Géher István a literátorok – különösen a műfordítók meg az anglicisták – körében régóta ismert és megbecsült személy volt, amikor az olvasói nyilvánosság még nem tudta (persze én se), hogy ő nem csak tudós tanár, de poéta is. Ez több mint két évtizeddel ezelőtt történt. Azóta lejárt a múlt század utolsó két évtizede, és azt hiszem, hogy az értők szemében Géher már nem csupán az angol irodalom tudósa, remek ismeretterjesztő és nevezetes egyetemi pedagógus, hanem költő is. Abban már nem vagyok biztos, hogy költői könyveit rendre elolvassák – de hát ilyen a magyar világ…

Mielőtt legutóbbi két kötetét szemléznénk, nem haszontalan felidézni az ő két évtizedes nyilvános poétai pályá-jának főbb állomásait. Ezt könnyen megtehetjük, ugyanis a Liget Műhely Alapítvány – Géher legfontosabb kiadója – hat éve jelentette meg összegyűjtött (és új) verseit (a kötet összefoglaló címe: Hol az a látvány?). Ebben az alig 250 oldalas könyvben az első, 1981-es kötetétől kezdve (Mondom: szerencséd) együtt van mindaz, amit Géher István, a költő alig húsz év alatt publikált.

„Pályanyitó" könyve negyvenéves korában jelent meg; a Mi van, Catullus? 1984-ben jött ki; az Anakreóni dalok 1996-os; vélhetően a kilencvenes évek második felében született költemények az összefoglaló „hamletes" (ciklus)cím alatt sorakoznak ebben a kötetben (Fortinbras ront be a végső, véres színre a kérdéssel – Arany fordításában –: „Hol az a látvány?"). E gyűjteményes kötet végén jelenik meg egy ciklus, pontosabban: cikluskezdemény, amelynek „Új folyam" a címe.

És ezzel a visszatekintéssel már el is érkeztünk az első verseskötethez. Ami voltaképpen ennek a versfüzérnek a kibővített, kötetté komponált változata.

Géher István – noha írásai néha felbukkantak folyóiratokban – konzekvensen csak verseskönyveket ír, azaz költői szerepében szinte kizárólagosan ilyen, megkomponált, egységes és rendezett szerkezetbe hozott köteteket tesz közzé. Ez még nem poétikai meritum, hiszen a vers: vers (a kötet pedig: kötet), és a poézisben minden egyes költeményében helyt kell álljon a költő. Vagyis egy kötetkonstrukció lehet szép, koncepciózus, egyfajta rend szellemében fogant, de a vers (zárt) szövege az igazán fontos. Géhernél sem az egyes kötetekre szabott nagyobb (szellemi) koncepció architektonikájára kell figyelni, hanem poétikai mikrostruktúrájára, a szöveg minőségére, sűrűségére.

Ugyanakkor e sorok írójának régi „mániája", hogy az újabb magyar költészetben – sok nagyszerűséget felmutató teljesítményen „innen és túl" – igen jellegzetes törekvésről van itt is szó: az egyedi vers imma-nens hitelét és koherenciáját meghaladó könyvszerkesztés tendenciájáról. Géher István sok esetben enigmatikusnak, zártnak ható poézise ebben a tekintetben példaszerű, és azért is hiteles, mert szinte valamennyi verseskötete irodalmi, kulturális és személyes utalások sűrű közegét hozza, de ezt a könyvei módfelett elrendezik, nem kötik meg, nem „pántozzák" talán agyon, de – egy tanáremberként is jeles és fegyelmezett ember példája gyanánt –, szellemi rendbe szerkesztik…

Amikor Arany János kapcsos könyvéből átvéve az „Új folyam" címet adta az 1998-as kötetnek, akkor játszik is ezzel a citátummal, de valami komolyat is mond: azt sugalmazva, hogy – miként az akadémiai főtitkárságban megfáradt szellem-előd – ő, Géher is új, kvázi öregkori ciklust nyit a saját poézisében. Ez a kötet is – a korábbiakhoz hasonlóan – vékony; továbbá a kiadvány végén jegyzeteket találunk, amelyek az érdeklődő és elmélyedő versolvasó számára megadják a referenciákat: az önidézetek, továbbá a Shakespeare-, Arany- és más költői citátumok eredeti helyeit, amelyekre a költői szöveg utal. Ezeknek az 1997–1998-ban írott verseknek az élén egy mottó áll, ami Géher egy korábbi költeményéből vett úgynevezett önidézet. Így szól az eleje: „temetkezik a költő. hallgatásra / rendez be (újabb) évet? éveket? / hiszi, hogy lesz még feltámadása?" Ez a költő természetesen ő maga, akire ily távolságtartóan, majdnem hidegen, de mégis érzelemmel kérdez rá, s a megfogalmazási mód is Arany János-i. (Érdemes itt megjegyezni, hogy milyen finom különbség van az úgynevezett önmegszólító poétikai beszédmód és eközött – amely talán még távolítóbb, de talán fájdalmasabb Aranynál is, Géhernél is.)

