Az ismeretlen nyelv

 

Fantomfájdalmaim vannak.

Amikor az ujjam belenyomom

A seb közepébe,

Folyton elájulok,

Így sosem tudom meg,

Mi a betegségem.

 

Aznap délután, amikor Bukarest után,

Kötelességem teljesítve

Végighaladtam a Párizs–Isztambul szerelvényen,

Rögtön tudtam,

Kosztolányi Dezső nem a neki kijelölt kupéban

Foglalt helyet.

A kalauzok, vasutasok számára ugyanis az első

Vagy az utolsó fülkét szokták kijelölni pihenőnek,

S ő éppen ezek egyikében ült le.

Mégis ott maradtam,

Éppen átellenben vele.

 

Megtalálni a testnek azt a formáját

És mozgását, amely során

Elpusztíthatatlan női szépségként vagy

Legyőzhetetlen spártai gyilkológépként áll elénk.

A testnek, a karnak és ujjaknak azt a mozgássorát,

Amely a Hamlet megírásához vezethet,

8 másodperc alatti százméteres síkfutáshoz,

Amely megfesteti a testtel Vénusz születését.

 

Amikor láttam, hogy Kosztolányi ül a kabinban,

Rögtön az jutott eszembe, hogy

Megnyertem a főnyereményt,

Egy író lesz a jubileumi, százhuszonötödik férfi.

Huszonhat éves nő vagyok,

És tudom, hogy tetszem a férfiaknak.

Rettenetes és nyomasztó gondolat ugyan,

Hogy nincs többé kedvem az íráshoz,

Viszont cserébe már több éve járom Európát,

És passziómmá vált a vonatszex.

A 20. század harmincas éveiben egy magamfajta lány

Számára még elérhetetlen volt a fürdőorvosi pálya,

Gondoltam, de egy kalauz számára is

Kinyílhat a világ.

És kinyitottam, ki is nyílt.

A testem évek hosszú során

Idomítottam arra a mozgássorra,

Amely tökéletesen ellenállhatatlan.

 

 

Minden vonatablak egy tájképet mutat.

Ha megfelelő sebességgel járod végig a szerelvényt,

Minden ablakból ugyanazt a képet látod.

Amikor a két mozgás kioltja egymást,

Visszanyered a folyton elveszített jelen időt:

Egyszerre mész vissza az időben,

És jutsz el a jövőbe.

 

A század első felében egy nő

Kizárólag a testével tudott kommunikálni.

A férfiaknak tetszettek nagy melleim,

Az ehhez képest karcsú derék,

Hosszú combok.

Az egész énem, ahogy kitöltötte a teret.

Azt a vibráló feszültséget,

Amely férfi és nő között felizzik,

Kosztolányi sokáig nem zavarta meg.

Élvezte.

Az ablak mellett ült,

Kezében nyitott könyv,

Nézte az elsuhanó tájat,

Az ablakban visszatükröződő betűket,

Amint rávetülnek a testemre.

Én pedig ott láttam mindezt egyszerre.

 

A nő nő, a férfi férfi.

A kutya férfi, a macska nő.

A kanál nő, a kés férfi, a villa nő.

Az ajtó férfi, az ablak nő.

A párnára hajtott fej nő,

Az ágyról lelógó láb férfi.

A plafon férfi, a padló nő.

A férfi nő, a nő férfi.

 

Szórakoztató, hogy egy idegen országban

Mindenkiről azt hisszük, hogy idegen,

És minduntalan így is igyekszünk viselkedni.

Én budai lány vagyok,

Aki hírlapokból és könyvekből ismerte Kosztolányit,

De itt, Bulgária közepén,

A magyar író is csak egy bolgár kalauzt lát bennem,

Némán a sarokba húzódva.

 

A hús sima mozgása egyrészt élvezet,

Másrészt egy kígyózó vonat.

Zöld szemű kurva,

A vendéget a legdisznóbb beszédekkel igyekszik fűteni,

A nyelv alatti, lüktető ritmussal.

