Klió nénikémet valamikor április végén erőszakolták meg. Szám szerint hetvenhatan. A tizenharmadik zubbony után már nem számolta, de pontosan ennyi orosz élte túl a falu határában lezajlott végső ütközetet, ha ütközetnek nevezhető egyáltalán, hogy néhány helybéli suhanc, csatakiáltásokkal és égnek tartott puskával, az oltottmeszes-gödörhöz hajtotta őket, amiben kilúgozódtak, még mielőtt megfulladhattak volna. Valójában csak az első két sor veszett oda, a harmadiknak és a negyediknek már sikerült a holtak hátán kievickélnie. A puskákból hiányzott a tár, mert a báró özvegye megengedte ugyan, hogy a fiúcskák, miként ő hívta a suhancokat, feltörjék a férje fegyvergyűjteményét, akiről röviddel ezután kiderült, mégsem halt hősi halált, hanem Amerikában alapított új családot, de hogy lőszer is kéne hozzá, arról sajnos mit sem tudott. Hiába akadékoskodtak a suhancok, s az egyikük, igaz, hogy véletlenül, hiába lökte fel a bárónőt a nagy nekibuzdulásban, aki a sublóton kiállított kelengyéjének gyöngyszemére, egy szeladon tálalókészletre rázuhanva alaposan megvágta magát – ámbár a hófehér bőrébe fúródott kékeszöld porceláncserepek, mintha az erei gyűrődtek volna fel büszke ormok gyanánt, útját állták a vérzésnek –, a tárakról kiderült, hogy ha voltak is, mostanra már nyomuk veszett. Ekként a puskaropogást a még kisebb fiúcskák szolgáltatták, ugyancsak a báró udvarán, ahol tüzet raktak, majd a takarmányból guberált mogyorót és makkot dézsából zúdították a lángok közé, hogy eldurranjanak, s az üres dézsákat a fejükbe húzva belebődültek a pirkadatba, ami a lélekharanggal egyidejűleg mégiscsak valamiféle hűhót eredményezett.

Füst is volt, meg jajkiáltás, eleinte csak a lúgozott oroszoké, majd füst és csend, végül pedig sikoltozás, ami egyetlen női torokból szakadt fel, és telepedett rá a háborúsdira.

A tizenharmadik után Klió már semmit nem érzett, valószínűleg ezért is nem számolt tovább. Nővérei, akik az anyjukkal együtt ugyancsak tizenharmadmagukkal menekültek a padlásra, olyan kicsiny kupacba húzódtak össze, hogy a meglazult zsindelyt odébb tolva nem csupán a kaptárak és a szalmakazlak közt kígyózó zubbonysorra láthattak rá, hanem az egyik kazal mögül fel-felbukkanó maszatos gyermekarcra is, amelyen, valahányszor elővillant némely erőteljesebb lökés után, egyre több és mélyebb barázda futott szerteszét, míg végül olyan nem lett, mint az egyhetes puliszka: dermedt, húgysárga és repedezett.

Volt olyan katona, aki többször is sorba állt.

