Az önéletírás fogalmának meghatározásakor Philippe Lejeune önéletírói paktumelméletét tartottam szem előtt, amely szerint azok a szövegek értelmezhetőek önéletírásokként, amelyekben a szerző szerződést köt az olvasójával: saját élettörténeteként kínálja fel a szövegét, az olvasók pedig így fogadják el azt. A befogadók annak eredményeként, hogy a narrátor, a főszereplő és szerző személyét azonosnak tekintik, a fikciós szövegektől eltérő olvasatot alakítanak ki magukban (Lejeune, 2003, 17).

 A bevándorló önéletírás fogalma

A bevándorló önéletírás a nyugat-európai és amerikai tanulmányokban többször előforduló meghatározás. A dolgozatomban azt szeretném bemutatni, hogy az autobiografikus mûveken belül milyen szempontrendszer alapján tarthatjuk számon különálló kategóriaként ezeket az önéletírásokat, amelyek között nem kizárólag a szerzőik származása teremt analógiát, hanem hasonló, belső formai jegyek és tematikus kapcsolatok is fellelhetőek bennük. Emellett azonban a kategória meghatározásában az egyik legfontosabb irányelvet az írók öndefiníciója nyújtja. Ezek olyan kérdéses esetekben segíthetnek meghatározni, hogy ki az, aki bevándorlónak tekinthető, mint például a másod- vagy harmadgenerációs bevándorlók önéletírásai, akik talán sok esetben saját identitásuk meghatározásakor nem kívánják figyelembe venni szüleik, nagyszüleik származási helyét, mivel nem tartják magukat az adott kulturális hagyományok örökösének.

A immigráns szerzők önéletírásainak a vizsgálata két szempontból érdemel figyelmet: a szövegek belső sajátosságai, tematikai és formai összefüggései mellett különösen érdekesnek tûnik ezeknek az alkotásoknak a recepciója. A befogadásuk története ugyanis valamelyest rávilágíthat a kortárs politikai és kulturális tér néhány meghatározó diskurzusára, amelyek sokszor olyan bonyolult társadalmi kérdésekkel állnak összefüggésben, mint például a nyugati modern társadalmakban napirenden lévő „bevándorlás-kérdés”, vagy az ezzel párhuzamosan, többféle kontextusban megfogalmazódó, nyitott, demokratikus kultúraeszmény témája. A bevándorló szerzői státusz kialakításában és fenntartásában így – többek között a gazdasági érdekek mellett – fontos szerepet játszhatnak a különféle politikai megfontolások is.

Kaminer és Kingston

Wladimir Kaminer és Maxine Hong Kingston önéletírásai között analógiát teremt, hogy mûveik egyúttal olyan szépirodalmi alkotások is, amelyek széles körben népszerûvé váltak a világ számos országában. Mindkét szerző esetében elmondható az is, hogy a köteteikben meghatározó szerepet játszik a bevándorlás és a kultúrák találkozásának kérdésköre. A két alkotó azonban számos tekintetben különbözik is egymástól: Kaminer és Kingston meglehetősen eltérő kulturális háttérrel bírnak, más-más irodalmi hagyomány határozza meg őket.

Kaminer első generációs, orosz zsidó bevándorló, aki a kilencvenes évek elején talált új otthonra Berlinben. Úgy vált az utóbbi évtized egyik legnépszerûbb, kortárs német írójává, hogy az országba érkezésekor még a német nyelvet sem beszélte. Az írás mellett aktív közszereplő is, választott hazájában publicistaként, bloggerként, rádiós mûsorvezetőként és a Kaffee Burger nevû szórakozóhely dj-jeként is ismert. Kaminert, Andrei Makine és Gary Shteyngar mellett ahhoz a fiatal, orosz származású, emigráns írógenerációhoz szokták sorolni, akik a könyveikben megjelenített irodalmi perszónán keresztül a nyugati olvasóközönség számára leginkább képviselik a (kortárs) orosz identitást (Wanner, 2008, 662).

