Amikor 1998-ban Pécsett először jelent meg az Echo. Pécsi kritikai szemle című, kulturális és művészeti tematikájú folyóirat, akkor a városban éppen Páva Zsolt volt a polgármester az SZDSZ–MDF–FIDESZ–FKGP közös jelöltjeként, a Harmadik Színházban bemutatták Spiró György Kvartett című darabját, Bauhaus-tematikájú kiállítások egész sora nyílott meg a galériákban, a Vásártér mellett pedig átadták a Pécs Plaza épületegyüttesét – és még lehetne sorolni azokat a történéseket, amelyekről a folyóirat első évfolyama (a maga elé tűzött feladatának megfelelően) részletesen beszámolt.

Csupa olyan esemény, amely arról tanúskodik, hogy az elmúlt másfél évtizedben létezett valamilyen állandóság a város politikai, kulturális, művészeti életében; szervezeti-intézményi szinten éppúgy, mint a kulturális-politikai-művészeti elit kapcsán jól megragadható a kontinuitás.

Persze nézhetjük mindezt máshonnan is: 1998-ban még szó sem esett az Európa Kulturális Fővárosa projektről, a nagyszabású beavatkozásokról a városi térbe, az egész kulturális-művészeti intézményrendszer átalakításáról, a Zsolnay Kulturális Negyedről, mint ahogy nem voltak előre láthatóak a várospolitika viharos évei sem. Innen szemlélve a változások, átalakulások, mozgásba jött struktúrák, folyamatosan újradefiniálódó koncepciók és menedzsmentek történeteként rajzolhatók meg az elmúlt tizenhárom év körvonalai.

Folyamatosság és változás ezen sajátos egyensúlya felfedezhető a folyóirat működésében is: miközben a lap fennállása alatt három főszerkesztő váltotta egymást (sorrendben Aknai Tamás, P. Müller Péter és Balogh Robert), s a szerkesztőség is többször átalakult (a szerkesztők közül meg kell említeni Bencze Zoltán, Cseri László, Fekete Vali, Gönczy László, Harnóczy Örs, Koszits Attila, Patartics Zorán, Zábrádi Mariann és az állandó fotográfus Tóth László nevét), a lap kiindulópontja, kritikai attitűdje nem igazán változott az évtizedek során, egészen a 2010 végén megjelent utolsó számig.

Természetesen nagyon sok téma előkerülhet egy folyóirat másfél évtizedes kritikai működését méltatva: egy szövegközpontú elemzés bemutathatná a különböző tematikák, művészeti területek egyensúlyát, egymáshoz való viszonyát, a szerkesztők (a szerkesztőség) ars poeticáját. De hasonló módon előtérbe lehetne állítani a befogadás dimenzióját, a lap és a közönsége közötti viszonyt, a különféle olvasói csoportokat elemezve. Ugyanakkor talán érdemesebb volna az Echót egy némileg szélesebb, médiatörténeti kontextusból szemlélni, annál is inkább, mert ez a folyóirat több szempontból is kiemelkedett a számos regionális/városi periodika közül. Az Echo működése során kialakított (s viszonylag hosszú időtartamon át meg is valósított) egy sajátos – s meglehetősen reflexió nélkül maradt – folyóirat-modellt, amely mind a helyi, mind az országos nyilvánosságban egyedülálló és példaértékű volt.

*

A különböző folyóiratok kulturális szerepének, működésmódjának, hatásmechanizmusainak vizsgálata az utóbbi évtizedekben vált fontos kutatási területté – s ez a folyamat természetesen nem volt ellenükre maguknak e periodikák szerkesztőinek sem: előszeretettel biztosítottak felületet az ilyen témájú tanulmányoknak. Az írások kiindulópontját, alapattitűdjét meghatározta a kilencvenes évek második felétől felerősödő technológiai, kulturális és gazdasági átalakulás: a digitális világ mind teljesebb kiépülése és villámgyors intézményesülése, az online-folyóiratok, a hírportálok, blogok, metazinok, közösségi portálok megjelenése, amelyek sok tekintetben a különböző print-médiumok (s ezen belül is a kulturális-kritikai-irodalmi folyóiratok) vetélytársai lettek. Ebben a hamarosan élethalálharcra hasonlító szituációban – némileg már visszatekintve – egyre fontosabbá vált az a kérdés, hogy miben is áll, hogyan határozható meg a különböző folyóiratok kulturális szerepe a nyilvánosság modern társadalmakra jellemző rendszerein belül.

Több olyan vonatkoztatási rendszert is felvázoltak ezek a tanulmányok, amelyekből kiindulva a folyóiratok, a napi/heti/havi/negyedévenkénti rendszerességgel megjelenő lapok kulturális szerepe, mindennapokban betöltött jelentősége értelmezhető. A legátfogóbb kontextust az a kérdés jelöli ki, milyen módon illeszthető be a folyóirat a tudástermelés és -terjesztés a modern társadalmaknak a 19. században kiépült s intézményesült rendszereibe. E megközelítés kiemelt figyelmet fordít a tudásközvetítés különböző
intézményeire – a könyvtárakra, levéltárakra, múzeumokra –, s ezek konkrét funkcióin túllépve, elsősorban azt vizsgálja, miképpen működnek közre, milyen munkamegosztást valósítanak meg, milyen általánosabb törvényszerűségeknek engedelmeskednek a jelentésátadás, és -feldolgozás modern társadalmakban mind szubtilisebbé váló, mindent behálózó rendszerében. Ezen intézmények kutatásának középpontjában elsősorban az archiválás fogalma áll; az a probléma, hogyan vesznek részt a tudás rögzítésének, megőrzésének, archiválásának – a modern társadalmakban és a mindennapi életben egyaránt – sokszor szinte kényszeressé váló folyamatában.

A folyóiratok kapcsán egy másik fogalom áll az elemzések középpontjában – főként Benedict Anderson Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről című, először 1983-ban megjelent klasszikus könyvéhez kapcsolódva. Az antropológus Anderson klasszikus kérdése úgy hangzik, hogyan alakult ki a történelem során a nemzet mint elképzelt közösség, amely osztozik hagyományok, normák, képzeletek egy meghatározott korpuszában. Ezen elképzelt közösség kialakításában Anderson szerint nagyon fontos szerepet játszottak a különböző típusú nyomtatott szövegek, s ezek között is – a regény elterjedése, szocializációban betöltött szerepe mellett – főként az újságok jelentőségére hívja fel a figyelmet. A folyóiratok egyik legfontosabb jellemzője ugyanis éppen a periodicitás, amely a modern társadalmak egyik alapvető kulturális gyakorlatát valósítja meg, amellyel a homogén időt sajátos szekvenciák, rítusok mentén elrendezi, csomópontokat, sűrűsödési helyeket alakítva ki benne. A lapok megjelenésének mindig ugyanakkor ismétlődő – napi, hetenkénti és havonkénti – pillanatai ugyanis sajátos ritmizáltságokat hoznak létre a tudásterjesztés rendszerén belül, kollektív rítusokként hatnak, amelyek összekapcsolnak olyan – egymás számára legtöbbször ismeretlen – individuumokat, akik egyazon időpillanatban valamilyen közös kulturális tevékenységet folytatnak: kézbe veszik és elolvassák kedvenc folyóiratukat.

