A nagymama egyre nagyobb tételben lopkodta haza a Kötöttáru Gyárból a kardigánokat. Az alumínium ételhordó emeleteibe is kardigánokat tekert, szegény gyerek meg szégyenkezhetett az iskolában a csipkehorgolt, mindig túl bő felsőkben. Az öreglány egy idő után nemcsak a családot látta el, hanem a szomszédoknak is vitt, de mivel elég esetleges volt, hogy mikor, milyen mintadarabot sikerül ellopnia, a kétemeletes ház előtti padon komoly csereakciók bontakoztak ki. Előbb-utóbb mindenki megtalálta a neki megfelelő kardigánt, az asszony meg cserébe gyufát, tejfölös dobozokat, Burda-szabásmintákat és hímzőfonalat kapott.

Egyáltalán nem olyan volt egyébként, mint egy normális nagymama: rúzsozta a száját, idegborzoló ízléstelenséggel öltözködött, és állandóan hazudozott.
A lánya rettenetesen szégyellte, főleg ez utóbbit. Éjszakai kukázó körútjai alatt számtalan régi fotót szedett össze, és ezeket kitalált történetek kíséretében mutogatta a szomszédoknak. Egyszer még magát Romy Schneidert is bevonta a rokonságba, de számos kisbaba születéséről is hírt adott, hogy aztán elfelejtse, mi is a nevük tulajdonképpen a kisdedeknek, és mennyi idősek. Amikor a lánya nagy ritkán megjelent, és a szomszédok lelkesen faggatták a kis Sanyika vagy Editke születéséről, az öregasszony ártatlan képpel szabadkozott, hogy valami félreértés lehet a dologban, annyi a szenilis nyanya, hogy jóformán csak ő van észnél itten az egész tömbben. A lánya ilyenkor szó nélkül becsukta az ajtót, belülről nekidőlt, és hideg hangon ráparancsolt, hogy fürödjön meg.

A nagymama ezeket a havi egyszeri látogatásokat személyes szabadságának megsértéseként élte meg. Siránkozott, jajveszékelve idézte fel a lánya gyerekkorának szívszaggató epizódjait, amikor rettentő nehézségek árán tudott csak szappant szerezni, aztán sértetten bevonult a függönnyel leválasztott, salétromos kis fürdőszobába, és beült a kádba, amit mindannyiszor alaposan ki kellett előtte sikálni.

Az anya gyerekkoráról szóló epizódokból egyébként egy árva szó se volt igaz, de olyan meggyőzően rikoltozott, hogy ilyenkor még a kislány is bedőlt neki, és óvatlanul vissza-vissza kérdezett a részletekre. Ha nem emlékezett pontosan, hogy mit is halandzsázott előzőleg, akkor a nagymama forgatta a szemeit, és tűnődve másra terelte a szót, előadott valami újabb kitalált történetet, amiben ő maga, akárcsak az előzőekben, a hősiesség vagy a mártírium mintájaként küzdött a gyerekeiért.

Egy rokon mesélte, hogy mielőtt a fia meg a lánya állami gondozásba kerültek, már hetek óta nem adott nekik enni. Egy szomszéd hozott élő csirkét, azt elengedte egy parkban, aztán énekelgetett tovább, vagy kártyát vetett a rettenetes rendetlenségben fuldokló kisasztalon.

A kislány tulajdonképpen ki volt vele békülve, bár a Kötöttáru Gyár-korszakot ő is nehezen viselte. Szerencsére ez se tartott sokáig, mert a nagymama gyorsan változó munkahelyein mindig megelégelték a késéseket, katasztrófákat és halálos betegségeket, amelyek a munkába jutást akadályozták. A Kötöttáru Gyár-korszaknak az a délelőtt vetett véget, amikor a szatyrát lóbáló, délben érkező öreglány nem elalvásra vagy orvosra hivatkozott, hanem arra, hogy leszakadt a Margit híd. A főnöke türelmesen végighallgatta, ahogy szokta, aztán egy pecséttel visszaadta a barna műbőrbe kötött munkakönyvet, és kérte az elvtársnőt, hogy lehetőleg cirkusz nélkül távozzon.