Megjelent írásainak többségében rövid, könnyed hangvételû, karcolatszerû novellákban számol be a maga és barátai hétköznapi életéről. A történetek háttere a legtöbb esetben a multikulturális Berlin: egy nagyváros mindennapjai, különös tekintettel a bevándorlók életére.

A Kaliforniában született Kingston szülei Kínából költöztek át az Egyesült Államokba. A női harcos címû önéletírása a hetvenes évek második felében jelent meg, és hamar elnyerte mind a szakma, mind a közönség tetszését, s az amerikai irodalmi kánon szerves részévé vált (Kovács, 2006). Az öt fejezetre tagolódó történetben különféle női sorsok elevenednek meg. A posztmodern irodalmi hagyomány jegyeit magán viselő szöveg mûfaji kísérletként is értelmezhető: Kingston egy metafikciós szerkezetet hoz létre, összekeveri a különféle narrációs síkokat és az ezekre utaló reflexiókat. Írásának egyik értelmezése szerint a mûben az önmagunkról való mesélés folyamata jelenik meg (Bollobás, 2006, 118). A különféle elbeszélésmódok összemosásával Kingston azt igyekszik érzékeltetni, hogy a személyes emlékeink rekonstruálása során miképpen keverjük össze a fikciós és nem fikciós elbeszélésszálakat. Ezen túlmutatóan pedig az emberi emlékezet kulturálisan konstruált mûködésmódjára mutat rá. (Bollobás, 2006, 117) A különféle mûfaji határokon átlépve például egy pszeudo-mitologikus szálat is belesző a történetbe (a kínai harcoslány, Fa Mu Lan történetét), amely vezérfonalként szolgál a mû többi részéhez.

Kingston szövege ezenkívül jól beleilleszthető abba az önéletírói hagyományba is, amelybe az íróvá válás folyamatának történetét elbeszélő mûvek tartoznak. Kingston azáltal válik női harcossá, hogy megtalálva a saját hangját, lehetővé válik számára, hogy megörökíthesse azokat a női sorstörténeteket, amelyek addig feledésre voltak ítélve.

A bevándorlásról szóló önéletírásokban többféle narratív mintával találkozhatunk, de általánosságban kijelenthető, hogy a történetek egyik központi szervező eleme az asszimiláció és az integráció témaköre (Bönisch-Brednich, 2002, 20).

Az önéletírások sok esetben két identitásállapot közötti átmenet folyamatáról tudósítanak. Gyakran azok a mozzanatok kapnak nagy hangsúlyt bennük, amelyek a különféle kulturális szokások, a tradíciók és az új tapasztalatok összehangolásával vannak összefüggésben. A történetek tétje általában az, hogy a szubjektum képes-e beilleszkedni az új környezetébe. Az asszimilációnak azonban sokszor előfeltételévé válik az én reintegrációja, az egyén identitásának újraszervezése, amelybe gyakran bele kell illesztenie olyan elemeket is, amelyek ellentmondanak a korábbi világszemléletének. (Leontovich, 2003,12) Kaminer és Kingston szövegei megmutatják a migráció és a kultúrák közötti cserék kortárs (posztmodern) sajátosságait, amelyek eltérőek lehetnek megelőző mintáktól. Műveikben érvényüket vesztik azok a korábban meghatározott narratív modellek, amelyeket például William Q. Boelhower angol professzor 19. és 20. századi amerikai bevándorlók önéletírásait vizsgálva határozott meg. A Boelhower által kidolgozott cselekményív szerint a főszereplők kiindulási pontja az „óvilág”, ahonnan egy utazást követően eljutnak az „újvilágba”. Modelljében a két végpont nemcsak földrajzi helyeket, hanem értékrendszereket, világnézeteket is jelöl. Amikor a bevándorlók megérkeznek az „újvilágba”, kezdetét veszi a személyiségük transzformációja. Amennyiben ez az átalakulás sikeres, asszimilációhoz vezet, ha viszont nem tudnak alkalmazkodni az új körülményekhez, a régi világ utáni nosztalgia erősödik fel. (Boelhower, 1981)

