Próbálom leírni neked, mi is történt velünk. Képeket nézegettem az előbb, hátha segítenek. Csak egy nagy, gomolygó massza van a fejemben. Keresem azt a szálat, amin elindulhatnék.

 

Apa

Apa most, augusztus 16-án lenne hetvenéves. A tbc-s előzményeket figyelembe véve igazán nem lázadhatok, sőt már évek óta az utolsó nyaráról, teléről, karácsonyáról beszélt.

Ha összevesztünk, baljósan emlékeztetett, mennyire fogom bánni ezt, ha ő már nem lesz. Ettől csak sokkal dühösebb lettem, sportszerűtlennek neveztem, és méltóbb érveket követeltem a megsemmisítésemre. Azt mondtam, ennél mindketten többre vagyunk képesek, és ha öljük egymást, tegyük magunkhoz méltóan. Voltak igen kemény ütközeteink, de soha nem felejtettük el, hogy szeretjük a másikat.

Ráz a zokogás, ömlenek a könnyeim. A temetés óta nem sírtam ennyire. Nem hittem, hogy ilyen fájdalmas lesz. Próbálom a dátumokat felidézni, de csak körülbelül emlékszem a napokra - kismamabetegség.

Apa már a kórházban volt, amikor egyszer azt mondta: „Mindketten tele vagyunk tüskékkel, de tőled jobban esik a tüske, mint az idegentől az ölelés." Annyi, de annyi évig vártam erre, nagyon hálás vagyok, és végtelenül szeretem, mert kimondta, és nem hagyott kétségek között.

 

Kórház

Olyan gyorsan történt, az egyik pillanatban még család voltunk, valakinek a gyereke voltam, aztán mintha egy forgószél kapott volna fel minket, egyedül maradtam.

Most az éjszakában sírva próbálom életem legnehezebb másfél-két hónapját szilánkjaiból összerakni.

Anya az asztmájával valamikor február közepe felé kezdett az egyik kórház pulmonológiájára járni, reggel ment, este jött. Nagyon lehangolt volt. Azt mondta, ezt a köhögést ő már nem éli túl. Mi február elsejével költöztünk el otthonról, a szülői házból. Azt hittük, ha elvisszük a kutyát még a tavaszi vedlés előtt, talán segítünk valamit. Anya zokon vette a költözködést, úgy érezte, elhagyom, elárulom őt. Akkor nem sikerült megbeszélnünk ezt a dolgot.

Volt egy-két olyan történet, ami tényleg nagyon elkeserített. Emlékszem, egy délután találkoztam a házban lakó egyik nénivel, aki megkérdezte, hová is költöztünk. Ezek után szabályosan felelősségre vont, hogy ha neki elmondom az új címünket, szegény anyámnak miért nem. Kiderült, anyám mindenkinek azt mondja, hogy titokban tartjuk, hol lakunk.

A másik ilyen történet, amit akkor nagyon utáltam, Danihoz, a kisfiamhoz kapcsolódik. Szerdán aludtunk először a Stefánia úton, és péntek este, amikor megérkeztünk a szüleimhez, anyu Dani minden szava után azt mondta: „Fordítanád? Már nem értem, amit mond, olyan ritkán látom."

Miután elköltöztünk, többet voltunk náluk, mint amikor ott laktunk. Hol ez, hol az kellett, vagy csak úgy odamentünk.

És jött az a hét, amikor mindenki beteg lett. Anyunak be kellett feküdnie a kórházba, én rettenetesen köhögtem hetekig, a kisfiamnak nyolcvanas süllyedése és visszatérő, negyven fok körüli láza volt. Apa tüdőgyulladást kapott.

Egyik délután mélyen elaludtunk Babócskával. Kikapcsoltam a telefont, a mobilt is. Nem akartam, hogy felébresszenek bennünket. Fél négy felé keltünk fel, olyan érzésem volt, hogy fel kell hívnom apát. Csöngettem. Háromszor, ötször, semmi. Attól féltem, meghalt. Fél óra telhetett el, amikor anyut hívtam a kórházban. Nem mertem neki mondani semmit, csak általában akartam volna érdeklődni, de nem is kellett, azzal kezdte, hogy apa a százhuszonötös szobában, a fertőző tbc-sek között fekszik, és hallgassam meg az üzenetrögzítőmet.

„Ági, apa vagyok. Valami tüdőgyulladás kezdődik nálam, a körzeti orvos nem vállalja a felelősséget. Oda megyek, ahol anyád van."

Sírva, kiabálva csaptam le a telefont. „Apa, apa, ne csináld ezt! Gyere haza!" Rettenetesen dühös voltam anyára, azt gondoltam, biztos voltam benne, apa elhitte, komolyan vette anya sötét gondolatait. Ismertem annyira, nem végez félmunkát soha. Apa elment meghalni anya után.

Üvöltöttem: „Apa, ne csináld ezt, ne halj meg!" Félőrülten rohangáltam a sötét lakásban, sírva, nyomomban másfél éves fiammal, aki visszhangként ismételgette szavaimat vékony kis hangján: „Apa, ne csináld ezt, ne halj meg!" Néha megállt és kérdezni kezdett: „Anya, miért sírsz, mit csinál apa?" Leültem és az ölembe vettem. Megtöröltem a szememet, és elmondtam neki, „apa" az én apukám és az ő nagypapája. Dani azonnal kiabálni kezdett: „Nagypapa, ne csináld ezt!", és még ugyanazzal a lendülettel hozzáfűzte: „Mit csinál a nagypapa?" Elmeséltem, hogy beteg lett, kórházban van, nagyon aggódom érte és szomorú vagyok. „Szomorú vagy? Gyere, megvigasztallak!", mondta Dani nagyon ünnepélyes, komoly arccal, és simogatni kezdte a hajamat.

Még aznap este berohantam a kórházba. Nem emlékszem, hogy jutottam oda, hogy hol volt a gyerek, fogalmam sincs. Csak arra a szinte megkomponált képre emlékszem, ahogy apa fekszik az ágyban és anya nyüzsög körülötte. Ott voltak együtt, a szüleim. Boldogok voltak. Anya sürgött-forgott, teljesen elfeledkezett minden bajáról, apa olyan volt, mint mindig. Újságokat kért, 168 órát, HVG-t, Hócipőt, Népszabadságot, Magyar Hírlapot.

Képes voltam azt hinni, hogy minden rendben lesz.

Második nap megkerestem az ügyeletes orvost, szerettem volna tudni, mi van a szüleimmel. Egy enervált, karikás szemű férfi nyitott ajtót gyűrött köpenyben:

„Tessék!"

Az azonosító adatok, apa neve, szobaszáma, rokoni fok után megkérdezte:

„Ki felől érdeklődik?"

„NÉV."

„Szobaszám?"

„SZÁM."

„Kije a betegnek?"

„ROKONI FOK."

„Az a szoba nem hozzám tartozik, csak a folyosónak ez a fele" - mutatott tétován jobbra.

„És kihez tartozik?"

„Az nincs itt."

„Nem baj, az édesanyám ezen az oldalon fekszik." Név, szobaszám, rokoni fok.

„Ki felől érdeklődik?"

„NÉV."

„Melyik szoba?"

Azt hittem, álmodom:

„SZÁM."

„Kije a betegnek?"

„ROKONI FOK".

„Sajnos, nem tudom, csak helyettesítek."

Pár napig nem történt semmi. Apa átkerült egy másik, nem fertőző szobába. Oda már nyugodtan mentem. Ekkoriban a napjaim elég sűrűek voltak. Reggel együtt keltünk mind a hárman. Miklós munkába ment, mi öltöztünk Danival, reggeli után megsétáltattuk a kutyát. Ebédet főztünk, játszottunk, ebédeltünk. Alvás után hívtunk egy taxit, irány Miklós munkahelye, ott átültünk a saját kocsinkba, és mentünk a kórházba. Én felmentem a szüleimhez, Miklós és Babó a kocsiban vártak rám, másfél, két órát minden nap. A kicsi az autóban uzsonnázott az apjával. Látogatás után mentünk haza, fürdés, vacsora, fekvés. Amelyikünk bírta, az még levitte a kutyát. Reggel kezdtük elölről az egészet.

A változás anya „gyógyulásával" kezdődött. Hétfőn, március 26-án anyát hazaküldték. Kedden anya délelőtt ment apához, én szokás szerint este. Szerdán is.

Ez egy szép nap volt. Apa kedves volt, jókedvű. Elmesélte, hallucinált előző éjjel. Véres hullákat látott a folyosón mindenfelé. Nagyon nehezen mozgott már, de kiment az orvosi szobába és felelősségre vonta az ügyeleteseket, miként lehetséges ez?

Mosolyogva mesélte: „Képzeld, meg akartak nyugtatni."

„És?" - kérdeztem én.

„Te megnyugodnál, ha véres hullákon át kísérnének az ágyadba?" - mondta nevetve. - „Biztosan a gyógyszerektől bolondult meg apád."

Abban maradtunk, ha legközelebb furcsát lát, lefekszik aludni, és ha reggel még ott lesz, amit látott, akkor keresi csak a felelősöket.

Vittem neki egy mobiltelefont. Nagyon örült, minden műszaki cikk lázba hozta. Aznap egyedül mentem a kórházba, a fiúkat otthon hagytam. Így jobban ráértem, és nem kellett még miattuk is aggódni. Körülbelül kilencig maradtam apával, megbeszéltük, még meglátogatom anyát is otthon. Apa hazakészült. „Anyád után" - mondta. Csomagol és jön. Nevettünk.

Fél tízre anyához értem. Aranyos volt. Tervezgettünk apróságokat. Mit hova teszünk, ilyesmiket. Amíg kórházban volt, csináltattam egy nagytakarítást otthon, hogy mire hazaér, minden tiszta, por- és kutyaszőrmentes legyen. Örült neki, talán nekem is. Olyan jó volt odabújni hozzá.

Csöngött a telefon. Apa volt. „Az ágyból beszélek" - mondta. Nagyon élvezte.

Nyugodtak voltunk. Apának még egy-két napot mondtak, aztán jöhet haza. Anyának még egy vesevizsgálatra kellett mennie másnap a klinikára.

Élveztük egymás hangját, társaságát. Tudtuk, hogy ezt is megúsztuk.

Megkönnyebbültünk.

Csütörtök reggel negyed kilenckor csöngött a Stefánia úton a vezetékes telefon. Csodálkoztam, mert ezt a számot nem nagyon adtam meg senkinek. Pont Babót öltöztettem. El nem tudtam képzelni, ki lehet az. A barátaim ilyenkor még nem nagyon vannak társalgós állapotban. Mivel nemrégen költöztünk ide, biztos voltam benne, az előttünk itt lakó kínai lelkészt keresik már megint. A nap leglehetetlenebb óráiban, leginkább hajnal felé kérdezték tőlem izgatott emberek telefonon: „Te beszél kínai?" Mentem a telefonhoz megmondani: „Én nem beszélni."

Egy fiatal nő volt. A nevemet mondta, és a telefonhoz kért. A klinikáról beszél, az édesanyám kérésére, aki az intenzív osztályra került. Egy vizsgálatra jött be, majdnem eszméletlenül érkezett. Többet egyelőre nem tud mondani, érdeklődjek a következő számon, és bemondta a számot.

Azt hittem rosszul hallok.

Telefonálgatni kezdtem. Először anya testvérét kerestem. „Most nem tudok mozdulni a gyerektől", mondtam, „menj, nézd meg, mi van vele." Aztán Miklóst hívtam, siessen délután haza, mert ma két kórházba megyünk. A végére hagytam apát. Nem tudtam eldönteni, elmondjam-e neki?

Hirtelen olyan tanácstalan lettem, annyira hiányzott anya, megmondta volna, mit kell tennem. Abban maradtam magammal, meglátom, milyen hangulatban van apa. Hívtam.

Fáradt volt a hangja, mondta, jól van, de inkább most pihenne egy kicsit. Nem szóltam neki, mondtam, délután jövök hozzá, sietek.

Főzni kezdtem, Babó segített, kipakolta az összes lábast, zörömbölt a fedőkkel: „Dani főz!"

Krumplifőzeléket akartam csinálni - azóta látni sem bírom. A krumpli már megfőtt, még hűlnie kellett.

Telefonáltam a klinikára. Nincs változás, az édesanyja rosszul van, hány, nagy fájdalmai vannak, lázas. A testvére itt van vele. Egy nagyon kedves nővel beszéltem.

Igen, átadja az üzeneteimet. Azon gondolkoztam, hogy tud ilyen megnyugtató lenni.

Megpucoltam a krumplit, felaprítottam.

Csöngött a mobilom, kiírta: „Apa". Olyan boldog voltam, tudja használni, örömét leli benne. Jobbkor nem is hívhatott volna. Alig vártam, hogy halljam a hangját.

„Szia, édesapa!"

„Nem az édesapja vagyok, hanem a Laci ápoló. A papája tizenegykor hirtelen rosszul lett, át kellett vinni az intenzívre."

…

„Ne sírjon! Vigyáznak rá!"

Sírtam és nagyon féltem.

Egy hangocska a krumplisfazék mögül azt mondta: „Anya megijedt a telefontól. Anya leteszi a telefont! Gyere, bújj ide hozzám!"

Apró, picike gyerekkéz simogatott, babrált a hajammal.

„Anya már nem fél!" Elégedetten felmászott a székre, hogy újabb krumplikat szerezzen magának. Teljesen bénult voltam. Szegény picikém a fazékba próbált megkapaszkodni, leesett a székről, hanyatt a konyhakőre, a fazekat magára rántotta, tetőtől talpig ellepték a krumplikarikák. A kezében egy megmentett darabot szorongatott. Lassan felült, rám nézett, megette a zsákmányát, és azt mondta: „Anya megpuszilja Danit!" Felkaptam, és felhívtam a férjemet: „Gyere haza!"

Gyakran gondolom azt, amikor klezmert hallgatok, hogy olyan végtelenül felfokozott, olyan vad ez a forgás, biztosan nem lehet túlélni. Véget ér, és valamennyien halottak leszünk - a néma csöndben.

Egy ilyen halálos forgatagba kezdtünk mi is március 29-én.

Miklós hazarohant, délután kettő körül ért haza. Nem tudtam semmi értelmeset mondani, teljesen bénultnak és rémültnek éreztem magam.

Elindultunk, apához először. Egész úton hallgattam, Babócska csendesen szöszmötölt.

Egyedül kellett felmennem. Nem vagyok ehhez szokva. Mindig védve voltam, a szüleim, a férjem által, időnként terhesnek tűnt. Most egyedül voltam, teljesen egyedül, és nagyon féltem. Nehezen találtam meg az intenzív osztályt, titokban abban hittem, ha nincs meg, nem is igaz ez az egész.

Amikor már nem lehetett tovább bujkálni magam elől, ott álltam az ajtó előtt. Mindenféle nyomtatott A/4-es fegyelmező cédulák lógtak rajta, a TISZTELT HOZZÁTARTOZÓK-nak címezve. Teljesen befedték mindkét szárnyát. Miután gondosan áttanulmányoztam, például a csengetési tilalmat, becsengettem. Fél négy volt. Kijött egy nő:

„Mit akar?"

Mondtam, hogy az édesapámat hozták ide, szeretném tudni, mi van vele.

„Négyre jöjjön vissza!" - és csapta volna rám az ajtót.

Zwack Péter visszaemlékezéseiben olvastam, Olaszországban porszívóügynökként azt tanulta meg elsőként, hogyan tegye úgy a lábát az ajtónyílásba, hogy ha rácsapják, ne törjön el. A tudás hatalom! Nekem is sikerült.

Rémült voltam, értetlen és dühös. Próbáltam a szívére hatni: „Másfél éves kisfiú vár rám a kocsiban, kérem, engedjen be félórával korábban." „Most az egyszer."

Bementem. A terem bal sarkában, az ablak mellett feküdt apa. Teljesen levetkőztették, egy lepedő takarta. Az ablak nyitva volt mellette. Felvettem a kötelező holmikat, köpeny, műanyag cipőborító, műtőssapka a fejemre, mentem hozzá.

Fázott. Nem értette, hol van, hogy került ide, mit akarnak tőle. Kicsit betakartam, megnyugtattam. Leültem mellé, beszélgettünk.

Rettenetes volt ilyen esendőnek látni azt az embert, akinek a figyelméért és az elismeréséért vívott küzdelem meghatározta az életemet. Nem tudta megmondani, miért került ide. „Elfelejtették megmondani" - nézett rám. Hatig lehetett maradni.

Még utánam kiabált: „Hozzál húslevest csigatésztával, egy kis almát meg banánt."

„Szeretlek" - intettem vissza. „Holnap délután négyre itt vagyok." Próbáltam keresni egy orvost, mégis mi történt, mi várható? - de a nővérek szerint senki nem ért rá velem törődni, ők pedig nem adhatnak információt.

Erre én azt feleltem, akkor megvárom, amíg valakinek lesz ideje megmondani, miért is került ma az apám az intenzív osztályra. Kiderült, a főorvos az ügyeletes. Leültem az intenzív osztály közepén egy székre, próbáltam rendíthetetlenséget sugározni, annyira jól sikerült, hogy öt perc múlva megjelent a főorvos.

A várakozástól és az eddig itt szerzett tapasztalatoktól eltérően teljesen normális volt. Elmondta, apa nagyon beteg, kezdődik valami hasnyálmirigy-probléma, tüdőgyulladása van, tüdeje nincs. „Ilyet nem lehet mondani", mondta, „de ha a hasnyálmirigy és a tüdőgyulladás rendbe is jön, új tüdeje nem nő majd. Nagyon rosszak a kilátások. Meg fog halni az édesapja."

Hegyről le, irány a klinikára anyához.

Az épület előtt parkoltunk. Miklós és Dani az autóban maradtak, már megint. Háromnegyed hét lehetett, sötét volt már. A külső kerítés ajtaja előtt készséges utcalány próbált vigaszt nyújtani az egyedül távozó, levert férfiaknak. Az élet megy tovább.

Reménytelenül sok összevissza épület, végül megtaláltam az intenzív osztályt.

Nagyon kedves nővérek dolgoznak itt, beszéltek velem néhány szót, mondták, hogy anyunak nagyon nagy fájdalmai vannak. Most várják a sebészeti konzíliumot. Kérdezték, mi van az édesapámmal, mert anyu nagyon nyugtalan miatta. Sírva meséltem, mi történt. Egy reneszánsz angyal papírvattaköteggel lebegett elém, egy pillantással és két szóval megnyugtatott annyira, hogy anya elé kerülhettem.

Borzalmas volt.

„Majdnem sírok" - suttogta -, „annyira fáj."

