A mindössze kilenc költeményt tartalmazó verseskötet, az utószót író Ladányi István szerint, húsz év érdemesebb verseit foglalja magában. Ez koránt sincs így, hiszen 1999-ben is megjelent már egy kötete a költőnek Vérpuding címmel, amely sokkal teljesebb anyagot mutat fel, finoman rétegzett árnyalatait egy abszurd tapasztalatokkal teljes életnek, s amely kötet témáitól semmiképpen nem tekinthetünk el, ha igazán meg szeretnénk érteni ezt a figyelemre méltóan míves, egy részében kimondottan klasszikus versformákat használó költészetet. (Annál is kevésbé, mert nagyon sok versében utalásokat találunk erre, s egyes témái is ismétlődnek.) Az említett utószó a versek közötti csendről beszél, a hallgatás esztétikai magyarázatát kísérli meg értelmezni. Úgy gondolom, és csöppet sem szeretnék az utószó írójával vitatkozni, hiszen leheletfinom distanciái, amint felidézi ezt a jobbára magában időző költészetet, arról árulkodnak, hogy nincs beavatottabb ismerője nála e költői anyagnak. Ám lehetséges, hogy éppen ez a túl közeli nézőpont nem mindig hasznos e költészethez ismeretlenül közeledő, beavatatlan olvasónak. A versek közötti hallgatás, ha megtartjuk ezt a kifejezést, nem köti össze az egyes költeményeket, még csak nem is segít abban, hogy az alapvetően mindig más hangszerelésű darabokat egymás tükrében szemléljük. A versek fele pedig már előző kötetében is szerepelt.

Nem zárt költői világról ad számot tehát a kötet, hanem esetleges nyugvópontokat, szempontokat kínál fel, hogy a mindig hangsúlyos mondanivaló, amelynek végletesen eltérő nyomatékai vannak, ebben a minőségben kapcsolódjék össze. Ez a legnehezebb feladat, hiszen a versek alig segítik egymás megértését, még akkor sem, ha tematikusan minden vers ismerős valahonnan, része a múlt századi költői hagyománynak, személyes utalásaiban sem akar mást, mint hogy mondandóját ebben a közegben a nyelvi-stiláris eszközökkel azonosítsa-elhelyezze. A hiány itt nem beszédes, hanem éppen ellenkezőleg, zavarokat kelt a befogadóban, nehéz követni a Petri-féle tárgyias lírától a japán klasszikus költői hagyomány szellemében írt verseken keresztül, a háború apokaliptikus-romantikus képi világában kiteljesedő költői beszédet.

Úgy tűnik, mintha a kötet majd minden verse az elioti korszakos nagyköltészet igényével és témagazdagságával lépne fel. Megidézi a honi kisember figuráját éppúgy, mint a világköltészet többrétegű, kissé posztmodern szöveg-összeillesztéseit; finom és durva, néha vérzik, máskor Lautréamont-szerűen megdöbbenteni akaró. Örök probléma, Wittgensteinnel szólva, „hogyan is akarhatok a nyelvvel a fájdalom kinyilvánítása és a fájdalom közé becsúszni?” (Filozófiai vizsgálódások. 135. Atlantisz, 1992. Fordította Neumer Katalin) A nyelv artikulált az érzésekhez, a vágyakhoz, az emberi indulatokhoz képest.
A nyelv konvenció, amely csak felületként használható, nem lehet összegyűrni, rátaposni, hiszen akkor megszűnik a jelentés hordozója lenni. Bármiként is birtokoljuk az igazságot, ennek leképezhető formában kell megjelennie. Mindennek természetesen tökéletesen eleget tesz Bozsik Péter, egy pillanatra sem érezzük úgy, hogy elhagyná ízlése és az európai hagyományon érlelődött érzékeny intellektusa, lírai anyaga azonban sokszor közel kerül az elviselhetetlen ábrázolásához. Költőileg mindezt hitelesen kifejezni, a nyelv és az egyéniség összerombolásával, lecsupaszításával lehetne. Nagyon kevesen vállalkoztak erre, talán az egyetlen érvényes életmű Becketté, aki teljes egészében vállalta az egyéniség lebontását, nem a színdarabjaiban persze, hanem a regényeiben, ahol az én már se nem személyes, se nem általános. Valami köztes lény, ami újra mitologikus lesz, hiszen elképzelhetően minden kor kibontja vastag takarójából az embert, minden kor a személyiség erejénél fogva látszani akar, ha nincs is pódium.