A 20. század végén született írások esetében azonban ez a modell erősen vitathatóvá vált. A migráció egyre általánosabb jelensége a kortárs társadalmaknak, s ma már a legtöbb esetben az individuumok opcionális döntéseinek is nagyobb szerep juthat. Kaminer saját bevallása szerint például Berlinbe való átköltözésének nem volt semmi célja, csupán kalandvágyból indult útnak. (Orosz diszkó, 155)

Az újabb narratívákban a lineáris térkompozíció helyett más eljárásokkal találkozhatunk. A 20. század végi bevándorlók földrajzi meghatározottságai több szempontból is átalakultak, viszonylag szabad mozgáslehetőséggel rendelkeznek, és jóval nagyobb teret képesek bejárni, könnyebben továbbállhatnak, illetve akár vissza is térhetnek eredeti helyükre. (Így például az emigráció fogalmának használata helyett, ami egyfajta véglegességet sugall, talán helyesebb az át-, illetve elköltözés fogalmát használni. [Bönisch-Brednich, 2002, 21]). A modern életút mintázata már nem egyenesként, hanem inkább „patchworkszerû” térszerkezetként határozható meg. (Hitzler és Honer, 1994)

Kaminer írásaiban az utazás motívuma különösen gyakran jelenik meg. Az Utazás Tralalába címû mûvét kifejezetten erre a tematikára fûzte fel. A mozaikos szerkezetû könyvben különféle, utazásokkal kapcsolatos élményeit, illetve ismerőseinek a történeteit elevenít meg, jó példát szolgáltatva a kortárs társadalmak nagyfokú mobilitásának a szemléltetésére.

Kulturális különbségek

A narratívák jellemző részét képezik azok az összehasonlítások, amelyekkel az önéletírók a különböző kultúrák közötti eltérésekre, szokatlan vagy új tapasztalatokra reagálnak.
A már említett William Boelhower meglátása szerint állandóan ismétlődő szerkezeti eleme a szövegeknek, hogy a mikroszövegek, amelyek a szerzők életnarratíváját tartalmazzák, mindig egy makroszövegbe ágyazódnak. Ebben a makroszövegben jelenhetnek meg a befogadó ország kultúráját és történelmét ábrázoló részletek, valamint az önéletírók reflexiója minderre (Boelhower, 1981). Az önéletírásokban található különféle összevetésekben a szerzők a múltjukat és jelenüket, illetve a különféle kulturális szokásokat, hagyományokat hasonlítják össze. Az önéletírók számos esetben már-már etnográfusként viselkedve tudósítanak a másik népcsoportról, nemzetről, illetve kultúráról.

Kaminer önéletírásaiban a kultúrák összehasonlítására számtalan példát találhatunk. Az Orosz diszkó egyik sokszor idézett részletében az orosz és a német kultúrával kapcsolatban a következőt írja:

Kaminer esetében a hagyományos minta annyiban módosul, hogy nem kizárólag két kulturális hagyományt vet össze írásaiban, hanem egy multikulturális nagyváros lakosaként sokféle kultúrát jelenít meg és jellemez. Munkái további karakterisztikus vonásának tekinthető, hogy az orosz, német, illetve egyéb kultúrák képviselőinek a reprezentációja a legtöbb esetben egy-egy jellemvonásukra redukálódik. Kaminer nagyon sokszor játszik rá a jól ismert kulturális sztereotípiákra, sőt saját karakterét is nagyrészt ezekből alkotja meg. (Wanner, 2005, 590)

