A klasszikus jelző, mely ennek az írásnak a címében szerepel, gyanakvást kelthet. Valamiféle ünnepélyességet jelezhet, amely a tárgytól való távolságtartás érzetét keltheti. A klasszikus fogalma bizonyos értelemben magába foglalja a távoli, az idegen, a kánon kitüntetett, ám kevésbé élő jelentését is. A klasszikus irodalom a zárt rendszer jellegét ölti. A méltóság, a pátosz, a megemelt beszéd poétikájának jelenlétét mindenképp jelezni szeretném a szó választásával. Ez az írás azonban abban az értelemben használja ezt a fogalmat, hogy az egy bizonyos, jól körülírható hagyomány tudatos folytatását jelenti. Volt ugyanis az európai költészetnek egy nagy korszaka, amelyben a költői nyelv mintegy a filozófia poétikáját jelentette. Hangzatos megfogalmazása ez annak, hogy a nyelv költői használata a filozófia mélabús hallgatózását előlegezte meg. Mígnem eljött az a fordulat, hogy a filozófia, megirigyelve ezt a költészettől, maga tette fő tárgyává a nyelvet. Ez volt az az időszak, amikor a költészet géniusza a – kreátor értelemben vett – alkotóknak nevezett írókat a határhelyzetekbe űzte, ahol úgy élték meg a végleteket mint a nyelvi tapasztalat végességét. És erről tudósítva a lét alapvető törésvonalairól adtak hírt. Balla Zsófia hosszabb hallgatás után megjelent kötete ennek a nagy hagyománynak az örököseként, egy nagy formátumú költészet eredményeinek összegzőjeként is tanúskodik arról, hogy ez a korszak mélyen írta bele magát az irodalmi hagyományba, és folyamatosan jelen lévő kihívása ma is megkerülhetetlen és elvégzendő munkát jelent. Kötete ezt a hagyományt írja bele újra a kortárs költészet rendjébe.

Ehhez a hagyományhoz lényegéből adódóan tartozik hozzá az is, hogy saját poétikájára és még inkább – pontosabban fogalmazva, hisz ez a hagyomány a pontosítás megszállottja is egyben – a saját poétikája létesítette nyelven saját poétikájának előfeltevéseire is rá kell kérdeznie. Nagyon fontos mozzanat ez, mivel a költői nyelvek éppen arra tettek mindig kísérletet, hogy elleplezzék beszédjüknek azt a rendjét, amely valamely más rend felforgatásából jött létre. A nyelvi és poétikai öntudatosság nem tartozott sosem a poétikák elsődleges feladatai közé. Talán ezért is érdemes mindenekelőtt a kötet utolsó versére irányítani a figyelmet. A tárgy című „tárgyvers" ennek a poétikának a tudatosítását – paradox módon – vallomásként mondja el. A tárgyszerűség és a vallomás alakzatai kerülnek itt egymással feszültségbe. Az én önmagát mondása jelenti az itt lappangó termékeny feszültség forrását, amely a tárgy mögé vonja vissza az egzisztencia megjelenítésének lehetőségét: „A vers a tárgy alá hajlik, árnyékába fekszik, a tárgy mögé rejtőzik. A vers az a tekintet, amely a tárgy minden porcikáját szemügyre veszi, tudomásunkra hozza… […] Az én tárgyam az, amelyet meglátok. Amelytől nem tudok szabadulni. Amelyből verset írok. Mint a régiekkel a lovat, a serleget, a függőt, úgy temetik el majd velem azt, amit láttam." Ez a vers súlyos, elkerülhetetlenül nagy kontextust nyitó szövege a kötetnek. Mindenképp kitüntetett, már csak helyénél fogva, akkor is, ha a kompozicionális helyi értéket nem is abszolutizáljuk. Azonban a magyar költészeti hagyomány megszólítása által mindenképp. És itt az Ady és Nemes Nagy Ágnes közötti poétikai mezőben kell jelentést adni ennek a zárlatnak.

Az idézett hely Ady költészetére visszautaló alliterációja túllép azokon az intenciókon, amely az egzisztencia elsődlegességét, romantikus felsőbbrendűségét nyilvánítja ki a költészet anyagszerű nyomaival szemben. Az egzisztenciát, akárcsak a verseknek a szövegek szövegszerűségéből megszülető beszélőjét, nem tartja olyasvalaminek, ami a beszélő időbelisége fölé emelkedő, azon túllendülni képes léttel rendelkezne. Sokkal közelebb áll a Nemes Nagy Ágnes költészetében fontos, poétikai erejűvé váló tárgyszerűség elvárásához. A tárgy lírai reprezentációján keresztül megmutatkozó nyelvi transzcendenciát, a beszédnek, a megszólaló nyelvnek azt az intenzitását követeli meg Balla Zsófia ars poétikája is. De mindezek mellett érzékelhető még ebben a szövegben valami más is, amire a szökőkút trópusának értelmezése kapcsán, ugyanitt hívja fel a figyelmet a szerző. A már idézett szöveghely második mondata a következőképp hangzik teljes egészében: „A vers az a tekintet, amely a tárgy minden porcikáját szemügyre veszi, tudomásunkra hozza, de nem minden jegyét említi, hanem csak azokat, amelyekhez a megértés és a teremtés szándékát keverheti: a szökőkúthoz az emelkedés és a zuhanás gondolatát, a csúcsponton időzés, az önmagába való visszatérés eszméjét. A vers a tárgyban megteremti a permet színeváltozását és a lárma csendjét."

