„Mindannyian ugyanazt a harcot vívjuk. Versenyzünk az emberekkel, különösen azokkal, akikkel a legtöbb közös génben osztozunk. Anyák. Apák. Testvérek és nagyszülők. Sosem leszünk elég jók. Azt hisszük, sőt reméljük, hogy mire végre felnövünk, ez megváltozik, és merjük, és tudjuk függetleníteni magunkat komplexusainktól.

Valójában a fordítottja történik. Az idő múlásával az embert a fáradságos módon megtalált partnere genetikai nyúlványai is rángatják. Még egy apa, még egy anya és még több testvér. Stigmák és tüskék, keresztek a hátunkon, életünk végéig.”

Aha. Legalábbis egy „a család teher” életérzésű blogos szerint. Nem, én igazából nem is tudom, mit érezhet… Részben azért olvasok ilyen bejegyzéseket, hogy tudjam, pontosan mit vesztettem. Van családom, de ez mégsem az. Az egyik nagybátyám és nagynéném és az unokatestvéreim. A szüleim és a testvérem meghaltak, vagyis a szülő-rivalizálás nekem tizenhat évesen lezárult. A testvérversengés kérdése pedig a nagynéném számára sem aktuális többé. Ez valahogy mégis sovány vigasz.

Valójában nem tudom, hogy kínzom, vagy nyugtatni próbálom magamat azzal, hogy ezeket olvasom. De csak az egyik sikerülhet. Mintha nem lenne elég, hogy ők kínoznak. Azt hiszem, mazochista vagyok.

„Ödéma!“ – hallom az ajtó túloldaláról. Hemoglobin az. Most ő van mellettem, vele élek, pontosabban lakom, együtt, azaz béreljük a lakást, az egyetemhez közel. Most végre talán nem parazita vagyok. A nagybátyáméknál mindig betolakodónak érzem magam. Hiába vagyunk ugyanannak a családnak a tagjai. Hiába tart ez az állapot már négy éve. Nincs egység.

Hemoglobin és én elindulunk. Azt ígérte, egy különleges ruhaboltba visz, a neve „Mutasd a belsődet”.

– Nem állítom, hogy nekem személy szerint tetszik, de nagyon érdekes. Nem, inkább sajátságos. Szeretném, ha látnád. Vagyis inkább látnod kell.

Már az utcán megyünk, amikor ezt mondja. Mellette sétálok, mint egy reménykedő kiskutya, aki örül, hogy sétálni viszik. Hemoglobin nagyjából semmivel sem magasabb nálam. Nagyon szikár, sötét és rövid a haja, és világos a szeme. Némi festék van a szemén, ebből tudom, hogy különleges helyre megyünk. Mellette baktatok, de nem rá gondolok. A nővéremre. Ha minden a világ megszokott módján halad, akkor biztosan vele keresném meg ezt a boltot. Akkor talán Hemoglobin része sem lenne a világomnak. Érdekes – ő az egyetlen menedékem, örülnöm kéne, nem pedig a „valaha lehetett volna” életemről kellene képzelegnem.

De ő sincs itt. Látom az arcán. Ez az egész boltozás, lehet, hogy nem is rólam szól, vagy nem is csak arról, hogy nekem mutasson valamit.

– Mi az? Talán abban reménykedsz, hogy ott látod?

– Nem, nem jár oda. Nem olyan gyakran. Csak… csak szimplán rá gondolok. Láttam, de ő nem látott, vagy nem akart látni. Nem tudom.

Az üzlet talán a világ egyik legbizarrabb helye, ahol valaha jártam. Nem tu-dom, hova jöttünk. Tényleg egy ruhaboltban, egy boncteremben vagy egy orvosi egyetem raktárában vagyunk. A nevet – „Mutasd a belsődet!” – szó szerint vették. Nem az egyéniségre, a belső értékekre vagy ízlésre koncentráltak – a belső szervekre, a fizikai test undorító titkaira. A próbababák orvosi szemléltető modellek, illetve azok stilizált másolatai. A bőr széthúzva a hasukon, karjukon, lábukon és bárhol máshol. A pultról egy nagy szemmodell mered a semmibe. A falakon röntgenfelvételek, anatómiai ábrák és MRI felvételek lógnak. Talán az eladók összegyűjtötték az összes halott ismerős felvételét „neki már úgysem kell” jelszóval. Talán az utolsó felvételek a gyilkos tumorról. De nem, az egyik egy egyszerű lábszárcsonttörés.