Sau-ling Cynthia Wong egyik írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a globalizáció eredményeként sok immigránsnak már a megérkezése előtt is lehetnek személyes tapasztalatai, illetve számos információval rendelkezhet az adott kulturális térről, tehát a feltételezése egy olyan típusú kulturális sokk, amely a Boelhower-féle modellben megtalálható, már nem feltétlenül sajátja a 20. század végi élettörténeteknek. Továbbá arra is rámutatott, hogy az első és második generációs bevándorlók által írt szövegek sok tekintetben különböznek egymástól, más narratív minták szerint épülhetnek fel, és a kultúrák közötti különbségek és feszültségek ábrázolása is sokkal komplexebb formában jelenhet meg. A második generáció képviselői a tradíciókkal általában közvetve, mások elmondása alapján találkozhatnak. A kultúrák összeegyeztetése vagy megkülönböztetése tehát sokkal árnyaltabb módon mehet végbe. (Wong, 1988)

Kingston önéletírásában például a szerző többször félreinterpretálja édesanyja történeteit. Az elbeszélő számára ezeknek a történeteknek kiemelkedő jelentőségük van, mivel ezek közvetítik számára a kínai hagyományokat. A történet végére azonban fokozatosan arra is ráébred, hogy az édesanyja által a kínai szülőföldről tolmácsolt képzetek, amelyekhez korábban igazodni próbált, valójában nagyrészt önkényesek és szubjektívek.

Az identitás átalakulása

Az önéletírások gyakori szervező eleme két identitásállapot közötti átalakulás folyamatának az ábrázolása. Az identitáskonstrukciók kialakulása vagy átalakulása sokszor azokban az esetekben következik be, amikor az egyéni identitást valamilyen veszély fenyegeti: ez adódhat magából a személyből (például betegség), az anyagi világból (például katasztrófahelyzet), illetve más csoportok és személyek is megkérdőjelezhetik az egyén kialakult identitását. (Pólya, 2007, 55) Migránsok esetében a szubjektum integritására a legnagyobb veszélyt az idegen kultúra jelentheti, mivel az új tapasztalatok, szokások ellentmondhatnak a korábbiaknak.

Kortárs mûvekben az identitás kérdésköre ennél jóval bonyolultabb formában is előkerülhet, az alkotók sokszor kevésbé lehatárolt és egyértelmû identitásképzetekkel operálnak. Michael M. J. Fischer az önéletrajzok szubjektív és kollektív meghatározottságait elemezve kiemelte, hogy a kortárs önéletírók identitásukat a sokszor heterogén elemekből álló, fragmentáltabb egységként jelenítik meg. Ebben a tendenciában Fischer a posztmodern elgondolások megjelenését véli felfedezni, amelyek megkérdőjelezték azokat a modernista elképzeléseket, amelyek jóval homogénebb egységként kezelték az identitás fogalmát. A decentralizált, inkoherens ábrázolásmódot alkalmazva a szerzők heterogénnek és változónak mutatják be a személyiséget. (Fischer, 1994)

Az általam vizsgált két önéletírónál is megmutatkozik az az igény, hogy az identitásukat többféle, különböző forrásokból származó elemekből konstruálják meg. Az immig-ráns önéletírások esetében sokszor elég transzparens módon válik láthatóvá az a folyamat, amely hibrid etnikai identitáskonstrukciók kialakításához vezethet. Az identitás esszencialista felfogásával szemben ezekben a szövegekben olyan példákat találhatunk, amelyek az identitás képlékenységére hívják fel a figyelmet. Emellett pedig különféle etnikai és gender identitáskategóriákat mutathatnak be, amelyek addig kevesebb előképpel rendelkeztek a kortárs társadalmakban.

Maxine Hong Kingston elbeszélésének egyik központi problematikája a kínai-amerikai női identitás témájával áll összefüggésben. Kingston az etnicitás fogalmát radikálisan átértelmezve a mûben többször hangsúlyozza, hogy kínai-amerikainak lenni teljesen más minőség, mint kínaiként élni Amerikában, valamint azt is kiemeli, hogy ehhez az identitásváltozathoz nincs tradicionális minta, amelyhez igazodni lehetne. (Fischer, 1994)

Az elbeszélésben Kingston fokozatosan ismeri fel, hogy a szülei által ráhagyományozott értékek és a környező világ kultúrája között hogyan találja meg a saját helyét. Ezt többek között végül a nyelvi határok ledöntésével éri el azáltal, hogy újramondja és újraértelmezi az édesanyjától hallott történeteket. (Velasco, 2007).