A nagymama nem hagyta annyiban a dolgot, hanem a párttagkönyvvel hadonászva kiabált, és még a szegény, gyógycipős portást is megátkozta. Szeretett egyébként azzal fenyegetőzni, hogy pártvonalon majd mindent elintéz, és az elvtársak akkor majd kinyalhatják a seggét, de sajnos ez soha, utólag se következett be. A nagymama semmit nem tudott elintézni pártvonalon, még azt se, hogy az ócska pincelakás helyett, amiben tíz éve lakott, legalább egy első emeleti szobakonyhát kaphasson. Bár lelkiismeretesen ragasztgatta a tagkönyvbe a bélyegeket, politikai aktivitása többnyire abban merült ki, hogy elment szavazni, és a vejét gúnyos ajakbiggyesztéssel csak úgy emlegette, hogy „a maszek”.

A pincelakást egyébként az unokája kifejezetten szerette. Az egybenyitott, kimeszelt pincerekeszek egyike a hálófülke volt, ezt egy karnisra akasztott, elkoszolódott mokett választotta el a zsúfolt elülső helyiségtől, ami konyha, nappali és előtér is volt. A két keskeny ablak a járdára nézett, de csak cipőket lehetett látni, ahogy jönnek-mennek. Ha feltűnt Gizike cipője, a kislány az ablakhoz rohant, a másik kint pedig leguggolt az üveghez, és úgy kérdezte, hogy kijön-e játszani.

Ez a Gizike nevű kis szomszédlány volt a gyerek egyetlen játszótársa a nagyanyjánál töltött időszakok alatt. Egy másik lépcsőház pincéjében lakott, de sokkal több pincerekeszből állt a birodalmuk, mint a nagymamáé. Tényleg valóságos birodalom volt, a gyereket lenyűgözte, amikor Gizike anyja hátravonult a folyosószerű helyiségekbe, és a sötétben újabb és újabb villanyokat gyújtott, aztán hol krumplit, hol tűzifát hozott elő. Náluk is az első, ablakos helyiség volt a nappali, de ott se dohszag, se piszok nem volt, a Gizike anyja mindent folyton nedves ruhával törölgetett, és a lánya haját is szoros, rendezett copfba fonta. Az öregasszonyt nem szerette, szigorúan nézett, ha Gizikét áthívták, igaz, a nagymama is csak rohadt kurvaként emlegette a Gizike anyját, a Vicát, bár ez nem jelentett semmit, szinte mindenkivel rosszban volt.

Gizike apját sose lehetett látni. Állítólag hajós volt a flottillánál, ezért a kislány, ha Gizike mesélt róla, úgy képzelte el, hogy körszakálla van, mint a tengerészeknek. Gizike egyszer mutatott ugyan neki egy fekete-fehér képet egy szűkvállú, cigarettázó férfiról, de legalább annyira valószínűtlennek tűnt, hogy ez legyen az ő hajós apja, mint a nagymama által mutogatott rokonok, akikről egy idő után nem feltételezte már senki, hogy léteznek.

Ha nyár volt, kivittek egy pokrócot a fűre, és babáztak, ha tél, azon a szűk téren játszottak, amit mindenki úgy emlegetett, hogy a két-ház-köz, és aminél messzebb nem volt szabad menniük, csak ha boltba küldték őket.

Télen, ha már vörösre fagyott a kezük, és elzsibbadtak a lábujjaik, vagy ebbe, vagy abba a lakásba mentek le melegedni. A nagymamánál nem kellett levenni a sáros cipőt, mint a Gizikééknél, mert őt egyáltalán nem érdekelte a lucsok. Föltett vizet az alumínium kannában, amit soha nem súrolt ki, és aminek sötétbarna volt a belseje a sok teától.

A járdára néző dupla ablak alatt egy hatalmas akvárium állt. Ha elkészült a tea, leemelte az akvárium sarkán keresztbe tett szűrőt, amivel a döglött halakat szokta lehalászni, és leszűrte a teafüvet. Amikor elkészült, a teafüvet kiütögette, a szűrőt pedig egy laza mozdulattal visszahelyezte az akváriumra.

Gizike megitta a teát, aztán a kisasztalra tette a kötött sapkát, amit a nagymama ajándékozott neki az új szállítmányból. Megköszönte a vendéglátást, és sapka nélkül indult a lépcső felé, mire az öregasszony utána szólt. Gizike zavartan csak annyit mondott, hogy az anyukája kérte, hozza csak vissza, és máskor ne fogadjon el semmit idegenektől, mire a nagymama az unokája könyörgő tekintete ellenére közölte Gizikével, hogy mondja meg a Vicának, kinyalhatja a seggét, aztán föltette a fejére a Gizike által otthagyott kötött kalapot, és vastag zoknis, papucsos lábát a kisasztalra emelve bekapcsolta a rádiót.