Bozsik Péter kötete töredékesen felidézi ennek az ábrázolhatatlanságnak az összes paradoxonát. Vállalja a tabudöntögető szerepét, és ennek a sajnálatosan keserű élettapasztalatnak az expresszív kifejezésére törekszik.

Az Ismerős vidék, a Fordítás közben, a Függőségtörténet klasszikus nyugalmú versek, remekműszerű életképek, amelyeket már egy költőnemzedék (Petri, Várady Szabolcs, Tandori) életműve tett otthonossá. A kötet legszebb, legkiegyensúlyozottabb darabja talán a nyitóvers: „Egy mocskos bárban / ülök ahol fiókként csúsznak / ki belőlem az emlékek”, sokszor ismétlődő helyszín, Petrivel való szoros kapcsolata miatt pedig szinte a kötet állandó színpada. Olyan egzisztenciális tér, ami „drágább mint az otthon / ócska paródiája”, ez az otthon azonban a kötet egészének ismeretében egész tágan is értendő, hiszen a hazáját (Vajdaság) veszítette lény örök létbizonytalanságával rokon, ahol már csak „a hézagok / káprázatos sorozata / száműzetésem szabadsága”. Ugyanez a gondolat ismétlődik más összefüggésben a Függőségtörténet című versben: „Nők, feleség, család, haza – mindez / másodlagos. Csak a versmondatok a valóság.” Az írás mint életforma, sőt narkotikum a valóság ellenében, ahol a verssorok tökéletessége, a többször megidézett Kazinczy-gondolat: „ha szép s mesteri a mű” juttathatja a költőt az „aranylövéshez szükséges” túladagoláshoz. Az Olvasónapló szeretné kibontani a benne konzerválódott tapasztalatot, amely itt túl artikuláltan és a japán tanka klasszikus formájában mégis visszaviszi a mondandót a szépség közelébe: „Az első hűvös / éj az esztendőben szép / reménységeit / kertemnek tönkretette / Az őszi hold szívfájós / bujdosásba kezd / egy szétlőtt kémény mögött / Egykor dallamos / hangod Mindszent havának / halk szúnyogmuzsikája csupán”. Bár ez egy kibővített, kettőzött tanka, motívumaiban mégis hiteles, hiszen a japán költők számára kötelező volt az öt sorban az egyik évszakról is megemlékezni. Mígnem fellázad ez ellen, mintha egzisztenciálisan hazugnak találná a mondanivaló simaságát, s a verskoszorú végére elérkezik a Bozsik-vers az előző kötetből már ismert jellegzetes, másik szélsőséges kifejezési formájához, a vérbe fagyott, a neolitikusan primitív kábítószer-élvezet következtében pusztuló testen szemlélteti az emberi történéseket: „Ki se húzza karjából / a tűt Húsából rozsdáll’ / Seggem eldugult / Undok zöld lé jön ki a / picsámból – mondja / Nyerscukrot fal Cáfolom / hogy ondóval táplálkozik.” Kissé öncélúnak és hivalkodónak is gondolhatnánk ezt a fajta Georges Bataille-ra emlékeztető nyerseséget, szókimondó naturalizmust, ha a kötet másik fele nem képezne megfelelő ellensúlyt, nem humanizálná, értelmezné az emberinek az árnyékos oldalát.

