A Pont fordítva-kötetek többsége tanulmánygyűjtemény, de akad közöttük interjúkötet, szöveggyűjtemény, sőt eddig kiadatlan forrásszöveg is („Hadúr megfizet érte, reméljük!” – Illyés Gyula és Gara László levelezése 1939–1966, 2007). A Bezeczky Gábor-féle Véres aranykor, hosszú zsákutca megjelenésekor még csak találgatni lehetett „vajon mi is lesz”2 ebből a sorozatból, a görög és latin klasszikusok fordításáról szóló tanulmánykötettel (Hajdu Péter–Polgár Anikó [szerk.]: Papírgaluska, 2006) azonban egyértelműen a fordítás került a fókuszba. A 2007 óta megjelent kötetek kerek egészbe illeszthetők: egymással hol szemben álló, hol átfedésben lévő körcikkek gyanánt rendeződnek a fókuszpont köré fordításelméleti és -gyakorlati, magyar és világirodalmi megközelítések, forrásszövegek és elmélkedések.

A 2007-es Kettős megvilágításra, amely Szent Jeromostól a 20. század végéig főként angol, német és francia nyelvterületen napvilágot látott „fordításelméleti” írások magyar fordításait tartalmazza, 2008-ban egy olyan szöveggyűjtemény (Józan I. [szerk.]: A műfordítás elveiről) következett, amely a magyar „(mű)fordításelméleti” gondolkodás történetét követi nyomon. Az elmélet azért kívánkozik idézőjelbe, mert fordításkutatói berkekben megoszlanak a vélemények arról, vajon a fordítással kapcsolatos (a paratextusban különösebb tudományos igény nélkül, sokszor inkább csak a konkrét fordításokhoz fűzött magyarázat céljából megfogalmazott) gondolatok mennyiben tekinthetők a fordításelmélet részének. A – mondjuk úgy – gondolati síkot gyakorlati szemlélet váltja fel a sorozat két másik, szintén 2008-ban megjelent kötetében. A Túl minden határon a magyar irodalom külföldi jelenlétét vizsgálja, a Nyelvi álarcokban megszólaló 13 fordítóval pedig a világirodalom magyarra ültetéséről beszélgetnek az interjúkészítők. Ez utóbbi a sorozatnak a nagyközönség érdeklődésére talán leginkább számot tartó kötete.

A fordítói berkekben kevésbé járatos olvasónak megkönnyíthetné a dolgát, ha az „álarcos” beszélgetések előtt vagy között az interjúalanyokat, fordítói munkásságukat röviden bemutató ismertetők is helyet kaptak volna. A vélhetőleg tudatos szerkesztési koncepció, a kétségtelen (és kicsit az egész sorozatra jellemző) belterjesség azonban izgalmas kalandnak is tekinthető. Az interjúkban elejtett életrajzi utalásokból, a kérdésekre adott válaszokból az avatatlan olvasók számára is összeállnak a pályaképek és a fordítói felfogások. És ha elfogadjuk, hogy egy ilyen kötet szerkesztését óhatatlanul befolyásolják személyes tényezők, a belterjest máris inkább bensőségesnek – sőt akár hitelesebbnek is érezhetjük.

A Nyelvi álarcokban időben, valamint szellemi és földrajzi értelemben a miénktől és egymástól is többé-kevésbé távol eső irodalmak fordítói szólalnak meg. Csehy Zoltán például egy személyben közvetít ógörög, ókori és neolatin, valamint kortárs amerikai gay költőket. A nagy nyugati nyelvek közül az angolból fordítókat egyedül a poliglott Nádasdy Ádám, a franciásokat Lator László, Lackfi János és Rába György is képviseli (a franciás „túlsúly” egyébként a sorozat egészére jellemző). Németből a megszólalók közül csak Parti Nagy Lajos dolgozik (aki leginkább nyersből „magyarít” [178] ). Déri Balázsék mellett a szintén nem tipikusan „klasszikus filológus” Szepessy Tibor is helyet kapott a kötetben; ahogy jó néhány kisebb nyelv fordítói is. Schütz István hihetetlen nyelvtudása az albántól a finnig terjed, és Kúnos László révén a többi északi nyelv sem maradt ki a sorból. Közvetlen szomszédainkat azonban csak az időközben elhunyt Csiki László és Tőzsér Árpád képviselik. Az orosz terület teljesen lefedetlen maradt – keletről csak a földrajzi és kulturális szempontból is igen távoli (indiai) nyelvek fordítója, Bangha Imre beszél. A paletta kétségkívül széles, sajnálatos tény azonban, hogy a spanyol nyelvű irodalmak egyetlen fordítója sem szólal meg a kötetben.

