Elegáns és termékeny kezdeményezés egy jelentős mű első közlésének hónapra kerek századik évfordulóján játékba hozni a művet, amellyel valószínűleg nem foglalkoztak eleget érdemben. Beck András, kiváló filológusa a Karinthy-kérdéseknek is, már nyolc esztendeje a Karinthy Frigyes Összegyűjtött Művei sorozat 16., Versek kötetéről szóló recenziójában ismertette a 2011. januári Jelenkor hasábjain közreadott gondolatai egy részének esszenciáját (Élet és Irodalom, 2003. augusztus 29.). Mondandójának lendületében – bár magyarázhatatlan és menthetetlen szakmai hibái egy töredékéért elmarasztalta a sorozat- és kötetszerkesztőt, Szalay Károlyt, aki (úgymond) „több mint négy évtizede utazik a Karinthy-bizniszben” – szóvá sem tette, hogy a Nyugat 1911. január 1-i számában megjelent Nihil a gyűjteményben (mely alighanem manapság a leghozzáférhetőbb Karinthy-verseskötet) 1913-ra van datálva.

A Jelenkor megtisztelő felkérése, e hozzászólás szükségképp korlátozott terjedelme nem engedi, hogy a Szakítópróba című esszé(tanulmány) főleg a Nyugat történetére, a Karinthy-életműre és recepciójára, a művészetfelfogás kérdéseire és egyebekre vonatkozó hozadékait, a dinamikus vonalvezetésű, szellemes szöveg erényeit – elismerésem és egyetértésem mozzanatait – részletezzem. Pedig ez illő és megokolt lenne, hiszen máris fenntartásaim kifejtése következik. Elsőül a kettőnk közt mutatkozó nézetkülönbséget igyekszem kiküszöbölni akként, hogy az már érdemi reflexió legyen, érintve a Becknél felhalmozott hatalmas anyag más elemeit is.

Beck 13. számú lábjegyzete szerint Karinthy, „A népszerű és az irodalmi író kettősségének nehéz feldolgozhatóságát mutatja ennek az ellentmondásnak olyasféle, minden alapot nélkülöző kronológiai feloldása is, miszerint az Így írtok ti kiadásának idejére [1912 eleje] Karinthy »az élclapok felől radikálisan elmozdult a Nyugat irányába«”. A téveszme bizonyságaként Reményi József Tamással közösen a Matúra Klasszikusok sorozat számára sajtó alá rendezett, 1994-es Így írtok ti-kiadásunk egyik állítására hivatkozik tehát. Reményi József Tamással egyetértésben, röviden az alábbiakkal érvelhetek igazunk mellett.