Apáról kérdezett, mondtam, hogy jól van. Leültem mellé, fogtam a kezét. Múlt az idő. A falióra a szemközti falon volt.

„Negyed kilenc van, mit csinálsz te itt, hol van Danika?"

„A ház előtt, a kocsiban. Mikivel játszanak. Vezeti az autót."

„Kislányom, vidd haza, már ágyban lenne a helye. Siess! Én most úgysem tudok veled foglalkozni. Apát puszilom."

 

Március 30., péntek

Délelőtt anyánál kezdtem, a klinikán. Tízre odaértünk, Miklós a ház előtt a kocsiban játszott Danival, én pedig az intenzívre mentem. A reneszánsz angyal, még tegnapról, kicsit csapzottabb tollakkal rám ragyogott. „Hogy van az apukája?", kérdezte, és elmondta, anyát az éjjel átvitték a sebészeti klinikára. Valószínűleg megműtötték.

Osztályról le. Kocsiba be. Át. Kocsiból ki. Intenzív? Intenzívre fel.

Automata ajtók, minden csillog. Rutinosan bújok bele a kötelező holmikba. Megyek be. Anya az ajtó mellett, jobbra az első ágyban feküdt. Vidám volt „túléltem" - mondta. „Nem halok meg! Csináltak egy bélkivezetést, de két hónap, és minden rendben lesz."

„Mi van apáddal?"

„Jól van, vittem neki levest és banánt, haza akar jönni."

„Ági! Mi van apáddal?"

Kicsit türelmetlen, összeveszett a nővérekkel.

„Te nekem ne hazudj, mert nem tudsz. Az igazat akarom tudni, jogom van hozzá."

Tényleg joga volt. Elmondtam neki egy mesét a légzéskönnyítésről, a tüdő pihentetéséről és az intenzív osztályról.

„Jól van" - mondta anya. - „Azonnal szólj, ha valami történik. Esküdj meg!"

„Esküszöm."

„Danika?"

Még beszélgettünk, aztán lassan indulnom kellett.

A főnővért kérdeztem, mi volt a baja anyának. Nagyon helyes, karakán nő. Mondta, hogy sok beteget látott már itt, de viccelődni az anyun kívül még senkit.

„Volt egy kis lyuk a bélen, kivezették, de az édesanyja annyira jó állapotban van, két hónap és a fiúk visszavarrják."

A lépcsőn lefelé felhívtam anyu testvérét, a feleségével beszéltem. Nekik valami doktor akárki azt mondta, tele volt a hasüreg gennyel, azért operáltak.

„Mitől gennyes?" - kérdezte tőlem. A kettőnknek juttatott morzsákból sikerült összerakni, mi volt a baj.

„Te, Ági, mi nem vagyunk hülyék. Miért nem magyarázzák el rendesen, mi történik?"

A kérdés jó volt, még sokszor feltettük egymásnak.

Ennivalóval megrakodva, szabályszerűen négy órakor várakoztam a pulmonológia intenzív osztálya előtt. Becsöngettem. Egy menyétszerű fej tolakodott ki a szűk ajtónyíláson.

„Mit akar?"

„Bemenni."

„Ja, maga az, aki a ketteshez jön." A csomagjaimra nézett. „Erre nem lesz szüksége, kint is hagyhatja."

„?!"

„Vegyen köpenyt és a cipőre zacskót!"

Apa az ágyon feküdt, mindenféle csövek lógtak ki belőle, eszméletlen volt, lélegeztető gépre tették.

Nem tudtam, mi történik vele.

Nem tudtam, hogy van most.

Haldoklik? Vagy mi ez az egész?

Az orvos, akivel beszélni tudtam, kicsi volt, indiai, és csak egy dologban volt rendíthetetlenül biztos: „A főorvos holnap délelőtt bent lesz, vele kell beszélni."

Éjszaka ültem egy fotelban, és néztem magam elé. Próbáltam készülni a másnapra. Arra, hogy reggel reggel lesz, és reggelül kell majd viselkedni. Reggelit készíteni, tiszta ruhát adni, sétálni a kutyával, játszani a gyerekkel.

Próbáltam készülni, de nem tudtam, életre vagy halálra. Bizonytalan, kétségbeesett és tanácstalan voltam.

Mindig utáltam a hierarchikus viszonyokat, mert azt gondoltam, elvész benne az ember. Most, hogy az ég az egészségügyet mérte rám csapásként, látnom kellett, közelről milyen ez.

Ha kedvem volt, töprenghettem rajta, ezek maguktól ilyen passzív lelketlenek - tisztelet a kivételnek -, és azért jó itt nekik, vagy itt lettek ilyenek, muszájból, mert rossz volt itt nekik?

Tyúk vagy tojás?

 

Március 31., szombat

Pulmonológia. Itt kedves ápolók is dolgoznak. Van két normális férfiápoló, egy szelíd arcú nő és egy furcsa, megkeseredettnek tűnő, de nagyon lelkiismeretes nővér.

És van két ronda, undok, gonosz, ostoba dög.

Főorvos: készüljek föl, apa meg fog halni. Ha lélegeztető gépen marad, azért, - ha leveszik, azért.

Én: „És mennyi ideje van még?"

Főorvos: „Tíz nap? Talán."

Én: „Miért eszméletlen?"

Főorvos: „Altatva van, mert nem tűri a tubust."

Megbeszéltük, mire délután visszajövök, addigra eszméleténél lesz.

Én: „Van mód arra, hogy hazavigyem?"

Főorvos: „NINCS! Ezt felejtse el!" Annyira határozottan mondta, hogy azonnal reménykedni kezdtem valami kiskapuban, mert ha lehetetlen lenne, miért lenne ennyire izgatott?

Sebészet: anya jól van, már rendes osztályra került, apát kérdezi. Kitartok a történet mellett, de megemlítem, hogy nagyon beteg a tüdeje. Megkérdezem, mit szólna a hazavitelhez? Rám néz. Kicsit hallgat, és nagyon határozottan azt mondja: „Nézz utána, mi kell hozzá!"

Délután, ismét pulmonológia. Apa kiszedte a tubust. Nem tudja, hol van. Haza akar menni. Azt hiszi, elrabolták. Kéri, szabadítsuk ki. Amikor elmondom, hogy ez melyik kórház, csodálkozik.