Legjobban magyar nótát szeretett hallgatni, aranyfogát villogtatva együtt énekelt az előadóval, aztán a műsor végeztével ülve elaludt, és előrebillenő fejjel horkolt.

A kislány ilyenkor hosszú órákig unatkozott. Az alacsony fények délutánra már nem jutottak a szobába, hamar alkonyodott. Az óriási akvárium ködösen gomolygó víz alatti városra hasonlított, föl-le úsztak az algás üveg mögött a guppik. Az algaevő csigák az üvegre tapadtak, és közelről olyanok voltak, mint a szörnyek. A vizet soha senki nem cserélte, a halak között sajátos egyensúly állt be, mint valami élővízben. Ha a gyerek felágaskodott, és szárított bolhát szórt be nekik, odagyűltek, keringtek, tülekedtek. Voltak kicsik, és mindig lebegett egy-két cafatosan ázó döglött test is, ezekbe a többiek bele-bele csíptek elhaladtukban.

Amikor a guppik háta megpúposodott, az öregasszony azt mondta, megint rájuk gyött a ragály, ígyen bűnhődnek, és csóválta a fejét. Sokkal jobban aggasztotta a halak állapota, mint a gyereké, mert, mint kifejtette, a hal az nem tud beszélni, meg kimenni a boltba, a gyereknek meg van szája, hogy szóljon, ha akar valamit.

Fölösleges lett volna szólni, ezt a kislány hamar meg is tanulta. Többnyire nem volt semmi ennivaló, csak ha a nagyanyja maga evett valamit és hagyott. Ha megéhezett, túrót kanalazgatott egy bögréből, és pálinkát ivott rá, de néha kedvet kapott, és kifőzött egy nagy fazék tésztát is, aztán napokig állt a hűtőben, míg síkos nem lett.

Feketeszedret is szedett a park fáiról, de csak, amit alul elért, meg ami lehullott a földre, ezért a szeder koszos volt, és időnként döglött darazsak meg hangyák maszatolódtak bele.

A halakról viszont soha nem felejtkezett el: bárhol is volt este, egy idő után felpattant, és azt mondta, na én megyek, meg kell etessem a halakat. Sokan azt hitték, ez csak afféle kiszólás nála, nem tudtak az akváriumról.

Azt magyarázta az unokájának, miközben sercegve vakarózott, hogy a halak a halottak lelkei, és azért úszkálnak a vízben, hogy könnyebb legyen nekik. Máskor meg azt, hogy az akvárium aljába telepített hajóroncs a Titanic kicsinyített mása, a szikladarab pedig egy vulkánról van, amibe egyszer belezuhant egy ember, és tiszta fekete kísértetként gyött vissza, és hamufelhő szállt a szájából, amikor beszélni akart. És hogy aki lenyel egy élő guppit, annak meg szivárványos lesz a bőre, de viszont nagyon hamar meghal. Félelmetes dolgokat mondott, miközben szórta a vízibolhát, és hunyorgatva vizslatta a hajóroncs üregeiből elősereglő kishalakat.

Ha az unokája kedvéért elment valami iskolai ünnepélyre, rendszerint onnan is halakra hivatkozva távozott. A kislány meg az anyja egy idő után már jobban szerették volna, ha mégse megy el, de a rákövetkező alkalommal megint megsajnálták, és megint szóltak neki.

Anyák napjára és évzáróra mindig elment. Kicsípte magát, ami annyit tett, hogy kilógatta a pulóverre a préselt Nofretete-medálját, és fölvette a karikafülbevalóit, elpiszkolódott lábára pedig harisnyát húzott. A félretaposott papucsot ilyenkor se cserélte le, ezért látszott, ahogy hosszúra nőtt lábkörmei majdnem kidöfik a harisnyát. Ahogy közeledett az utcán, lila-sárga vagy rózsaszín-zöld összeállításban, kirúzsozva, az anya lehajtotta a fejét, és magában mindig megfogadta, hogy az életben többé nem hívja emberek közé.