A kötet gyengébb darabjai közé tartozik a Budai elég’ című félhosszú vers. Nagyon sok szép részlettel gazdag pedig ez is, félálom és a hideg a vers sulykolt képi motívumai, a világ a csöndes kihűlése felé tart, kint és bent, de még testében is átható eljegesedés zajlik: „Éreztem, ahogy hókásává / sűrűsödik a vérem. / Ellenállhatatlanul tört rám / a vizelési inger. De féltem, / jégspirált hugyozok.” Ám néha megtorpan, a lírailag hiteles részletek közé lapos, ki nem érlelt általánosítások, közhelyek kerülnek: „Rosszabb vagyok, mint lírai / énem: nem bocsátok és / nem felejtek. // Megbocsátani csak Isten.../ Felejteni csak a szenilisek...” Talán túlzott igényesség a kritikus részéről néhány gyengébb sor miatt méltatlankodni, de ez a fajta „bölcselkedés”, a konzekvenciák ilyen rövidzárlatszerű levonása olyan messze áll a kötet mélyen ábrázoló, hideglelősen megjelenítő szellemétől, hogy nagyszerű sorokat, egész verseket tehet érvénytelenné. Ugyanez áll az ilyesféle szójátékokra is: „Máma már nem mag-/hasadtam tovább.”

A Dekódolt tartomány a kötet központi verse. Politikai költemény, mondhatnánk publicisztikai lírának is, a kilencvenes évek jugoszláviai történéseivel foglalkozik, a felszakított hegek verse. Csak szubjektív érzéseit közvetítheti itt a kritikus: nagyon nehéz műfaj ez. A múlt században Ady és Petri volt az efféle aktuális költészetnek a két legnagyobbja. Ady még mai mértékkel mérve is zsenije volt a magyar valóság láttatásának. A világirodalomban sem igen akadt párja, talán csak Heine Némethonról szóló versei. Mindent elmondott, amit erről a vidékről, embereiről, gondolkodásáról, vágyairól, hazugságairól, politikai manipulációiról, az emberi hitványságról és az önbecsülésről tudni kell. Petri csak a saját korának, a Kádár-korszak illegitim, kiüresedő hazugságainak volt a kisprófétája, nem véletlen, hogy Petőfit érezte magához közelinek. Adyt talán esszenciálisan mitikusnak, testesnek, olyan aszúnak tartotta, ami még az ő örökké száraz torkának is túl tömény lehetett. De ha erről a harminc évről akarunk megtudni valamit, ugyanolyan megkerülhetetlen, mint Ady. Idézetek sokasága jár a fejünkben arról, amit ő tanított meg nekünk látni. Mégis, Ady bármiről ír, mély meggyőződése szinte fejedelmi többest feltételez. A Petri-féle hang egyedül van, és szándékai szerint egyedül is akar maradni, számára a magyarság nem ősi sorstragédia, hanem egy politikai sakktábla korrodálódó felülete, ahol a bábuk lassan süllyednek az enyészetbe, anélkül, hogy a sakkjáték lépéseit ismernék. Olyan figurák, akik anélkül szenvednek vereséget, hogy tudnák, miről is szólt a játszma.

„A birodalom hülyék hona” – kezdődik a Bozsik-vers, „Szeszkazánok születnek errefelé, / merénylők / meg diktátorok / (ritkábban költők), / a történelem kültelkein”. Meglehetősen pontosak és tárgyszerűek ezek a meglátások, ám valamiért nem vizionálják azt a bonyolult valóságot, amelyet Jugoszlávia szétesése jelentett a benne lakók számára, hanem csak leíró jellegűek, még ha legszebb soraiban megmozdul is valami e táj mélyre süllyedt mitológiájából: „A kereszt rejtvényét fejti az Úr. / Újságot olvas a halál, / kortévesztő allegóriát. / Macska álmát rágja az egér.” Csöndes sorok, a keresztrejtvény szójátéka megvillant valamit e régió morbid haláltusájából. Az érvényesebb víziók, amelyek egy magasabb poétikai szinten jelenítik meg a még számunkra is ismeretlenül esztelen indulatokat, majd a következő költeményben bontakoznak ki: „Divat arrafelé a patrióta kanni- / bál, tapasztalatból tudom.”

