Van úgy, hogy csak egy bizonyos pillanat teremt lehetőséget arra, hogy egy rejtvény hirtelen megnyíljon előttünk, és egy szöveg, egy esemény, egy tárgy addig rejtett értelme feltáruljon. Számomra ez a felismerés 13 éves koromban történt. Miután alapos fejviszketés után apám kijelentette, hogy tetves vagyok, boldogan tudatta velem a megoldást: a tetves fejet petróleummal kell jó alaposan bekenni, majd egy ideig úgy kell hagyni rajta az anyagot, hogy elpusztuljanak a kis szemét dögök. Mivel petróleum természetesen volt a lakásban, apám jó alaposan bekente a hajamat, hogy ne csak a mozgó állatoknak, de a serkéknek is jusson. Aztán betekertük a fejem egy törülközőbe, és elkezdődött az utazás. A petróleum ugyanis mar. Nem kicsit, és nem rövid ideig. A jó petróleum nem hagy kétséget afelől, hogy kíméletlenül kiirt maga körül minden életet. Ezt a képességet pedig a fejbőr is az első pillanatban megérzi. A fejem azonnal lángolni kezdett a fájdalomtól, az időben az időtlenség érzetét kiterjesztve a fájdalom nem csillapodott, hanem egyre nőtt. A versenytárs ezért az idő volt, a cél pedig eljutni addig, amikor már nem mar a legendás anyag. Egy óra volt az előre meghatározott idő, utána már le lehetett venni a törülközőből font turbánt a fejemről, és vége a háborúnak. De addig tűrni kellett. Fel-alá jártam a hátsó szobánkban, olvasni nem tudtam, rajzolni nem tudtam, annyira fájt az az izzó petróleumgubó a fejemen. Csak fel-alá jártam, amikor szinte megvilágosodtam, zenét kell hallgatnom. Igen ám, de a petróleum nem tűr meg minden zenét. A klasszikusokat kifejezetten gyűlöli, és az akkori slágereket is mind lepöckölte magáról, mert hiába tettem fel valami zenét, a marás ténye miatt a taktusok, gyengéd hangzatok mind elmaradtak a fejemben hallható üvöltéstől, az üvöltés diktált, nem tűrt meg más tempót, csak a maga taktusát dörömbölte belülről a fejemben. Ahogy feltettem egy lemezt, azonnal le is kellett vennem, az addig kipróbált jó zenéim sorra csődöt mondtak. Ott hevertek egymáson a megdöglött fekete bakelitok, mint fejemen a serkék. Minden megvolt már, csak egy maradt hátra, a fekete bárány, a hallgathatatlan lengyel jazz-lemez. Mert voltak ugyan jazz-lemezeink, és némely lengyel is, de azokat valahogy csak megfejtette az ember, ám ennek a lemeznek főleg egy száma az érthetetlen kavargás non plus ultrája volt. Ha nevetni kellett, feltettük, a nyilvános közröhej tárgya volt az egyoldalnyi egybejazz. So what – 25 perc jam session 12 zenészre, mint később kiderült, ez már a free jazz volt. Akkor ezt az érthetetlen, hosszú zenét tettem fel, és ez aztán üvöltött, egyre jobban üvöltött, és nem hagyta abba. Az addigi hirtelen kapkodások, az ideges fel-alá járkálás után hirtelen szinkronba kerültem az idővel. A fájdalom nem múlt, hanem serkentett, hogy jobban figyeljek arra az egyre jobban tekergő izére, a motívumok ingerült kakofóniájára, a sok kiáltás együttes üvöltésére. A zene és fájdalom egálban voltak, együtt szkanderoztak – 25 perc üvöltő harmónia a turbán alatt. Mire a zenének vége volt, a fájdalom már enyhült. Ott szédelegtem, valóban, egy szoba petróleumfelhőben, egy sereg halottal a fejemen egy zenei robbanás után. Az igazi őrület a jazz volt, nem a petróleum. Nem a fájdalom volt újdonság, az ellentételezés őrült narkója volt az új. Ott, akkor megértettem, a rejtvényt ki kell váltani, nem lehet megérteni.

