Gyakran elhangzik, hogy Tóth Krisztina az egyik legismertebb és legnépszerűbb kortárs magyar költő-író. E kijelentést a legtöbben alighanem örömmel és nyugodt szívvel hagyják jóvá: Tóth Krisztina népszerűsége miatt a kortárs magasirodalom legkényesebb kedvelőinek sincs okuk fanyalgásra. Ismertsége, elismertsége mögött nincs semmiféle fejcsóválásra módot adó kompromisszum, engedmény, a művészi minőség szándékos és kommerciális leszállítása. Tóth Krisztina nagyszerű és szerethető műveket ír, amelyek a jelek szerint egyaránt kielégítik a kortárs irodalommal alkalmilag „kacérkodó” olvasókat és a legszigorúbb hivatásos kritikusokat. Az általánosan kedvező fogadtatásban nem kis része van Tóth Krisztina két prózakötetének, a Vonalkód című novelláskötetnek és a Hazaviszlek, jó? című gyűjteménynek. Tóth Krisztina most, a 2004-ben megjelent Síró ponyva után visszatért a költészethez, és az új, 2009-es, harmincöt verset tartalmazó Magas labda ismét a költőt állítja az olvasó elé. Mindazonáltal úgy vélem, a Magas labda nem fogja gyarapítani Tóth Krisztina olvasóinak számát. S nem azért, mintha gyenge volna a kötet, hanem éppen ellenkezőleg: nagyon jó és erős könyv a Magas labda, de cseppet sem könnyen fogyasztható vagy könnyedén szellemes, sokkal inkább súlyos, nehéz, állandó újraolvasásra késztető, elgondolkodtató és felkavaró alkotás.

Tóth Krisztina verseinek többsége erősen rétegzett. A felszíni (de nem felszínes) jelentésréteg egész könnyen hozzáférhető bárki számára, olyan élethelyzetekből fakad, amilyenekkel különösebb nehézség nélkül azonosulhat az olvasó: elsősorban ezzel – és persze a mindig szellemes, költői, finom megoldásokkal – magyarázható Tóth Krisztina költeményeinek szokatlan népszerűsége. Ugyanakkor a versek rendre mélyebb jelentésrétegek felé irányítják a türelmes és kíváncsi olvasót: gyakran csupán annyival, hogy játékba hozzák egy egyszerű szó további-távolabbi mellékjelentéseit. Bodor Béla a versek rétegzettségéről írva a Síró ponyvában megjelent Hajdu-bluest hozta fel példának, ezt a fanyar humorú dalt, amelynek beszélője a mosógépei ciklikus története alapján idézi fel élettörténetét és az idő múlását.
A vers zárlata hozza létre a rétegzett jelentést: „három Energomat és itt a sír, / és akkor számításom optimista, / addig is működünk – és minden tiszta.” A működés persze elsődlegesen a mosógépre vonatkozik, a tisztaság pedig a mosógép működésének eredménye – de a két szó konnotációi felidézik a gépiességet vagy a „minden rendben, de semmi különös – és ez már csak így marad” hangulatát, illetve az átláthatóságot vagy az illúziómentes józanságot. Az olvasóra van bízva, hogy mennyit hall meg a szavak által megcsendített jelentésekből, és mennyire játszatja egybe őket – mindenesetre megállhat a kifejezések elsődleges, a vers egészéből nyilvánvalóan sugallt értelménél is, és ekkor is jó, szellemes, ötletes, ironikus verset olvashat. Az új kötet egyik fő újdonsága az, hogy az eddig igencsak jellemző „kétfenekűség” – tehát az, hogy a költemények könnyen, magától értetődően fogyaszthatók, ugyanakkor távlatosak, tágasak, finoman többértelműek – erősen háttérbe szorul. A Magas labda költeményei nehezek, első olvasásra szinte soha nem adják meg magukat. Nem engedik meg az olvasónak, hogy a felszíni réteget pásztázza, hanem rögtön a mélybe húzzák. Van egy-két vers, amely aforisztikusan egyszerű és világos, de véleményem szerint ezek a kötet kifejezetten gyenge darabjai (Hasonlatok; Letölthető csengőhangok).

Az első vers, a három részből álló, hetvenkét soros Hangok folyója rögtön nehéz helyzetbe hozza az olvasót. „Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti szó, / hidak alatti örvény, mondat alatti mondat: / mit visz a felduzzadt vizű, mély folyó, / redőzött, bolyongó ágya mit sodorhat?” Korántsem egyértelmű, miről van itt szó. Talán az emlékezetről? Az emberi világmegértés bizonytalan kísérletéről? Vagy a költészet teljesítményéről? Esetleg a vers születéséről? Netán metaleptikus módon magáról a kötetről, a könyv egészéről? Ráadásul az is elképzelhető, hogy ezek a témák összefonódva mind jelen vannak. Sokadik olvasásra is megőrződik a vers sokértelműsége, titokzatossága, ugyanakkor az olvasó nehezen tudja kivonni magát a költői képek áradása alól. A költemény ezen felül folytonosságot teremt Tóth Krisztina korábbi költészetével, jó néhány eddigi témát és poétikai megoldást ötvözve. Például a gyerekkor, az emlékezés, a látványok pontos leírása éppúgy jelen van a versben, mint az álomszerű képszerkesztés, amelyet még Lator László elemzett zseniálisan: a képek között kiszámíthatatlan váltások figyelhetők meg, s a hangulati elemek, a nézőpontok is átmenet nélkül, szinte észrevétlenül váltakoznak (a vers második szakaszának egy hosszabb részlete talán jól szemlélteti ezt: „mi volt anyám, mi volt, amikor nem szerettél, / mit visz a mély folyó, A betűvel anyát, / mi történt éjszaka, mikor vízre tettél, / sír a történet és elmossa önmagát, / egyszercsak eltévedtem, egyforma minden utca, / nem volt sehol a sárga ház, a húsbolt, / és a biciklim is, csak apám meg ne tudja, / egyszer csak este volt, utána háború volt, / kövér gyerekkezek, rovátkolt férfikörmök, / műanyag tálakat mosó asszonykezek, végtelen kerítés, betonra hullt gyümölcsök, / vihar készül, gyere, mennyit kerestelek”). Az eddigi idézetek is valamennyire talán már tanúskodnak arról, hogy a Magas labda a korábbi kötetekhez képest nagyon komor, sötét hangulatú. A súlyos atmoszféra eddig sem volt idegen Tóth Krisztinától, de az új kötetben szembetűnően felerősödött ez a minőség. A régebbi szürrealisztikus szerelmes versek zsongó, szinte bódító szépsége vagy a kamaszkort felidéző, könnyed és megmosolyogtatóan ironikus, a nehézségekre, tragédiákra legfeljebb félszegen utaló versek kedves lazasága alig-alig jelenik meg az új kötetben. Amikor viszont feltűnik, akkor mindig nagyon hatásos módon, köszönhetően annak, hogy a sötét háttér előtt még világosabban ragyog a szerelem szépsége és a kamaszkor kedves önfeledtsége (csak két példa: „Van egy gazdátlan délután, ahol / nyitva a kert, ott vár a hallgatásod. / Nehéz volt megtalálni ezt a sávot, melyet csak képzeletünk birtokol, / hol halottan az idő földszagától / gyűrött ruhák közt fekhetünk.” [A koszorrú baba]; „Ültem a parkban vagy a kutyákkal beszélgettem, / törött nápolyit vettem a boltban, / sovány, ismeretlen testemet nézegettem / a sötét mélyvizű kirakatokban.” [Idegen test] – az utóbbi, dalszerűen dúdolható négy sor különösen bravúros, mivel egy egészen epikus jellegű, szinte novellaszerű vers része).