A kötet címadó verse és legmélyebben alászálló, az emberi természet makacs frusztrációit bomlottan tudomásul vevő költeménye a Gourmandiai partraszállás. (A Vérpuding kötet jegyzetéből megtudhatjuk, hogy a vers jelentős része Slavko Mihalić költeményeinek soraiból tevődött össze.) Az előző politikai elemzéssel szemben itt valóban olyan dolgok kerülnek terítékre, amelyek a legkevésbé sem a finom szalonok ínyenceit kényeztetik. A szonettkoszorú formailag lazán szőtt, ötletszerű rímtechnikával készült, de szerkezetében bámulatosan összetartó. Az első sorokból összeálló tizenötödik szonett mintegy tartalomjegyzéke és elviselhetetlenül tömör esszenciája mindannak, ami a kilencvenes évek Jugoszláviájában megtörtént. A vers már csak azért is hiteles, mert itt egy közösség hangján szól, nem akar kívülálló lenni, bátran vállalja, hogy az emberi természet, a mások által elkövetett bűnök is visszaszállnak a közösség minden tagjára, sőt az egész emberiség is eltávolodva tőle, makacsul visszahull a közösség által véghezvitt, az egyént lealacsonyító közös bűnbe. Hogy a kis választások, az egyéni félelmek és érdekek, a tömeghez tartozás eufóriája mennyire gyöngítik és átjárhatóvá teszik az egyén személyiségét és erkölcsi normáit. A kultúra és a keresztény-európai hagyomány csak máz a közösség együttélésének rejtetten drámai hétköznapjain. A betemetett kutak mellett, a tömítés anyagából mindig új kutak keletkeznek. A sérelmek behegednek, úgy tűnik, nincs szükség a sebek ápolására, mindenki józanul felejteni akar, de ha megakad a szerkezet egy pillanatra, akkor mindig újraéled a különbözés retorikája, akkor választani kell, és aki nem választ, bizonyos helyzetekben már áldozattá válik. „Nem vártunk engedélyre. Elkezdtük egymás zabálását.” Itt aztán összeér minden eddigi elhallgatás, burkolt célzás. A kötetet borító Goya-festmény kivehetetlen figurája sem a Kolosszust ábrázolja talán, hanem másik képét, a Saturnus felfalja saját fiait címűt. Legalábbis ez lenne logikus: a kannibalizmus térnyerése, a Vörösmarty Előszójából megidézett apokaliptikus képek is ehhez a jelentéshez illeszkednek. Még a költészetről szólva, ahogy már az előző versében is megfogalmazta: „Az irodalom hülyék hona”, kétségessé tette, hogy ezek a szavakkal bűvészkedő lények valamiféle megoldást jelentenének a valóságos közállapotok megértésében. Száműzi magát a hazájából, talán addigi világlátását is feladja, hiszen részese volt valaminek, aminek megtörténte személyessége érvényességét is megkérdőjelezi. Az iróniára hajlamos költő itt szinte a romantika hevületével és túlzsúfoltságával pergeti egymás után a szörnyűségeket, ami még Vörösmartynál költői túlzásnak tetszett, egy idegeiben sérült ember agyából kiszakadt lázrohamnak, Bozsik Péternél a valóság hiteles leírása: „Egész pőre lényem mehet kannibálnak. / Erőszakolhat asszony, ihat friss vér, / ehet embrió gyermek rántva, húzhat karóba / katona, süthet nyárson, labdázhat emberfej...” A furcsa inverzió és a ragok primitív elhagyása szinte makogássá változtatja a szöveget, s valami mögöttes sejtésünk úgy mondatja velünk, mintha pogány ima volna. Másutt meg szinte a középkoriasan ódon Füst Milán hangját véljük a sorokból kihallani: „Hol penészes hullaíze van a bornak, / hol sokszor fölfordult az ifjúi gyomor, és / saját mocskában fetrengett a test. (Kóbor / kutyák nyaldosták ájult arcomat.) // Hol piros hó hull – véres angyaltollak / téli éjszakán”. A vers vége elbizonytalanító effektusokat alkalmaz. Talán mert nem lehet ezt a valóságmeleg anyagot még megfelelően birtokolni, minden részecskéje éget és belülről fáj. Ha nem bízhatunk az emberekben, bízhatunk-e magunkban, s a valóság mely rétegei mozgatják az irodalmat, a versek sorait? „Eljött az idő, mikor a vers igazságtalanság; / mert veszélyes rá nézve, ha valamit jelenteni / kezd. Akár a dilettáns éhezőművész, / fölzabálja önmagát.” A korszak egyik legmegrázóbb költeménye ez, számtalan módon, de mindig a múlt költői eszközei között kutatva keresi a maga mondandójának a legmegfelelőbb hangot, hogy aztán az utolsó szonettben összeragassza a vértől, könnytől, vérhabos folyótól mocskolt masszát, és „az áradásban saját felfúvódott testünkre ismerünk”.