„Ha ez kórház, miért kötik le a kezem?" Tényleg, miért is? A tubust már kiszedte. „Nyugtalan beteg" - mondják. Tényleg nem lehet átmenetet találni a teljes leszedálás és lekötözés meg az állítólagos nyugtalanság között?

Ha az embert kettesként tartják számon, akkor már nem olyan, mint mi, akkor csak egy rakás probléma, amit ki kell küszöbölni.

Danit szerencsére elvállalta az anyósom. Miklós velem van. A folyosóra érve a padig bírtam elvánszorogni. Sírtam, beszélni akartam, de csak makogtam valamit a kiszolgáltatottságról, az embertelenségről és arról, hogy ha nem lehet rajta segíteni, az utolsó pillanatait miért így kell töltenie ezen a földön.

Kijött az ügyeletes orvos. Vele még nem találkoztam eddig. Egy darabig hivatalos volt, de amikor sírva nekitámadtam, hogy a saját utolsó tíz napját is ágyhoz kötözve, beszédképtelenné téve, narkózisban akarja-e tölteni, megváltoztak a viszonyok.

Elmondta, nem értett egyet az intenzívre való fölvétellel, nem ért egyet a lélegeztetéssel, és most megesküszik nekem, hogy nem éleszti újra, mert reménytelen. „Tüdő nélkül nem lehet élni" - mondta. A tüdőgyulladás pedig annyira megviselte apa negyed tüdejét, hogy az már kevés az élethez.

Egész éjjel nem aludtam.

A tudakozót hívtam hospice és otthonápolásos telefonszámokért. Eszembe jutott Pelle Andrea és a TASZ (Társaság az Emberi Szabadságjogokért).

Reggel negyed kilenckor telefonálni kezdtem.

Haza akartam hozni apát. Tudtam, hogy nincs sok ideje, nem vacakolhatok és várhatok másra. Tudtam, hogy ezt most nekem kell végigcsinálnom, és most rajtam a sor, hogy védjem és segítsem őket.

Andrea nem csodálkozik. Soha semmin. A maga kiegyensúlyozott tempójában felvilágosít, segít. Mindig kedveltem őt, de sosem tudtam vele igazán beszélgetni. Furcsa.

Valamit össze akartam szedni, amivel igazolhatom, hogy apának, már ha halnia kell, szabad legyen otthon, az ágyában, mellettünk, szeretetben. A kórházban azt mondták telefonon, a főorvos úr ma ügyel.

Igyekeztem.

Andrea elmondta az egészségügyi törvény idevonatkozó szakaszát, több volt, mint biztató. Ápolási szolgálatok: négy szakápolót tudnak küldeni minden szükséges ketyerével együtt. Mondtak egy csillagászati árat - nem baj, kifizetjük. Csak lenne már itthon. Egy sebész-onkológus barátunk és a neurológus nagybátyám elvállalták, hogy naponta kétszer-kétszer megvizsgálják apa állapotát. „Andrea visszahívott, megadta a telefonszámodat, hívjalak fel, sokat tudsz segíteni. Írjunk egy nyilatkozatot »Magánokirat« címmel, amiben kérjük a lélegeztetés megszüntetését, a hazaadást, és írjuk le, nem támasztunk semmilyen igényt a kórházzal szemben, ha apa meghalna. Írjuk alá: anya, én és két tanú."

Délután, kórház.

A főorvos úr elsőre nem értette, vagy nem akarta érteni, mit szeretnénk.

„Levenni a lélegeztető gépről? Mások azért szoktak könyörögni, hogy tegyük rá."

Az a fajta, kicsit kényelmes típusú ember, aki jobban szeret gondolkodni, mint mozdulni. Láttam rajta, hogy a velem együtt járó kényelmetlenséghegyeket mérlegeli. Az eredmény láthatóan aggodalommal töltötte el. Nem hibáztathattam érte. Nem ő volt az első, aki így reagált.

„Van értelme, meggyógyul?"

„Nem."

„Akkor?"

Körülbelül ilyen típusú párbeszédeket folytattunk majdnem kedélyes stílusban. Én elmondtam, hogy szerintem az embernek joga van emberként születni, élni és meghalni is. Én tudom vállalni annak a terhét és fájdalmát, amit az apu haldoklása, halála jelent otthon. Sokkal inkább, mint azt, hogy magára hagyom, kiszolgáltatottan, egyedül, félelemben és megaláztatásban.

Ezek nagy és súlyos szavaknak tűnnek, de igazak. Az én apám büszke, kemény ember, aki csak azért, mert haldoklik, még nem változik meg.

Neki megalázó pucéran feküdni idegenek előtt, közszemlére téve, amíg a nővér tisztába teszi, és hoz valami kelléket a másik helyiségből.

Neki megalázó, hogy róla beszélnek, és nem hozzá.

Neki sértő, hogy elvész a neve, és legjobb esetben is Panyi bácsiként emlegetik.

Lehet erre azt mondani, hogy nem is tud róla, de ez annál rosszabb.

Lehet azt mondani, hogy a nővérek keveset keresnek, túlterheltek, és nincs erejük még tisztelni is a betegeket, nem beszélve a lelki csipkékről. Én ezt értem, de ez a beteg (a kettes számú) történetesen az apám, és pont ezért akarom hazavinni.

Egy darabig még beszélgettünk, beleegyezni látszott a kérésünkbe. Utolsó érvére, hogy mi van, ha a mentőben hazafelé meghal, azt mondtam, mit gondol, nem jobb érzés-e úgy meghalni, hogy az ember hazafelé tart a családjához, mint egy intenzív osztályon a függöny mögött.

„Jó", mondta, „engem meggyőzött. Menjünk el együtt a professzor úrhoz hétfő délelőtt."

Most megint napokig kerülgettem, hogy írni kelljen. Minden ürügy elég jónak tűnt, közben persze tudtam, miről van szó, de kegyesen elnéztem magamnak.

Az igazgató-főorvossal találkozni fárasztó volt.

Egy természetéből adódóan kellemes, intelligens, idősebb ember, akit alázattól és tekintélytisztelettől félhülye emberek vesznek körül, és aki ennek megfelelően istenként viselkedik.

Először átnézett rajtam, betessékelt egy koloniállal berendezett, tekintélyt sugárzó ronda szobába. Félig a fejem fölé, félig a hátam mögé nézve közölte, két percig ér rá.