Karinthy 1908-ban tette közzé a Fidibuszban a későbbi paródiakötet első publikációját, de ebben az évben a Nyugatban még nem szerepelt. Csak 1909-től, miután az élclapban újabb paródiákkal jelentkezett. 1910 közepén merült fel, hogy évi fizetéssel, belső munkatársként szerződtetné a Nyugat. A Fidibusznál elhelyezett első paródiaciklusa (Egy kezdő író vázlatkönyvéből) még nem elsősorban a nyugatosokkal foglalkozott (kivétel, mint erre Beck is utal, a megkerülhetetlen Ady, majd – tegyük hozzá – a sorozat lezárásaként a Szomory-, a Móricz- és a Lengyel Menyhért-gúnyrajz). 1911. március 24-én indult a Fidibuszban az immár a Nyugat legjobbjaira koncentráló új ciklus, a Magyar antológia. Csak henye fogalmazás mondathatja – nem is egyszer – Beck Andrással, hogy „az Egy kezdő író vázlatkönyvéből című sorozat[a]” „későbbi nevén az Így írtok ti” lenne. Karinthy az első sorozatot átdolgozta, számos fragmentumát elhagyta (például az imént említett Lengyel Menyhért-kifigurázót), a gyermekirodalom-paródia A csőköt Molnár Ferencre lőcsölte, a kezdő író pozícióját a Nyugat, illetve a nyugatos irodalomeszmények javára mozdította el, s mindezt kiegészítette a második sorozattal (egyebet most nem vizsgálva). S bár tény, hogy az Így írtok ti szerzője a kötet ajánlásában – „Gábor Andornak meleg kézszorítással” – fejezte ki köszönetét, Fidibuszbeli mentora iránti háláját, az legalább ennyire említendő tény (ha tetszik, a Nyugat felé történt közeledés jele), hogy a könyv utolsó (számozatlan, [192.]) oldalán Dezső Alajos Osvát nevet című karikatúrája látható. Bizonyára nagyjából igaz – mint Beck írja, oly sok emlékező nevében Lengyel Istvánt idézve –, miszerint „Osvát Ernő sohasem nevetett”, ám az Így írtok tiben, íme, mégis. Sőt talán a kötet másik illusztrátorának gyorsrajzán ugyancsak: az 1913-as Major Henrik Panoptikuma egyik lapján. A Beck Andrástól nem idegen poentírozó hangra törekedve mondhatnánk: a Fidibuszban a fidibuszos Karinthy kezdi, de a nyugatos Karinthy zárja le az Így írtok ti előmunkálatait. (A fentiekkel összefügg, hogy a humortalan Osvát nyilván tényleg nem kért a paródiákból. Viszont a Nyugat részéről nem is lett volna ízléses, ha a körébe nem tartozó idősebb, érdektelenebb, külföldi stb. írókról közöl torzképet. Valamivel később az sem lett volna szerencsés, ha a saját felségterületén, magában a lapban tépázza a támadásoknak kitett új irodalmat és legjobb képviselőit: önmagát. Ennyire nem lehetett tágkeblű a szerkesztés. Akkor még csak részben tűnhetett ki: a Karinthy-paródiák Nyugatpárti, sajátos kritikák. Ráadásul Karinthy nemegyszer az alig megjelent Nyugat-publikációkra csapott le parodistaként, egy-két nap eltéréssel. Számára ideális közlési helyzet volt a Nyugat és a Fidibusz párhuzamossága.)

A Szakítópróba – lévén esszé – roppant érdekes (mérlegelhető vagy el is fogadható) szituáció-rekonstrukciókkal is kísérletezik. De – példának okáért – amennyire meggyőz a Pekár Gyulának tulajdonított, Karinthyval kapcsolatos észjárás és írás újragondolása, annyira nem sikerül egyeztetnem, miért magasztalná egekig Hatvany Lajos a „gyönyörű” Nihilt (persze: ha egyáltalán azt), és védené Karinthyt – éppen a jelzett időkeretek között (a Magyar Figyelő veszélyt sejtető indulása, Hatvany és Osvát nézetkülönbségének párbajig fajulása stb.) –, ha (elsőrendűen Ady érdekeit preferáló) „pacifikáló törekvésének szöges ellenpontját jelentik a Nihil programos kitételei”?

Beck okfejtésének olykor kétségesek a tárgyai (a tárgya: a Karinthy-vers). Összecserélhette-e a Nyugatnál igazgatósági tagságáról lemondó Szüllő Géza a verset a cikkel: nevezhette-e „famózus cikknek” a Nihil című verset? S nem is ez a fő kérdés (Beck egy novellát is megenged lehetséges cikk-ként), hanem az, amelyet az esszéista fel sem tesz: melyik lehetett „Kádár Endre Játék cikke”, amellyel már végképp nem tudta magát „identifikálni” Szüllő? A Barta Lajos Parasztok című drámájáról írott, időben Szüllő 1911. március 25-i leveléhez igazítható figyelő (tényleg cikk)? Ha az, miért? Miben fokozhatta a „Kádár-cikk” a „Karinthy-cikk” keltette idegenkedést?