Az is vitathatatlan, hogy a szintén alulreprezentált prózafordítással kissé mostohán bánnak a megszólalók. Néhány fordító (például Csiki László, Kúnos László) említést tesz, mintegy mellékesen, prózafordítói tapasztalatairól, ám sietnek hangsúlyozni: a vers/dráma „az más”. Amivel persze nehéz nem egyetérteni. A Kettős megvilágításban szereplő elméleti szövegek is bizonyítják: nyelvtől-kultúrától függetlenül, az igazán izgalmas dilemmák a szent szövegeken kívül kezdetektől fogva a vers- és a drámafordításokhoz kötődnek.

Bár – részint a forrásnyelvek és -szövegek sokfélesége miatt – a témák számtalan irányba ágaznak, a Nyelvi álarcok koherenciáját a megszólalók egymásra vonatkozó utalásain kívül jó néhány egyéb kapcsolódási pont garantálja. Több szál összefut például a legendás Európa Kiadó körül. A fordítástörténeti mellett kultúrtörténeti szempontból sem elhanyagolható műhely kapcsán a fordítás kiadói kontextusáról és a pártállami idők cenzurális körülményeiről is értesülünk. Nehéz egyértelmű választ adni a felmerülő kérdésekre: vajon milyen hatással van irodalmunk mai állapotára, hogy az előző rendszerben sok költő és író egyéb megnyilvánulási lehetőség híján fordítással töltötte az idejét? És hogyan értékeljük az egykori szocialista országok, illetve azok nemzetiségei közötti erőltetett, ideológiailag meghatározott kultúrkapcsolatokat? Kúnos László szerint a rendszer abnormalitása egyértelműen pozitív eredményt hozott kiadói területen: a politikai korlátok ellenére igényes szűrőmunka, aktív fordítói tevékenység folyt. Rába György egyenesen a „magyar versfordítás aranykorának” (192) tartja a személyi kultusz idejét, Csehy azonban másképp értékeli a helyzetet: ő nem kedveli a múlt rendszer intézményesült struktúrája szülte fordítótípust, aki amolyan „fordítógyári” munkásként nyersfordításból, tervszerűen dolgozik. Az Európához való viszony kapcsán tehát kitapintható a kötetben egy törésvonal, amely a másik fontos kapcsolódási, vagy inkább viszonyítási pont: a nyugatos fordítói hagyomány kapcsán mélyül el igazán.

A legtöbb beszélgetésből egyértelműen kiderül, ki hogyan viszonyul a nyugatosok örökségéhez (amelyről Lator László tankönyvbe illő történeti áttekintést, Rába pedig precíz, reális képet ad), s az is, hogy e viszonyulás nem feltétlenül életkor- vagy generációfüggő. A harmincas éveiben járó Lackfi például egyértelmű elismeréssel fordul a nyugatos elődökhöz. Számára Babits, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád Baudelaire-kötete máig érvényes versfordítói sztenderdet teremtett. A hasonló korú Csehy Zoltán vele szemben nevetségesnek tartja a nyugatos beszédmódot és „vadászösztönt” (22). A fordításnak ő kizárólag akkor látja értelmét, ha a kortárs irodalomhoz csatlakozik. Déri Balázs is tudatosan igyekszik szakítani a „műfordítós” hagyománnyal, a (poszt)nyugatos „manírokkal” (55), és inkább a saját versnyelvéhez közel állóan fordít. Érdemes elgondolkodnunk azonban, hogy ezek az elvi elutasítások mennyiben jelentenek valós szembefordulást a Nyugat fordítónemzedékeinek szemléletével?