A hibrid identitáskonstrukciók Kaminer önéletírásaiban is fontos szerepet játszanak. Bár némi ellentmondás fedezhető fel abban, hogy míg az önéletírás karaktereit a különféle kulturális sztereotípiákból építi fel, addig az írásai egyes részeiben arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy valójában sosem bízhatunk a sematikus identitáskategóriákban.

Nyelvhasználat, nyelvi identitás

Az immigráns szerzők esetében gyakori, hogy a befogadó országok nyelvén publikálnak, tehát egy olyan tanult nyelven, amely nem az anyanyelvük.

Az első és másodgenerációs immigráns önéletírásokban különböző aspektusokból kerülhet elő a nyelv problematikája. Az első generációs bevándorlók esetében az új nyelv elsajátításának folyamata, amíg a második generáció esetén az otthon használt és a környező kultúra nyelve közötti ingadozás válhat meghatározó témává.

Kaminer több írásában is foglalkozik a nyelvtanulással, amelyre ő is mint a kultúrába való belépés előfeltételére utal.

Kaminer mûveiben kevésbé jelentős szerepet játszik az idegen nyelvre mint irodalmi médiumra való reflexió. Az idegen nyelv kérdésköre azonban egy másik aspektusból megjelenik: többször előforduló motívumok a nyelvi félreértések és az ezekből származó problémák. Ilyen eset például, amikor Kaminer félreértve szerkesztője utasítását, a Judenkultur, vagyis a zsidó kultúra helyett a Jugendkulturról a fiatalok kultúrájáról kezd cikket írni. (Orosz diszkó, 70)

Kingston könyvében a hibrid etnikai identitás megteremtésének az igénye összekapcsolódik a saját nyelv megtalálásának kérdésével.1 A történetben az elbeszélő azáltal találja meg helyét a világban, hogy sikerül átlépnie a nyelvi gátakat. A mû többek között azt a folyamatot követi végig, amely során a gyermekkori némaságot követően Kingston fokozatosan rátalál arra a nyelvre, amely által képessé válik arra, hogy elbeszélje saját és mások történeteit is.

Először azt látja be, ahhoz, hogy elfogadtassa magát az amerikaiakkal, nemcsak a nyelvet kell megtanulni, hanem azt az attitûdöt is, ami a nyelvhasználathoz kötődik.

A mű végén azonban úgy tűnik, mintha Kingston inkább az Amerikában élő kínai közösségi nyelvhasználat legitimizációjának fontosságát emelné ki a nyelvi asszimiláció ellenében. (Li, 2004)

Az első és második generációs bevándorlók esetén a többfajta kulturális kód a nyelvhasználatban is megjelenik. Bár egyesek a migráns irodalom mítoszaihoz sorolják azt a feltételezést, hogy a kétnyelvû szerzők (jobban) gazdagítanák az adott kultúrát azáltal, hogy például írásaikban esetenként nem konvencionálisan használják a nyelvet, és idegen nyelvi mintákat is alkalmaznak. Saša Stanišiæ meglátása szerint nemcsak a bevándorlóknak, hanem mindenkinek, aki szépirodalmi szöveget ír, fel kell építenie annak nyelvezetét, tehát nem különbözik lényegesen az anyanyelvû és nem anyanyelvû szerzők feladata. (Stanišiæ, 2008)

