A kolozsvári és a szegedi egyetem kutatási együttműködésének keretében kiadott A magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai című sorozat hetedik köteteként jelentek meg Halasy-Nagy József kiadatlan munkái: az Az erkölcsi élet és a Te meg Én – A szerelem lélektana című könyvterjedelmű tanulmányai, a korábban csak nehezen elérhető Studia Historiae Literarum et Artium című folyóirat második kötetében már szereplő önéletrajzi írás, a Summa vitae és az ugyanitt napvilágott látott Halasy-Nagy életmű-bibliográfia. Ez utóbbi munkát Deák Tamás, Klukovitsné Paróczai Katalin, Ráczné Mojzes Katalin és Szabó Éva állították össze.

Maga a sorozat is figyelemreméltó kezdeményezés, mely a maga hét kötetével eddig a legeredmé-nyesebb fóruma a magyar filozófia történetét feltárni kívánó, csapat-munkát előfeltételező törekvéseknek. Az eddigi hat kötethez képest mintha a szerkesztők, Laczkó Sándor és Tonk Márton új irányba is léptek volna; immáron egy olyan filozófus- és tanáregyéniség életművét hozták közelebb az olvasóhoz, aki egyáltalán nem kapcsolódik a kolozsvári iskolához. A sorozat korábbi darabjai Somló Bódog (szerkesztette Szegő Katalin), Tavaszy Sándor (szerkesztette Tonk Márton) és Bartók György (szerkesztette Szélyes Éva, Tonk Márton) műveinek válogatását, illetve Ungvári Zrínyi Imre kiváló Böhm-monográfiáját, Tonk Márton Tavaszy Sándor-dolgozatát és egy Böhm-konferencia anyagát tartalmazzák. A személyi kutatási adottságok mellett feltehetően Halasy-Nagy szegedi kötődése is szerepet játszhatott a választásban. Csak remélni tudjuk, hogy e tematikai bővülés tovább folytatódik; számos magyar filozófus megérdemelné, hogy kéziratos művei vagy korábban megjelent munkái hasonlóan igénye-sen szerkesztett formában lássanak napvilágot. A Magyar Tudományos Akadémia és a helyi akadémiai bizottság szervezésében 2001-ben Szegeden „Scientia potestas" címmel eredményes konferenciát tartottak Halasy-Nagyról, aki 1940-től 1948-as kényszernyugdíjazásáig a szegedi Magyar Királyi Horthy Miklós Tudományegyetem filozófiai tanszékén dolgozott, az 1941/1942-es tanévben dékán, 1942 és 1944 között pedig az egyetem felsőházi parlamenti képviselője volt.

Nagy József (később használt írói neve Halasy-Nagy) 1885-ben született, s a két világháború között tekintélyes rangot vívott ki magának a magyar filozófiai életben. Nagyon lentről, iskoláit egy uradalmi bognár fiaként kezdve tört fel, s egész életpályáját meghatározta a harc a kiegyensúlyozott polgári lét elnyeréséért a maga s családja számára. Mint önéletrajzában írja, már húszéves kora óta tanári tevékenységgel kellett megkeresnie kenyerét, s emiatt nem volt része olyan nyugodt, a hivatásra kellőképp előkészítő egyetemi években, mint szerencsésebb pályatársainak. E hátrányt szorgalommal és aktív publikációs tevékenységgel igyekezett leküzdeni. Már fiatal korától kezdve jórészt filozófiatörténettel foglalkozott. Halasy-Nagy visszaemlékezésében pályakezdése szempontjából meghatározó jelentőséget tulajdonít Pauler Ákosnak, s e mondat ambícióira is éles fényt vet: „Doktori értekezésemről Pauler Ákos ismeretlenül igen meleg hangon írt az Egyetemes Philologiai Közlönyben, s így lassan-lassan bátorságot és kedvet kaptam a munkára, de a magyar irodalomtörténetet most is elhagyva mindinkább a filozófia felé fordultam érdeklődésemmel, s titkos vágyam az lett, hogy egykor a filozófiatörténet terén alkossak valami érdemlegeset, hogy majd annak idején jogosan törekedhessem Alexander Bernát utódaként a filozófiai kathedrára."