Ezzel már a Nihilnél vagyunk. Azaz épp ott nem. Beck András a nagy verset csak körbejárja, kerülgeti. Közvetlenül alig analizálja. (Roppant nehéz olyan írásművel vitázó-egyetértő kontaktust találni, amely második részét, a Szakítópróba-folytatást későbbre ígéri.) Karinthy művészetfelfogásán belül is, a magyar irodalom egészében is (igazi értéke szerint fel nem ismert) kulcsversnek tételezi Beck a Nihilt. Ám amennyiben Karinthy Frigyes „gondolkodásának művészetfilozófiai kiélezettségét” tanúsítja a Nihil, s „Az irodalmi üzemmenettel, a bejáratott szerepekkel való szakítás ilyesféle radikalizmusára [melyet a költemény megjelenít] csak az lehet képes, aki magán az irodalmon is kívül áll, kívülről nézi”, akkor egy évvel a mű folyóirat-közlése után Karinthy miért tartotta szükségesnek, hogy egyetlen esztendő (1912) leforgása alatt öt kötettel lépjen be a magyar irodalomba, s egy hatodikat is tervezzen, mint Becknél olvassuk? Ha a Nihil, a kívül ars poeticaként érvényes, miért olyan sürgető a belül intenzitása? (Az sem oly evidens, hogy a Nihil késztetné hosszas elhallgatásra a költő Karinthyt. Belőle a lírikus sosem szólt áradóan – tudottan nagyon kevés a verse –, és [bár sokat mondó, de] féloldalas hallgatás, válság az, amely más műfajokban ugyanakkor a túltermelést sem zárja ki).

Az előbbiek nyomán felállítható problémasor összetétele attól függ, milyen esztétikai minőségű vers a Nihil. Beck itt fel nem sorolható értékítéletek, idézések, nézetek izgalmas-mozgalmas összefüggésébe helyezi a Nihilt (nézetek hiányának mezőjébe, az oly beszédes csendbe, véleményhiátusokba is), de nem elemzi (elemzetlenségére hívja fel a figyelmet). A verset „először és talán mindmáig utoljára” nagy versként méltató Radnóti Sándor citátum-című 1977-es előadására („És ha neked ez nem képez művészetet, Kedves Ernő, hát akkor nem művészet”) fő argumentumként hivatkozni egyáltalán nem elegendő (az előadáscím írásmódja nem követi pontosan a verssorokét). Radnóti – mivel akkori célja a művészet fogalmának behatárolása volt – nem tér ki arra, mitől nagy vers e vers, melynek hangja „rendkívül prózai” (vagyis a korabeli nyugatos költőhangoktól: Babitsétól, Kosztolányiétól, Balázs Béláétól, Adyétól feltűnően elütő; kérdés, hogy Füst Milánétól is, ennyire?), s amelyről nem állítható, hogy benne a „gondolat rendkívül mély volna” (bár igaz, folytatódik a megállapítás, „a gondolati mélység nem is föltétele egy vers jelentőségének”).

Mivel Beck András nem elemzi a Nihilt, a vers kapcsán újra felfakasztott értelmező, közelítő forrásmunkák – akárcsak a paródiaműfajjal és a magyar avantgárddal összefüggésben is – túl szeszélyes rajzolatot adnak az alkotásról. Rengeteg dilemma fel sem merül. Beck nem firtatja – a Nihilt ugyancsak újra fellapozó Bogdán László költő másutt, a Látóban igen –, hogy a „Kedves Ernő” megszólítás Osvátnak szól-e (Bogdán szerint ez valószínű), és fricskázó-e? Vagy a versbeli, a neo-impresszionizmusról beszélő „Bíró barátom” lenne Ernő nevezetű? Mi a műfajjelölés – Recitatív – funkciója, s mentegetőzés-e a mű újszerűsége, formáltsága miatt (ahogy Radnóti tartja)? Ha recitatív, akkor oly messze áll-e például Babits lírai tónusainak egyikétől?