Egy másik fontos vonatkozási keret a modern társadalom nyilvánosságrendszerén belül fennálló különbségekre koncentrál, s így próbálja meghatározni a folyóiratkultúra legfőbb sajátosságait. Egyebek mellett felvetődik az a kérdés is, hogy milyen módon lehetséges különbséget tenni a könyv- és a folyóiratkultúra között? „Könyvet bárki írhat és bizonyos korlátok között ki is adhat, ám egy folyóiratban publikálni annyi, mint egy remélt közösséghez való tartozást kifejezésre juttatni, és részt venni egy közös tradíció alakításában, amit az adott periodika jelenít meg” (György, 2007, 19.). Ez a megközelítés is egy régi – legalább a felvilágosodás óta jelenlévő – elképzelésrendszerre épít, amely rámutat arra, hogy milyen fontos szerepük van az előfizetők által fenntartott folyóiratoknak egy közös kommunikációs kultúra kialakításában. A periodicitás mellett tehát ez a folyóiratok másik jellegzetes, sokszor tematizált tulajdonsága: képesek integrálni az értelmiségi közönségüket, s képesek egy közös tudás- és hagyományrendszer megteremtésére. Számos példa kínálkozik annak alátámasztására, ahogyan e kulturális-művészeti lapok a témáik tárgyalásán túl kialakítják és elterjesztik az észlelés, az értékelés és az ítélkezés – azaz a kritikai megközelítésmód – meghatározott, egymástól elkülönülő normarendszerét.

Egy harmadik keret a print-médiumokat (s ezen belül a könyv- és a folyóiratkultúrát) állítja szembe a digitális kultúra 1990-es évek közepétől viharos gyorsasággal kiépülő rendszerével (ahol az egyik legfontosabb határkő 1994, a World Wide Web megjelenése). A digitális kultúra a folyóiratok e két legfontosabb elvét – a „periodicitást” és a „különböző kulturális kontextusok” létezését – kérdőjelezi meg egyrészt azzal, hogy a blogok, az on-line periodikák világában nincs értelme a „megjelenés” időpontjáról beszélni: csak az örök aktualitás (s ezzel párhuzamosan a szinte azonnali elavulás) időhorizontja létezik. Ugyanígy csak megszorításokkal lehet közös kulturális kontextusokról is beszélni: az egymástól markánsan eltérő, folyóiratok által definiált és megjelenített közös kommunikációs kultúrák is feloldódnak a kommentelők, blogolók sokszorosan egymást metsző, bizonytalan kontúrokkal rendelkező csoportjaiban.

*

A magyar médiatörténet-írás – eléggé sajnálatos módon – a magyar nyilvánosság rendszerváltás utáni átalakulását meglehetősen szűk perspektívákból szokta bemutatni.1 Általában két terület áll az interpretációk középpontjában, a legnagyobb részt a „politika” szemlélet- és megközelítésmódját érvényesítő tanulmányok foglalják el: a magyar médiatörténet ennek megfelelően a médiaháborúk és -békék váltakozó intenzitású korszakaiként értelmezhető, s a figyelő tekintet elsősorban a történések legfőbb (had)színtereire – a törvényhozáson belüli erőviszonyokra, a pártok médiapolitikáira és -politikusaira – irányul. A másik megközelítésmód a médiagazdaság jól kvantifikálható struktúráiból indul ki: a média- és reklámpiac átalakulását, a tulajdonosi szerkezetek megváltozását, a fogyasztók preferenciarendszerét tekinti fő vizsgálati területének. Ezek után nem meglepő, hogy a médiumok kulturális szerepével, egy adott közösségben betöltött jelentőségével foglalkozó tanulmányok alig vannak jelen a magyar kommunikációkutatásban. Tovább nehezíti a helyzetet – s a diszciplína egy másik vakfoltját jelenti –, hogy a kutatások perspektívái legtöbbször megmaradnak az országos szint történéseinek vizsgálatánál, s a regionális/lokális médiumok csak a legritkább esetben képezik érdemi reflexió tárgyát, s ennek következtében alig rendelkezünk ismeretekkel erről a területről.