Halasy-Nagy József írói habitusa is Alexanderre emlékeztet. Hozzá hasonlóan jó tollú, széles látókörű és termékeny író volt, szorgalmas munkás, remek portréfestő, igazi tanáregyéniség. Érdeklődésének középpontjában az ember állt, s mindig gyanakvással tekintett a rendszer-alkotásra. E beállítódásnak természetesen nemcsak előnyei, de hátrányai is vannak: a bonyolultabb analitikus oldal háttérbe szorulása, a technikai-logikai eszköztár ösztövér jellege, az elemzések megrekedése egy népszerűbb, könnyen befogadható szinten s a tudomány hazai igények szülte közvetítésének elsődlegessége az új tudományos vagy filozófiai eredmények alkotásával szemben. Halasy-Nagy írásai hasonlóképp az élőbeszéd meghatározó jellegét mutatják, mint Alexanderéi. Mindketten Taine nagy tisztelői, lelkük mélyén a pszichologizáló, impresszionista zsánerfestészet hívei, akik óvakodnak a szélsőségesnek számító filozófiai megközelítésektől, és általában véve is az arany középút követői. Alexander fő filozófiai témája a művészet, Halasy-Nagyé inkább a filozófiatörténet nagy alakjai és az etika, az antropológia, valamint a görög filozófia. Alexander igen erős, kifejezetten filozófiai, ezen belül a kanti filozófiában való képzettségre, továbbá alapos természettudományos műveltségre tett szert külföldi tanulmányai során, míg Halasy-Nagy korlátozottabb lehetőségek mellett klasszika-filológiát, magyar- és világirodalmat, valamint modern nyelveket tanulmányozott, s inkább a kultúrtörténet, az etika és a humán jellegű filozófiai antropológia állt hozzá közel, mint a pályakezdése éveiben meghatározó elvontabb, matematikai-természettudományos motívumokban gazdag neokantianizmus, fenomenológia és tárgyelmélet. A később kiteljese-dett pálya e főbb jellegzetességei már a korai írásokban jelentkeznek. Pályakezdőként a görög atomistákról ír 1907-ben, majd Taine-nel foglalkozik, Pascal Gondolatok című művét fordítja Alexander Bernát sorozatában, a Filozófiai Írók Tárában 1912-ben, s rengeteg recenziót ír a filozófia és az irodalom területéről.

Halasy-Nagy József a világháború utáni években jelentős intézményes pozíciókra tett szert a magyar filozófiai életben, s az 1920-as évekre a harmadik számú tekintéllyé vált a hivatalos rangsorban. Ebben sokat segített neki Pauler Ákos. Az eltérő személyiségjegyek ellenére kollegiális kapcsolat alakult ki a két tudós között. Pauler segíti Halasy-Nagy habilitációját, sőt annak évében, 1916-ban, midőn Pauler Kolozsvárról Budapestre került, támogatta Halasy-Nagy pályázatát volt tanszékére. A sikertelen kísérlet után 1921-ben a Pozsonyról távozó Pauler-tanítvány Kornis Gyula helyére szintén Pauler támogatása révén jutott be Halasy-Nagy. Mint a pozsonyi egyetem kötelékébe tartozó professzor költözött Pécsre, ahol első rektorként kezdte meg munkáját 1923 őszén. A Summa vitae szemléletes és csöppet sem idealizáló képet fest a háború és forradalmak utáni magyar felsőoktatás helyzetéről s Pécs város polgárainak az egyetemhez való viszonyáról.