A Tóth Krisztina korábbi verseire jellemző témák tehát megőrződnek az új kötetben, de jóval sötétebb színbe öltöznek. Így a szerelem, az elválás, a gyermek- és kamaszkor, az anyaság, a látványleírás, az álom, az idő múlása és az idővel való szembenézés továbbra is állandó témák, csakhogy nagyon komoran, meglehetősen vigasztalanul jutnak szóhoz. A kötet leguralkodóbb tapasztalata a hiány: a fiatalság, az állandóság, a tartós boldogság, a remény, az épség leginkább hiányként kerül szóba a költeményekben. A jobb híján gondolati költészetnek nevezhető megszólalásmód nagyon erőteljes a kötetben. Ez a fajta líra nem annyira egyéni tapasztalatokból vagy leírásokból építkezik, hanem a világ illetve az emberi élet valamely általános, de húsbavágó törvényszerűségét költi meg. Ide sorolható például a Program, a Véletlen Művek vagy a Sötétben járó. A legjobb gondolati költemény véleményem szerint azonban a Vaktérkép, amelyet Tarján Tamás Babits Esti kérdésével állított párhuzamba. S valóban, a költemény álom-logika alapján áramló képei azt költik meg, hogy a világ megannyi jelensége mind hiábavalónak, otthontalannak és szenvedéstelinek mutatkozik: „Csuszamló rétegek, hegyláncok arca, / a tudatmélyi Mariana-árok, magma / a lélekben, minek, // minek a megdőlt erdők, vonuló varjak, / tévelygő folyamok, élnek, kihalnak, / jégtáblán pingvinek, // úszik a felhők szakadt DNS-lánca, / a vizek lehunyt szemű vonulása / minek, ha nem talál // medret (…) látod // mind hogy bolyong és nincs egynek se útja”. A költeményt még tragikusabbá teszi a Fiamnak ajánlás és a vers befejezése: az értelmetlen létezés tapasztalata nemcsak az én fájdalmas belátása, hanem szomorú örökség („mindig, mindig az anyák szülik újra / az árvaságot”).

A Vaktérkép esetében az is szembetűnő, hogy Tóth Krisztina mennyire ügyesen és finoman párosítja a vers fő témájával a költői megoldásokat. A vers megszólítottja a fiú, és az ő alakjához kapcsolódik a költemény földrajzórát felidéző címe és képrendszere is. Mintha a földrajzkönyv és az atlasz kínálná fel a lehetőséget az igazán fontos és szomorú „tananyag” átadására. A versforma is szervesen összefügg a témával: a háromsoros, rövid strófák mintegy színre viszik a világ jelenségeinek hiábavaló áramlását. Bámulatos, ahogy Tóth Krisztina újra és újra rátalál a legkülönbözőbb, de mindig legkifejezőbbnek tűnő verspoétikákra. Olvasható a kötetben szürrealista dal (Repülő; Vers, amelyben az új esztendőt köszönti), epikus jellegű vers (Idegen test), elliptikus, sejtelmes költemény (Játék, öröm), nyelvi reflexióra, nyelvi játékra épülő mű (Futrinka utca, a Porhó című vers „folytatása”). A forma és a tartalom egysége szépen valósul meg a Delta című költeményben, amely egyúttal a kötetre jellemző erőteljes intertextualitást is példázza (ebben az esetben Kosztolányival lép párbeszédbe a vers). Az egymásba oltódó képszerkesztés helyett itt minden tiszta, körülhatárolt, egyértelmű – s éppen ez a poétika illik a költemény alaptémájához, amely nem más, mint a test híradása az idő múlásáról. A testre nagyon is egyértelmű mintát rajzol az idő: e minta kifürkészése pedig világos, figyelmes tekintetet igényel: „Ha negyvenéves elmúltál, a tested / egyszer csak elkezd magáról beszélni, / és minden rejtett minta, mit az évek / az emlékezetedre tetováltak, / átüt a bőrön. Mint mikor a függöny / rajzát a fény a padlóra vetíti.” Jellemző ugyanakkor Tóth Krisztina verseinek