Az egyik barátnője vagy kicsoda, egy asszony, akivel közölték a halálos betegségét. Megmondták neki, hogy el fognak sorvadni az idegszálai annak az ismerősének, meséli, közben az ajtófélfának támaszkodik. A konyhában vagyunk, két nő meg én, középen a konyhaajtó. Ráadásul most én mindenképpen enni fogok, noha idegszálakról esik szó, méghozzá a sült csirkémet, amit egy arabnál vettem, egy csirkesült szagú utcai kifőzdében. Elharapóztak állítólag az utcai kifőzdék. Az idegszálak elveszítik a bevonatot, elsorvad a bevonat, összeérnek az idegszálak. Azt nagyon érzed. Betegségeket érezni kezdek, ha beszélnek róla, érzem magamon, ugyanakkor viszont éhes vagyok, és a csirke-csomag nincs az asztalon, ahova tettem. Tehát bele lett pakolva, valaki bepakolta az izébe, a frizsiderbe, miközben halálos betegségekről van szó. Egy emberről, az idegvégződéseivel, igen, de azt érzem, arra muszáj gondolnom, hogy kihűtik a csirkémet. Ha elsorvad a burkolás, az idegszálak burkolata, az ember megbénul. Lassacskán, nem egyszerre, és a végén már csak a szemgolyóit tudja mozgatni. Le meg föl. Lassan elindulok a frizsiderhez, kinyitom, belenézek. Feltűnés nélkül. Úgy csinálom, hogy ne tűnjön föl. Nem tűnik föl. Nézem a belsejét. Berreg. Szépen világít a frizsider, üres üvegek, egy darab uborka, lecsöpögött a tej, savanykás szaga van, és nincs befödve a mindegy, hogy micsoda. Szerintem az a tej már nem jó. A csirke nincs ott.

Valahol van, és meleg.

Látszik-e rajtam, hogy én most a sült csirkémet keresem. Kiül-e minden az arcomra? Mi az, amitől bármi látható? Előbb a kis kétségbeesés, utána meg, hogy jól van, szerencsére nem hűl ki. Mégis, három ember, csak nem folyvást egymás arcát vizsgálgatjuk? Csak nem mások tekintetébe kapaszkodok?

Ilyen csirkéket rohammal lehet bevenni. Egy roham, kettő, attól függ, mennyi sütöde van arrafelé. Olyankor előbb kedved lesz hozzá, ellenállhatatlan kedved kerekedik, aztán meg ellenállni igyekszel, és vagy-vagy.

(Rá tetszett ülni a)

Rá tetszett ülni a. Hazafele, a távolsági buszon a mellettem ülő, kocka formájú asszonyság elővette a kenőmájas kenyeret paprikával, és hangosan megette. A hangot főleg, ha nem is kizárólag, a paprikaropogás adta. Aztán narancsot evett, előbb májszag volt, később narancsszag, kevés maradék májszaggal. Linzig még volt 181 kilométer akkor hátra. Nem tudom sajnos felcsukni az ablakot, válaszoltam neki, mert ez légkondicionált. Akkor ő próbálta meg rángatni az ablakot, és piszok mérges lett rám. Viszont már Passauig csak 77 kilométer volt. Igaz, hogy Linzig még száznyolcvanegy.

A várakozás fogva tart. Kívülről fog, kívülre kerít, csak ha beengedem, akkor múlik el. A vágyakozó, áhítozós napok különlegesen hosszúak, különálló másodpercek, kitartóan elkülönülő napszakok. Ezen néha kitartóan bosszankodom, aztán elfelejtem vagy elalszom.

Álmos vagyok, és ez álmosító, viszont miért vagyok én tulajdonképpen álmos? És éhes is, de ezt csak jóval később veszem észre, a megéhezéshez képest később, amikor kezd elmúlni. Egyfolytában eszem várakozás közben. Evés-láncolat.

Korán lefekszem, még világosban, leeresztem a függönyt, a fejemre húzom a takarót, és úgy. Takaró alatt mosolygok. Nem sírok, víg kedély, leereszthető függönyök, mosoly takaró alatt. Te pedig az önző gén vagy, mondja, és hogy nem ő találta ki, hanem létezik egy ilyen könyv, neki is megvolt.

