Kétbalkezes szonettek

 

 Elfeledett felejtők

 

Amnéziában tétlen a halál,

mert múlásban föltétlenebb az élet –

emlékeid egyszerre véget érnek,

s a boldog űr magába inhalál –

 

hűvös burkára csordulsz, mint a nyál

s a fény árkába egy üres tenyérnek,

melyben a vonalak pontot remélnek,

de más gyönyörre csak más kín talál.

 

Továbbtűnésed holnap nem találod –

kesernyés kedved másnapra datálod,

mint vak darázs, ha végzetes a méz.

 

Túlcsordul, csurran sárba csurgatott lét –

mert Weimarban se látod újra Lottét,

s egy kőszobor szemedbe visszanéz…

 

 

Tájkép beteg múzsákkal

 

A szörnyűségek éve múlni látszik,

s a nem-felejtés megbocsátható…

Keselyűrajnak áldoznak a párszik,

a sok grimaszba mosolyt lop Kató,

 

s a megváltással kárhozat ha párzik –

lángot lobogtat tükrén majd a tó…

Termést sehol se hozhat tar, kopár szik –

száraz füvére fej sem hajtható…

 

Nem tudni már, mért tajtékos a tájkép?

Mért őrjöngenek hallgatag zsenik,

míg elmeéles bicskájuk fenik?

 

Ha balga múzsa vérző múltat átlép,

a lábnyomában szók vonaglanak –

s a délutánban felhőt bont a Nap.

 

 

Klausenburgi Ulyssesek

 

A nagy diófa lomhán ránk legyint,

alatta költünk el lágy estebédet,

mint Ulysses, ha szirénhangra ébredt,

de énekükhöz kontár már megint,

 

s a tenger mélye belső csendre int,

hol kép, se hang, csak űrben pang a képlet –

némán vérengző cápák szembenéznek,

de hát a lélek olykor eltekint…

 

Oly lomha már a test az utazásra,

apró dolgok lehúzzák sónehéz

tagjait, s nem mozdítja szó, sem ész,

 

hogy végre tán a célhoz jutna vásva,

kinyújtsa karját végső ág felé –

de kétség férge fénylőn rág belé.

 

 

Gépész utcai odüsszeiák

 

A Tompa-kertben bokrosult a málna,

de nektárját csak dongók ízlelik,

habár bordeaux-i borhoz úgy találna,

hogy minden kortyot tüzes rím hevít,

 

míg ring a szó a légben rúgkapálva,

az est a fákra fáradt színt terít,

alatta egy lesz végre súly s a pálma –

égtáj, hajó, árboc s árnyék szerint.

 

Mindenki elmegy majd Odüsszeusznak,

bár nem maradt Athéné s Héra fent –

az árnyak felhőbolyhon összeúsznak,

 

a villám kése végsőkig kifent,

s a végtelen pengéi közt cikázván

ellobban mind a földben, mint a gázláng.

 

 

Divini Variazioni

 

(Dante és Vergilius)

 

 

Fáradt vagy, Istenem! (Fáradt, fiam…)

Mint gyors uszálya fátylas záporoknak

pillád alatt fázunk mindannyian,

míg múlt idők a mába átforognak,

 

s a hegyről le, egy földalattiban,

hol égi lelkek tűzben vánszorognak,

nem kérdik már: a föld alatt mi van,

mert homokóra torkán átcsorogtak.

 

Mikor pihentek, örök utazók?

Van húsotoknak víg vakációja?

A másvilági kört lesz majd ki rója?

 

Híg pornak nyelve pörög buta szót,

s az égi busz nem visz Feltámadásra –

bár volna Úr, ki hittel ránk vadászna!

 

 

Kétbalkezesek őszi búcsúzója

 

Itt voltunk, eddig értünk el mi ketten –

sehol, soha, se pénteken, se kedden

a vers nekünk nem mondható csötörtök,

hogy szólhassunk: „Fiúk, ma felsöpörtök!”

 

 

Csak játszottunk, de nem nyertünk kriketten,

vesztes számoktól holtra ihletetten –

színbort ad Isten, s hosszú fröccsöt ördög…

Kettős kapocsban életünkre törtök –

 

s ugyan potomra, mert tán itt se voltunk!

Nem mérhető se életünk, se holtunk.

Csak szókat írtunk, rímben, egyre-másra,

 

fügét mutatva létre, elmúlásra,

s fityiszt is iksznek, égi ipszilonnak!

Tartsatok hát bocsánatos bolondnak.