Déri 2006-ban megjelent Kavafisz-kötetében (Alexandria örök) a Somlyó György- és Vas István-féle korábbi magyarításokkal ellentétben a rímeket, összecsengéseket elhagyva a grammatikai-retorikai struktúrákra koncentrál, s még Kavafisz kifejezetten kötött zeneiségű költeményeit is szabad versben ülteti át magyarra. Az ő Kavafisza XXI. századi versnyelven szól, amelyben a formai helyett a gondolati struktúra dominál. Csehy Zoltán szerint Déri műfordítói gyakorlata „radikálisan szembeszegül”3 Somlyóékéval. Valóban „radikálisan” különbözik-e a két gyakorlat? Beszélhetünk-e Déri fordításai kapcsán a kötetben is sokszor emlegetett műfordítói paradigmaváltásról?

Csehy is hangsúlyozza, hogy Déri „az antipoétikus beszédmódnak nagyjából azokat az aspektusait hozza játékba, melyeket ma tartunk annak”.4 Felmerül azonban a kérdés: nem ugyanezt tették-e Somlyóék is a maguk idejében? Hiszen ők is a saját korukban antipoétikusnak tartott eszközökkel fordították Kavafiszt – csakhogy azok mára bevonultak a költészet eszköztárába, így fordításaik mostanra (helyenként túlzottan is) veretesnek tűnnek. Innen nézve tehát aligha beszélhetünk radikális szembenállásról: a különbség nem a fordítói stratégiákból, hanem a magyar versnyelv fejlődéséből fakad.

Formai szempontból talán „radikálisnak” tűnhet a különbség, ám Dunajcsik Mátyás5 itt is egy érdekes ellentmondásra hívja fel a figyelmünket. Az, hogy Somlyóék Kavafisz antik strófáit felező tizenkettesben, vagyis a maguk idejében „legotthonosabb” versformában magyarították, vitathatatlanul a domesztikáló paradigmához közelíti őket. Napjainkban azonban éppen a szabad vers a legotthonosabb versforma. Nem ugyanolyan kisajátító stratégiával állunk-e tehát Dérinél is szemben, amilyennel a nyugatosokat szokás vádolni? Nem ötlenek-e véletlenül eszünkbe Kosztolányi rímes antikjai? És ha jobban belegondolunk, nem egyértelmű kisajátítás-e az, hogy Kavafiszt Déri a saját versnyelvén beszélteti? Vagy hogy – Csehyhez hasonlóan – fordításait a kortárs magyar irodalom részévé kívánja tenni? Nyilvánvalónak látszik, hogy a posztkolonialista hatásra napjainkban oly népszerű „domesztikáló–nem domesztikáló” ellentétpár nem alkalmas a Déri-féle és a hagyományosnak mondott fordítói magatartás szembeállítására, az állítólagos paradigmaváltás lényegének megragadására.

A nyugatosok és a kötetben megszólaló mai versfordítók némelyike (pl. Lator, Lackfi, Rába) inkább abból a szempontból állíthatók szembe Dérivel, hogy ők hisznek a versek költői újrateremthetőségében, Déri pedig a vers globális rekonstrukciója helyett csupán egy általa fontosnak tartott aspektusra: a vers retorikai-grammatikai szerkezetének rekonstrukciójára koncentrál. Fordításaiban a költészeti és a filológiai szempontok közül egyértelműen az utóbbiak dominálnak, ami a forma helyett – szándéka szerint – az értelem oldalára billenti a fordítástörténet kezdeteitől billegő (nálunk a nyugatos örökség súlya alatt régóta a másik oldalra húzó) mérleget. A magyar költők teremtette-képviselte műfordítói hagyománnyal Dérinél tehát – Csehy szavaival élve – „a szó kimondásába és elhelyezésébe vetett hiten” alapuló, a franciáknál régóta domináns filológiai szemlélet feszül szembe. Rába György szerint ez a szembenállás részben civilizációs eredetű (a mi irodalmunk Kazinczyék korában formahű fordításokra szorult, s e hagyomány öröklődött tovább), részben pedig a költőiség különböző felfogásából ered (a franciáknak elegendő az asszociációk, költői képek, szinonimák kifejező ereje). Bár amit a francia költőiség-felfogásról mond, csak a modern francia (és nem csak a francia) lírára igaz – mégis magyarázatot ad arra, miért tűnik József Attila vagy Nemes Nagy Ágnes avíttasnak rímes francia (vagy angol stb.) fordításban.