A főorvos már előzetesen tájékoztatta, de a saját szavaimmal szeretné hallani, mit is akarok tulajdonképpen. Nekem pedig intelligensen és főleg érzelemmentesen kellett vele tárgyalnom arról, hogy hagyják az apámat meghalni. Tárgyként, esetként beszéltünk elvekről, életről, halálról. Próbáltam minden részletre odafigyelni, felkínált egy széket szemben magával, úgy, hogy köztünk egy nagy asztal állt. Úgy tettem, mintha nem látnám, és oldalra ültem egy kanapéra.

Csak az járt a fejemben, én akarok valamit, ő megadhatja nekem, és én ezt mindennél jobban akarom.

Elfogadtam a szabályokat, készséges, nyugodt, magamhoz mérten feltétlenül kellemes voltam.

Társasági és elméleti. Huszonöt-harminc percig tarthatott, kompromisszummal zárult. Haza nem, de külön szoba, kezelésnek vége, akkor jövök-megyek, amikor akarok. Örül, hogy találkoztunk, mondta a végén.

Én pedig csak sírni akartam, és vigaszra vágytam volna. Arra vártam, valaki majd azt mondja, érti, hogy ez az életem tragédiája, és legyek erős. Akkor aztán sírhattam volna egy jót.

Ez volt hétfőn, a kedd nem maradt meg bennem, nyilván a két kórház között jártam gyerekkel, férjjel, egész nap.

 

Április 4., szerda

Az osztályra menet elsétáltam a kertészet mellett. Gyönyörű növényeket láttam, bementem. Apa mindig citromfát szeretett volna. Nem találtunk sehol. Volt narancs, mandarin, kávé, mifene. Citrom nem. Az ajtóval szemben, ahogy bementem, ott álltak sorban. Gyönyörűek voltak. Azonnal vettem egyet. Siettem apához elmondani a hírt. Ez egy gyönyörű nap volt. Apa nagyon-nagyon derűsnek tűnt, bár lélegeztették, és nem tudott beszélni, de nem kapott altatót, így teljesen tiszta volt a tudata.

Nevettünk. Végig, az egész látogatási idő alatt. Amikor az ágya mellé ültem, villant egyet a szeme. Nevetett rám. Én hirtelen teljesen felszabadultnak és vidámnak éreztem magam. Tudatában voltam annak, hogy meg fog halni. Nem hittem azt, hogy csoda történik. Nem voltak távlati terveim vagy vágyaim, csak az itt és most. Még sosem feledkeztem bele ennyire a pillanat gyönyörűségébe. Ültem, fogtam a kezét, beszélgettünk. (Mert követte, amit mondtam, mimikával, a kezével jelzett, kommunikált.) És rengeteget nevettünk. A nővérszobából ápolók, orvosok jöttek ki, és csodálkozva néztek minket. Ez volt az én egyik nagy ajándékom, ez a nap. Egy utolsó pihenő az erőgyűjtéshez.

Este boldogan mentem anyuhoz a klinikára, aki azonnal bízni kezdett, és annyira hitt és annyira remélt, hogy nem volt bátorságom lerombolni az álmait.

Aznap este - remélem - boldogan aludtunk mindhárman.

 

Április 5., csütörtök

Danit sikerült ráhagyni valakire (vagy a szomszédok, vagy az anyósom vigyázott rá). Így együtt mehettünk a férjemmel. Apának nagyon rossz kedve volt. Idegesnek és nyugtalannak látszott. Kicsit beszélgettünk - aznap reggel megint kihúzta magából a tubust. Az volt az érzésem, hogy én kifejezetten idegesítem.

Miklósnak örült. (Férfiak együtt.) Kérte, borotválja meg. Apára jellemző, sosem hagyta volna, hogy én ápoljam, érintsem, gondozzam. Amíg ők beszélgettek, félrehívott a főorvos. Azt mondta, apa két-három napon belül biztosan meghal. Vagy ma délután, vagy holnap reggel átköltözhetünk az egyágyas szobába, úgy készüljek, és hogy a látogatási rendet tekintsem magunkra nézve érvénytelennek. Megbeszéltük: délutánig maradok, hazamegyek, lefektetem a fiamat, és este kilenc, fél tíz körül visszajövök.

Mielőtt elindultunk a gyerekért még kicsit beszélgettünk apával. Kérdeztem tőle, mennyire kap így levegőt a cső nélkül?

„Semennyire, nem látod?"

„Ha rosszabbul leszel, visszatehetik a csövet?"

„Semmiképpen! Semmiképpen, hallod?!"

Apa tíz évet élt tüdőszanatóriumban, tudta, mit jelent a kérdés, és tudta, mit jelent a válasz.

Este, amikor visszaértem és halkan bekopogtam, az a nővér jött ajtót nyitni, akinek már a látványomtól is késpengévé vékonyodott a szája.

„Maga meg mit akar itt?" - kérdezte válaszul a „Jó estét"-re.

„Bemenni."

A további kellemes eszmecserének jobbnak láttam elejét venni, és a főorvosához irányítottam a várható kérdéseivel együtt.

Apa csendesen feküdt, rám nézett, kérdőn húzta fel a szemöldökét.

„Visszajöttem, szeretlek."

Jóváhagyólag bólintott, és becsukta a szemét. Fogtam a kezét, üldögéltem, úgy látszott, elaludt. Nagy volt a csend. Apa ágya az ablak mellett állt, mellette a függöny a másik ágy felől elhúzva. Egy támlátlan sámlifélét találtam az ágy alatt, azon ültem a fűtőtestnek támaszkodva. Teljes volt a nyugalom. Gépek sípoltak, zörögtek, de egy idő múlva már nem is hallottam. Az időtlenség érzése töltött el, úgy döntöttem, maradok.

Megérkezett a nővér, és lármásan a távozásomat követelte. Megérkezett az ügyeletes orvos és eligazította.

Engem nagyon felzaklatott ez az egész hercehurca, sírva fakadtam. Most már meg tudom fogalmazni ezt az érzést, már megint elvettek tőlünk valamit, amit nem tudnak visszaadni soha. Időt, békességet, megbékélést, csendet, búcsúzást.

Az orvos kedves ember volt, vigasztalt, nyugtatott, azt mondta, maradjak, amíg jól esik, de menjek haza aludni, mert holnap sok erőre lesz szükségem.

Felírta a mobilszámomat, és megígérte, szól, ha valami rosszabb lesz. Elbúcsúzott, elment.