Valóban fogalma sem volt, hogy kell egy ilyen ünnepségen viselkedni. Amikor például látta, hogy a többi nagymama és anyuka meghatódik valamitől, akkor ő is szipogni kezdett, és némafilmhősnői gesztusokkal belesírt egy összeragadt férfizsebkendőbe. Vagy felállva tapsolt. Vigyorgott, elkenődött a fogain a rúzs, és az idegen gyerekeket is összepuszilta, hiába próbáltak félrehúzódni, mert szúrt a bajusza. Amikor elunta a kényszerű szereplést, bejelentette, hogy megy haza a halakhoz, és távozott.

Egyszer, a hatodikos évzárón odahajolt a lányához, és diszkréten megkérdezte, hogy tulajdonképpen honnan tudják ezek a gyerekek, hogy ők hányas tanulók. Az anya megütközve nézett rá, és azt felelte, hogy a bizonyítványból, mire az öregasszony szemöldökét ráncolva bólogatott, de látszott, hogy egyáltalán nem érti.

Az anyának volt egy olyan sötét gyanúja, hogy valójában az órát se ismeri.
A munkába járási szokások ezt látszottak igazolni: ha megvirradt, fölkelt, ha besötétedett, lefeküdt. Ha vonattal kellett mennie, azzal ment, ami épp indult. Ha pont nem indult, megkérdezte, hogy mikor megy, és az orrát szívogatva addig állt a peronon, amíg nem jött egy vonat. Titokzatos módon mégis mindig, mindenhová eljutott, ahová akart, többek között arra a hévízi nyaralásra is, ami előtt a lánya ellentmondást nem tűrően megfürdette, és kioktatta a társas üdülőkben betartandó szabályokról.

Az öregasszony megvetéssel hallgatta, mint aki már akkor fürdőhelyre, mondjuk, Abbáziába járt, amikor a lánya még azt se tudta, mi az a kétrészes fürdőruha, aztán begyömöszölt a bőröndbe egy, ki tudja, hol szerzett, fekete-fehér pöttyös műselyem pongyolát.

A pongyola megtette a hatását, a nagymama a fürdőhelyről egy lesült bokszolóval tért vissza, akivel, mint azt elmesélte, első látásra egymásba szerettek. Addig is megfordultak férfiak a pincelakásban, akikről az unokájának mindig csak annyit mondott, hogy még a mozgalomból ismeri őket, és ehhez mindig olyan sokat sejtetően mosolygott, hogy a gyerek a mozgalmat valami túlfűtött, tábortűz körüli orgiának képzelte.

A bokszoló attól fogva rendszeres vendég volt az öregasszonynál. Különös formájú, össze-vissza gyűrődött, a porcoknál vértelen, gyöngyházfényű füle volt és rekedt hangja. Érkezéskor a kislányt, és ha ott volt, Gizikét is mindig a levegőbe emelte, és azt mondta nekik, hogy egyenek sok gombócot, mert attól nő nagyra a cicijük. Ezen hosszan nevetett. Aztán iszonyúan megnyomta az orrukat, mintha azt akarta volna elérni, hogy az övék is lapos és csálé legyen. A kislány megdöbbenve látta, hogy a Gizike orra mellett kétoldalt a belapítástól apró fehér kukacok bújtak elő. Gizike fontoskodva elmondta, hogy ezek mitesszerek. Az apja elmagyarázta neki, hogy ezek irtó pici kukacok, amik az embert eszik, és a kamaszodó lányok azért is olyan soványak, mert a sok pici giliszta elszívja előlük az ennivalót. A kislány borzongva hallgatta, sose hallott azelőtt olyanról, hogy valakit elevenen megegyenek a férgek. Azt tanácsolta Gizikének, hogy dobja be az apró kukacokat az akváriumba, mert időnként a nagyanyja is szokott a halaknak adni, és nagyon szeretik.

A guppik csak ritkán kaptak kukacot, ez csemegének számított. A tubifexet a az öregasszony befőttesüvegben hozta haza, és a vécé mellett tartotta. Amikor beszórta a férgeket, csücsörítve azt búgta, hogy tubi-tubi-tubifex, mintha galambokat hívogatna. Az üveg egy-két nap alatt megbüdösödött, ilyenkor a maradékot lehúzta a megfeketedett vécékagylóba.