A törésvonal mindenesetre éles: Lator László egy közepes, de formahű fordítást is többre tart a legjobb költői prózában lefordított versnél; Lackfinak pedig egyenesen „feláll a hátán a szőr” (90), amikor franciául egyetemi tanárok „fordította” tudós prózában lát viszont egy verset. „Tökéletes megoldást nyilván hiába is keresnénk – mondja –, de mégis jobb egy művégtag, mint fél lábbal sántikálni.” (91) Kétségkívül nehéz választás, amit a fél lábat választók ingadozásai is bizonyítanak. Déri az interjúban elmondja, hogy csak néhány évvel ezelőtt, katalán barátai hatására változott meg a véleménye a korábban általa is művelt formatartó fordítás értelméről. Másoknál is előfordult, hogy nyugati hatás írta felül a nyugatost: Bangha Imrében például az Oxfordban megismert posztmodern elméletek tudatosították a fordítás korlátait, illetve hogy minden műnek több lehetséges olvasata van (bár az interjúban mond olyat, hogy vannak a versekben „helyek, amelyekben én nem vagyok biztos, hogy mit akar mondani a költő”[15]…). Lator László vele szemben kimondottan elutasítja a dekonstrukcióval összefüggő elméleteket. (Az interjúkat olvasva az embernek rendre olyan érzése támad, mintha az alanyok nem a kérdezőknek, hanem egymásnak válaszolgatnának.) A fordítói szemléletek mindenesetre elválaszthatatlannak tűnnek a hátterükben álló, többé-kevésbé tudatos irodalom- és/vagy nyelvelméleti, filozófiai meggyőződésektől, irányzatoktól. Ami a Pont fordítva sorozat számára hatalmas perspektívát jelent…

Csehy Zoltán is egyértelmű elvi állásfoglalással, a „rekonstruált múlt” (19) eszményének elutasításával indítja a kötet elején helyet kapott, vele készült interjút. Fordítói szemlélete több ponton érintkezik a kötet végén megszólaló Szepessy Tiboréval, akinek „eleven és nem fordításszagú magyar átültetés”-eiben (231) az antik korhoz kötődő kollokviális fordulatok nem szövegszerűen, hanem a mai magyar nyelvhasználatban működő megfelelőjükkel szerepelnek („előkeresem a többit is, ami még a sutban hever, s ha újakat írok, azokat sem rejtem véka alá” [231]). Bár e példákkal szembesülve utólag elbizonytalanodik megoldásain, Szepessyt az interjúkészítők mégis egyes mai tendenciák „előfutárának” (233) tekintik. E tendenciák alatt nyilvánvalóan nem a Déri-féle kvázi-interlineáris forrásszöveg-leképezést értik, hanem a(z egyébként metrumpárti) Szepessyre jellemző célnyelvközpontú, értelmező szemlélet érvényesülését – amelynek szintén jelentős hagyományai vannak a nyugati fordítástörténetben. Nemcsak a nyugatos hagyomány mentén fut tehát végig egy törésvonal a köteten, hanem a nyugati hagyományon belül is: egyfelől a már sokat emlegetett filológusi hozzáállás, másfelől a hermeneutikai gyökerű, értelempárti fordítói szemlélet között. Kicsit leegyszerűsítve, a Szepessy-interjú egy másik fordításelméleti alapdichotómiára: a szó szerinti fordítás és az értelem szerinti fordítás – szintén „hagyományosnak” tekinthető – szembenállására irányítja az olvasók figyelmét. S bár e kötet a benne megszólalók többségéhez hasonlóan nem foglalkozik elméleti kérdésekkel (többen kifejezetten kétségbe vonják a fordításelméletek értelmét és/vagy hasznát), a legalapvetőbb kérdések, problémák, dichotómiák kidomborításával egyfajta indirekt fordításelméleti bevezetőként – és kedvcsinálóként – is használható (például egyetemi kurzusokon). A sorozat szerkesztőinek hála az érdeklődők a már említett Kettős megvilágításon kívül kitűnő háttérszövegeket és -tanulmányokat találhatnak például a szó szerintiség kérdéséhez a sorozat nemrégiben megjelent, Szó és betű szerint a világ címet viselő tizedik kötetében.