A vonat ablakából a rejtett tűnik elő:

Udvarok hátulja, elgazosodott kertek, istállók.

Az eltakart test, amikor kibontják a ruhából.

 

Besötétedett, amikor felálltam

A Párizs–Isztambul expressz kabinjában.

Ránéztem az íróra,

És ráfordítottam a zárat az elfüggönyözött ajtóra.

 

Egy kattanás, amely végigcsattant

A vaskerekek monoton ritmusán.

 

Ugyanennek a ritmusnak a részeként

Bújtam ki egyenruhámból,

Ledobtam a hivatalos kék ruhadarabot,

Amely alatt a női csábítás minden

Fortélyait felvonultató anyagok,

Selymek és csipkék

Kínálták fel magukat.

Én nem tudom, mit akarhat egy írói ambíciókat

Dédelgető bolgár kalauz, aki nő.

Kosztolányi egy végtelen

Hosszúságú pillanatig a szemembe néz,

És megszólal.

Magyarul beszél hozzám,

Egy olyan nyelven, amelyről

Biztosan tudja, semmit sem értek belőle.

 

A síneken általában

Vonatra hasonlító struktúrák

És vonatra nem hasonlító struktúrák közlekednek.

Kísértetiesen hasonlítanak egymásra.

Összekeverhetők.

Kezek mind, ahogy elúsznak,

Nyúlnak valamiért, vasba zárt kezek.

Keze annyira izgatott,

Hogy majd megőrültem,

Míg hozzá értem.

 

Hogyan kell beszélni úgy egy nyelven,

Hogy tudom, a másik egyetlen szavam sem érti,

Kérdezem magamtól.

Ez egy egészen másfajta nyelvhasználat,

Gondolom,

De Kosztolányi csak beszél, beszél.

Egyedül a női test képes versenyezni a nyelvvel,

Valami ilyesmit mondhat,

Pontosabban arra gondolok,

Ezt kéne mondania,

Tudom, hogy ezt mondja,

De akkor én már nem figyelek arra,

Amit mond, arra gondolok, hogy a 30-as években

A férfiember akkor volt igazán tekintélyes,

Ha a derékbősége legalább 100 cm körüli,

Mint azt Kosztolányi korabeli fényképei tanúsítják is.

Kosztolányi strandon, Kosztolányi vonatfülkében,

Kosztolányi világos öltönyben, Kosztolányi alsónadrágban.

Szexuális játékszereket veszek elő,

Mint az extrém szerepjátékok kedvelője,

Egy kutyaformájú, dobermannfejre emlékeztető

Bizarr fejmaszkot szegecses nyakpánttal,

Gyűrűvel, egy teljes rózsaszín/fekete

Előjátékszettet, 30 cm hosszú fekete,

Cirógató tollal, Play with me feliratos,

95 cm-es szembekötőpánttal, szatén

Kötözőszalagokkal praktikus mosózsákba csomagolva.

Anális gyöngysort,

Mellbimbómra két zöld színű, állítható, erekciós

Péniszgyűrűt teszek, melyekről Kosztolányi

Sokáig azt hiszi, remegő zöld csontgombok,

A kattogó kerekek rázkódó őrületében.

 

Reménytelen szerelem a vasúton.

Egy nő meglát egy utast, beszáll.

Sohase tudja meg, kicsoda, hogy milyen volt.

Monoton ritmussal kattogó vonatkerekek

Rázkódó, lüktető őrületében

Irányítja a helyzetet órákon át.

 

Két óra múlva, éjféltájban,

Miközben a sarokba húzódva egyenruhám

Rendezgetem, Kosztolányi megint megszólít.

„Csodálatos babák, játékok a nők.

Úgy látszik, mégis ez ér legtöbbet az életben.

Megunhatatlan.”

Ezeket a szavakat

És a többit is mind, naplómba írom majd,

Elterveztem, külön füzetbe,

Képzeletemmel színezve át.

