Különös véletlen, és nem tudom, hogy szerencsés vagy szerencsétlen konstelláció. Karinthy biztos felvonná a szemöldökét, és vagy legyintene egyet, vagy pedig mondana valamit, ami egyszerre az, ami, meg az ellenkezője is. Nem vesztegetne rá túl sok szót, de azok a szavak bevilágítanák a Rottenbiller utcát valami lidérces, sárgászöld, imbolygó fénnyel.

De miért is törődne velem akár csak egyetlen szó erejéig is. Velem, aki a 2010-es év utolsó óráiban ülök a meghitten kattogó konvektor melegénél, szemben az ablakból rálátok a Rottenbiller utca háztetőire, és ha jól kihajolok, akkor valahol messze sejthető Karinthy egykori szülőháza is. És mivel Szilveszter napja van, kedvezőek a csillagállások: holnap lesz pontosan száz éve, hogy a Nihil megjelent a Nyugatban.

A Rottenbiller utcában pedig ma hideg van, havasak a háztetők, nem süt a nap, és pár óra múlva átmanőverezünk 2011-be. De akár maradhatnánk is, oly mindegy. Gazdagnak lenni nem elég, bármilyen hülye lehet gazdag. Arisztokrata azonban csak az, aki egy nemtörődöm pöccintéssel le tud mondani mindenről. Mindenéről. Aki egy új év kezdetén mindent visszavon, ami szent. Lemond elvről, eszméről, művészetről, szerelemről – mond egy gorombát a szélnek, és kiölti a nyelvét a világnak. Ez a nyelvöltés és ez a gorombaság a vers, száz év távolából, szilveszter napján. Mintha mindig év vége volna, mintha mindig egy visszavont kezdetben lennénk.

Beck András azt írja a Nihilről, hogy nagy vers, és részletesen elemzi keletkezésének körülményeit, valamint helyi értékét a Karinthy-életműben. Azt a csöndet faggatja, amely a verset körülveszi megjelenésétől napjainkig. Hiszen meglátása szerint botrányt kellett volna kavarnia, és ott kellene lennie minden idők legnagyobb magyar versei között. De sem botrány, sem bérelt hely az antológiákban – hanem a csönd és hallgatás. Melyet csak olykor tört meg egy-egy elemzés vagy hivatkozás. Vagyis a verset ugyanaz a vállvonogatós nihil veszi körül, melyet a benne megfogalmazott ars poetica (???) sugall. Ex nihilo nihil fit. Egy gorombaságot hoz a szél a Rottenbiller utcán.

Nem tudom pontosan, mitől nagy egy „nagy vers”. Kilóra vagy centire mérik? De talán mégis inkább az előző: a Nihil mázsás jobbegyenes, a fal adja a másikat. Talán igaza van Beck Andrásnak abban, hogy példa nélkül álló provokáció volt abban a korban, amikor amúgy is rengeteg támadás érte a modern irodalmat. Provokáció mindenki felé, akinek a művészet ezért vagy azért szent ügy volt. Azok felé is, akik a művészetben saját eszményeiket akarták viszontlátni, és azok felé is, akik fogékonyak voltak minden újra. És akkor találkoznak egy fiatalemberrel, aki nyegle nemtörődömséggel a képükbe vágja, hogy „az a művészet, amit az ember gondol / És ha nem gondol semmit, az is művészet – / És ha csak érez valamit, az is művészet”. Minden forradalmas hevület és meggyőzési szándék nélkül. Csak ha már mondani kell valamit. De azt se kell.

A vers talán éppen minden kell-nek az áthúzása, egy „minden mindegy, minden lehet” nevében. Nevében? Dehogy, hiszen nem képvisel senkit és semmit, saját magát sem. Nos, talán éppen ezért sántít a Duchamp ready-made-jeivel vont párhuzam. A Forrás vagy a Palackszárító nem csupán provokálnak, hanem egy újfajta esztétikával kísérleteznek. Még akkor is, ha ez radikális tagadása minden esztétikának. Még a dada kamikaze-akcióiban is fölsejlik valamilyen affirmáció, mely értelmet ad az értelemnélküliségnek.

A Nihil viszont pontosan azért provokáció, mert nincs meg benne a tagadás dühe, nem ront neki semminek. Nincs benne sem adyendrés pátosz, sem a közízlés pofonütésének dadaista gesztusa. Sem programversként, sem ars poeticaként, sem manifesztumként nem lehet olvasni. Lehet, de nem érdemes. Talán pontosan ezért nincs folytatása; következetes saját magához. Az a fiatalember, ahogyan a megunt szeretőjét elhagyta, épp azzal a türelmetlen mozdulattal hajítja félre a költészetet is.

A vers olyan, mint egy jelenet egy film noirból, Brandóval a főszerepben. Szaggatott dikciójú elbeszélés, puritán retorikával, szinte foghegyről odavetve az egymást követő sorokat, mintha csak a heves szél fújta volna őket együvé. És odahalljuk a csöndet is a mondatok közé, a hosszú, feszült csöndeket. Az egész vers szélfútta benyomást kelt: esetlegesen egymás után következő jelenetek, banális és sorsfordító dolgok találkozása a Rottenbiller utcában. Mondatok a művészetről, a torkon megakadó gesztenye, a kirúgott szerető, Bíró és a neoimpresszionizmus, egy kávéház és a versköltészet – ám ezek esetlegességükben mégis szervesen összetartoznak, szétszálazhatatlan kiazmust alkotnak.
A nihil kiazmusát.

A vers messzire rezgő erőteret hoz létre, a „rossz végtelen” dialektikáját. De éppen ez a mozgás, ez a végtelenített reflexivitás a legizgalmasabb benne: ahogyan megidéz, és egyazon mozdulattal eltol magától hagyományokat, szerelmet, művészetet – mindent. Nem kétségbeesetten és nem a tagadás diabolikus szellemétől űzötten, hanem unottan és egykedvűen. Egyszerre szimptomatikus értékű a nihil, és egy puszta múló pillanat; egyszerre veszi komolyan és röhögi ki saját magát. Diagnózis és paródia egyszerre, pofon és vicc. A végletek egymásra utalnak, és nincs feloldozó szintézis. Nevetünk, de a tükör torz képet mutat.

Közben petárdák robbannak a Rottenbiller utcán, besötétedett, sárga és vörös fénnyel világítanak a lámpák, pár óra, és itt az új év. A szél meg gorombaságokat mormol. Mindegy, kiöltöm rá a nyelvem.