Az értelem- és célnyelvközpontú tendenciák kibontakozásának „igazi” terepén, a drámafordítások világában is érdekes módon artikulálódik a forma vs. tartalom vita a Nyelvi álarcokban. Kúnos László határozottan elutasítja a jelentések elveszítésének veszélyével fenyegető „verskényszert”, és a fordítónak a szöveg, a jelentés iránti elkötelezettségét hangsúlyozza. Az általa is méltatott Nádasdy Ádám – régi tanítvány-beszélgetőpartnerét kissé meglepve – forma és tartalom közül egyértelműen az értelem szinonimájaként használt tartalomra voksol, s bizonyos esetekben egyenesen „felelőtlennek” (161) tartja a tartalmi hűséget feláldozó fordítókat. Az interjú egy későbbi pontján azonban roppant szimpatikus logikával mégis a rímek mellett érvel: „a rímelés az eredetiben is, a fordításban is nagyon idétlen dolgokat indokol meg. De (…) érdemes fölemelni vele a szöveget”. (174) Tehát nem alárendelni a rímeknek a tartalmat, hanem felemelni velük a szöveget… micsoda különbség! A választás itt nem a műláb és a fél láb között, hanem a fél lábbal sántikálás és a fél lábbal táncolás között van. Ennél találóbban a kötetben szereplő tucatnyi fordításmetafora egyike sem tudja kifejezni a fordítói munka időnként emberfeletti, mégis felemelő kínjait.

Az újrafordítások témája a következő azok sorában, amelyek a kötet koherenciáját biztosítják, és párbeszédbe vonják az interjúalanyokat. A megszólaló versfordítók többsége által szükségesnek látott újrafordítások kapcsán ismét többféle szemlélet ütközik, melyek többnyire logikusan következnek a műfordítói hagyományhoz való viszonyulásból.
Miközben Déri tercinák nélküli Dantéért, hexameterek nélküli Homéroszért kiált, a formatartó paradigmában gondolkodó Lator az (újra)fordíthatóság határaira hívja fel figyelmünket (szerinte néhány vers – például A Mirabeau-híd – rímszerkezete miatt lefordíthatatlan, ezért az újrafordításával sem érdemes próbálkozni); illetve Lackfival együtt a versújrafordítás íratlan szabályait hangsúlyozza, s alkalmazza is a gyakorlatban (átvételek tudatos elkerülése stb.).

A dráma-újrafordítások iránti igény, ha lehet, még egyöntetűbb –, s függetlenebbnek is tűnik a fordítói szemlélettől: Kúnos László és Lackfi János számára egyformán nyilvánvaló, hogy a folyamatosan változó, élő nyelvvel közvetlen kapcsolatban álló dráma nem engedheti meg magának az érthetetlenséget vagy a korszerűtlenséget. Itt a módszereket illetően is tompábbak a különbségek. A drámáknál mintha Lackfi is lazábban bánna a fordítói illemmel és hagyományokkal: Maeterlinck kapcsán a korábbi verziók sajátjuknál jobbnak talált megoldásainak utólagos átvétele mellett érvel, sőt még a hazai klasszikusoknak a(z angol nyelvű Shakespeare-adaptációkhoz hasonlatos) magyar nyelvű „újrafordításait” is pártolja. A drámafordításaival párhuzamosan született átiratai pedig ékesen bizonyítják, hogy nem feltétlenül kell paradigmákat döntögetni ahhoz, hogy a kortárs irodalomhoz kapcsolhasson akár egy klasszikust is mai fordítója.