Gondoltam, maradok még, de a nővér talán engesztelni akart, talán csak unatkozott, beszélgetni kezdett velem. Én fogtam apa kezét, ő pedig odaállt az ágy másik oldalára, és elmesélte: milyen emberesen összeszarta magát a Panyi bácsi, pont, mikor neki lejárt a munkaideje, de nyakig a szarban mégsem adhatta át a váltásnak, nem igaz?

A pénztelenség és a túlterheltség egy dolog, a hülyeség és az embertelenség egy másik. Apa még akkor is becsukta az ajtót, ha kezet mosott a fürdőszobában. Szemérmes volt, tartózkodó és Panyi úr - mindenkinek.

Most meg nyakig a szarban Panyi bácsi, nem igaz? Úgy tettem, mintha azt hinném, hogy apa alszik. Felálltam, mondtam, elaludt az apu, reggel korán jövök vissza, és kimentem. Tudom, hogy ébren volt, de meg akartam óvni a teljes megszégyenüléstől.

A földszinten az automatából vettem egy forró kakaót, a sírástól alig találtam a bedobónyílást. Aztán valahogy kibotorkáltam a kerten át a kapuig.

A taxis, aki hazavitt, egy szót sem kérdezett, csak adott egy csomag zsebkendőt és egy doboz cigarettát. Amikor kiszálltam, annyit mondott:

„Ha nem dohányzik, szokjon rá. Úgy látom, hasznát veszi majd."

Aznap éjjel fél négyig járkáltam a kutyámmal a Városligetben. Fél hétkor csöngött a mobil. A kórházból hívtak, induljak.

A főorvos előző nap kiderítette nekem, hogy az ÁNTSZ valamilyen rendelete értelmében a hozzátartozó nem öltöztetheti fel a halottját, csak ruhát vihet be neki.

Én pedig úgy döntöttem, nyilván a nővérrel folytatott kellemes esti csevegés hatására is, hogy nekem az ÁNTSZ ne mondja meg, hogyan búcsúzzam el az édesapámtól. Mert amíg az én gyászom valós, addig az ÁNTSZ csak egy betűszó, ami egy amorf szervezetet jelez.

Nem vagyok lázadó, csak szólt bennem egy hang, amit követnem kellett, mert összhangban kellett maradnom magammal, hogy ne törjek darabokra a fájdalomtól.

Azokban a helyzetekben, amikor nincs holnap, nincs pardon, nincs javítási lehetőség, számomra mindennél fontosabb, hogy a magam törvényei szerint járjak el. A következmények jöhetnek később, én még itt leszek.

Anyához csütörtökön nem mentem be, mert nem volt annyi időm. Telefonon beszéltünk többször. A mobil valahogy más. Nem olyan szertartásos és rideg, mint a vezetékes telefon. Mivel kényszerítve voltunk a helyzet által, rengeteget használtuk. Anya is pont olyan természetesen beszélt így, mint élőben, ezért nálunk ez nem jelentett korlátot. Azt mondtam neki, hogy apa nincs jól, és most inkább vele maradnék, és azt is, hogy megkaptuk a külön szobát. Mindent értett, csak annyit kért, hívjam majd gyakran.

 

Április 6., péntek

Reggel fél nyolcra ruhával megpakolva értem az intenzívre, magamnak csak egy fogkefét meg egy kardigánt vittem.

Előző nap, nem, ez volt a kedd!

Elmentünk a szüleim lakására összeválogatni azokat a ruhákat, amiket majd apura adunk a temetésre. Miklóssal együtt zokogtunk a nyitott szekrények előtt, de valahogy rendben lévőnek éreztük. Kivettünk ruhákat, „ezt kitől kapta?" „Megy ez a nyakkendő a zakóhoz?", „Szerinted lehetne-e ez a nadrág?" - kérdezte Miklós. „Ez tőlem van, és én úgy örülnék, ha érted, mire gondolok." Ilyesmikről beszéltünk, sírtunk és gondoskodtunk - utoljára.

Anyát is felhívtuk, mindennel egyetértett, de azt mondta, hosszú szárú jéger kell az öltönynadrág alá. Nem értettük. Erre elmesélt egy családi történetet. „Amikor az apám nővérének a férje, a János bácsi meghalt", mondta anya, „a nagynéném a nagy sietségben elfelejtett zoknit adni rá a temetéshez. Ezt nagyon szégyellte, és nem is mesélte el senkinek. Egyszer aztán a János bácsi testvérének a felesége, bizonyos Eta néni azt mondta egy vacsora közben:

»Én nem értem ezt, a János álmomban gyakran megjelenik, és panaszkodik, hogy fázik a lába, mert nagyon hosszú az út, ahol menni kell, és nagyon hideg van.«

A nagynéném nem szólt, csak hallgatott, ez így ment egy darabig. Amikor már nem bírta tovább, felnyittatta a sírt, és beletett egy pár zoknit.

Eta néni néhány nap múlva, anélkül, hogy bárki szólt volna neki, hozta a hírt, János megtalálta a zoknit, köszöni."

„Szóval" - fejezte be anya könnyes hangon -, „azóta a családunkban minden férfit vastag zokniban és meleg nadrágban temetünk, mert hosszú az út és hideg van."

Intenzív osztály. Minden olyan volt, mint előző nap. Leültem a sámlira, nekidőltem a fűtőtestnek és vártam. Visszagondolva, puha lebegésben töltöttük apával a délelőttöt. A mobilom - engedéllyel - be volt kapcsolva. Anyával többször beszéltem. Miklóst tizenkettő körülre vártam, mert előbb Danit elvitte az anyósomhoz.

Fél egy körül már látszott, hogy apa egyre távolabb van. Felhívtam anyut és megkérdeztem, apa akart-e papot hívni magához.

„Igen, intézd el, kislányom."

Egyetlen embert ismerek, aki pap, és egyetlen papot ismerek, aki ember. Őt hívtam. Vele előzetesen már megbeszéltük a szombatot, de láttam, hogy apa nem tudja már megvárni. Éppen tárgyalt valahol. Küldök neked valakit, jó? Egy öreg plébános csoszogott be félóra múlva. Éneklőn, elnyújtottan dicsérte a Jézus Krisztust. Apa felnyitotta a szemét, kérdőn felhúzta a szemöldökét. Most rajtam volt a bólintás sora, nagyon sírtam. Apa megadóan intett. A bácsi gépiesen elmondott egy nem túl hosszú szöveget, elvégezte a teendőit, részvétéről biztosított, és elcsoszogott.