Ugyanakkor az Echo kapcsán érdemes felvetni olyan kérdéseket, amelyek túllépnek e korlátozott megközelítésmódon, s a vizsgálat középpontjába a folyóirat kulturális jelentőségét, a tudástermelésben és -terjesztésben elfoglalt funkcióját, illetőleg a városi nyilvánosságban betöltött szerepét állítják. E kulturális és művészeti lapot illetően ugyanis nem a kritikai mércék és pozíciók szövegimmanens vizsgálattal feltárható rendszere tűnik érdekesnek, hanem az, hogy milyen szerepet játszott a lokális tudástermelésben, milyen módon próbálta integrálni a városi értelmiségi közönséget, kialakított-e érvényes beszédmódokat, s végül – legalább nyomokban – felismerhető-e valamifajta, az Echo által létrehozott közös kommunikatív kultúra. És legalább ennyire fontos volna arra is válaszolni, hogy túlmutat-e a lap ezen a lokális színtéren, miképpen értelmezhető ez a jelenség – az Echo-paradigma – az országos nyilvánosság hátteréből kiindulva.

Az elmúlt tizenhárom év szöveg-termése jól mutatja, hogy az Echo egyrészt teljesítette a kritikai lapok alapvető funkcióját: mindazon művészeti ágak számára folyamatos nyilvánosságot kínált, amelyek évtizedek óta markánsan jelen vannak Pécs kulturális életében. Nyilvánvaló, hogy a belső arányok megállapítása, az egyes kritikai pozíciók rögzítése további elemzést igényel, ám a lap irányultsága így is jól látható: a kezdetektől fogva kiemelt figyelmet fordított meghatározott művészeti területekre – így a képzőművészetre, a színházra, a balettre és a zenére. E művészeti ágak közös sajátossága, hogy (ellentétben például a könyv-kultúrával) nehezebben objektiválhatók, az itt és mostban létező, illékony műfajok. Éppen ezért a kritika különösen fontos a számukra: ezáltal válnak – az előadás pillanatain is túl – láthatóvá, megörökíthetővé és archiválhatókká. S itt nem csupán különböző műfajelméleti determinációkra visszavezethető esztétikai kérdésekről van szó, hiszen e művészeti területek – eltérően más magyar városok kulturális életétől – mindvégig fontos szerepet játszottak a város önképének, imázsának formálásában, szerves részét alkották a városi kultúra nagyjából a hatvanas években létrejött kánonjának. Hasonló okok miatt számított fontos területnek a lap számára az építészet, amivel kapcsolatban kiemelendő, hogy az Echo volt az egyik legelső olyan folyóirat, amely nagy terjedelemben közölt építészeti kritikát, foglalkozott urbanisztikai, városfejlesztési problémákkal, megelőzve más magyarországi periodikákat.

A lokális nyilvánosságon belül a folyóirat nemcsak azért játszott fontos szerepet, mert különböző – a városi kultúra kánonját illetően fontos – művészeti/kulturális területeken mélyítette el a reflexiót, tudatosította a kritikai mércék fontosságát, hanem rendelkezett egy másik funkcióval is: meghatározott kérdések körül tematizálta a városi közéletet, mozgósította a kulturális-művészeti-tudományos elit egy részét. Talán a legszemléletesebb példa e tevékenységre az Európa Kulturális Fővárosa címben rejlő városfejlesztési potenciál felismerése, széleskörű elterjesztése, majd a probléma folyamatos napirenden tartása. E téma egyik első megjelenése a város nyilvánosságában a szerkesztőség 2003-as grazi útibeszámolójának köszönhető2, amely részletesen bemutatta egy testvérváros kulturális fővárosi programjának főbb összetevőit, a projektben rejlő lehetőségeket és veszélyeket. Valamennyi lokális médiumot figyelembe véve az Echo foglalkozott a legrendszeresebben és legmélyebben a projekt aktuális problémáival, végigkövetve és kommentálva az eseménysorozatot a pályázat megfogalmazásától kezdve egészen a megvalósításig. Ezt a tematizációt nagy mértékben elősegítette, hogy a folyóirat – eltérően a tisztán művészeti területen mozgó kritikai lapoktól – szinte mindvégig élénken érdeklődött a várospolitika, a városi közélet eseményei iránt, s ezen érdeklődését – a helyi médiumok többségétől eltérően – erőteljes tényfeltáró, kritikai attitűd jellemezte, amelyet mind a menedzsment, mind a várospolitika, mind a különböző résztvevők vonatkozásában érvényesített.