Nővérei csodának tartották, hogy túlélte, miként azt is, hogy meg nem fogant. Kevésen múlt, hogy ne nyilvánítsák halottnak, s ez a kevés a bárónőnek volt köszönhető, aki, minekutána az udvarán gyújtott máglyák leégtek, a suhancok pedig a közeli rekettyésbe menekültek, hóna alatt néhány gyolcslepedővel, s karjában a szeladoncserepekkel a sikoltozás felé vette az irányt, majd magához csalva a repetára váró oroszokat, a kiterített lepedőkből szétosztott közöttük némi dohányt, és az ölébe vette Klió maszatos, kicsavarodott fejét. A nénikémnek még a szeme fehérje is bevérzett az erőlködéstől, s a szája szögletében már megtelepedtek az első tavaszi legyek. A bárónő, aki állítólag a kelet-porosz Dönhoffok távoli leszármazottja volt, s aki a férjével együtt, bár erről még nem tudhatott, épp azokban a napokban az édes apaföldjét is elveszítette, most a Klió pulzusát sem találta, ezért rövid tétovázás után kirántott karjából egy nagyobbacska szeladont, csak úgy spriccelt a vér mindenfelé, de mert az ölében elterülő látványnál ijesztőbb már nem lehetett, s jobban a kislányt sem mocskolhatta be, nem is törődött vele túl sokat, hanem állát a bugyborékoló lyukra szorította, a cserepet pedig Klió szája elé tette, hátha legalább a leheletét nem veszejti el. A szeladon azonban száraz maradt. Marion, mert így hívták a bárónőt, akárcsak az állítólagos kelet-porosz unokatestvérét, a gräfint, akit először és utoljára madeirarékliben látott karácsonyi díszek között egy csipkézett szegélyű üdvözlőlapon, ráhajolt Klióra, és szájon csókolta őt. Eleinte mintha fagyott földhöz dörzsölte volna az ajkát, de néhány másodperc után lemorzsólódott a hűvös dara, és olyan forróság áramlott Marion szájába, hogy izzani kezdett a mellkasa. Amint Klió kinyitotta a szemét, a bárónő megkönnyebbülten hanyatlott hátra, harmadnapra azonban belehalt sérüléseibe, és a falu, már ami megmaradt belőle, az oltottmeszes-gödörből hordott rá szemfedőt. A fehér anyagba csontdarabkák, fénylő gombok és csatok is kerültek, egy csillag pedig a szeméremdombjának lejtőjén pihent.
A mész, furamód, nem ette le róla a vörös festéket.

Az oroszok harci kedve addigra már lelohadt, egyesek, végleg szabadulni akarván a háborútól, a rekettyésbe vetették magukat, ahol, mielőtt a zubbonyuktól megválhattak volna, a vicsorgó suhancokkal kellett megbirkózniuk, mások újabb lányok reményében a következő falunak vették az irányt, a többség azonban tábort vert a bárói rezidencián, és egymás hegyén-hátán tolongva napokig vonítottak a gramofon tölcsérébe, a kilehelt székely köményes pedig, újrafortyogva az aranyozott rézkazánban, amelynek karimájáról domború sellők lógatták farkukat a kicsapódott páracseppekbe, roppant erővel kótyagosította meg az összeset. Az új szabadság bódulatában hol Solti Hermin Daxli és a foxiját ugatták széjjel, hol Simor Erzsikét, az egyik merész torkú azonban megtanulta A budapesti új állatkert teljes első két sorát, így a következő napon, nagyjából dél körül, mikor a tábor éledezni kezdett, a falu biztos és keserves forrásból arról értesülhetett, hogy a budapesti állatkertben embertelen az állapot, pontosabban a állapot, mert a katona a névelő használatát még nem sajátította el, majd vecsernye idején, mikor az öreg plébános reszkető hanggal a Felajánláshoz érkezett, felbúgott Sárossy Mihály, elnémítva a tábort vert oroszok hadát, hogy eltérő okokból ugyan, de közösen barangolják be a távoli helyeket, és a messzi zsombékokban elmerülve a könnyeiknek is utat engedjenek. Ott, ahol a Dnyeszter vize zúg, markolászott Sárossy az alkonyatban a bajtársak keze után, a cimbalmos pedig szaporán munkálkodott. Aztán a déli harangszóval újabb nap vette kezdetét, s a kuplék, sanzonok, katonadalok ugyanabban a sorrendben követték egymást. Beállt a rutin.

Klió még alig bírt felkászálódni a priccsről, ahol két teljes napig gémberedett, minthogy a tisztaszobában a bárónőt ápolták a nővérei, a temetésen viszont már ministrálni akart. Nemcsak azért, mert mindig ő ministrált a temetéseken, hanem mert egyebek mellett ez volt a bárónő óhaja. A konkrét egyebeket, végakarat gyanánt, kevéssel távozása előtt sorolta fel Marion, amelyekből a történelem, sajnos vagy nem, alig valamit engedett teljesíteni. A rezidenciából például sose lett kármelita leányiskola, lévén az elhunyt leghőbb óhaja, hogy a rendet Magyarországon elsőként honosítsa meg, illetőleg a férje fegyvergyűjteménye sem került fel a budai várba, ahol a bárónő Lovagjai hét emberöltőnyi várakozás után végre székházhoz jutottak, Kliót viszont, mindjárt a háború végeztével, átcsempészték az egri angolkisasszonyokhoz, megörökölte Marion marseille-i tarot-pakliját, és dermedt végtagokkal, továbbá még mindig vérző öllel ministrálhatott a temetésen is.

