Hatpercenként felvillan a lámpa, sokkal gyorsabban megy a röntgen, mint egy hete. Nyílik az ajtó, a nénit kitolják, máshonnan való, Marla a lepedőt nézi, vörös pecséttel az áll rajta, hogy Péterfy. A néni közeledik, a fiú a kerekeságy tolása közben a mobilját nyomkodja, most miért csinálod ezt, a barátnő messze van, kétségbeesett, és messze a reggel is, ahogy kilépett a januári nyirokba, majd beszélünk később, dolgozom. A néni messzire kerül, jó távol a várakozóktól, akik mozogni tudnak, és akik nem. A sapkáját igazgatja a futónövény mögött, ennyi méltósága van, Marla a zacskókat nézi a lábán. Két zacskóban elfér minden, két zacskónyi kiszolgáltatottság, műanyag fésű, műanyag bugyogó, műanyag harisnya és váltásblúz. Mind külön átlátszó nejlonban. A papírok az orvosnál vannak, a név, a születési dátum, az anyja neve. Ő most nem is létezik. Csak a sapkaigazítás és a műanyag. Műanyag a Biblia, amit a gimnáziumi osztálytárs csempészett be a múlt héten, mert vénlányként egyetlen időtöltése a temetőbe járás mellett az volt, hogy azt hitte, azon kevesek közé tartozik, akik értik az istent. Te is jobban tennéd, mondta Muterkának, Muterka meg félrenézett, semmit sem változtál, ugyanolyan makacs vagy. Ha lenne, nem engedné ezt. Nem jól állsz hozzá, ez egy tanítás, de Muterka erre már lehunyta a szemét, hátha így végre egyedül maradhat a gurulós ágyon, kint a folyosóhidegben.

Mint a kisbolt előtt a tolószékes férfi, aki a cigánylány markába nyomta az ötszázast. Csak ő meg a kerekesszék. Csókolom, csak egy feles vodkát vennék, Muterka megfordult, közben átfutott a fején, hogy kikéri magának, a sor az sor, ilyen fiatal picsák ne előzgessenek, és különben is, ő is csak egy doboz cigit kér, de aztán persze, persze. A lány kurva. Muterka eldöntötte, a kerekesszékes meg a kuncsaftja, és muszáj meginnia egy fél vodkát, hogy egyáltalán merevedése legyen. A lány idegesen ki-kinézett az üvegajtón. Sötétfekete hajában felül aranyszínű melírcsíkok voltak, biztos jól hangzik, hogy az aranyhajú kurvát kérem, a strici meg azonnal tudja, kit kell ugrasztani. A bőre csúnya, az orrában ékszer, az egész arc durva, semmi finomság, semmi aranyló rész. A teste viszont formás, a ruganyosság nem kérdés, egy béna emberre ránehezedni nem lehet.

Vetkezz le teljesen, mondja később, de ő ruhában marad, csak a fecskét tolja le. Évekkel ezelőtt megfogadta, a csonkokat más ember ne lássa, őt ne sajnálja senki. Pedig átmasszíroznám a combjaid, mondta egy idősebb kurva, a fiatalabbakat ez soha nem érdekelte, őket már arra tanították, csak a dugásra koncentráljanak, semmi lelkizés, mert az senkinek se jó. A kuncsaft nyafogni kezd, elmeséli az egész életét, ugrik a fuvar, mert a hallgatás alatt hiába nyúlkál, nem keményedik. Ez most megint a fiatal fajta. És cigány, amit különösen szeret, szereti a kegyetlenségüket, amivel átitatódtak az évek során. Mert az első napokban, hetekben még telesírták a párnát, miért ver engem az isten, aztán a második hónapban dühödten a falat csapkodták, rohadj meg, kurva isten. Fél év múlva már az isten nevére sem emlékeztek. Boldogok, akik felejthetnek, és akkor talán most már boldogok ezek a cigánykurvák is. Semmi kétség, az isten mással bíbelődik, levette róluk a kezét.

A lány már csupasz, a fickó nézi, gyerünk, most kezdd el masszírozni magad.
A lány nem kérdez vissza, magához nyúl, gépelhetne is ilyen monotóniával, de aközben nem keményedne a melle, a bimbók. A székes bólogat, és a szája szélét nyaldossa, a lány közben ismételget, mell, has, pina, pina, pina, mell, has, comb, mell, pina. Közelebb megy, ráül. A karfa kemény, és szűk a hely két embernek. Nem erre találták ki: vagy nem férsz mélyen belém, vagy épphogy és alig, inkább leszoplak, jó? A férfi krákog, nem, én beléd akarok. Tőlem, mondja, és ráhúzza a gumit, a férfi lejjebb csúszik, az egész mozdulatsor olyan lehetetlen, amőbaszerű vagy féregmozgás. Steril nyögések, steril rángatózás, nincs benne semmi emberi, semmi méltóság. Muterka közben már évekkel később van újra, a folyosó hideg, nézi a csempét, biztos gyakran fertőtlenítik, még szagos is, nemcsak vakítóan fehér. A nővérek jönnek, mennek, billeg a hatalmas test, a kezükben kávé, zserbó, szíve szerint odaszólna, hogy hogy lehetsz ennyire kövér, de tényleg, hogy tud ennyi szuszogás és nehézlégzés megférni egy testben? A bokájuk csupa víz a ránehezedő súlytól, a combjuk állandóan sebes a kidörzsölődéstől. Hiába a nadrág, ennyi húst nem bír el egy másik, pláne, ha ketten vannak ekkorák. Kemény és szűk a nadrág, a has miatt mégis kell, hogy összefogja. A csípőjük már-már szép, ha az enyészet az lehet: óriás buggyanó halmok mindkét oldalt, ringanak a lépéssel átellenben.

Muterka nem bírja levenni róluk a szemét. Ilyen testekre vagyok bízva. Szuszogva cserélik alattam a lepedőt, fertőtlenítik a bőrt, bekötik az infúziót. Nap mint nap tudják, a fájdalom milyen méltóságon alulivá emeli az embert. Így mondják, alulivá emeli. Kit jobban, kit kevésbé. De mind meghasonlik. Se púder, se kölni, csak mosakodhatnék meg magam. Valami szíverősítőt hozzon, kedves nővér, inkább. Muterka szeme lassan lecsukódik, álmában még látja a vaskos csípőket ringani, látja, ahogy felállnak, matatnak rajta, és mögöttük hiába erőlteti a szemét, nincs senki, senki az égadta világon nincs.