Nemcsak ez a furcsa. A pólók és az ingek nem egyszerűen azt a benyomást keltették, hogy egy rajzot, egy röntgenfelvételt vagy egy MRI képet látsz, sokkal inkább egy valódi boncolás élethű képét mutatják. Mintha a ruha viselőjéről lehúzták volna a bőrt. Vér és hús, csontok, inak és szív szerintem valódi fényképei, amennyire lehet pontos, a testtel összhangban lévő pontokra nyomtatva.

Találtam néhány kismamapólót is, és most azon gondolkodom, ki lehet a célközönség? A terhes tinédzser punkok, az örök-punk lányok és nők, vagy azok, akik mindenáron biztosítani akarják saját terhesség alatti és szülés utáni depressziójukat? A baba jól látható, a kis kezek, a szemhéj ráncai és az átlátszó bőr alatti vékony erek is a helyükön vannak. Túl bizarr, miközben túlságosan is pontos.

A ruhák harmadik csoportja egyszerre nevetséges és undorító. Mint a halloweeni jelmezek, vagy mint az ócska szörnyfilmek jelmezei: zakók üvegszem gombokkal. Az eladófiú lelkesen magyarázta, hogy a legdrágább darabokhoz a szemeket ugyanott készítik, ahol a valódi üvegszemeket, pontosan ugyanazzal a technikával. A vérereket apró, vörös pamutszálacskákkal utánozzák, a szivárványhártyát pedig kézzel festik, elképesztően vékony ecsetekkel. Az egyszerűbb modelleken persze a gombok nem ennyire drágák, de szerintem attól még hatásosak. Találtam farmernadrágokat, melyeknek a zsebe agyformájú és agyszínű. Lehet, hogy azt jelzi, hol hordja a viselője az eszét?

Hemoglobin ruhákat nézeget, vagy legalábbis úgy tesz. Belül még mindig arra gondol. Még mindig keresi a Tökéletes Másik Felét. Szentül hiszi, hogy egyszer már megtalálta, csak éppen elvesztette két hónapja, egy heves veszekedésben. Furcsa módon, arra már nem emlékszik, min tört ki a végzetes vita, és már abban sem biztos, ki vetett véget a kapcsolatnak. Nem tudja, hogy a végszó egy tőle elhangzó „Akkor elköltözöm!” fenyegetés, vagy az álompasi egy „költözz el, vagy menj el meghalni!” felszólítása volt. Drága szerelem. Mindig kiegyenlítetlen. Az egyik test és lélek mindig belefárad…

Biztos benne, hogy elvesztette az előre elrendelt másik felét. Platón szerint valamikor az idők hajnalán az ember tökéletes gömb volt, egy, mondhatni, boldog és nemtelen, vagy inkább kétnemű halmaz. De az istenek valamiért megharagudtak az emberekre, és kettéválasztották a gömböt, elválasztották egymástól a férfit és a nőt. Azóta keressük kétségbeesetten, egész életünkön át azt a bizonyos másik felünket, akár férfit, akár nőt, a félgömböt, ami tökéletes egésszé tehet minket. Az én másik felem is megvolt, egészen négy évvel ezelőttig.

Egy gömbszerű egység voltunk tizenkét, maximum tizennégy napig, melynek a szüleink talán négy vagy hat hét után kezdtek örülni. Az orvos akkor már két szívhangot állapított meg. Anyut és aput, azt hiszem, boldogság és pánik keríthette hatalmába. Tudták, hogy valami olyan kezdődik el, amit „örömnek és küzdelem”- nek is szokás emlegetni, de azt nem tudhatták, hogy mindez csak tizenhat évig fog tartani. Mi akkor már két fél voltunk.

Igen, két fél, eredeti nélkül. Ez nem olyan, mint a klónozás, nincs másolat.

Néhány afrikai bennszülött törzs a mai napig úgy tartja, hogy az ikrek szerencsétlenséget és átkot jelentenek, mert a második gyerek az anya és az első gyerek bűnös viszonyának gyümölcse. Ezért aztán ikerszülés után az egész falu gyászol és vezekel. A múltban nemes egyszerűséggel agyagedénybe zárták a babákat és magukra hagyták őket a vadonban. Lehet, hogy ez a gyakorlat egyes helyeken máig él.