A déli harangot követően, ami harmadik napja zúgott kisebb-nagyobb megszakításokkal, s ekként jobbára a szünetek voltak hivatottak az idő múlását, no meg az erhurcolt kántor hiányában az öreg pap szapora szükségeit jelezni, Klió nővérei szétosztották az estéről megmaradt hajdinakását, amit az anyjuk fokhagymás csalánnal kevert el, az áprilisi verőfényben pedig a bárói rezidenciából csak úgy bömbölt a gramofon, s vele együtt a katona, aki két nap alatt végül a határozott névelőt is megtanulta kiejteni. A hirtelen felsistergő csöndben legalábbis szabályosan kihallatszott a zé hang.

Klió hátrasimított hajjal állt a kemence mellett, de hiába húzta ki magát, lábára még mindig hetvenhatodmagának súlya nehezedett, amitől megtántorodott, és visszahuppant a padkára. Szájában összegyűlt a levegő, az egész konyha odakéredzkedett, eltűnt a kredenc, a sárga csipketerítő, a sparhelt, csak az asztal maradt a helyén, körötte a nővéreivel, a mész pedig sustorékolva pergett alá tompora nyomán, mint a liszt a malomkő súlya alatt. A nővérek már a tányérjuk fenekét suvickolták, s a cserép glazúrja felszakadt egyikük-másikuk kanala alatt, de senki nem emelte fel a tekintetét. Ministrálás előtt nem szokás enni, márpedig Klió mindig betartja a szabályokat, néztek össze mégis, mikor a vacsorának való adagját szétosztották maguk között. Egyetlen szóba se került a nagy egyetértés. Nem úgy, mint annak előtte.

Klió nénikém a priccsen, illetve a kemencepadkán töltött két napra úgy emlékezett vissza, mint életének legönállóbb időszakára, melyet csak az anyja tört meg, aki tétován ugyan és mindössze egyetlen pillanatra, de a közelébe merészkedett, majd a seprű nyelével megkocogtatta a térdeit, és odébb tolta őket, hogy összetakarítsa alóla a meszet. Aztán készülődni kezdtek komótosan. Nem volt nagy felhajtás az ügy körül, a férjek, vőlegények és fivérek kifürkészhetetlen távollétében eleve a messzeségbe veszett a szépségük is, noha a háború elején néhányuk lábáért, amit a megyeszékhelyen mutogattak harangozó dzsörzészoknyák alatt, akkora tiszteletdíjat fizettek a királyi szabóság műhelyeiben, nem mellesleg épp ennek okáért oszlopos Saltzman-leányok-ként híresültek el, hogy abból a legnagyobbak Mainbocher-től rendeltek esküvői korzetteket, most viszont a varjúszürke és harasztzöld szoknyák meg felöltők jól elvegyültek a temetési menetben, csak a galambürüléket kellett némely ruháról lepallani, ami a pókhálóvenyigékkel együtt a padláson rájuk tapadt. A háború során Marion maradt a falu egyetlen halottja, aki a szemük láttára halt hősi halált.

A temetési szertartás, amennyiben Klió nénikém hozzájárulását is figyelembe vesszük, majdnem ugyanolyan hősiesnek volt mondható. De csak majdnem.

