Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódásokban az aspektuslátás kérdésének tárgyalásakor illusztrációként szerepeltet egy „Ny-K-fej”-nek nevezett ábrát, egy kis rajzot, amely egy nyulat ábrázol. Illetve egy kacsát. Egészen pontosan mindkettőt, s hogy mely figurát látjuk épp, az attól függ, hogy honnan nézzük. A Nihil értelmezése is a választott aspektus függvénye.

„[M]indent abba kell hagyni: / A művészetnek ne legyenek korlátai”. E kontextusából kiszakított mondat lehetne akár egy merész, a korábbi hagyományokkal szakító művészetkoncepció manifesztuma is. Értelmezhetjük annak, amit a megnyilatkozás elsődlegesen sugall. Lehetséges azonban, hogy ironikus kijelentéssel nézünk szembe, s e szavak csupán torz, túlzó grimaszt ábrázoló maszkok, az alakoskodás, a gúnyolódás eszközei. A vers tehát két eltérő, de együttesen jelenlevő olvasatot enged meg. Ha innen nézem, nyúl, ha pedig onnan, kacsa.

Beck András igen figyelemreméltóan érvel amellett, hogy Karinthy a Nihilben „a művészetre való rákérdezés elementáris formáját villantotta fel”, illetve, hogy a vers „a művészetfilozófiai radikalizmus szinte páratlan dokumentuma” a magyar irodalomban. Ennek következtében talán nem volna semmi rendkívüli abban, ha a Rottenbiller utca végre elfoglalná az őt megillető helyet a magyar avantgárd történetében, hiszen két, a művészet forradalmi megújítását célzó esemény színhelyéül is szolgált Karinthy munkásságában. Az elsőre itt, a Nihilben – mondhatni – az avantgárd mozgalmainak harsány fellépése, radikális programhirdetése előtt került sor. A második pedig 1913 környékére datálható. Ennek emlékét a Futurizmus című karcolat őrzi. Az elbeszélő épp a Rottenbiller utca sarkán lel egy Kiáltvány az emberiséghez! címzésű, kitépett irkalapra, mely „A futurista irodalom rendeleté”-t tartalmazza, és a szabad mozdulat, a forró nyakleves és a röpke pofon mellett a kitörő kacajt dicsőíti.

Beck megvallja azt is, hogy nem tartja paródiának a Nihilt, tehát eleve kizárja a vers ezt a fajta, vagy ha úgy tetszik: kacsaként vagy nyúlként is elképzelhető olvasatát. Álláspontját azzal indokolja, hogy a vers a Nyugatban jelent meg, mintha bármiféle értelmezési garanciát jelentene, hogy a szerkesztők hogyan ítélték meg, miként olvasták a Nihilt. Nem ez volna ugyanis az első eset, hogy valaki nem érti a tréfát, vagy nem veszi a lapot.

A színlelés, a megtévesztés sikerét, vagyis az irónia működésbe lépését a jól megválasztott álca biztosítja. Karinthy korának két divatos fogalmára, jelenségére játszik rá, a dekadencia, a dezillúzió kultuszára, amely végül akár az értékek teljes tagadásába, nihilizmusba torkollhat.

A dekadens póznak megfelelően a költemény apropóját egy szerelmi kapcsolat felbomlása jelenti, melyről a lírai én meglehetős rezignációval számol be, mert nyoma sincs érzelmekkel töltött vitának vagy indulatos szóváltásnak („beszélgettem vele”), a szakítás semleges („elbucsuztunk”), hisz az ok valamiféle kiábrándulás volt („már nem szerettem”). A szerephez illően erkölcstelen viszonyról lehet szó, hiszen szeretőről beszél, mely házasságon kívüli kapcsolatra enged következtetni. Háttérként a dekadens életérzés díszleteit is gondosan megfesti. A huzatos lépcsőház akár a modern ember „kívülrekedtségére” is utalhat, ahogy a kávéház is az otthontalanság érzését erősítheti, hiszen a dekadencia az itt gyülekező urbánus művésztársaságokban terjedő nyavalya vagy hóbort. Még az időjárás is a mélakór eluralkodását szolgálja: erős szél fúj, és esik az eső. Ilyen viszonyok között minden csakis rosszul sülhet el, minden csakis a visszájára fordulhat, és a csemegeként vásárolt gesztenye ehetetlenné válik, gombócként fojtogatja a torkot. Pechjére Biróval is összehozza a véletlenek játékának kitett sorsa. Biró egy új, izgalmas művészi áramlatról számol be, beszélgetőtársa válasza azonban csak csömörről és csalódottságról árulkodik.

Gúnyos és szemtelen gesztus, hogy az önmagába forduló l’art pour l’art művészet eszméjét épp az esztétizmus bástyájának tekintett Nyugat hasábjain feszíti a végletekig. A cím sokatmondóan semmitmondó, a nagybetűs semminek szentelt költemény, lévén „az a művészet, amit az ember gondol, / És ha nem gondol semmit az is művészet”. A művészet szükségszerűen artisztikus, erre utal a Recitativ alcím, mely a vers énekbeszédszerű előadását, a természetes megszólalásmódtól eltérő hangsúlyozását írja elő. A művészet alapja a fenti elvnek megfelelően tehát nem lehet az élet vagy a természet (vagy ha úgy tetszik: az Élet, a Természet), hanem csakis önmaga: a Művészet legyen Abszolút Szubjektivitás. „És ha neked ez nem képez művészetet / Kedves Ernő: hát, akkor nem művészet”. És akkor már az is elképzelhető, hogy „nem is kell művészet”.

A meglévő normákkal való leszámolás, a „versköltészet” céljaival való meg nem egyezés végül a teljes tagadáshoz vezet, a művészet végül önnön léte ellen fordul. Sakk-matt, a játszmában további lépés nem lehetséges: „most meg kellene dögölni”. A nyelvöltés azonban nem csupán a végvonaglás velejárója, de lehet a csúfolódás szemtelen gesztusa is.