Hogy melyik az „első”, és melyik a „második” baba, arra nem sikerült rájönnöm. Biológiailag nincs másolat. Egyszerűen feleződünk, de valamiért mégis egésznek tűnünk. Megvan minden szerv, huszonhárom kromoszómapár, két komplett DNS-lánc. Elvileg két embert kapsz. Valójában két felet, be nem tölthető űrrel… Ragályos rosszkedvvel és bolondórákkal, ha az egyik félben hevesen tombolnak az érzelmek, a másik is érzi. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy ikrek között gyakoribb a bipolaritás.

Egyformák voltunk. Ma is, ha belenézek a tükörbe, vagy meglátom magamat egy kirakat üvegében, gyakran eszembe jut, hogy éppen így nézne ki ő is. Talán a másik oldalra fésülné a haját.

Szörnyű volt holtan látni. A ravatalozóban és a kórházban. Nem hittem a szememnek, nem hittem, hogy halott, és közben tudtam, hogy én is éppen így néznék ki. Tudtam, hogy én is lehettem volna. Tudtam, milyen lennék holtan. Csak azért éltem túl a balesetet, mert fáztam, és minden kabátot magam köré gyűrtem, mélyen beléjük burkolóztam a hátsó ülésen. Így azok kellően tompították az ütések nagy részét, ezért szinte sértetlen maradtam, én egyedül.

Anyu már a helyszínen zsákba került. Amikor utoljára odanéztem, csak a haját láttam, a testét már eltakarta a műanyag. Apu a kórházban vérzett el, vagy valami hasonló. Meghalt, nagyon hamar. Utoljára a nővérem maradt, és reméltem, hogy tényleg velem marad. Az orvosok ígérték és hitték, hogy stabilizálták az állapotát, és én megnézhettem. Megfogtam hideg kezét, és véletlenül újra összekentem a vérünkkel. Úsztam a könnyben és a vérben, és remegtem, pedig tudom, hogy akkor még felét sem fogtam fel a történteknek. És valami történt, nagyon gyorsan. Éreztem. Az orvos is észlelhetett valamit, vagy kaphatott egy leletet, vagy eszébe juthatott valami, amit nem ellenőrzött, de mindegy. A lényeg, hogy minden összeomlott egyetlen pillanat alatt. Káosz lett, gépek sípoltak, és nővérek jöttek, hogy visszavigyék egy műtőbe.

Az egyik nővér hirtelen nem is tudta, hogy én halok meg, vagy a testvérem. Nem tudta, melyikünket kell ellátni, hogy a vér, ami a ruhámon van, a sajátom, vagy a testvéremé. Vicces, de ezt még a laborosok, az igazságügyi orvosszakértők sem tudták volna megállapítani a mintákból. Valójában nem vicces. Miután a nővér felismerte a helyzetet, félretolt, a testvéremet elvitték. Megint szétválasztottak, ezúttal végérvényesen és örökre.

Hemoglobin és az „álompasi” két hónapja váltak külön. Hemoglobin és én ezek után találkoztunk. Én éppen el akartam költözni az akkori albérletemből, az akkori lakótársaimtól. Neki viszont muszáj volt költöznie az utolsó vita után. Az időzítés kis túlzással tökéletes volt.

A kényszer sodort össze minket. Az utolsó szabad asztalhoz ültünk le az egyetemi menzán. Én egy halom újsággal, ő egy kávéval. Albérlethirdetéseket nézegettem az újságokban. Jegyzetfüzetem már tele volt nevekkel, számokkal és satírozással.

– Te is költözöl? – Felnéztem. Akkor kezdtem el igazán figyelni rá, előtte csak a kávéja illata jutott el hozzám.

– Igen. Igazából semmi különös, csak nem jöttem ki jól a lakótársaimmal. Na jó, tulajdonképpen már hetek óta az idegeimen táncolnak.

– Nekem is költöznöm kell. Gyorsan. Most egy barátomnál vagyok pár napja, de ez ideiglenes.

– Akkor lehet, hogy meg fogunk verekedni az egyik lakásért?

– Akár… Csak vicc volt!

