Rába György volt az utolsó, aki még minden magyarázat nélkül nevezhette magát nyugatos szerzőnek. Tizenhét éves volt, amikor már nem Babits szerkesztésében, de az ő jóváhagyásával verse jelent meg a korszakos folyóiratban. A háború után ott találjuk Rábát egy másik fontos folyóirat, a Babits örökségét folytatni kívánó Újhold szerkesztői és szerzői között. Később, az önként vállalt hallgatás évei után, évtizedeken keresztül a legjelentősebb költők sorában tudhatták őt a magyar líra igazi ismerői. Mindemellett és ettől elszakíthatatlanul olyan, a kortársak és az őket követő nemzedékek irodalomértését és irodalomtörténeti gondolkodását alapvetően alakító könyveket is köszönhetünk neki, mint a Nyugat műfordításeszményét megvilágító Szép hűtlenek, a Babits- és a Szabó Lőrinc-monográfia vagy éppen a Csönd-herceg és a nikkel szamovár remek tanulmányait.

Aki csupán ennyit tud Rába Györgyről, azt hiheti, olyasvalakitől búcsúzunk, aki az irodalmi világ központjában helyezkedett el. Az általa létrehozott értékek és erkölcsi tartása feljogosították volna erre. Valójában mégis az ellenkezője igaz. Elsősorban alkati okok miatt, és mert az elmúlt évtizedekben nem volt keletje a hajlíthatatlanságnak, Rába félrehúzódó és időnként félreállított magánzó maradt. Sérülékeny és haragtartóan sértődékeny volt, aki maga is könnyen sértett. Tüskéket növesztett kifelé és befelé is. Kevés embert tűrt meg maga körül, kevesen állták ki a próbát, amit igényességével, örökké készenlétben tartott gyanakvásával, lobbanékonyságával és ítélkező hajlamával támasztott. Ám aki szerencsésen átesett ezen a próbán, akit beengedett könyvespolcokkal övezett szobájába, akire kíváncsivá vált, az ettől kezdve érezhette, hogy bátorító és szövetséges tekintet kíséri a lépteit.

Ebben a tekintetben rendkívüli erők laktak. Rába György szeme, arca, azt hiszem, abba is beleégett, aki csak egyszer látta. Az ő valószínűtlenül vékony arcában, pengeéles szemöldökében és ajkaiban, villanásaiban néha félelmetes, melegségével mégis lefegyverző szemében annak az embernek az eltökéltsége fejeződött ki, aki mindig, minden körülmények között maradéktalanul jótállt magáért, aki a maga szigorú normái szerint, a szerelmek, a barátságok ellenére is végső soron magányosan vitte végig az életét. Nem hinném, hogy az általa átélt korok ellenében lett volna ilyen. Fordítva látom: ilyen volt, és ez fordította szembe csendesen, minden póz nélkül, ügyészként és nem ügyvédként a saját perében, azokkal a korszakokkal, amelyekben élnie adatott.

Tizenkét évvel ezelőtt, amikor 75 éves volt, egy búcsúzó évszázad utolsó évében Paul Valéry egy sorával köszöntöttem őt: „Nem hiszed-e, hogy azt a véghetetlen szabad időt, amivel a halál megajándékozott, most arra kéne fordítanunk, hogy újra meg újra fáradhatatlanul ítéletet mondjunk önmagunk fölött?“ Ezt kérdezi Valéry új Szókratésze az Eupalinosz vagy az építész című dialógusban, röviddel azután, hogy egy kissé patetikus monológban egyszerre mutatta meg magát Phaidrosznak gyengeségében és erejében. Akkor, tizenkét évvel ezelőtt úgy olvastam ezt a mondatot, mintha nem Valéry Szókratésze mondaná, hanem egy még megíratlan vers a költőnek. Mintha azt mondaná a papír, tarts törvénynapot magad ellen, légy ügyvédje annak az igazságnak, amely azt követeli, hogy merészebb légy önmagadnál, és ha veszélybe sodor, akkor meg fogod látni az írást, saját kezed nyomát. Rába György ezt tette. Törvénynapot tartott maga ellen: „holnap már sorsomból kihajolva / törvény előtt pucér magányomat / a harc számuma fújja“. És az erőfeszítés elfogulatlanságából idősödvén sem engedett. Miközben szikár alakja egyre szikárabbá vált, a szemöldöke egyre élesebbé, és a szemében megjelent valami olyasmi, ami korábban soha, ami rémületnek látszott, de talán egészen más volt, mindeközben az utolsó engedményektől is megfosztotta magát, hogy ne maradjon számára más, mint a(z ön)vizsgálat könyörtelen hűvössége. Mily jellemzőek a Lírai fényképalbumban lapozgatva egyik kései versének utolsó sorai: