Ezek ott a Gothamnál – www.writingclasses.com – nem árulnak zsákbamacskát.

„Ha híres prózaírók szeretnénk lenni, és választhatnánk, hogy tehetséges, de lusta vagy ügyetlen, de szorgalmas írók legyünk, az utóbbit tartanánk jó választásnak. Tény, hogy a kreativitás, a tehetség és az inspiráció sokszor megfoghatatlan tényezőként játszanak szerepet a jó prózaíróknál, a lényeg a munkabírásban rejlik.” – írja a kötet szerkesztője, az évi 7000 – azaz hétezer (!) – diákkal büszkélkedő New York-i Gotham Irodalmi Műhely dékánja, John Steele, mindjárt az előszóban.

Világos beszéd.

A London Review of Books 2010. szeptember 23-i száma Elif Batuman Get a Real Degree című ötkolumnás esszéjével indul, az írás tárgya vagy inkább alkalma Mark McGurl The Programme Era: Postwar Fiction And The Rise Of Creative Writing című könyve, amelyben a szerző a szépírás intézményes tanításának a háború utáni amerikai prózára tett hatását elemezi. Batuman kritikájának elején megállapítja, hogy az egyetemi világon belül határozott szakadék érzékelhető az irodalomtanszékek és a kreatív írás tanszékek között, irodalomtörténészek sosem írnak a kreatív írásról, így a kreatív írással foglalkozó másodlagos irodalom tulajdonképpen a zsurnalizmus martalékává vált. Batuman finom és alapos kritikájában elmarasztalja az amúgy szintén irodalomtörténész McGurlt, mert az nem lát messzebb az időben Henry Jamesnél, és ezért olyan narratív szabadalmakat tulajdonít, mondjuk, Ken Kesey, William Styron vagy éppen James újító tehetségének, amelyeket a tizennyolcadik századi angol irodalom történetét, tehát a valódi eredetet ismerők John Bicknell, Thomas Day, Joseph Addison és Samuel Johnson nevéhez kötnek. Batuman, aki egykor a Master of Fine Arts-fokozat helyett inkább a PhD-t vette célba, megemlíti, hogy az irodalomtörténet és a kreatív írás oktatásának elkülönése az új amerikai próza meghatározó szerzői esetében a Donald Barthelme által a Nem-Tudás iránti elkötelezettségnek nevezett sajátossághoz vezetett. Mint cikkének végén gúnyosan megállapítja, nem ismerni valamit, az kétségtelenül a függetlenség egy formája, de talán sok dolgot ismerni mégiscsak jobb és hatékonyabb eljárás a vágyott szellemi szabadság megszerzésére.

A legmegrázóbb talán mégis a cikk egyik, körülbelül ötvensoros lábjegyzete, amelyben Batuman elsorolja, hogy az irodalom történetének fordulatait meghatározó mesterek, Goethétől Swiften, Flaubert-en, Prouston, Tolsztojon, Kafkán, Fitzgeraldon (stb.) át egészen Beckettig, koruk melyik elit egyetemének esztétikai vagy filozófiai fakultásán szereztek diplomát.

Byron, Caroll, Donne, Forster, Galsworthy, Greene, Marlowe, Milton, Sterne, Tennyson, Thackeray, Sterne, Wilde és Wordsworth – valamennyien a jó öreg Oxbridge neveltjei.

A Kezdő írók kézikönyve persze maga is rendszeres olvasásra buzdít, ha nem is bíbelődik a részletekkel.

Az efféle how-to-make-it írástankönyvekben előbb-utóbb fölbukkan a jól ismert fordulat – a szabályok arra valók, hogy megszegjük őket –, ám valahogy mégsem a szabályszegés történetéről, hanem a történeti gyökereiktől nagyrészt megszabadított algoritmusokról esik több szó.

A kézikönyv megjelenése és a magyar íróiskolák, kreatív kurzusok gyarapodó száma szerintem egyértelmű jele annak, hogy a szépírás kulturális pozíciójához kötődő magyar mentalitástörténet igazi fordulóponthoz (turning point, haha) érkezett. Az Írásból írás lett, végérvényesen, a szabadidő igényes eltöltésének formája. Az úgynevezett művészetek, nagyvonalúan soroljuk közéjük az írás művészetét is, a világdizájn részévé váltak, igazi paradoxon, hogy bár az ontikus érdeklődést felváltotta az ornamentikus, a forma mégis követi a funkciót, esetünkben a szórakoztatásnak azt a változatát, ami jobb esetekben még a magaskultúrához tartozás illúzóját is megadja az erre érzékeny fogyasztónak.