Ennek a kötetnek a cikluskonstrukciója is bonyolultnak tűnik, pedig voltaképpen „pofonegyszerű". Nyár – Ősz – Tél – Tavasz – Nyár, vagyis egy teljes esztendőt fog át a könyv alig több mint félszáz költeménye, s ha az ember végigolvassa, kiderül, hogy a „folyam" szó a kötetcímben igencsak többértelmű: nemcsak a folyóiratcímekből ismerős évfolyamra utal a kifejezés, hanem az igazi, valóságos folyamra, a Dunára, ahová a költő evezni jár, világot látni, és meditálni a túrákon, sőt még többre is mutat vele: az életfolyam egy új esztendejére, mely a huszadik század utolsó két évét fogta át. És még tovább lehet menni: a költő magamagát (hatvan felé járva) korosodónak, búcsúzófélben lévőnek tekinti, és minden költői megszólalásában életének egészét, sorsa értelmét – megannyi keservét és boldogságát – is érinti. Maga a következetesen alkalmazott szonettforma, amelyet a költő ebben a kötetében egy nyolcsoros szakaszban és egy ettől elkülönülő hatsoros versszakban prezentál, szintén zártságot sugall, az önmegszólítás (szabályos, a fent említettektől eltérő) nyelvi alakzatának ismételt elő-kerülése is distancírozó – mégis megindultság, vágy, halálfélelem járja át a sorokat. Nagy életmeditáció ez a kötet: hiteles beszéd, amelytől sem az önvizsgálat, sem a személyiség önértékelése nem idegen (sőt: ezek a témakörök az igazán fontosak, Géherhez közeliek).

És vegyük hozzá e poézis mély szenzualitását: az érzéki, érzékletes élmények gazdag anyagát, amelyben a „dunai szonett-meditációk" oly gazdagon jönnek elő! Ha valaki nem riad meg attól a hatalmas irodalmi és bölcseleti jellegű klasszikus tudásanyagtól, amelyre a jegyzetek forráshelyei utalnak, és amelyekkel ő, úgy gondolom, nem hivalkodik (ez a kultúra életének szerves része, tanári munkájának mintegy természetes közege), tehát ha az olvasó nem retten meg, mondván: itt egy szofisztikált szöveglabirintusba téved tán az ember, hanem naivan és nyílt ráhagyatkozással olvassa a Géher-verseket, akkor igazi, jó lírával lesz találkozása. „Géhert olvasni nagy öröm" – írta Tandori Dezső egy esszéjében a költő-társ kapcsán. (Géher költészetének finomságait és szerkesztésmódjának szellemét viszont Mesterházi Mónika elemezte kitűnően a Holmi hasábjain az 1997. áprilisi számban.)

Egy egész poétikai szemináriumot lehetne e vékony verskötet elemzésére építeni. E szemlében a részletezésre persze nincsen mód, de annak a fajta Arany János-i/babits, vehemens „gondolati" költészetnek a természetét, amelyet Géher István művel, egy rövid idézet prizmáján keresztül is érzékeltetni lehet: „szelidült–e a bozóttűz?" – kezdi a „…parázs van ott…" című versét a 73. oldalon, majd így zárja és hajlítja tovább a sort: „az év / felperzselte a partot, áll a vízen / a csónak hal nélkül, a régi rév / homokján pernyét fúj a szél, a szívem / hálóba fogva…" ’Klasszikus menet’ – mondhatnánk, az úgynevezett nyugatos iskola irályának eleven folytatása, ám az a részletezés, mely inkább elbeszélők sajátja tud lenni, az a tárgyiasság, amely a csónak, a hal, a rév, a „szív-halászat" révén keresztény allúziók sokaságát rejti a szenzuális leírás melankolikus ritmusába, modern mesterre vall. Az utalásoknak ez a közege bomlik ki az zárótrioládokban: „a partszegélyen ott van a parázs, / ebédelhet az úr: eledelem / (hallal, kenyérrel) a mindentudás – / halált eszem naponta, mézes alja / égeti számat. a sós víz eloltja?" A bozóttűzről feltett nyitókérdéstől jutott el a költemény a halál, az utolsó vacsora asszociációinak irányába. Pedig csak egy nyári csónaktúra apró, kinagyított részlet-mozzanatait fogta képbe a költő…