Halasy-Nagy József intellektuális karaktervonásaiból szinte következik, hogy a főműnek számító Ember és világ is inkább tanulmányok laza együttese, semmint szisztematikus munka. Első fejezetében a szerző teljességgel szubjektív filozófiaértelmezést nyújt, olyat, ami nem nagyon áll összhangban más művei, elsősorban a tankönyvszerű Történeti bevezetés a filozófiába vagy Az ethika alapvonalai vonalvezetésével. Itt a filozófia teljességgel szemben áll a tudományokkal, hangsúlyozottan az én szubjektív optikáján keresztül keresi az én szerepét a tárgyi világban is. Odáig megy, hogy Nietzsche álláspontjával azonosul: „A filozófia hajlandó elfogadni Nietzsche állítását: »rendszeres, tehát nem igaz« – a tudomány egyetlen oly tételt sem fogad el, amely nem illeszthető be a maga rendszerébe." Kiindulópontja Alexander Bernátra, de főleg Böhm Károlyra emlékeztetően szubjektív ismeretfilozófiai, ám különösebb érvek nélkül vallja azt az álláspontot, hogy „ha alany és tárgy, én és világ egymáshoz való viszonyát keresem, nem térhetek ki annak elismerése elől, hogy nem a mű, hanem az alkotó a nyomósabb tényező, melynek léte a mű létét is meghatározza. A világ is ilyen mű: valósága a gondolat valósága; a róla szóló tudás forrása a világot gondoló tevékenység." Az argumentáció hiánya arra utalhat, hogy ez a meggyőződés inkább egyfajta érzés, mint teoretikus álláspont. Ez megmagyarázza azt is, hogy ekkor s élete alkonyán is a perszonalista jellegű, azaz az életfilozófiai igényeket bölcseleti antropológiával társító álláspontot érzi sajátjának.

Ez az antropológia határozottan idealista alapállást jelent. Halasy-Nagy nem győzi bírálni a materializmust és a naturalizmust, gyakran szól ennek káros társadalmi következményeiről is. A világnézeti és kultúrbölcseleti vonatkozások előtérbe állítása azt mutatja, hogy a nemzeti-konzervatív ideologikum erős hatása az ő esetében is jól kitapintható. A modern kor válságát a demokratikus rendszer kifulladásával hozta összefüggésbe, mely – szerinte – a nivellálódást, a materializmust, az eltömegesedést és a szellem halálát okozza. A korabeli filozófiaprofesszorokhoz hasonlóan egy konzervatív hagyományokat figyelembe vevő, tudásalapon rétegzett, a kollektív, mindenekelőtt nemze-ti és egyéni szempontokat egyszerre szem előtt tartó új rend híve volt. Minthogy saját bölcselete a konkrét egyénből kíván kiindulni, az egyén közösségbe ágyazottságát, továbbá a filozófia világnézeti funkciójának fontosságát emelte ki. Alexander Bernát háborús publicisztikájához hasonlóan a bölcseleti tevékenység dinamikus vonását állítja előtérbe, s a harcos világnézeti idealizmus mellett tör lándzsát. „Filozófiánk jövő feladatai" címmel tartott előadásában a Magyar Filozófiai Társaság ülésén így fogalmazott: „A filozófiai öneszmélkedésben e világnézetek válnak világosakká, s ezért a filozófia története harc, világnézetek harca, amelyek közül mindegyik a maga számára követeli a kizárólagosságot, és a maga képére akarja formálni az emberalkotta világot: a kultúrát." Véleménye szerint e világnézetek néhány alapvető kategóriára redukálhatók, melyek közül a naturalizmus–idealizmus oppozíció a leglényegesebb. A kvantitatív naturalizmus individualista formá-ját a modern demokráciával és a bolsevizmussal kapcsolja össze, míg az idealista kvalitatív individualizmust nemzeti tradicionalista felfogásként azonosítja. A filozófiai tevékenység közösségi aspektusát, azaz a világnézet formálását állítja előtérbe „a néhány privát ügynek tűnő gondolathüvelyezéssel szemben". Ez a némileg bezárkózó és a népszerűsítő filozófiai tevékenységre korlátozódó törekvés szakmai szempontból természetesen fölöttébb problematikus. Halasy-Nagy esetében érzékelhető a leginkább a világnézeti-politikai szempontok előtérbe kerülésé-nek a bölcseleti szemléletre gyakorolt beszűkítő hatása.