Pavlenko a már említett tanulmányában kiemeli, hogy az írás demokratikusabb terepet biztosíthat a bevándorlóknak, mert amíg a beszélt nyelvben az akcentus gyakran kiküszöbölhetetlenül megmarad, addig az írásban ilyen problémák nem jelentkezhetnek, és így ezen a téren nagyobb eséllyel szállhatnak versenybe az anyanyelvûekkel. (Pavlenko, 2001) Kaminer személyes esete mindkét felvetést jól példázza, mert bár németül igen jellegzetes orosz akcentussal beszél, szövegeit olyan standard hétköznapi német nyelvezeten írja, amely minden értelemben megfelel a nyelvtani helyesség kritériumainak. Pusztán írásainak stílusa alapján nem lehetne teljes bizonyossággal orosz hátterére következtetni. (Wanner, 2008)

 A művek fogadtatása

A két szerző önéletírásainak recepciójában fontos szerepet játszott az a politikai, társadalmi érdeklődés, amely a kultúrák együttélése, a sokféleség és különbözés társadalmi tapasztalata felé irányul. A műveik annak a „diskurzushálózatnak” váltak a részévé, amelyet összefoglalóan a „multikulturalitás diskurzusának” nevezhetünk. (Feischmidt, 1997, 7)

A multikulturalitás diskurzusa egyaránt magába foglalja az együttélés módjára tett különféle normatív és alternatív javaslatokat, illetve azokat a különböző eredetû, de hasonló módon artikulálódó beszédmódokat, amelyek az eltérő kulturális identitások mentén szerveződő csoportok emancipációs törekvéseivel állnak összefüggésben. (Feischmidt, 1997, 9)

Kaminer és Kingston mûveinek fogadtatása más szempontból is hasonló. A különösen nagy érdeklődés mögött mindkét esetben többféle okot is felfedezhetünk amellett, hogy az immigráns élethelyzetek bemutatása mind a német, mind az amerikai kultúrkörben erős aktualitással rendelkezik, és népszerû témának számít. A sikerükben talán az is szerepet játszhatott, hogy mindkét író bizonyos tekintetben „első” volt a saját kultúr-
körében. Ezenkívül azt is ki lehet emelni, hogy mindketten pozitív képet közvetítettek a két befogadó országról.

Kingston megítélésében a mai napig fontos szempontnak látszik, hogy ázsiai származású, női íróként az elsők között vált ismertté a szélesebb nyilvánosságban. (Kovács, 2006, 82) Kaminer esetében másfajta „elsőségről” beszélhetünk. Különösen érdekes megfigyelni azt a tendenciát, hogy a személye miképpen nőtt össze az átformálódó Berlinnel, és hogyan lett a városról kifelé közvetített kép emblematikus figurája. Az író nagy népszerûsége a német fővárosban többek között ahhoz is kötődhet, hogy írásai egybeforrtak azzal az időszakkal, amikor a berlini fal lebontását követően a város jelentősen átalakult. Kaminer volt a krónikása annak a folyamatnak, amikor Berlin igazán multikulturális hellyé változott, és kialakult az a Berlin-kép, amelyet Kaminer írásai is tükröznek. Ehhez a kultúrpolitikailag többé-kevésbé tudatosan kialakított Berlin-imázshoz olyan fogalmakat köthetünk, mint a multikulturalitás, a nyitottság, a kulturális pezsgés és tolerancia.2

Kaminer a szövegeiben megjelenő Berlint kivételesen vonzó helyként ábrázolja, amely nagymértékben megfelel a kultúrpolitikailag is formált városképnek. (Harder, Hille, 2006, 257) Érdekes módon a mûvekből mintha sokszor éppen a németek reprezentációja maradna ki. Kaminer szövegeiben az imigránsok sohasem marginalizált szereplőként jelennek meg, Berlinében ők a főszereplők. (Condray, 2006, 254 )

Kaminer elfogadottságát többek között az is mutatja, hogy bár nem anyanyelvû német író, a német irodalom arcaként ő reklámozta választott hazájának irodalmát a külföldi német kulturális intézetek vendégeként.3