Én magamon kívül voltam. Az egyik orvos jött, átölelt kicsit. Nem mondott semmit, mert nem volt rá szükség. Fantasztikus, hogy idegen embereket milyen közel hozhat a halál egymáshoz, ha nem állnak ellen ennek. Ha nekifeszülünk, akarunk, és lezárjuk a határainkat, végletesen elidegenít. Ha beleúszunk és a dolgok ütemére létezünk, feloldódhatunk benne.

Ha közhelyet akarok mondani, olyan, mint a születés. Én rosszul szültem. Akartam valamit, gondoltam valamit, elképzeléseim és elvárásaim voltak. Nem így kell. Megtanultam akkor, most meg sem próbáltam.

Amikor megnyugodtam, felhívtam anyát. Elmondtam kicsit szépítve, mi történt, beszélgettünk, aztán csak ültem. Fogtam apa kezét, néztem, milyen szép, erős kéz árnyéka ez. Néztem a körmeit, halvány kékeslilásak voltak. Oxigénhiány.

Végre megérkezett Miklós. Már nagyon vártam. Beszéltünk néhány szót, átölelt, bátorított. „Aztán én fölálltam, lementem a büfébe, ittam egy kávét és fölhívtalak."

Néhány perc múlva visszamentem. Először csak ültünk az ágy két oldalán, fogtuk apa kezét, lassan beszélgetni kezdtünk. Daniról, olyasmiket, ami érdekli apát. Aztán hallgattunk, aztán kicsit sírtunk megint. Együtt voltunk mi hárman.

Négy körül újra lementem, mert akkor zárt a büfé. Vettem még kávét, kólát és csokit éjszakára. Kávézás közben elsétáltam a kertészetbe. „Útközben megint felhívtalak."

Gyönyörű délután volt, csillogó, napos tavasz. Kértem a kertészetből két levelet apa citromfájáról, és vettem egy mécsest is, mert hirtelen úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Mikor visszaértem, minden változatlan volt. Mondtam apának, hoztam mutatóba egy levelet a fájáról. Nem nyitotta ki a szemét. Kicsit megdörzsöltem és odatartottam az orrához. Egy pillanatra mintha mosolygott volna.

Aztán csak ültünk. Háromnegyed öt körül telefonált az anyósom, hogy sajnos nem tudják tovább vállalni Danit, mert fáradtak, és Miklós induljon el fél óra múlva érte. Miki odahajolt apához és elmondta, egy félóra múlva el kell mennie, de apa ne féljen, mert én egész éjjel itt leszek mellette.

Apa nem félt, de az ügyeit mindig szerette kézben tartani.

Egy félóra múlva sóhajtott egy furcsa reszelőset, és még egyet, és még egyet, és többet nem.

Én hangosan szólongatni kezdtem: „Apa, apa!"

Kinyitotta a szemét, rám nézett, megint levegőt vett, nehezen, reszelősen - nézett engem.

Én nem szóltam többet. Hirtelen megértettem, hogy visszatartom. Úgy nem tud elmenni, ha sírni lát és kiabálok utána. Kicsit olyan volt, mint amikor gyerek voltam, és ő előrement, én meg igyekeztem utána. Sírtam és kiabáltam, hogy vegyen fel. Mindig megállt, és visszajött értem. Még most, utoljára is.

Csak álltam, simogattam a kezét és azt mondtam: „Jól van."

Sóhajtott egyet, és meghalt.

2001. április 6., 17 óra 18 perc volt.

 

Jött az orvos, megnézte, elment. Felhívtam anyát. Lehet, hogy ez rettenetesen hangzik, de azt kérte, ha történik valami, azonnal szóljak. Én meg úgy gondoltam, joga van tudni, és ha azonnal akarja és telefonon akarja, akkor legyen úgy. Mikor felhívtam, együtt sírtunk, mondtam, hogy itt mindent elintézek, és megyünk hozzá. Szerencsére pont anyával volt az unokahúga, így nem kellett egyedül lennie, amíg odaértünk.

Anya azt mondta, „Ági, mondd meg apádnak…" Én félbeszakítottam, „mondd meg te", és odatettem a telefont apa füléhez.

Két nagyon kedves ápoló volt délután, apa őket szerette a legjobban.

Megmosdatták, ráadták az alsóneműket, mi addig a függönyön kívül álltunk. Úgy gondoltam, hogy attól, hogy nem lélegzik, apának biztosan nem változnak a szokásai; nem szeretné, ha ruhátlanul látnánk. Előkerült a jéger, nadrág, ing, zakó, nyakkendő, zokni, cipő.

Amikor meghalt, automatikusan lefogtam a szemét és felkötöttem az állát. Mire minden készen lett, a szivarzsebbe tettem egy citromfalevelet, és gyújtottunk egy gyertyát. Én apa fülébe súgtam:

„Nem kell félned semmitől, csak bátran, úgy, mint eddig." Más volt így felöltözve, mint pucéran, egy lepedő alatt.

Kicsit mintha mindenki gyászolt volna velünk, és az az ideges feszültség is eltűnt. Két néni volt még a szobában, amikor látták a gyertyát, apát öltönyben, részvétet nyilvánítottak, és már nem akartak úgy tenni, mintha nem tudnák, hogy mi történt itt.

Egyikük elkérte tőlem a telefont, és az unokáját hívta, jöjjön és látogassa meg őt. A másikuk a férjemmel beszélgetett.

Aztán megjöttek a hullaszállítók, lecsapták a tepsit a szoba közepére, egy pillanatra megfagyott a levegő. Miklós szorosan ölelt magához. Belőlem valami kis vinnyogó hang tört ki. A nénik úgy tettek, mintha ők csak látogatóban lennének itt. Amikor a hullaszállítók beléptek a függöny mögé, megtorpantak egy pillanatra. Az egyikük így szólt:

„Jó estét kívánok!"

Nem egy hulla volt ott, egy személytelen csomag, hanem egy szigorú, idős úr majdnem fekete hajjal, ünnepi ruhában.

Mire a másik:

„Őszinte részvétünk. Önök a család?"

És akkor mi mindannyian újra kaptunk levegőt.

Már nem tepsi volt, amit lelketlen állatok majd kiborítana