Beck Andráshoz és másokhoz hasonlóan nekem is meggyőződésem, hogy a Nihil nagy vers. E kijelentés az én esetemben némi további magyarázatra is szorul. Mikor 2006-ban megalkottam a Király Odett nevű költőnő figuráját, nagyban befolyásolt Karinthy verse, méghozzá két dolog miatt. Az egyik a Beck András által tárgyalt művészetelméleti kérdés, a másik pedig az epikus keret. A művészetellenesség ezen avantgárd kifejezése nem az elsődleges kontextus felől érdekelt, sokkal inkább a mindenkori élet, a másik oldal, a hatodik versszak zárlata miatt: „Mert az a fontos, hogy figyeljenek / Az emberek és jól érezzék magukat.” Én akkortájt nem éreztem jól magam, messze vezetne, és nem is volna túl érdekes, ha erről bővebben írnék, elég annyi, hogy a magamra és a környezetemre vetett pillantás torznak tetszett, ezért volt szükség egy köztes személyre, erre pedig – sok más egyébbel együtt – Karinthy verse is ráébresztett. A legkevésbé sem akarom azt állítani, hogy az én példámnak bárki másra is vonatkoznia kellene, csak az vált meggyőződésemmé az utóbbi években, hogy alkotó ember nem nyilatkozhat úgy e versről, hogy közben ne nyilatkozna saját magáról is. Nyilván ez a célja, ez a provokációja Karinthy versének.

A Nihil nyitó sora a „volt szerető” miatt vált fontossá, és talán itt a személyes olvasáson túl érdekesebb, a vershez közelebb álló dolgokról is tudok beszélni. Akárhányszor olvasom újra a verset, nem tudom biztosan eldönteni, hogy az epikus keretben mi történik, hogy milyen kapcsolatban áll a látszólag aluldimenzionált szakítás a beszélő művészetszemléletével? „Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem” – ez nyilvánvalóan „kemény csöpp”, hideg és száraz, mint egy esős, szeles este. Erre nagyon szépen (esztétizáló szépséggel) játszik rá a tárgyilagos beszédritmus is, ahogyan a második versszak előbb idézett nyitó sorára a harmadik sor válaszol: „Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni”. És itt elkezdi az ember bejárni a verset, a Rottenbiller utcát, ha úgy tetszik, már nem szeretem, nem tudom lenyelni (valamikor le kellett, hogy tudjam, különben nem vettem volna meg), közben viszont – ahogyan én látom – időt téveszt a beszélő. Vannak azok a szeles, téli napok, mikor a szerelmes párok séta közben sült gesztenyét esznek, szinte giccses a kép, a „kemény csöpp” aligha vonatkoztatható a hóra, beleláthatunk akár nyári zivatart, akár őszi esőt, de ez a gesztenye akkor sem hagy nyugodni, mégpedig azért nem, mert a vers utolsó versszaka szintén időt téveszt. Csak úgy mellékesen odavetett ez a versszak, melynek idejét tekintve a nyitó strófák között lenne a helye, az újraolvasás során pedig teljesen elbizonytalanítja az olvasót. A nyelv kiöltéséről van, ugye, szó, és arról, hogy ezt miként is kell érteni. Közvetlenül egy szakítás után valaki kilép az utcára, előtte arra gondol, hogy meg kellene dögölni, utána pedig megmondja a tutit a neoimpresszionizmust, a művészetet éltető Bírónak. Szegény Bíró, alighanem azért bíráskodnak az ítélete felett, mert az épp szakításon túleső barátjának a neoimpresszionizmusról szónokol ahelyett, hogy lelki segélyt adna neki. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a nyilvánvalóan dogmatörő „nem is kell művészet” nem választható le problémamentesen a versszituációról, hiszen nem véletlen a prózai keret (Beck András remek analógiájával élve: a szakítópróba). A nyelvöltés vonatkozhat Bíró művészetszemléletére, vonatkozhat a szerelemre is (szakítás után ki ne érezné azt, hogy le van tojva a világ?) és egy váratlannak tűnő gondolattal akár az avantgárdra is. Kapcsolódva Beck András gondolatmenetéhez, a század második felének magyarországi underground kultúrájába sok olyan alkotó tartozik, akik éppen a Művészetre tették fel a tehetségüket. Ez gonoszkodás a jelölővel, persze, nagyon kíváncsi vagyok, hogy Kappanyos András értelmezéséről mit fog írni Beck András. Az én véleményem az, hogy a vers prózai beszédébe vegyülő líraiság, ami ütem és vonal és szín is egyben, hasonló erővel bír, mint a művészetellenesség programszerű dikciója. Líraiság alatt nem az akusztikus, illetve vizuális ingereket értem, hanem a motívumok mögött húzódó giccsek (lásd a gesztenyéről írtakat), közhelyek újraírását. Ez utóbbira remek példa, ahogyan a versvilág időjárási viszonyai rájátszanak Bíró eszméinek kikezdésére. A beszélő ugyanis, ahogy az utolsó versszakból kiderül, már „a lépcsőházból lejövet” elhatározza a nyelv kiöltését, és véghez is viszi ezt, ha esik, ha fú. Ez az összejátszás viszont a nyugatosnak hívott dikció egyik legfőbb kívánalmának, a versbeli motívumok elvarrásának látszik eleget tenni. A Nihil egyik legfőbb problémája a fent tárgyalt kettősség, ám számomra e viharos összecsapásból egyik művészetfelfogás sem kerül ki győztesen, hiszen a verszárlatban a beszélő rám (is) nyújtja a nyelvét.