A verset úgy ismertem, hogy nem ismertem. Pontosabban nem én fedeztem fel, hanem egy barátom hívta fel rá a figyelmemet néhány éve, és azóta sokszor, sok helyzetben eszembe jutott, mint ahogy az a természetes remekművek esetében gyakran előfordul.

Megfigyeléseim szerint ez olyankor történik meg, amikor hirtelen fordulat áll be az ember életében. Amikor megtorpan, és akarva-akaratlanul elgondolkozik az élet alapvető dilemmáin. Amióta ismerem ezt a verset, legalább három olyan helyzetre emlékszem, amikor a legváratlanabb szituációkban, a nyers történések utáni kavarodás lecsillapodtával eszembe jutott a Nihil. Pontosabban Karinthy. Még pontosabban az a helyzet, amiből ez a vers vélhetően megszületett.

Amennyire emlékszem, mindhárom esetben nagyjából ugyanarra a dologra gondoltam a vers kapcsán: az élet magátólértetődőségére és ezzel párhuzamosan az élet bonyolultságának ironikus tudomásulvételére. Arra a kettősségre, ami engem még akkor is elképeszt, ha ezredszerre tapasztalom.

Karinthy keserűsége és az a furcsa kackiás szomorúság, amit én megértek ebből a versből, valahogy mindig jókedvre derít. Jókedv? Talán nem is ez a legjobb szó. Inkább felszabadultság. Amikor az ember kikapaszkodik a kavargó gondolatok és érzelmek (!!) sűrűjéből, és még mindig tud valamit mondani és csinálni.

Karinthy például verset írni és megdögölni akarni és kiölteni a nyelvét. Van ebben valami cáfolhatatlan energia. Apám gyakran emlegette, hogy „Ne csinálj nagy dolgot az életből, mert az sem csinál belőled“. És amikor ezt mondta, szinte mindig legyintett egyet. Amíg gyerek voltam, nem értettem, csak később kezdtem el kapisgálni, mit is akart mondani. És még akkor sem értettem igazán. Teljesen csak akkor fogtam fel, amikor felnőttem. Azaz akkor nőttem fel, amikor igazán megértettem ezt a banálisnak tűnő mondást.

A Nihilben is van valami nagyon komoly és érett. Az a fajta magabiztosság, amit, azt hiszem, csak az élet élésétől nyerhet el az ember, és semmi mástól. Az életet nem egyszerű élni. Sőt, meglehetősen egyszerű nem élni. Lehet úgy csinálni, mintha történne, lehet róla írni, lehet belőle faragni bármit, de megélni mégis a legnagyobb feladat és a legnagyobb dolog.

Különösen szeretem ennek a versnek az érzelmességét. És főként azt, ahogy Karinthy bánik saját érzelmességével. Komolyan tanulságos, a szó legszorosabb értelmében, ahogy átengedi magát a tehetetlenségnek, és ahogy közben nem enged az önsajnálatnak. Vagy csak kevéssé enged. És ahogy ezt teszi, nagyon rokonszenves marad. Mint ember. Nem mint költő és író és intellektus, hanem egy lény, aki éppen átadja magát az életnek.

És azt hiszem, itt értünk a vers lényegéhez. Ahhoz a dühhöz, ami kihallatszik a versből mindennel szemben, amit az igyekezet, a forma és a szándék vezérel. Az akaratoskodás, amit sokszor összetévesztünk a művészettel, bizony időnként megfekszi az ember gyomrát. Száz évvel ezelőtt ugyanúgy, mint tegnapelőtt. És van abban valami máig inspiráló, ahogy ezt Karinthy teszi. Végtére is szemérmesen, de mégis iszonyú nyíltsággal, esetlenül, de egyáltalán nem hiteltelenül intézi el visszamenőleg és előre az összes igyekvő művészeti szörnyeteget. Nem klasszikus értelemben vett szerelmes vers ez, de nekem mégis az. Úgy bódít el, hogy közben szellemi munkára sarkall. Nagyon inspiráló vers a Nihil. Furcsa módon nagyon meghozza az ember kedvét az élethez, és ahhoz, hogy újra (és újra) nekirugaszkodjon, és megbecsülje mindazt, ami történik vele. És megszeresse a többieket, akik nyilván ugyanezt teszik magukban.

És hát hol van ehhez képest a művészet? Milyen kicsi és esélytelen és szerencsétlen.

És mégis mennyire közel van ehhez a művészet. Az igazi, a megformált és a formátlan.

A többi már csak választás kérdése: ki mit akar magának. Milyen művészetet és milyen életet. Nem is tudom, mi kell a jó választáshoz. Egy volt szerető biztosan.