az asszony elbeszélésének nyelvi regiszteréből ezen a ponton kilépünk, s mintha egy másik, a modern költészet nyelvén iskolázott szubjektum kommentálná mindazt, amit a vers első számú beszélője elmesél. A 33. A dinnye című versben pedig mintha az archaizáló modernség hangját hallanánk, mely hasonlóképpen megtöri a narratívát: „[…] ő / többé már nem fog megszületni / néktek.”

A „poszthumán” gondolatának genezisében meghatározó szerepe van az Auschwitzról való tudásnak. Borbély Szilárd holokauszt-verseinek egyik kulcsmozzanata, hogy több szövegében is belefoglalja a beszélő halálát a narratívába. A Sós kávéban olvashatjuk Rácz Éva Tizenkét évesen… című visszaemlékezését, melynek záró mozzanata, hogy az üldöztetések idején halálos veszedelmeket túlélt kislány végül rábukkan édesanyjára, akivel aztán sikerül „kihúzniuk” az oroszok bejöveteléig. Ennek a történetnek más befejezést ad Borbély, amennyiben az anyával való találkozást már csak egy mozzanat követi: „Majd válunk halálra.” (50. A Nefelejcs) Ezáltal az egész vers a halál perspektívájába kerül, s felmerül a kérdés, ki az, aki a meggyilkolt áldozatok helyett elmeséli a történetüket – mintha a kötet mögé képzelhető szubjektum magára vállalná, hogy „képviseli” a meghaltakat. Ugyanezt a problémát veti fel a 10. A kanárisárga zárlata: „A B/III-as lágerbe kerültünk. Nem volt másutt / hely. Ez volt a Vernichtungslager. A szelekció utolsó stációja. / Innen út vezetett a gázba. Kapuját Isten türelme felvigyázza.”

Számos versről ejthetnénk itt még szót, megvizsgálhatnánk a sírkő-problematikát (29. A Sírkőhöz), az egész Borbély-életmű szempontjából is fontos pillangó-motívumot (57. Az Anatómiához; 58. Az Alázathoz), vagy éppen az Ábrahám-történet újraírását (39. A Követelés). Borbély Szilárd új könyve rendkívül gazdag szövegvilágot tár elénk, mely hosszú ideig fogva tartja olvasóját, s mely még sok munkát fog adni értelmezőinek.