öszszetettségére, ahogy a test tűnődő megfigyelése egészen természetesen, kicsit sem erőltetett módon összeszövődik az emlékezéssel és az anyasággal („Fekszel nyitott szemekkel, / és eszedbe jut egy semmiség. Hogy álltál / a gyerekkel egy múzeumi tárló / előtt, és néztétek, az ellapított homokra / hogyan csöpög a lassú víz egy csőből.”). A felidézett emlék a maga banalitásával együtt jelképessé válik, és bevonja a versbe a célba jutás, a megérkezés képzetét – pontosabban persze annak hiányát: „Látod, mondtad, szétbomlik sok kis ágra. / És azt kérdezte: jó, de hol a tenger?” A költemény befejezése ily módon nemcsak a már említett Vaktérkép című verssel folytat dialógust, hanem a költemény első felével és címével is: az ágakra bomló víz felidézi a folyó deltáját és a test mintáját (itt alighanem az erekre gondolhatunk). Ami egészen nagyszerű, az az, hogy a test története, az idő múlása, az emlékezés, az anyaság, a hétköznapiság, a cél firtatása, a válaszok örökül hagyásának fenyegető hiánya úgy szövődik össze a versben, hogy az egyes vonatkozások nem didaktikusan, szájbarágósan követik egymást, hanem sajátos mivoltukat megőrizve állnak össze egységes élettapasztalattá.

Mint említettem, a Magas labda számos versformával és poétikával kísérletezik, így nem is csoda, hogy a kötet nem tartalmaz ciklusokat. Jó szerkesztői döntésnek tartom a ciklusok mellőzését. Tóth Krisztinára eddig is jellemző volt, hogy bár írt akár tematikailag, akár poétikailag rokonítható verseket, amelyek külön ciklusba rendezhetők voltak, ezek a ciklusok soha nem voltak túl szilárdak. Úgy vélem, Bodor Béla nagyon pontosan látta, hogy Tóth Krisztina egyes verseket ír, és nem nagyobb szerkezetekben gondolkodik. Ugyanakkor a Magas labdában sem teljesen véletlenszerűen kerülnek egymás mellé a költemények. Jellemző megoldás, hogy két olyan vers követi egymást, amely szorosan összekapcsolódik, például A szép kötélverőné és a Sziréna (mindkettőben szerepet játszik az álom és az anya alakja), a Három ajtó és a Július (az ajtó motívuma köti össze őket), vagy a Vogymuk és A világ minden országa. Az utóbbi két verset a kötet kiemelkedően jó darabjainak tartom, több okból is. Egyrészt tele vannak ügyes megoldásokkal, finom apróságokkal. Másrészt a Magas labda komorságához és sötét tónusához kapcsolódó témát költenek meg: ez az emberi szenvedés és nyomorúság, amely eddig is szóhoz jutott Tóth Krisztina lírájában, de talán nem annyira erősen és vigasztalanul, mint most. A szenvedés az új kötetben szinte úgy tűnik fel, mint a conditio humana. A nyomorúság az, ami összekapcsolja az embereket. Ezt fogalmazza meg a remek Kelet-európai triptichon is, a maga éles és szomorú megfigyeléseivel afféle regionális keretben, a Kutya pedig az állatokra is kiterjeszti a szenvedés és a pusztulásnak kitettség borzalmát, azt is sugallva, hogy a sérülékenység és a lemondás közös tapasztalata az állatnak és az összetartozásra vágyó, de arra végeredményben képtelen embernek. Harmadrészt a két vers nagyszerűen tanúsítja Tóth Krisztina kiapadhatatlannak tűnő költői fantáziáját és tehetségét. Eddig is megfigyelhette az olvasó, hogy Tóth Krisztina mindegyre új poétikai megoldásokat talál. Az új kötet egyik figyelemre méltó eljárását úgy lehetne összefoglalni, hogy a költemény bevezet több motívumot, egyenként kibontja, majd összekapcsolja őket – s ily módon egy élethelyzet, egy fontos belátás, egy lényegi tapasztalat is