S végül a folyóirat bizonyos korszakaiban, főként a kétezres évek közepén, képes volt arra is, hogy kilépjen saját print-médium léte által megszabott keretei közül, s a lap támogatóival, olvasóival, holdudvarával együtt megpróbált kialakítani valamifajta közös városi-kommunikációs kultúrát. Ennek a színterei különböző bemutatók, fórumok, workshopok formájában nyilvános terek voltak. Ezeken a rendezvényeken, ahol az aktuális lapszámok bemutatása mellett (vagy annak ürügyén) fontos aktuális városfejlesztési, kulturális, urbanisztikai kérdések is terítékre kerültek, meg lehetett ismerni a döntéshozók érveit éppúgy, ahogyan láthatóvá váltak a tervezők szándékai, de artikulálhatták véleményüket az eltérő nézeteket képviselő csoportok is. Mindenképpen fontos vívmánya volt a rendezvényeknek, s ez jól mutatja a folyóirat súlyát, helyi értékét, hogy e – sokszor terjengős és köldöknéző, de mégis valóságosan létező – vitákból a helyi politikusok, önkormányzati tisztviselők sem vonhatták ki magukat, s álláspontjuk nyilvános kifejtésére, megvédésére kényszerültek, egyedüli színtérként a teljesen depolitizált városi nyilvánosságon belül.3

*

Az Echo mindösszesen tizenhárom éves fennállása nem csupán a helyi nyilvánosság szintjén, hanem országos viszonylatban is tanulságos történet, amelynek megismerése árnyalhatja a magyar médiarendszer működéséről rendelkezésünkre álló képet. Az Echo ugyanis mind műfaját, mind finanszírozását, mind a városbeli szerepét illetően egy olyan lehetséges modellt képviselt, amely szinte mindvégig szembement a magyarországi médiapiac trendjeivel, ám – éppen ebből következően – felvillantott bizonyos lehetőségeket azzal kapcsolatban, hogy milyen feltételrendszerek között valósíthatja meg a folyóiratok klasszikus funkcióit egy lokális médium.

Az Echo műfaját illetően nemcsak regionális szinten volt egyedülálló, hanem a magyar nyilvánosság rendszerében sem találni példát hasonló, évtizedekig fennálló periodikára – ilyen típusú független kritikai-művészeti-városi lap gyakorlatilag nem létezik a magyar lappiacon. Noha számos példát ismerünk magas színvonalú irodalmi, művészeti periodikákra, ezek egyáltalán nem foglalkoznak a városi közélet/nyilvánosság kérdéseivel, urbanisztikai problémákkal, megmaradnak saját választott műfajuk területén. A nagy számban létező városi-közéleti lapok pedig a rendszerváltás körüli rövid időszakot követően mindinkább a városi önkormányzatok hirdetőoszlopaivá, megvásárolt felületeket megtöltő tartalomszolgáltatásokká alakultak át, amelyekből mindenfajta elemző-kritikai pozíció hiányzik. Az Echo által megvalósított modell pontosan ezen háttér előtt fontos lehetőséget kínál a folyóiratok egyik alapvető – s a digitális korszakban sem megszűnő – céljának megvalósítására: egy közös tradíció létrehozására és fenntartására, s ezen keresztül valamifajta kritikai közösség, s egy közös kommunikációs kultúra megteremtésére.