A poétikai fegyelmezettség tanáros kabátját mintha túl szorosra gombolta volna Géher a 80-as években, s mintha költészetének az lett volna az – egyébként rokonszenves – hendikepje, hogy az olvasó elől a kulturális maszkok, allúziók garmadája takarja a közvetlenebbül szóló, eleven lírai üzenetet, és hogy az ő tartózkodása mintha sokáig fel is tartóztatta volna a reá irányuló érdeklődést. Ebben a kötetben – megtartva a formai „tökéletességeszmény" költőnkhöz igencsak illő igényét – ez oldódik, és itt már Géher – mutatis mutandis – mer lezser is lenni; mindenképpen oldottabb a lírája, és ettől érzelemtelibb, közvetlenebb is. (Az igénytelenebb költők vagy a dilettánsok által gyakorolt „közvetlenséget" nála a kimunkált nyelv diszciplináltsága persze eleve megakadályozza.) Jómagam, aki olvasóként kezdettől híve vagyok a munkásságának, itt bevallom, hogy – talán épp emiatt – a második, az eddig legutolsó, ugyancsak vékonyka Géher-kötet, az Esztendők éve még közelebb áll hozzám.

Már a kötet címe is más, mint az előzményeké: azokban mindig szerepelt valami (irodalmi) allúzió, egyfajta parafrázis – ebben az esetben ez hiányzik. Sajátos paradoxonnak hat ez a cím (Esztendők éve). A többes számú birtokos, az „esztendők" mintegy ölbe veszi a szó-párt, az „évet" – talán még némi melankóliát is ki lehet hallani e kapcsolatból. Pedig a kötet szerkezete és tartalma rögvest világossá teszi, hogy ez a poétikus cím – mely után egy szép Wittgenstein-mottó áll, de jegyzetet, forrásjelölést itt ne keressen senki! – értelmes és világos: 52 költemény szerepel a kötet lapjain, azaz az év ötvenkét hetének mindegyikére jut belőlük egy-egy, és a tartalom, a motivika januártól december végéig jelzi, hogy egy esztendőt járunk végig. Ám miféle esztendőt? Hiszen a címben esztendők szerepelnek. Géher itt egész élete versnaptárát írta meg a költeményfüzérben, és voltaképpen emlékei (egészen kiskori, felnőttkori, szerelmi, családi, külföldi és magyarhoni stb. mozzanatok) között sétálunk fel és alá. Ám a megkötés: megkötés – a, mondjuk, tavaszi mozzanatok (bármely időből származnak is a versek különféle „madelaine-kekszei") valahogy mind a tavaszhoz kötődnek.

És ha ezt felismerjük, és az ötvenkettedik darab elolvasása után letesszük a kötetet, akkor azt érezhetjük, hogy egy verses epikai alkotáson haladtunk végig – a költő beavatott bennünket legintimebb történetébe, mely a szenzuális, személyes létezés igen autentikus terrénuma. Ha úgy vesszük, mindegyik mű valami titkot fejteget, illetőleg a rejtélyesen perszonális világ titkainak összefüggéseit – és ezek nem a hiúság, a világi siker dolgai, hanem egy mélyen érző etikus ember osztja meg őket velünk.

Oly egyenletes a kötet színvonala, hogy szinte találomra választhatunk belőle példát avégett, hogy finom textúráját, a géheri formálást, eljárást érzékeltessük. (Mindegyik költemény két, nyolcsoros, soronként 10/11-es szótagszámú jambikus sorból áll, melynek rímképleteit alkalmilag váltogatja a költő, de az első két versszak után – akárcsak a szonettben – valami „fordulat" is érzékelhető). Most, hogy e szemle készül, épp az egyik kedvencemnél, a 41-nél nyílt ki a kötet. Ez egy „novemberi" vers, és egy valamikori amerikai vendég-professzorság késő őszi emlékképét hozza:

Ez a végig párosrímű összecsengés-változat némiképp – talán – hetyke is; bár ezzel (is) a maga kelet-európai, tanáremberi, oda nem illő voltát ironizálja. Igen szellemes az utolsó versszak mai allúziója, és e sorok írójának kedves az előző sorban a zárójeles fordulat szép bölcsessége is: a hatvanas éveinek elején járó költő újabb arculatú „őszikézése" a tavaszutóval, a télies játékkal… És az ilyen apró „kiszólásokban" benne rejlik cikkünk kérdésére a kettős válasz: igen, a két új Géher-kötet epilógus is, újrakezdés is – igen, ilyen e költészet világának belső paradoxona.

(Liget Könyvek, Bp., 1998, 90 oldal, 500 Ft, illetve 2002, 62 oldal, 920 Ft)