Leolvasztottam a frizsiderem, és ha már idáig jutottam, ki is húztam a csatlakozót az aljzatból. Másfél hónapja egy pohárka domestosos víz van benne, nem nyitom ki hetek óta. Mit fogok kezdeni a térrel? Kompakt fénycsővel egész jó csíráztató lehetne. Majd kiderül. Várom a tavaszt, jöjjön az ihlet. Nem fontos. A lassan 20 éves Lehel áramtalanítása egy folyamat, pontosabban (?) kísérlet része. A lassan olvadó jég halmazállapot-változása, a pállott víz csöpögése is mozgás. A korai görögben a mai mozgás-fogalmunknál tágabb jelentéstartománya volt a kinézisnek, még a gyümölcs érését is jelentette, vagy a fa növekedését. De a frizsider most halott, a hűvös pára, a földi körülmények között szokatlanul oxidatív légkör tölti be a sötétet.

Egy folyamatnak sok része van, egy kísérlet valójában mindig a megismerés fejlődési stációja. Elmondható sztoriként. Úgy hírlik, Yves Klein egyik kiállításán az osztogatott koktéloktól napokig kéket pisiltek a látogatók. Ja, és a kiállításon csak kékre festett tér volt.1 A művészetnek ne legyenek korlátai. Neal White néhány éve megismételte az 1958-as beitatást, de önként jelentkezőkkel, a múlt bizarr művészetét kortárs didaktikává alakítva (és modern művészetként eladva).2 Én meg mindezzel egy önkísérletekről szóló konferencián találkoztam néhány éve. Abszurd élmény volt, de csak két napig, mert kis adaggal próbálkoztunk.

Már attól jó napja van az embernek, hogy reggel kéket pisil – mint a betétreklámokban, mondaná barátném. Főleg ha tudja, hogy majd elmúlik. Mert az a fontos, hogy figyeljenek az emberek és jól érezzék magukat. A konferencia környékén, Berlinben, egy tóparti ház tetőterében a születésnapomon sok jó ember volt együtt. Akkoriban naponta úsztam, mostanában inkább fulladozok: leginkább attól, ahogyan (nem) veszek részt a saját életemben. „Elképesztő, hogy mennyi felesleges emberkínzáson, viselkedési kacaton, maníron, hány és hány présgépen, kényszer- és pótcselekvésen kell keresztülverekednünk egy nap, míg végre megengedünk magunknak egy kis meghittséget. Ami nélkül viszont az egész nagy létbaromságnak semmi, de semmi értelme nincs.”3 A hűtő likvidálása kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy mozogjak. Hogy lebukjon a rutin (ami az első napokban céltalanul nyitogatta az ajtót), hogy újra és újra emlékeztessem magam a testem révén: nem figyelsz!

A félkomfortos szuterénem leghidegebb része, a márgás, hideg kőbe ásott északi konyhafal lett a hűtőm. A bal alsó sarokban a sörök. Lent, középen 10-12 fok, itt a borhőmérő, és itt vermelek zöldségeket. Vörösborok két szinttel feljebb, 15-6 fok. A hasmagasságban kezdődő ablak sem meleg, itt tej, sajtok, felvágottak. Túlfelén a betonjárda osztja ketté a külvilágot Földre és Égre. Az önsegítő könyvek szerint a tél belső értékeink megtalálásának időszaka. Én az új teret laktam be.

A kísérlet a megfigyelésből nőtt ki, az experimentum és experientia ’szó szerint’ a 17. században kap elkülönült jelentést. A romantikusok szerintem még értették, hogy a kettő kapcsolódik. Mi már mintha elfejtettük volna. A 19 éves, teológiát tanuló Tieck barátaival tíz órán át olvasta Karl Gross Der Geniusát (nem irigylem), a cél az érzékek stimulálása, megbolondítása volt, a megszokott tudattartalmak elvesztése a fenséges lelkesedésben. Persze a haverok elaludtak, Tieck meg hajnalban lelkesen kiült az ablakba, várta a megváltást, és pár perc után úgy bepánikolt, hogy minden szőrszála égnek állt.4 A hidegre adott egyik fiziológiai reakció is ez. És hasonló az is, ahogy felébred az érzékelés a figyelem hatására. Mint a kék pisitől. Nem is az a fontos, hogy művészet-e vagy sem; – nem az a fontos.
A hűtő mellett a gázfűtést is kikapcsoltam. Egy konvektor van a lakásban, sokak szerint úgysem elég. Nem voltak spártaiak a körülmények, amíg nem jutott eszembe, hogy akkor végre nyitva maradhat az ablak is, és ha má’ akkor, nyomjuk hálózsákban, matracon az ágy mellett. A hidegben az ébredés olyan, mintha másnapos lenne az ember: kicsit beteg, de ettől mégis mintha erősödne. A lakásom új neve: Die Hütte. Régi szép túrákat idéz.