Udvariasságból bemegyek bárhova, de csak udvariasságból, tévedésből soha. Úgy maradok le, hogy sokkal lassabban megyek, megállok teljesen ok nélkül. Visszafordulok, elindulok egy rövidebb szakaszon visszafelé. Vagy legyen ugyanaz az irány, de alaposan előzzem le őket. Távolról olyan, mintha mind ugyanazt a nyelvet használná. Reménytelen igyekezet a jobb helyekért, jobban akarnak látni vagy mi, közelebbről, ezért takarják egymástól el, amit így ők se látnak. Nem is tudják, mi az, amit nem. Itt ennyivel kisebbek voltak, úgy látszik, a sírkamrákból ítélve, meg az ajtók magasságából, az emberek. Ha valami állítólagos látnivaló adódik, nem nézek oda, hogy ne kelljen beszélgetnem az élményről a többiekkel, mégsem tudok egészen nem odafigyelni, amikor pedig az idegenvezető beszél, én is csak őt nézem, ahogy mindenki. Nézem nyugodtan, nem bosszankodok, úgysem emlékszem majd rendesen semmire, akármennyit is bámultam azt a hegyeskés mellű lányt, meg egy lelkesen magyarázó középkorú férfit.

Olyasmi hely, ahol a folytonos zaj miatt nem tudok aludni.

Fűtés, étkezde, elviselhetetlenül mozgó pincérek.

Úgy mozognak, mint egy fegyvernyugvás közben az ég felé véletlenül kilőtt gépfegyversorozat fáradtan lehulló lövedékei.

Sűrűn vagyunk a szobában, a székek egymáshoz tolva, mindenki cigarettázik, én nem.

Kivéve engem.

Rengeteg tányér mindenütt, az asztalon, a szekrényekben, még a falakon is, spárgával felakasztva.

A tányérokban megül a por.

Állítólag itt nem mosogatnak, a használt edényeket a szemétgyűjtőhöz cipelik, és belehajigálják.

Tiszta erővel odavágják a szeméttartó oldalához, hogy rendesen összetörjenek.

Szép porcelánhang, fém és porcelán.

Érdekes, hogy ezt a templomot nem rombontották le.

Érdekes, hogy hanyatt fekve imádkoznak, vagy az oldalukon heverészve, amikor pedig az egyik lecsavarja a lámpást, kitapogatják egymást, a férfiak a nőket, és némán, a szájukat összeszorítva basznak.

Erős testszag van.

Az egyik hülyének látszó, húszévesforma fiú folyton verseket szaval, inkább üvölt, néha abbahagyja, nevetgél, bólintgat, rázza a fejét.

Ahogy nevet, a szája [legyen: ajak] széjjelhúzódik, kilátszik a foga, a fogínye.

Olyasmi élénkpiros csík fut körbe a nyakán, mintha az előbb vágták volna le a kötélről.

A tetőablakon becsorog az eső, hosszúkás cseppekben potyog a kőre.

Hosszú, ezek szerint, az elromlott program miatt abba nem hagyható harangozás.

Egy fiúcskát vezet. Zöldre vált a lámpa, a vállával óvatosan megtaszítja, lök egyet rajta. Alig észrevehető lökés, a gyerek észreveszi, előredől, egyik lábát kirakja, elindul. Idióta fiát vezeti a mamája. Fogja a kezét, a karját, tartja és kormányozza. Fölléptem a villamosra, leültem, volt elég üres hely. Elhelyezkedtem az egyik ülésen. Egy kisfiú meg a muterja, ők is fölszállnak, elhelyezkednek ők is. Senki sem elég ügyes. Ez ügyes, amaz bárgyú, van, aki szarik az egészre, teljesen mindegy neki. Megpróbálja, igyekszik, nem megy, mindegy. Én meg vagyok elégedve. Annyira, hogy egyszer még a cipőm is leesett a nagy megelégedéstől. A legényke forgatja a fejét, jókedvű, sütkérezik, meleg van, február közepe. Ő egy idióta, az anyja vezeti. Szorítja magához a gyereket, magához fogja a karját, kormányozza. Egy lány ül szemben velem, olvas, úgy csinál, mintha nem vett volna észre. Valami angol krimit olvas, rikít a könyv borítója, nem veszi észre, hogy ott ülök. Az idiótának billeg a feje. Akkora feje van, nem tudja rendesen tartani, mintha túl gyönge volna a nyaka hozzá. Az anyja is billeg, együttérzésből, vagy miért. Két ember a hirtelen lefékező villamosban, billegnek. A lányon látszik, hogy elege van belőlem. Elege van abból, hogy nézegetem. Gyakorolta magát az angolban, kezdett elege lenni a nézegetésből.