Az öreg plébános ugyanis már a loretói litánia egyharmada után topogni kezdett, a verőfényt felitatták a gomolygó felhők, s alighogy Klió belefogott az O salutaris Hostia kezdetű imádságba, az eső is eleredt, a plébános pedig reszketeg hangon és földnek szegzett tekintettel kapcsolódott bele valamelyik sorvégbe, hol egy ostiumot, hol egy auxiliumot dörgedelmesítve az égtől kapott és ércesre párlott baritonjával, az Amenre azonban mindenki számára kiderült, hogy nem a földet kémleli, ahová Szent Tamás szavainak közvetítésével és újfent az ég akaratából, továbbá a hírhedett hostilia jóvoltából a porhüvelyt kívánták elhelyezni, hanem a kiásott kupac körüli tócsákat, amelyeknek zsíros-agyagos felülete remélhetőleg észrevétlenül fogja majd fel a reverenda alól szivárgó szapora szükségeit. Az öreg papot még a hideg is kilelte, s még sokáig magasodott volna nagyterpeszben a koporsó fejénél kopjafa gyanánt, az elhunyt rezidenciáján azonban végre új lemez került a gramofonra, aminek következtében nemcsak a sírásó asszonyok hőköltek vissza rökönyödötten, de a plébános további szüksége is fennakadt. Van a papnak két kocája, csordogált az esővel együtt minden irányból, a deszkák pedig vég nélkül döngtek és jajongtak a rögök alatt. A gyászoló tömeg, ami eddig folyondárként úszta körbe a likat, lévén a történelem majdnem teljes ismeretében mégsem minősíthető gödörnek egy ekkorka áldozatért járó örök fekhely, ráadásul ugyanabban a földben, amelyért férfiak milliói adták vérüket és nevüket, a kuplé hallatán ringani kezdett, jórészt deréktól fölfelé, s itt-ott vinnyogás lazította fel az állagát.

Marion kegyes halálát azonban sem a plébános vizelete, sem a jajongásba fojtott nevetés nem szennyezhette be. A fejfájára, saját kérésére, csak annyit írtak: Született 1908-ban. Meghalt 1944-ben. Élt három percet. Így, névtelenül.

A helybéliek, valahányszor elhaladtak a hantja mellett, amit azóta a tarackok, arankák, jeneszterek leptek el, keresztet vetettek, négyszer, a négy égtáj felé, s ez a szokás minden házban anyáról vagy valamely más, idősebb női rokonról leányra szállt, engem egyenesen Klió nénikém avatott be, alighogy bérmálásomkor felvettem a Teréz keresztnevet.

Mindjárt a fejfa állítását követően, de az is lehet, hogy rögtön az erőszak után, ez máig eldöntetlen pontja a családi mesénknek, soha senki nem ejtette ki a Klió nevet, és amikor asztalhoz ültek, még évek múltán is megkérdezték tőle, hogy megmosta-e már a kezét. Klió eleinte szelíden bólogatott, vagy elrebegett egy-két rekedt igent, amiből leginkább az egymásba csúszott i és e betű volt kivehető, de ahogy telt az idő, egyre vonakodóbbá vált, s még mielőtt a kérdés elhangozhatott volna, a combjához dörzsölte mindkét tenyerét. Klió nénikémet én már úgy ismertem meg, hogy forró volt a tenyere, ami nem csoda, hiszen évek óta legalább napi háromszor hevítgette őket. Pontosan emlékszem a vérvörös kontyára, amint szégyenében jobbra-balra ingott a második születésnapomon, mikor mindenki ámulatára selyembarna pocsolyát varázsolt a fatörzstortából, és a markából szürcsölte ki, mert nem akarta, hogy anyám a szomszédtól kérjen még egy terítéket, lévén az étkészletünk egyik része az asztalon volt, a másik meg – víz hiányában – a töltött káposzta zsírjában ázott, kinn a balkonon. A nővérei, köztük Gitta, az apai nagyanyám, rosszmájúan azt terjesztették róla, hogy a tenyere miatt nem ment férjhez. Ugyan melyik férfiember szereti, ha nem kell felmelengetnie az asszonyát, sutyorogták Klió háta mögött, előbb a kezét, majd egyre lejjebb, feltüzelve végül a tomporát. Sőt némelyikük férje vagy vőlegénye, miután hazatértek, ki a szökevénységből, ki pedig a fogságból, s körbekoccintották a falut, szintúgy szájukra vették Kliót, persze névtelenül, és annyiféle hajlandóságuk akaródzott telni benne, hogy száz másik bárónő meghalhatott volna érte, ugyancsak névtelenül.