A bokszoló azt mondta, ő nem szereti a halakat, csak enni, és ezen is mindig hangosan nevetett. Sokszor hozott süteményt az Aranylomb cukrászdából, leginkább dobostortát, mert neki magának az volt a kedvence. Tudták, kihez megy, de neki mégis köszöntek: jóban volt a házban mindenkivel, és ha fiatalabb férfi lépett ki a kapun, felszólította, hogy üssön. A postásnak, ha az a kisfiát vitte ki levegőzni, sose mulasztotta el megjegyezni, hogy ez a gyerek nem hasonlít az apjára. Aztán amikor arrébb léptek, utánuk kérdezett, hogy ki csinálta ezt a kölyköt, talán a postás? – és viccesen beleütött egyet a távolodó férfi hátába.

Egy alkalommal, amikor a kislányok kimentek játszani, rábeszélte az öregasszonyt, hogy addig öltözzenek be jelmezbe. Beöltöztek menyasszonynak-vőlegénynek, és lefényképeztették magukat az elsőről lehívott postással. A postásnak megvolt a véleménye a guberált, megsárgult menyasszonyi ruha láttán, de aztán némi pálinka elfogyasztása után már ő is beállt a következő fényképhez a bennszülött csoportképbe. Kint eleredt az eső, és a csuromvizes gyerekek arra érkeztek haza, hogy az öregasszony egy mintás függönyben, aranypántos papucsban lejt a szobában, a bokszoló pedig, mint egy izgatott rendező, hadonászva instruálja a cipőpasztával bekent, dülöngélő postást, hogy álljon már oda a bal oldalra, mert ő a néger nő szeretője.

A bokszolóval töltött idilli hónapok egy vonatúttal kezdődtek, és tulajdonképpen egy vonatúttal is értek véget. Pontosabban egy vonatút elejével, de még a peronon. A férfinak el kellett utaznia egy temetésre Ercsibe, és megkérte a nagymamát, hogy kísérje el. A szakítás oka nem volt világos, a később előadott nagyanyai verzió szerint szívszerelme elvtelenül és áruló módon viselkedett, nem érdemelve ki semmi további magyarázkodási lehetőséget.

Állítólag, amikor kiértek a peronra, a kalauz föl-le sétált, és megnézte az indulók jegyét. Az úthoz elegánsan felöltözött bokszoló bemutatta a sajátját, aztán az öregasszonyra nézett, aki kotorászni kezdett a táskájában. Előkerült egy hajlakk, aztán felmutatott a hátratett kézzel várakozó elvtársnak egy párttagkönyvet is, de az nem hatódott meg, hanem szúrósan nézett tovább. A bokszoló ekkor, így hangzott a történet, picit arrébb ment, és leheletnyivel közelebb lépett a kalauzhoz, mintegy elhatárolva magát a keresgélőtől. Sőt, talán valami megjegyzést is tett a táska tartalmára vagy a hajlakkra, ezt már nem lehet pontosan tudni. Az se rekonstruálható, hogy az elvtársnő tényleg lefújta-e a hivatalos személyt, mint az a vasúti jegyzőkönyvben állt, vagy csak a másik utast, az biztos viszont, hogy a bokszoló ezzel végleg kiírta magát a történetből. Nyugodtan megverhette volna azt a kalauzt, de ezúttal nem mondta, hogy üss, hanem meghunyászkodva felszállt az Ercsibe tartó vonatra, és huss: eloszlott még az emléke is, mint üvegtető alatt a sípszó.

A kalaposnak, aki ekkor már lesben állt, sőt, a házbéli rossznyelvek szerint egyenesen ott rejtőzött a kopott mokett mögött, amikor a bokszoló a vonatos szakítás előtti utolsó dobostortával beugrott, több se kellett. Virágcsokorral sietett a férfiakban, sőt az egész emberiségben csalódott öregasszony vigasztalására, és fejcsóválva nyugtázta, hogy hiába puhatolózik, ennek a nőnek itten egyszerűen nincsenek kalapviselési szokásai. Egyelőre!

A gyerekek nagyon hamar észrevették, hogy a kalapos nem teljesen normális. Az volt az ambíciója, hogy elkészítse a világ legkisebb kalapját. Mivel a szőrkalapok gőzöléssel készültek, egyre apróbb félgömböket esztergáltatott, a sikerületlen kísérleti darabokat pedig nekik ajándékozta. Az egyébként alulöltözött játékbabáknak így mind lett kalapjuk, ahogyan a nagymamának is lettek kalapviselési szokásai, a pincelakásba pedig a szőrkalapokkal együtt örökre beköltöztek a molylepkék.