A művészet giccs, mondta Szentjóby Tamás előrelátóan körülbelül huszonöt évvel ezelőtt, közvetlenül hazaérkezése után a Stúdió Nyolcvanvalahánykának. Szegény Studió, alig kapott levegőt.

Úgy érti, hogy… – lihegte elhalóan.

Nem, szívem, úgy ahogy van, az egész.

Az írás „a világ tettel való megértéséből”, ebből a megalkuvás nélküli, szent törekvésből, átkozódásból és gyógyító mormogásból, a szózatból és a himnuszból info- és emotainmentté, piaci termékké vált, az értéket legitimáló eljárást ettől fogva nem értelmezésnek vagy műélvezetnek, hanem vásárlásnak (eladásnak) hívják. Az ember történetfogyasztó lény, és ekkora mintát elemezve már könnyen leírható, miféle történetek fogyasztására szocializálódott. Az angolszászok kivételes becsben tartják a praktikus tudást, számukra nyilvánvaló, hogy ha tanulmányozzuk, hogyan működnek a sikeres történetek, magunk is képessé válhatunk sikeres történetek írására. Nyírni a füvet, négyszáz évig. Persze a piac azért elég finom szerkezet, elbírja az árnyalatokat, egyes szupermarketekben, vegyük, például Milánót, már ezerkilencszáznyolcvanhatban is tizenhétféle rizs volt kapható. Párducgalócát, persze, ott se árultak, az is biztos.

Ennek a könyvnek viszont minden szava kipróbált arany.

Tettekkel ábrázolj karaktert, ne szavakkal, teremts eleven szereplőket, adj nekik célt, ültess beléjük vágyat, gördíts az útjukba akadályokat, teremts összetett személyiséget, a cselekményt konfliktusokból építsd, jellemezz párbeszéddel, legyen a regénynek eleje, közepe és vége, előbb hallgass a gátlástalan képzelgőre, aztán a szigorú szerkesztőre, tedd az írást mindennapi szokássá, öld meg a kedvenceidet, légy hű a Témához, válassz hozzáillő nézőpontot, légy következetes, fess helyszínt szavakkal, olyan későn kezdd a jelenetet, amilyen későn lehet, és a lehető legkorábban szállj ki belőle, találd meg az elbeszélő hangját, és tartsd ki a legvégéig, hűtsd ki az első változatot, aztán vedd elő, írd át annyiszor, ahányszor csak bírod, elejétől végig az egészet.

Némi Arisztotelész, megbolondítva a bombabiztos hollywoodi dramaturgiával.

Persze, persze, persze.

„Alkalmaztuk-e a mutatás mind a négy módszerét? (...) A történet felütése elég gördülékeny? (...) Meg tudjuk-e indokolni, miért működik a történet jobban a mindentudó vagy az objektív elbeszélő nézőpontjából? (...) Az árulkodó részleteket sikerült kiválasztanunk? (...) Valósnak hangzanak a dialógusaink? (...) Nem feledkeztünk-e bele a helyszín leírásába? (...) A szavakkal, a mondatokkal, és a bekezdésekkel kapcsolatos döntéseinket sikerült a hang szolgálatába állítani? (...) Sikerült-e rátalálnunk írásunk témájára? (...) Minden apró részlet a helyére került?”

Csupa hasznos, szörnyű kérdés.

Végül is, nincs ezzel semmi baj. Legfeljebb majd „kétszáz Lenin ebédel a Moszfilm büféjében”, ahogy egykor a költő mondta. Ki gondolja még, hogy az Igazságról volna szó? Hiszen az Igazság ellehetetlenítésével foglalkoznak a komolyan vehető filozófusok körülbelül száz éve.

Néha persze történik valami váratlan. Amit nem lehet tanítani. Seb nyílik a szövegen. Senki se akarta, hacsak nem a szöveg maga.

A véres latin betűk lassan fölkeltek a földről, jó éjszakát vagy jó reggelt intettek a hársfának, fölnéztek a teliholdra, és lassú, kemény léptekkel elindultak a tenger felé.

Elég erős mondat lenne így is, nem? Tapasztalatból és képzeletből. De Hajnóczy még beszúrja, zsigerből, minden szabály, közízlés és megfontolás ellenére, a „léptekkel,” és az „elindultak” közé, hogy „vérezve e vérző latin betűk”.

Fogalmazás egyes, nyilván. Felejthetetlen.