Klió állítólagos özvegységének híre ment az egész városban, és ahogy az már lenni szokott, legutoljára ugyan, de a nővérekhez is elérkezett. Azokhoz legalábbis, akik nagyjából vele egyidejűleg költöztek fel a megyeszékhelyre, mikor Klió, a sikeres szakvizsgájával egyidejűleg jelesre bólogatta magát olyan hitvitákban is, amelyek egyszerre voltak hivatottak a születésszabályozás és központosítás vívmányait öregbíteni. – Ugye, a kartársnő szerint is azé az ország, aki teleszüli? –, ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel rágták a szájába az igent, Klió pedig az ottani leánygimnázium latintanárnője lett. A titkos tanács Gittáék házában gyűlt össze, s amíg a férjek meg Klió dolgoztak, jókora dirrel-durral meghozták az ítéletet, majd táviratban közölték az idősebb testvérekkel is. Utóbbiak, lévén mindjárt a háború után, felkéredzkedtek az utolsó vonatra, a mozdonyvezető pedig még a zsíros kenyerét is odaadta, csak hagyják abba végre a szipákolást, ami a Király-erdő tövében már-már jajveszékeléssé fajult, minden fecniben a visszautat látták, és úgy őrizték, mintha valóban az ígéret földjének bilétája lett volna, most magukból kikelve agyarogtak, majd azonnal hívogatni kezdték egymást, hogy ha késve is, de az ítélethirdetésből a részüket kivegyék. Az egyetlen, ami nem hoz ránk szégyent, a végén a stop! Üvöltötte az egyik nénikém, és a stopot leszámítva sose derült ki, mi volt a táviratban.

Csak annyit tudok, hogy Klió elárulta a családot és szégyent hozott ránk. – Korpa közé keveredett – mondta a nagyanyám. Ennek okáért kizárták minden családi összejövetelből, és minden családtagot, aki megszegte az ítéletet, további kizárás fenyegetett.

Harminc év telt el úgy, hogy Klióról senki semmit nem tudott, ami a város méretét, valamint az ismerősök számát tekintve, hihetetlennek tűnt. Arra azonban mindenképpen jó volt, hogy ha utólag is, de sokunkat rádöbbentsen, a titok megbonthatatlan szövetséget szervez maga köré, s ezt a szövetséget csak az idő zilálhatja szét. A második születésnapom volt az első alkalom, mikor anyám közbenjárásával végre megtört a jég. Anyám szerint nem volt könnyű a dolog, miután a nagyanyám, aki a déli szentmisét követően bekonyakozva várta őt a főtéri cukrászdában, köszönés helyett ráripakodott: – Hát nem addig járatta ez is a malmát – utalva apámra, aki foglalkozását tekintve molnár volt –, amíg megbaszta a korpát! De anyám nyelt egy nagyot, és néhány mondatban összefoglalta a Csipkerózsika történetét, minduntalan visszakanyarodva az átokra, amely nélkül, ezt nem győzte hangsúlyozni, igaz, hogy egy mesével kevesebb lenne a világon, de a mi családunknak nincsen szüksége hasonló mesékre. Volt belőlük épp elég. Nagyanyám egy ideig üveges szemmel meredt anyámra, majd megemelte a poharát, de aztán vissza is ejtette gyorsan, és rendelt még egy felest, hogy koccinthassanak.

Klió nénikém azontúl minden összejövetelen velünk volt, és bőkezűen ajándékozott. A második születésnapomon anyámnak maraschinót hozott, nekem kantáros bársonynadrágot, apámnak pedig mákos bejglit süttetett, meggyesen, mert valahonnan megneszelte, vagy eleve tudta, hogy apám így szereti. Vérvörös kontya jobbra-balra lengett, és mindenki arca közül az enyémet fürkészte a legtovább.

Később, amikor már gimnazisták voltunk, a bátyámmal gyakran meglátogattuk órák után. A narancssárga drapériáktól folyton alkonyodott nála, de villany helyett gyertyákat égetett. Megtanított horgolni, dominózni, foxtrottozni, sose hallott csodákról mesélt, és gyakran maga mellé ültetett, ha jövendölésre érkeztek kliensei. Néha kiterítette a lapokat, és megmutogatta, hogyan nem érhető el a boldogság. – Ebben kell élned! – kocogtatta meg hosszú körmével a Világot –, és mire odaérsz, remélhetőleg már ő leszel – mutatott a Főpapnőre. – Ha pedig már ő vagy, rég túladtál mindenen.

Klió nénikém rákban halt meg. Sivár ölét okolta érte az orvosa. Az utolsó hetekben senkit nem akart látni, még engem sem, a halála előtti estén azonban felhívta a nővéreit, és szólt, hogy másnap délelőtt ugorjanak fel.