Készséggel – és hálával – elismerem azt, amit kitűnő és élvezetes dolgozatában Beck András a szememre vet: hogy tudniillik a magyar avantgárd kezdeteiről szóló könyvemben nem említem Karinthy Nihil című versét, s ezt igen rosszul teszem. Tényleg. S még az sem lehet mentség, hogy igaz, „a Nihil és Kassák versei között [nincs] kontinuitás, és ha vizsgálódásunkat szigorúan a stílusjegyekre korlátozzuk, a kettő valóban nem említhető egy lapon” – ez annál kevésbé menti eljárásomat (vagyis a vers hiányát), hogy éppen azt a kérdést vizsgáltam: létezett-e Kassáktól független (esetleg őt megelőző, vele nem kontinuus) avantgárd-kezdemény. Pontosan ezért lett volna nagy szükség Karinthy művére.

Csakhogy ha már elkövettem ezt a hibát, így, visszamenőleg, azt kell mondanom: a Nihilt sokkal inkább teoretikus munkaként kellett volna számításba vennem, mintsem irodalmi szövegként. Általában: Karinthy számos műve – az Így írtok ti! darabjai például – legalább annyira kritikai és/vagy teoretikus szövegként olvasható, mint szépirodalomként. Különleges, szokatlan kritikai írások ezek, és persze távol állnak azoktól az érvelő, racionális, leíró és értékelő, terminologikus nyelvet használó szövegektől, amelyeket „kritikaként” tartunk számon, de ahogyan feltárják a másik szöveg jellegzetességeit, fogásait, szemléletét, motivációit, és így tovább, az jellegzetesen kritikai munka. A Nihil nemcsak nagyszerű vers, hanem – mint ezt Beck is kiválóan bemutatja – komoly elméleti kérdéseket megfogalmazó szöveg is. És ha azok a teoretikus problémák, amelyek előkerülnek benne, valahol lényegbevágóak volnának, hát az éppen az avantgárd művészetfelfogása és programja.

Azt is nagy elismeréssel fogadom, hogy Beck megpróbálja átrendezni a magyar avantgárd – s ezzel persze az egész modern magyar költészet – kánonját. Kisebb-nagyobb hatásfokkal, kisebb-nagyobb léptékben és mértékben mindig is ezt teszi minden valamirevaló irodalomtörténész, kritikus, tanár (akár akarja, akár nem). Nem akarom (nem is lehet) pusztán egyéni lélektani szempontból vizsgálni ezt a törekvést, de sok tekintetben ez meggyőződés, elszántság, érvelőkészség dolga (amelyek persze korántsem függetlenek az egyénen jócskán túlmutató tényezőktől). Becknek ezen művelete számomra rokonszenves, és remélem, sikerül elérnie, hogy a Nihil más – méltóbb – helyet kapjon az irodalomtörténetben.

Két tekintetben azonban kétségeim vannak afelől, hogy éppen azt a helyet sikerüljön biztosítania a vers számára, ami szemmel láthatóan az ambíciója lenne. Röviden: a Nihil szerintem zárvány, és nem kezdőpont. Ahhoz, hogy olyasféle kiindulópont (az új iskola alapításának nagy eseménye) lehessen, mint a Tavaszi áldozat bemutatója vagy Duchamp első ready-made-jei, egy általános és egy speciális feltételre volna szükség.

Általánosan a kontinuitásra; arra, hogy olyan események kövessék, amelyek minduntalan, folyamatosan és tudatosan visszautalnak erre a kezdő pillanatra, amelyek hagyományként vagy örökségként mutatják fel ezt a kiindulópontot, és saját kánonuk megalapozójaként ismerik (f)el. (Persze vannak utólagosan megkonstruált „ősök” is, mint a szürrealistáknál Lautréamont, de az ilyen esetekben a „követők” sem folytonosságról beszélnek, hanem elszigetelt, csaknem véletlenszerű korai megsejtésekről.) A Nihil ilyen hagyományba nem illeszkedik, a későbbi hivatkozások szórványosak és szórtak. Különös feltételt pedig az avantgárd mozgalmak speciális esete szab: ezek a mozgalmak még az alkotott szövegek minőségénél, jellegzetességeinél, stiláris vagy szemléleti (stb.) hasonlóságainál is fontosabbnak tartották a fellépés közösségét, a mozgalmiságot, az összefogást, az iskolához való hűséget (sokféle formában, számos belső harccal). Ez nyilván finomítható megfogalmazás, de a lényeg annyi: központi fontosságra tett szert az avantgárd iskolák indulásakor a piacra kerülés, a marketing, a márka-alakítás, a csoporthűség, a közös transzcendens (és áruforgalmazási) cél. Sem Karinthy, sem a Nihil nem került (nem is kerülhetett) bele ebbe a csoportos és harcos indulásba – ezért nem volna nagyon meggyőző annak részeként tekinteni rá.

És még egy megjegyzés: a magyar avantgárd kezdeteinek – de különösen Kassáknak – az irodalom- vagy művészetfelfogása igencsak távol áll a Nihil üdítően relativista befogadás-elméletétől, hedonizmusától, humorától, anti-fundamentalizmusától. Sajnos vagy nem sajnos (szerintem: sajnos), a magyar avantgárd mozgalmak kezdeteinél nem Karinthy, hanem Kassák ízlése, nézetei, teóriája voltak a meghatározók.