kibomlik a versben. Mindkét költemény a Halotti beszéd szavait vagy sorait építi magába (ismét az intertextualitás!). A Vogymuk már címében is felidézi a nyelvemléket, és az isa, a por és a hamu motívumait bontja ki és szövi öszsze, valamint átveszi a „feleim” megszólítást is. A költeményt rövidsége folytán teljes egészében idézem: „A hókotró fénye ébreszt, / ahogy forog a függönyön. / Előlép félálmodból a tegnapi / aluljáróban látott, seb-szájú látomás: / bicegve közelít, hiába adsz / most gondolatban többet, és jön feléd / a másik is, aki a parkban / feküdt a paplanon / tornacipőben, őszen. / Feleim, tegnap óta / egy ISA rendszámú autó áll / a ház előtt, ahol a hó porában / hajlongó szomszéd a lépcsőt / hamuval szórja.” A költemény erőteljesen többértelmű: olvashatjuk például úgy, hogy az ember hiába próbál megfeledkezni mások szenvedéséről, berendezkedve a kényelmes hétköznapokban, a mindenkit sújtó nyomorúság és elkerülhetetlen halál tudata feltör benne. De olvashatjuk ironikusan is, miszerint a szenvedés bár tagadhatatlanul jelen van a világban, az ember a véletlennek köszönhetően találkozik vele, de legfeljebb annyit tehet, hogy tudomásul veszi a végességet, és továbbra is, bár talán valamivel nyugtalanabbul, intézi ügyes-bajos dolgait.

A világ minden országa jóval hosszabb költemény, és hosszas elemzést érdemelne.
A vers alapszituációja, hogy a költői énnek igazolnia kell a hamvasztás előtt álló nagyanyja állampolgárságát a krematóriumban. Az igazolásul szolgáló útlevél véletlenül megpillantott bejegyzése adja a vers címét és egyik fő motívumát. A világ minden országa a szó szerinti, közigazgatási értelméből egyre inkább jelképessé válik, és a mindenkire váró halál illetve az otthontalan – akár élő, akár holt – test jelentésével gazdagodik. Alapos és rendkívül részletgazdag előkészítés vezeti fel a költemény csúcspontját, a beszélő távozását és elmélkedését: „Nyár turbinája, száraz esőt hadart az égbolt, / hunyorogtam, odakint meleg szél volt, / karcos felhőt kavart, vitte, besodorta középre, / nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve, / nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort, / hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt, / hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi, / hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni, / hogy a világ minden országa egyetlen test maga, / hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza, (…)”. Bámulatos, hogy néhány sorban hogyan szövődik össze a környezetleírás, az emlékezés, a gyász, a végleges testi halál lesújtó képzete, az öneszmélés, a szerelem, az egyetemes emberi állapot megsejtése és az egyén megszüntethetetlen önmagába záródása és hontalansága. Kivételesnek tartom, hogy valaki ilyen roppant komoly kérdéseket és felismeréseket ennyire érzékenyen, okosan, megérintetten, mindenféle manír, erőltetettség és pöffeszkedés nélkül, biztos ízléssel és arányérzékkel képes megkölteni. És akkor még szó sem volt a kiegyensúlyozott, és éppen ezért váratlan felindulást, majd lecsengést lehetővé tevő versformáról, a Halotti beszéd két sorának versbe illesztéséről és a költemény ironikus, rezignált, egyszerre fájdalmas és illúziótlan befejezéséről. Aki Tóth Krisztina verseit olvassa, az a költészet nagy-nagy gazdagságával és erejével találkozik. Végső soron a költészet helyettesíthetetlenségével. Ennél többet aligha várhatunk egy verseskötettől.