Kingston önéletírásában is alapvetően pozitív kép bontakozik ki az amerikai kultúráról: olyan országként ábrázolja, amely szabad lehetőségeket biztosít az individuum számára. (Bár a mû egyes feminista olvasatai szerint ugyan finomabban, de nemcsak a kínai, hanem az amerikai kultúra bírálatát is megfogalmazza a mûvében, és a nők elhallgattatásának gyakorlatát nemcsak a kínai, hanem az amerikai kultúra szerves elemeként is láttatja. Ezáltal a férfiközpontúságot globális jelenségként mutatja be. [Bollobás, 2006, 217])

Kingston könyve tananyag lett az amerikai iskolákban. Ebben szerepet játszott, hogy az olyan többnemzetiségû országokban, amilyen például az Egyesült Államok, az iskolák pedagógiai programjában meghatározó szerepet kapott az interkulturális pedagógia, amelynek központi gondolata a másik kultúra iránti toleranciára nevelés.

Mindkét szerző vonatkozásában számos kritika is megfogalmazódott a mûvekkel kapcsolatban. A bírálatok legtöbb esetben direkt vagy indirektebb formában a szerzői felelősség kérdését feszegették. Az immigráns és kisebbségi irodalmak szerzőivel kapcsolatban megfigyelhető, hogy az írók olykor egy egész csoport szócsövévé válhatnak. (Végh, 2006) Az immigráns önéletírások így egyfajta ellentmondást hordozhatnak: az autobiografikus mûvek ugyan kifejezetten személyes mûfajnak tekinthetőek abból a szempontból, hogy vállaltan individuális nézőpontot közvetítenek, ennek ellenére a kisebbségi önéletírókra nemritkán a kisebbségi csoportérdekek képviselőjeként kezdenek tekinteni.
A folyamat a mûvészet politikai dimenzióira hívhatja fel a figyelmet, illetve arra mutathat rá, hogy milyen felelősséget tulajdonítunk azoknak, akik egy-egy kisebbségi csoport tagjai közül láthatóvá válnak a különféle kulturális terekben. Kaminer és Kingston esetében egyaránt felmerült a sztereotip ábrázolás vádja, illetve A női harcos megjelenése után Kingstonnal kapcsolatban vita tárgyát képezte a hitelesség kérdése is. Egyes írásokban feszegették, hogy az író autentikus hangja-e a közösségének. Felvetődött, hogy a kínai kultúrából kölcsönzött fogalmakat nem helyénvalóan interpretálta, és rosszul építi bele a történetbe. (Huang, 2000) A Kingstont ért támadások többsége továbbá azt is felvetette, hogy az író a fehérek sztereotípiáit erősíti tovább azáltal, hogy a kíniaikról és a kínai kultúráról negatív képet fest, az individuumot elnyomó és nőellenes kultúraként mutatja be. A sztereotípiák megerősítésének vádja Kaminer esetében is megjelent a kritikákban: többen sematikusnak bélyegezték történeteinek szereplőit. (Schwarman, 2119)

Mind Kaminer, mind Kingston mûveinek fogadtatásában jelentős szerepet kapott, hogy kevésbé egyénekként, inkább a saját közösségük képviselőjeként értelmezték őket a nyilvánosságban. A kortárs immigráns önéletírások sokszor olyan politikai közhangulatban születnek meg, amikor a szövegek értelmezésében a mögöttük álló szerzők származása kaphatott fontos szerepet.

Az írások és szerzőik felértékelődésében azonban, túl az „egzotikus idegen” régóta jól mûködő marketingkategóriáján, feltételezhetően az is meghatározó volt, hogy ezekre a mûvekre és alkotóikra sok esetben pozitív példákként lehet hivatkozni. E tekintetben viszont felvethető, hogy bizonyos vonatkozásban nem járnak-e úgy ezek a szerzők, mint Franz Kafka Jelentés az Akadémiának címû mûvében az emberekhez asszimilálódott majom-elbeszélő, aki hiába éri el „páratlan erőfeszítéssel egy átlagos mûveltségû európai ember színvonalát”, mindenki megcsodálja, de a külvilág szemében valójában továbbra is „csak” egy beszélő majom marad. (Kafka, 1917)

Bibliográfia