E végletesen tömör és súlyos verstömbök után oldottabb szövegek zárják a kötetet. Mintha a költő kísérletezne a megszólalás hangfekvéseivel, szinte közvetlen csacsogásnak, kötetlen szóáradásnak hat a novellisztikus témafeldolgozás.

A két utolsó költemény formailag ennek a beszédmódnak a lehetőségeit járja körül.
Az Egy nyucska monológja talán a legkevésbé szerves része a kötetnek. Anekdotikus kocsmai jelenetek, az elbeszélő macskáinak története, az Átokföldjének vissza-visszatérő megidézése, a Gondolatok a könyvtárban aggódása és még sok-sok idegen elem nem áll össze egységes nagyverssé. Kissé szónokiasan felületes is, olyasmiket illeszt egymás mellé, amik prozódiailag jól hangzanak, ám célt téveszt, vagy túlságosan földhözragadt a mondandó. A másik vers hőse Petri György (Szóval powa) halála alkalmával-ürügyén tamáskodik a keresztfánál, benyúl a költő-barát nyitott sebeibe, és kérdések, kétségek özönét zúdítja rá. A Nagy zabálás csontsovány hőse nem képezheti már e kései alakjában a mítosz tárgyát.
A kultikus gourmand abból él, hogy nem veszi magához a földi jókat, csak annyit eszik, amennyit gyorsan kihány. A szellemi bulémia olyan betegség, amely megtagadja az e világ intellektuális táplálékait. Bozsik nemzedéke számára megkerülhetetlen ez a költészet, hiszen a kimondhatatlant, a tiltottat jelentette majd két évtizeden keresztül. Kultikus figura lett, kezében az elmaradhatatlan vodkás pohárral, olykor sátáni vigyorral arcán, máskor ironikus ártatlansággal szemében. A versben is idézett Radnóti Sándor nekrológjának címe, az Antigoné félrefordított-félreértelmezett kórusának híres sorai itt pontosabb értelmezésben Petri egész ambivalens lényét bevilágítják: „Az embernél nincs félelmetesebb”. (A régi értelmezés csodálatosabbat mond.) A költő életének utolsó napjaiban sem hagyta el fanyar iróniája. Lázadás volt ez valamiként, ahogy a másik költő-barát, Sziveri János is súlyos betegségében hasonló gondolatokkal küzdött, mint Petri. Csak az utóbbi ki is mondja egyik versében: „Most, hogy így a vége felé vagyok, / nem igazságot, ölni akarok” S ha visszagondolunk a Gourmandiai partraszállás egyik sorára, így lesz kerekké a gondolat, így záródik be az egész kötet hatalmas íve: „Eljött az idő, mikor a vers igazságtalanság.”