Az író kezében most vaskos útikönyv,

A Bulgária fejezetnél van nyitva,

Benne aláhúzások, jegyzetelések nyomai

A margón, felkiáltójelek,

Kiemelések piros színnel,

Úgymint Szent György-templom,

Svetka Petka Szamardzsijszka, Banya Basi dzsámi,

„Zlatni mosztove”, „Pobiti kamani”, Slatni Piassaci,

Aladzsa kolostor, Balcsik (ezt nem húzhatta alá),

Bojanskata cárkva, Kaliakra, Rilai kolostor,

Veliko Tarnovo, Neszebar, Szozopol.

Kb. egyórányi monológ után,

Amelyet csillogó szemekkel,

Némiképp hitetlenkedő arckifejezéssel,

Mosolyogva, de mindvégig némán

Hallgattam, Dezső elégedetten a folyosóra vonult.

Úgy fél kettő felé járhatott. Nem csodálom,

Hogy mindazok után, amiben része volt,

Nem tudott aludni. Kiállt a folyosóra levegőzni.

És ekkor jelent meg lámpával kezében

Váltótársam, egy fekete bajuszos, köpcös bolgár

Kalauz, ránk villantva lámpáját és szemét.

 

Halkan szitál a tört fény

A bordélyszobában.

A feleség kiszolgáltatottsága,

Ahogy a férj folyton bámulja.

Mindenki elérhető, aki boldogtalan.

 

Aztán másfél órával később,

Amikor végighallgattuk a bolgár kalauzt,

Te a folyosón cigarettázva, elegánsan,

Én a résnyire nyitott ajtó mögött ülve.

A fényképein megláttál,

Egy fényképen is megláttál,

Gombokat, kutyát, mindent,

Újra megláttál engem, Dezső.

Hányingered volt, elvesztetted a talajt a lábad alól,

Keményen megragadtad a kalauz két vállát,

Mintha ezzel lelket önthettél volna magadba,

Hogy elárultak, hogy végzetes árulás részévé lettél.

Játékszerré és eszközzé egyszerre, és pontosan Te,

Aki éppen pár órával azelőtt elégedetten használtál

Eszköznek és játékszernek engem.

Megráztad a kalauz vállát, s fülébe ezt kiáltottad

Bolgárul háromszor: Nem, nem, nem,

Betántorogtál a vonatfülkébe, átellenben velem,

És hánytál, hófehér márványarccal

A vajszínű zakódban, hosszú, sárga művészsáladban.

Mert hányingered volt tőlem

A gyenge művészlelkednek.

 

A gép puha, lágy,

Az érzelem határozott, éles.

 

Egész hajnalig ott ültem veled,

De nem írtál bele a történetedbe,

Pedig sosem léptél volna ki a folyosóra

Azon az éjszakán, ha nem űzlek ki

Némaságommal, amelyet sokáig érleltem

Magamban.

 

A vonat lágy, írtad, de rögtön átfirkáltad, olvashatatlanul.

A női test túl kemény egy nőnek.

 

Az utazásról volt szó, és azt találtam mondani

Neked magamban, hogy éppen a némaság az utazás

Legfontosabb alkotóeleme,

De nem magány, nem függetlenség és főleg nem felelőtlenség

Ez, hanem az idegenség megtalálása lelkünkben,

A sajgó, érthetetlen, feloldhatatlan megértésé,

Amelyre mióta készülünk már tétován,

Könyveket lapozva, éjjeleken át,

Testünket vizslatva titokban,

Képzeletünkkel kiegészítve a megismerhetetlent,

Amelyre ébredünk reggel, és fekszünk minden este.

 

De mi két kavicsként ültünk hajnalig egymással szemben,

Mint két kavics, egymás mellé helyezve, egyedül.

 

(A versben Kosztolányi Dezső- és Csáth Géza-idézetek szerepelnek.)