Halasy-Nagy a világnézeti harc terepét a modernitás terrénuma felől közelíti meg. A modernitást Pauler Ákoshoz és Kornis Gyulához hasonlóan a reformáció és a felvilágosodás szellemi irányzataival hozza kapcsolatba, de nézetei kiformálásához természetesen fölhasználta a külföldi szaktekintélyek munkáit is, Max Weberét, Max Schelerét, Durkheimét, Sprangerét és Sombartét. A modern kort válságkorszaknak tartotta, ahol a személyes viszonyok helyett a tömegember igényei a mérvadóak, ahol az egyén már nem szerves része a világnak, s ahol az ember már nem érzi a világ ésszerűségét. A modern korszakot a naturalizmus jellemzi, mely fokozatosan háttérbe szorítja az idealizmust. Az idealizmus és materializmus oppozícióján kívül szerinte egyén és közösség, racionalizmus és antiintellektualizmus ellentétei várnak áthidalásra. Halasy-Nagy történeti, szellemtörténeti kiinduló pozíciójában mindig érezhető az antik minták egyfajta hatása. Részben ennek is betudható az, hogy a modernizmusban testet öltő szélsőségek formáit egyaránt elutasítja. Sem az individualizmus, sem a kollektivizmus nem járható út szerinte. Ahogyan saját antropológiájában a biológiai szint és a szellemi szféra között ott a lélek mint közvetítő, úgy a politikai rendszerek vizsgálata során is a középutas megoldást pártolja.

Bár 1945 után – a legtöbb magyar filozófiatanárhoz hasonlóan – Halasy-Nagy politikai szerepvállalásában sem találtak olyan mozzanatot, ami „szélsőjobbos" minősítést érdemelt volna, néhány éven belül gyakorlatilag lehetetlenné vált számára az oktatás és a publikálás.

E tény különösen fájdalmasan érintette őt azért, mert egyfelől életeleme volt a tanítás, másrészt – ahogy az a bibliográfiából is látható – nem tudott meglenni írói tevékenység nélkül. A publikálás reménye nélkül is megszülettek az új művek, Az erkölcsi élet és a Te meg Én. Mindkét írásban tudása legjavát nyújtja a szerző. Azt hiszem, ez érvényes mind a művek tartalmára, mind stílusára. Ami az utóbbit illeti, Halasy-Nagy eredendően olvasmányos stílusa Az erkölcsi élet lapjain kiérlelten nemes, retorikai túlzásoktól mentes dikciójú szövegeket produkált, míg a Te meg Én című munkában a költészet határát súrolja. Tartalmi értelemben Az erkölcsi élet a hagyományosnak tekinthető – jórészt a Pauler Ákos által már a XX. század első éveiben kialakított – érvelési és szerkesztési elvek nyomán halad, és így mutatja ki az ideális értékeken alapuló és az altruista kötelességteljesítés terhét magára vállaló életforma felsőbbrendűségét. A Te meg Én szerelemfilozófiai esszéje nyilvánvalóan egy Halasy-Nagy szívéhez közel álló, régóta kibontásra tervezett téma kidolgozása, s egyben a szerző perszonalizmusának alapjait érintő kérdések megválaszolására lehetőséget nyújtó munka. Ezen a téren – úgy tűnik – Halasy-Nagy leginkább önmagából merít, s nem korábban már kikristályosodott gondolati szerkezeteket követ.

Lehet vitatni Halasy-Nagy József filozófiai álláspontjának következetességét, gondolati mélységét és a műveiben föllelhető argumentáció minőségét. Ha azonban a szerzőt saját fő céljainak és törekvéseinek nézőpontja felől közelítjük meg, a filozófusszakma egy szorgalmas, erkölcsi tartással rendelkező s mások számára kézzelfogható intellektuális hasznot nyújtó munkásának alakja rajzolódik ki előttünk. Az erkölcsi élet és a Te meg Én kéziratok jelen kötetben történő kiadása ennek a fáradhatatlan aktivitásnak legérettebb gyümölcseit teszi elérhetővé számunkra.

(A magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai VII, Pro Philosophia, Kolozsvár-Szeged, 2002, 430 oldal, 2000 Ft)