Adva vannak: Karinthy Frigyes kiöltött nyelve egy budapesti lépcsőházban és Marcel Duchamp az arcában. Igaz, Karinthy nem kiöltötte, csak ki szerette volna ölteni a nyelvét, Duchamp pedig a „vigyázat, csalok” szellemében nem láthatóan, csak sejthetően rejtőzik a rajzolt önarckép elé helyezett, arcot formázó gipszöntvényben. A kiöltött nyelv a gúny és a méreg kifejezésformája, játék, de ugyanakkor a tehetetlen düh gesztusa is; az arcba dugott nyelv (tongue-in-cheek) egy angol kifejezés, amely rejtett gúnyra és kajánságra utal. Karinthy és Duchamp egyszerre használják a nyelvet mint izomköteget és mint jelrendszert, mint szervet és mint kódot, de a kettejük közötti hasonlóságok nem pusztán a nyelvekkel való játékban merülnek ki. Duchamp önarcképe a művészetből mint (ön)kifejezésből, mint megmutatásból és megmutatkozásból csinál tréfát. Karinthy panaszdala és siráma, a Nihil, öndramatizálás és önirónia közötti félúton beszél művészet és élet megalázóan banális viszonyáról.

Adva van Karinthy a lépcsőházban, az utcán és a kávéházban, amint mérgesen pörlekedik mindennel és mindenkivel, legyen az Ernő, az időjárás, a versköltészet céljáról írott cikk vagy a régi szerető. A Nihil recitatív beszéddallama a fennhangon és majdnem egy levegőre mondott kifakadáséhoz hasonló. A montázsszerűen vágott, epizódokra épülő versbeszédben egymásnak ellentmondó, csak félig gondolt és mondott, non sequiturok sorakoznak. Ahogy Karinthy egyik hét évvel később, Zarathustra nevében írt pamfletjében olvasható: „jaj annak, ki csak arra ügyel, hogy amit kimond, vagy leír, igaz legyen.” Amit a Nihilben olvasunk, legyen az a művészetről való gondolkodás vagy a lépcsőházban történtekről adott beszámoló, a saját szavába vágó hangos beszédként jelenik meg. A Nihil mintha Kleist „A gondolatok fokozatos kialakulásáról beszéd közben” című szövegének volna illusztrációja, nem gondolatot közöl, hanem rögtönözve és indulatosan gondolatot fabrikál. A Nihil hangos performansz, amelynek során a gondolkodás eseményként, a beszéd pedig az önmegértés és az elfojtás eszközeként működik. Előbb azt olvassuk, „a művészetnek ne legyenek korlátai,” aztán azt, hogy „az a művészet, amit az ember gondol,” de az is, amit nem gondol, csak érez. Karinthy eljátszik a klasszikus és a neoavantgárdból egyaránt ismerős anti-művészet gondolatával, azzal az életet és művészetet egymásba omlasztó nyugati művészeti hagyománnnyal, amely Duchamp-mal kezdődött, a Dadával, majd a Fluxussal folytatódott, és a Wochenklausur csoportig ível. Minden művészet vagy semmi sem az, mondja Karinthy, majd sietve hozzáteszi, hogy mindez nem fontos, nem ez a fontos, hanem az, „hogy figyeljenek / Az emberek és jól érezzék magukat.” Nem a művészet, hanem az élet a fontos tehát? De hol kezdődik az egyik és hol a másik? Esetleg a kávéházban, ahol úgy zajlik az élet, hogy a versköltészet céljáról olvasunk? Vagy a lépcsőházban, ahol végleg elbúcsúzunk a szeretőnktől, hogy aztán verset írjunk belőle?

Adva van Duchamp utolsó, hallgatásba és hazugságba burkolt és csak halála után ismertté vált műve (Étant donnés), ahol egy faajtóba vésett lyukon keresztül kukucskálva láthatjuk mindazt, amit a művészet valaha látni vagy láthatóvá tenni remélt. Egy női alsótestet premier plánban, a festett, giccsbe hajló hátteret, vízesést és gázlámpát vagy másképpen: a természet és a technológia lágy ölét, szobrászatot és festészetet, gúnyt és erotikát. Duchamp utolsó művében minden a megfoghatatlan, mert csak látható és pusztán a szemmel elérhető meztelen test köré rendeződik. A gázlámpa és a vízesés díszlet és mellébeszélés – ami fontos, az a női alsótest, a vágy mindörökké elérhetetlen tárgya.

Adva van az Étant donnés, az utolsó munka, a duchamp-i elodázás példája, amely idézőjelbe teszi és ezzel átírja a művész egész életművét. Ahogy Duchamp szerint az üvegen megjelenő kép késlelteti, hogy az üvegen átlássunk, úgy az Étant donnés felől nézve a festészetről és vágyról, művészetről és életről, nyelvről és testről elmélkedő, sakkjátszmák sorozataként konstruált életmű egésze is csak késleltetés, elkerülés, elodázás. A posztumusz Étant donnés lépcsőházi gondolat, utólagos helyesbítés, ami mindent felülír. A lépcsőházi kerettörténetbe ágyazott Nihilnek is a l’esprit d’escalier az alaphelyzete. Karinthy harminckét sorba sűrítve odázza el, fojtja panaszba, és álcázza a művészetről szóló beszédtöredékeknek a valóban fontos dolgot – vonalról, színről, formáról és művészetről beszél, hogy aztán utólag odavetett, lépcsőházi gondolatként közölje, hogy mégicsak a régi szerető, az a fontos. A szenvedély és az irónia, a kiöltött és az arcba dugott nyelv kettősségével küszködő Karinthy, ahogy Duchamp, előbb Ernőnek mondja, aztán a széllel gorombáskodik és csak a végén böki ki, hogy nem a művészetbe, hanem az életbe kell beledögleni. Az Étant donnés szerint a modernista művészet felcserélte a testek iránti vágyakozást a saját magáról való beszéddel, azaz mellébeszélt, ahogy azt Karinthy is tette. Ja igaz: ha az élet egy nő, ahogy Nietzsche gondolta, akkor a művészet is az.