Barátaimmal nem találtunk szállást a Magas-Tátrában. A tél már a nyakunkon, a kocsikban ketten maradtak éjszakára, ők a munkanapokat pihenték ki, mi meg elindultunk éjfélkor a Hunfalvy-hágó menedékháza felé. Napfelkelte a csúcson, utána reggeli. Másnap délben az ónos esőben valaki elkezdett sírni, vacogni, hisztizni. Összeomlás, mire barátom felvonta a szemöldökét: fázol? Majd hozzátette nyugodtan: mozogj. Az ágyán két réteg padlószőnyeg van matrac helyett. Csökken a szenvedés, ha az ember elkezd mozogni. Láss csodát, hogy láss ezer csodát. Az első izomrándulás már megoldás.

Hosszabb utamból hazatérve észrevettem, hogy a konyhafal alsó felében, csípőtől lefelé a lecsapódó párák vékony, krémes, fekete szutykot hívtak létre: egy közepesen mérgező penészgombafaj néhány milliárd sejtjét. Nekiestem felszámolni a telepet. Ha a túlélésemért küzdök, nem érzem az űrt. Az ember megtanulja értékelni a meleg összes megnyilvánulását. Ám elég egy óra a metróban, egy túlfűtött panelban; veszélyes: ellazít, hirtelen könnyűnek érzem az életem. És ha túl sokat időzök, akkor kilépve a szabadba a valóság tüdőt fájdítóan és vacogtatóan tudatja, hogy nem olyan, amilyennek kényelmem környezete hiteti el velem, amilyennek elhitetem magammal. „És mivel töltenénk ki azt a bennünk lakozó, minket elementáris erővel zabáló űrt, melyet a lét értelmetlensége hív életre, gerjeszt és tart fenn, és ami kizárólag csak érzelmekkel engedi megtölteni magát, hogy lenyugodhasson”5. Ha fázik az ember, jobb híján mozog. Hideg van, a tél kegyetlen, ha lemegyek állatba, érzem, ez a valóságos környezetem, nem a túlfűtött lakások és érzelmek. Ahol egy kis napsütés öröm, ahol várom a melegfrontot, hogy oldódjanak elgémberedett ízületeim. Nemcsak az érzelem tudja betölteni az űrt, az érzet is. Csak elvárásaid miatt lettél boldogtalan6.

De ki nem érzi néha úgy, hogy „Én má’ nem muzsikálok, csak egy jelet adok a gépnek: ő mutassa meg helyettem, ahogyan mozdul bennem a lélek. Kicsit félek, de arra gondolok, vajon mit várok a sorstól… ha hányok az édestől, és izzadok a sóstól.” Az édes ízt a gyomorral társítják, a sósat a vesével. A gyomor és lép a nyárutó, a zaklatottság, a Szaturnusz. A vese és a húgyhólyag a tél, a hideg, a félelem, a Merkúr. A föld a közép, a vese az észak. A gyomor az éneklés és aggódás. A vese a nyögés és félelem.

Gyomor és Vese. Savlekötő és derékfájás, mély-erős fájdalom és szúró-csípő viszketés. Hányás és vizelet. „A legtöbb ember csak háromféle módon tudja szabályozni a testében levő hőmennyiséget: izzadással, vizeléssel és nemi közösüléssel. Ez a három dolog helyesen végezve valóban tekinthető a testhőmérséklet megfelelő szabályozásának. Ha azonban nem helyesen végzik őket, s főleg ha túlzásba viszik, csak legyengítik az embert. (…) Vannak például, akik szeretkezés után könnyebben megfáznak, mivel a nemi élet felborítja testük egyensúlyát.”7

Gyomor és vese. Sárga és fekete. Emberek egy csoportjának alkati torzulása. Gyomorszűkület, szédelgés.8 Sok rossz van a világban, sokan nem érzik jól magukat a világban. Nem is igen tudjuk, mi a fenétől van ennyi nagy pusztítás. Úgy állunk, mint a nagy Lebowski, szótlanul és nem kicsit értetlenül.

„Donny: Are these the Nazis, Walter?

Walter Sobchak: No, Donny, these men are nihilists.“

Ilyenkor hallom Walter megnyugtatóan neurotikus hangját:

„…There’s nothing to be afraid of.”

– A kályha mindenkihez meleg – mondta idősebb barátom. Hőhíd. Pára. A gyomor színe sárga. A veséé fekete. Vagy mélykék. A régi színterminusok nagyon zűrösek, Homérosznál a halott Hektór haja cián, Pindarosznál egy helyen a vér zöld (mint a klorofill). A kínai, gondolom, hasonló, ha nem cifrább. Nem fontos. Ha választanom lehet, előbb szeretném érteni a hideget és a meleget, és csak utána foglalkoznék színekkel vagy poszt-impresszionizmussal. Ami fontos: a mozgás. Az úszás és a fulladás ikertestvérek.

----------