Nem jó szakítani, verset írni, látod, mama, jaj, talán még rosszabb is. A Nihil mint vers persze nem elbocsátó szép üzenet, korábbi annál, talán meg sem történt az eset, és egy verset ne keverjünk össze az írói élet dokumentumaival. De talán mégis, valahogy ott van azokban a hideg időt idéző sorokban, hogy meglátogattam, nem szeretem, de eljőve tőle még egy gesztenye se megy le a torkomon. A vers kerete egy szerelem, egy kötődés vége. Ez a szimmetrikusan felépített szerkezet, ez a tükröződő posztimpresszionista tájkép – szerelem/Biró/beszéd/Biró/szerelem – talán mégsem csak egy egyszerű alkalom, hogy elbeszélje valaki, merre lakik a művészet. És nemcsak tagadás ez, számomra legalábbis nem, hanem ezen túl, a valahol van valami, ami más üzenete. Lehet-e a versről úgy beszélni, hogy nem is törődünk vele?

A neo-impresszionizmus valóban létezett. A pointillizmus előtti állapot volt, vagy ez volt már maga a kész pointillizmus. Ez a festői irányzat a szabadon áramló impressziókat okosan felépített, szisztematikus festészeti rendbe szerette volna terelni. Bármilyen meghökkentő, a szabadság mániákus fanatikusokat teremt, a pointillisták is megalkották a maguk szabályait: hogyan kell festeni, hogy jó képeket kapjunk. Varázstan tutira törekvő haladóknak. Előírás volt például, mely színeket lehet használni, sőt, meg kellett határozni, mi minősül egyáltalán színnek. Mert a fekete az nem. És megtörtént az is, hogy tehetséges festőt kizártak maguk közül, mert a fekete festéket otthagyta a palettán, sőt fekete pöttyöket is kevert a képek kavargó színfelhői közé.

Vajon a festészet vagy általánosan a művészet korlátozható rendre, fegyelemre, receptre? Vajon egy szerető, vagy annak hiánya kell ahhoz, hogy egyszerre csak megértsünk valamit? Ez a vers ma már nem botrány. Inkább az, hogy ez a vers nem lett botrány. Kikerültük tanulmányaink során a szabadvers születését, a szabadabban vert ütemet, a talányt. Ez a vers nem volt. Nem volt rá vevő a kor, a későbbi kor sem, nem lehetett a magyarországi áramlatokban értelmezni ezt a verset, ezt az élőbeszédet.

Kertész Imre így nyilatkozott egy interjúban: „Egy regényben a tonalitás nem egyéb, mint a társadalomban abszolút érvényes erkölcsi konszenzus. Pont ezt az erkölcsi konszenzust sodorta el Auschwitz. Úgyhogy olyan regényt írtam, amelyben az erkölcsi fogalmak nyelvkritikai viszonylatba kerülnek, és a szemünk előtt mondanak csődöt…“

Vajon akkor mi a nyelv, a kifejezés? Valami, amivel leképezni sem lehet. Ez a kimozdulás, az eredeti állapot visszaállítására vonatkozó illúzió elvetése jelenti a biztos szakítást. „Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam.“

Nem ismerem a vers megírásának körülményeit. Nem ismertem a vers irodalmunkra tett hatását. Elágazásnak látom egy gazdagon erezett sínrendszerben, melyet valahogy idő előtt elhagytak, melynek folytatását most is eltakarja a talaj. Számomra talán éppen ezért lehet különösen izgalmas, a meg nem élt utazás lehetősége, a meg nem élt irodalom felvetése: mi lett volna, ha? Ha nincs annyi szép utalás, fordulat, rím a későbbi költészetünkben. Ha talán szakítani tudtunk volna a nyelv elbűvölő varázsával, a mindent elborító dekorral, az ernyesztően szép nyelvi illemtannal.

Hányok, ha rá gondolok. Okádni tudnék! Szarok rá. Ismert mondatok. Sehol semmi szépség. Amikor már látjuk, hogy valami után az addigi már fenntarthatatlan. Nekem ez a vers a fenntarthatatlannal való szakítás jele, képe, üzenete. A nyelv magára ismerésének felismerése.

Ha eltévedünk, néha vissza kell mennünk, megkeresnünk az utolsó, biztos elágazást. Azok az említett, betemetett sínek vezetnek valahová. A Nihil a nyelvvel, az idillel megy szembe, itt az idő, most vagy soha alapon. Nem a vers belső szerkezete kérdés a számomra. Hanem a rejtvény kiváltása. Lehetséges-e nem műveket, hanem azok értelmezési kereteit elemezni? És a nyelv, a formaalkotó izé akkor már tett lesz, attitűd, vállalás, szinkron az idővel. És ha kell, lefele jőve a lépcsőházban idézzük fel Baudelaire-t: semmi cinkosság tovább, akkor inkább halál, kiöltött nyelvvel előre.