Az átiratok témája egyébként szinte mindegyik interjúban felmerül, egyrészt Kovács András Ferenc (KAF) szintén 2006-os Hazatérés Hellászból című kötete, másrészt Parti Nagy Lajos munkái kapcsán. Ám a vélemények itt mintha nem a fent említett törésvonalak mentén sorakoznának: az interjúalanyok között nem szereplő KAF átiratai a megszólalók többségében (Dériékben éppúgy, mint Latornál) inkább ellenérzéseket, Parti Nagy munkái ugyanakkor szinte egyöntetű elismerést váltanak ki. Vajon mi állhat az eltérő megítélés hátterében? Könnyebb volna elfogadni az átiratokat színpadon, mint egy verseskötetben? „Egy regénnyel, egy verseskötettel eszembe sem jutna elkövetni ilyesmit.” – mondja maga Parti Nagy is az interjúban (186). Érzésem szerint azonban a KAF-féle átiratok elutasítása inkább az egyértelműség hiányával magyarázható. Parti Naggyal ellentétben – aki így definiálja szóban forgó munkáit: „talán átiratok. Esetleg: magyar szövegek. Bármi, csak ne lehessen fordításnak tekinteni őket” (185) –, KAF-nál éppen arra megy ki a játék, hogy az átiratok és a saját versek is fordításnak tűnjenek, ami szigorú fordítói szemmel nézve etikátlan, ergo elfogadhatatlan. Az eredeti és a fordítás közötti viszonyok KAF-féle eldönthetetlenségi relációkba vonásáról egyedül a szintén nagy – de mindig fair – „szövegjátékos” Lackfi nyilatkozik pozitívan, aki fordítói szemüvegét (álarcát?) levetve a posztmodern szövegjáték-koncepció részeként – játékként – tudja értékelni az átiratokat.

Az álarccal el is érkeztünk a kötet egyik meghatározó, valószínűleg ezért címadóvá lett motívumához. Lackfi a „legjobb fajta maszkpróbálgatás”-ként (88), Csiki László egyfajta „szerepjáték”-ként (37) emlegeti a fordítást, s szinte minden beszélgetés érinti az interjúk – és általában véve a műfordítás-elmélet – központi kérdését: vajon hol végződik az eredeti szerző, és hol kezdődik a műfordító? A Nyelvi álarcok mögül e kérdés kapcsán is tucatnyi meggyőződés lép egymással összefüggésbe-összeütközésbe. Az egymást követő interjúkat egymáshoz, illetve bizonyos kapcsolódási pontokhoz viszonyítva mégis kerek képet kapunk a magyar műfordítás mai helyzetéről, meghatározó személyiségeiről és tendenciáiról. Ugyanez elmondható a sorozat egészéről is: a Pont fordítva kötetek színes borítóival lefedett szeletekből egyre teljesebb és izgalmasabb kép kerekedik ki a műfordítás hazai és határainkon túli múltjáról és jelenéről, elméletéről és gyakorlatáról.

1 http://www.prae.hu/prae/articles_ny.php?aid=2110.

2 Rónai András: „A dialógus egyik esélye”. Jelenkor, 46, 2006/9., 936.

3 Csehy Zoltán: Legalább két Kavafisz. Jelenkor, 49, 2006/7–8., 814.

4 K. P. Kavafisz: Alexandria örök. Budapest, 2006, Kalligram, p. 272.

5 Dunajcsik Mátyás: Kavafisz – hányszor is? Holmi, 2007/4.