– Szerinted mit jelent, ha nem tesznek képet a hirdetés mellé? Hogy a lakás büdös vagy sötét, vagy az egérkirály az állandó társbérlő? – felé fordítottam az oldalt, amit épp néztem. – Látod? Elég sok ilyen van. És nézd – a jegyzeteimet is megmutattam –, ezek az internetről vannak. Ahol fekete kérdőjel és ördögfej van, ahhoz a lakáshoz nem volt fénykép. Legalább hat ördögfej tizenkét pontszeme meredt Hemoglobinra. Elmosolyodott, és én is.

– Na, ez cuki. Sunyi ördög főbérlők.

A mögöttünk álló asztalnál valakinek elkezdett üvölteni a mobilja. Torz géphangon játszott le egy videót, amin két vagy három ember kiabálva vívott szócsatát, értelmetlen mondatokban. A felvételt készítő narrátor szavai állandóan hangos, erőltetett röhögésbe fulladtak. Az asztalnál öten nézték meredten a telefont, és öten kezdtek a narrátoréhoz hasonló idétlen nevetésbe. Hemoglobin sóhajtott, és akkor megláttam azt a nézést.

Pontosan úgy nézett, mint ő. Hideg lenézés, mély megvetés két hűvös szemben, egyetlen velőig ható pillantásban. Nagyon is elevenen emlékszem rá. Hiába voltunk ugyanolyanok, ez az ő nézése volt, ő fagyasztotta meg a vért az erekben egyetlen pillantással. Nekem nem sikerült, én csak láttam, és megtanultam elviselni, kiállni. Rám nem hatott, csak most, hogy Hemoglobin arcán láttam viszont azokat a szemeket.

Nem engedtem el többé. Ami meglepett, hogy úgy tűnt, ő is ragaszkodik hozzám, és cseppet sem voltam a terhére. Kerestük a könyvtárakban az aktuális hétre feladott „Nagy Igazságot” a biológia és a földrajz részlegen, vagy lehajtott fejjel hintáztunk délután a játszótéren, mint két pici gyerek. Ketten vadásztunk az „Angyali Főbérlő Egérmentes Lakására”, és ketten költöztünk be. Együtt kezdtük keresni esténként „A Képernyő Legszebb Férfiját”, többnyire filmekben vagy zenecsatornákon, az ölünkbe vett vacsora, édesség vagy gyümölcs felett. Egy-egy fárasztó nap után a vállára borulhattam, vagy ő az enyémre. Néha egymásnak sírtunk az elvesztett dolgaink fölött. Azt hiszem, két hónap alatt több évfordulót sirattunk el, mint más egy évben.

Később Hemoglobin azt mondta, az első találkozáskor egy-két pillanatra meglátta az arcomon a bánat és a fájdalom legmélyét.

– Úgy gondoltam, te biztosan megértesz.

„A halál árnyékának völgyében járok.”

– Te nem fogod azt mondani, hogy ne fárasszalak tovább, és egyszerűen csak kezdjek előre menni. És tudni akartam, a te lelkedet mi nyomja, mi volt az a végtelen bánat a szemedben.

„A halál árnyékának völgyében járok.”

– Más nem érthette, olyan különös volt az egész. Mintha fantomfájdalmaim lennének, néha még most is úgy érzem. Fáj a hiánya, fáj, hogy nincs mellettem, és azt hiszem, néha az fáj, amit ő érez. Az fáj, ami őt bánthatja.

„Négy éve fantomfájdalmaim vannak, úgy értem, ha ezt annak nevezzük. Nem érzek mást, csak a hiányát. Nem érzem a gondolatait, a félelmeit, a hangulatát, a nyugalmát, az örömét. Nincs érzelem-közvetítés.”

Most itt állunk, Frankenstein titkos ruhaboltjában, lábszárcsontok, szemek és soha nem dobbanó szívek között. Nem tudom, mi vár még ránk. Nyilvánvaló, hogy vissza akarja kapni az egyszer volt másik felét. Nyilvánvaló, hogy én az enyémet nem kaphatom vissza soha már.

Vajon tényleg csak mi maradtunk egymásnak? Nem kell szerelem, hidd el, nem kell szerelem, sem neked, sem nekem. Ha ezt elfogadod, végig tudjuk csinálni. Ha ez így neked jó, akkor talán mi együtt is lehetünk két majdnem tökéletes fél.

----------