A modern nyilvánosság rendszereinek kialakulását vizsgáló kutatások egyik alapvető megállapítása szerint e folyóiratkultúra létrejöttének legfőbb oka és bázisa egy gazdaságilag potens, önálló, független szereplő, a polgárság társadalmi csoportjának megjelenése, társadalmi szerepének megerősödése. Az Echo kritikai függetlenségének a bázisát is egy sajátos finanszírozási, lapmenedzselési modell jelentette: a főként magán-mecenatúrából,4 néha külső támogatókból élő folyóirat nem függött sem a városi vagy megyei önkormányzat politikai irányvonalától, sem pedig valamilyen kiadóhivatal gazdasági érdekrendszerétől.5 De nem csupán intézményes tekintetben létezett a függetlenség, hanem egzisztenciális értelemben is: a szerkesztők, főszerkesztők, szerzők mindegyike rendelkezett „polgári” állással, nem függött anyagilag a laptól, s szerkesztői-szervezői munkáját az Echónál önkéntesként végezte.

S még egy tényezőt fontos kiemelni, amely alátámasztja, hogy az Echo mint sajátos folyóiratmodell érdekes tanulságokkal szolgálhat a magyar nyilvánosság rendszerének, átalakulásának vizsgálatához. Ha az újságírók, szerkesztők szakmai életútját vizsgáljuk, akkor jól látható, hogy a lap szerkesztői nem véletlenszerűen dolgoztak együtt: jó részüket összekötötte egy közös intellektuális tradíció, egy közös – alkalmanként megvalósított – vízió a lokális nyilvánosság működéséről. S ez szorosan kapcsolódik a szakmai szocializációjukhoz. Az Echót készítő újságírók, szerkesztők zöme a rendszerváltás óta dolgozik együtt hol lazábban, hol szorosabban, hol különféle szervezeti formákban, hol minden intézményes kötelék nélkül. S talán ez, a rendszerváltás körüli (sajtó)szabadság szelleme, a várospolitikai, városi közélet körüli nyilvánosság megteremtése, egy kritikai tér kialakítása volt a legfontosabb alkotóeleme az Echo által képviselt kommunikációs kultúrának. Hozzájuk csatlakoztak egyrészt az egyetemről, másrészt a város néhány szakmai csoportjából azok a munkatársak, akik számára hasonlóan fontos igazodási pont volt a kilencvenes évek elejének kulturális, politikai és művészeti pezsgése és intellektuális aktivitása.

*

Ez a történet, az Echo – s ezzel együtt egy közös kommunikációs kultúra kialakításának – története ért véget 2010 decemberében, az utolsó lapszám megjelenésével. Csak remélni lehet, hogy minél hamarabb lesznek szerkesztők és szerzők, lesznek új munkatársak, akik valamilyen formában folytatni szeretnék. Mert tennivaló volna bőven. S már egy modell is akad.

Irodalom

Anderson, Benedict: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest, L’Harmattan, 2006.

Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005.

Gács Anna (szerk.): A folyóiratok kultúrája az elektronikus kor szemszögéből. Budapest, L’Harmattan, 2007.

György Péter: A kontextusok kontextusa. In. Gács Anna (szerk.): A folyóiratok kultúrája az elektronikus kor szemszögéből. Budapest, L’Harmattan, 2007. 16–24.

----------

1 Egy jellegzetes összefoglalás: Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005.

2 Lásd a 2003/5-6 (decemberi) szám (Fő)városnéző rovatát.

3 Ez az intézményesülés abból a szempontból is fontos volt, hogy a lap körül kialakultak bizonyos értelmiségi csoportosulások, amelyek aztán önálló művészeti-urbanisztikai projekteket valósítottak meg a kétezres évek második felében.

4 A folyóirat legfőbb mecénása Módis Péter budapesti építész, a MódiStúdió Műszaki, Gazdasági Kft. ügyvezetője volt.

5 A lap mögött álló alapítvány tagjai a szerkesztők közül kerültek ki, a lapmenedzseléssel kapcsolatos feladatokat pedig Molnár G. Judit fogta össze.