A szökőkút poétikai trópusa ars poétikai indíttatású exegézisének „költői szótára" megidézi – az említett nagy európai hagyomány és a már elhangzott szerzők mellett – Pilinszky poétikai gondolkodásának nagy témáit is. Ez pedig a keresztény logosz-metafizika visszahangzását avatja elkerülhetetlen mozzanattá. Különös fényt vet azonban ez a szöveg erre a hagyományra, és nem teljesen olyat, amellyel Pilinszky maradéktalanul egyet tudott volna érteni. És ez természetesen nincs hátrányára ennek a költészetnek. A keresztény exegézisre alapozott nyugati metafizika két fogalma rémlik fel, amely a filozófiai gondolkodás alapjait is megvetette: a teremtés aktusához kapcsolódó kiüresedés, kiáradás, az emanáció fogalma és – annak bizonyos értelemben ellentéteként – a kerügma megvonása, elrejtőzése, amely a misztikus „rejtőzködő isten" gondolata felé mutat. Ez a mozgás, a kiáradás és a megvonás a kötet szövegiben a megidézés és a távollét kettősségében válik poétikailag alakító erővé. A szöveg utolsó bekezdése azonban, amellyel kapcsolatban az Ady–Nemes Nagy Ágnes allúziókat idéztük meg, itt a személyes Halál allegorikus alakká növesztett képét hagyja az olvasóra búcsúzóul. De a Halálnak ez az allegóriája is megidéz valami hiányzót, valami távollévőt, az ént, amely ekkor már csak egy elmosódott nyelvi jel, az intonáció gesztusa, egy jelentés nélküli grafikai jel, akár az aposztrófé.

Az aposztrófé a kötet alapkarakterét jelöli: a távollét, a hiány, az emlékezés, vagyis a megidézésé eszközeit. A versek szövege többségében valami másra utal rá. Az előbb említett A tárgy című vers a tárgy tárgyszerűségében láttatja ennek a távollevőnek a körülírhatóságát. A tárgy nyoma a jelenlét tárgya, a vers így a távollévő jelenlét rögzítőjévé, átmeneti, elmosódó megragadójává lényegül át azáltal, hogy tárgyát nem megjeleníti, hanem megidézi, mintegy jelenlévővé teszi. A távollevő „tárgy", amely már csak a ráutalás által képes megjelenni, gyakran a paratextuális utalások által válik a jelentés részévé: ajánlások, mottó, és legfőképpen a cím (Hazádnak, Kettős apokrif, A képernyő imádása, Reneszánsz füzér, A rózsa, Ted Hughes halálára, Angyalnak lenni, Négysoros, Caspar Hauser-variációk I-II, Mészöly Miklós délelőttje, Arany dal, Egy árgyélus kisfiú, Emily Dickinson, A szép fegyverkovácsné elköszön a régi fiúktól, „Verweile doch!"). A versek nagy részében a megidézés különösen áttételessé válik, mivel nem valamely jelentés versbe vonása megy végbe, hanem hommage-versként valamely létező személy sziluettjének, egy valamikori létezőnek és egy ezt mindenkor átható, attól el nem választható jelentéskomplexumnak a megszólítása történik meg. Az elmúló visszaidézése. A szövegtől elváló lét újra szövegbe vonása. Amely éppen hogy elhagyta a szöveget, amely létezése közege volt. A Petri György emlékének szánt Csöndfoltok című, nagyon erős aurájú ciklus IV. része (Temetés) zárlatának tételmondatai hajtják végre a monumentalizálás paradox gesztusát:

 

Egyes szám, harmadik személy.

Eloldoz minket önmagától.

Most már halott.

A mű szabad.

 

A mű szabadságfokának a memento mori vershagyományával folytatott, lestilizált párbeszéd mindenképp segítségére van. A test mediális reprezentációi, amint arra a VI. (A test kísértete) darab játszik rá, az egzisztencia jelenlétét szembeállítják a halál középkori-barokk hagyományával. A szöveg, a vers maga is a medialitás uralmát jelenti a nemlét felett, ezáltal pedig – a Petri-költészet intenciói jegyében – a test szerinti feltámadás blaszfémiája mint ízetlen tréfa, ironikusan el is utasíttatik. A diabolikus, altesti nyelvi fordulat adoniszi kólonná alakítása a hexameter végének metrikai zárlatában (mely akár a magyar irodalomban nagy hagyományú és jelentésesen terhelt szapphói óda metrikai megidézéseként is hathat), miközben Pál apostol parafrázisa aposztrofálja a halál-teológia keresztény hagyomá-nyát, mint a Gonosz textuális jelölését, Petri szellemének bravúros megidézése halála után:

 

Páratlan-pártatlan, még a barátaidat sem

kímélvén… Mondd, Petri,

hol a fullánkod? a tüskéd?

 

S írsz, amit írsz. Még ott is, a berlini konyhasarokban.

„Itt egy adóniszi sor" – mutatod. „Nézd: nyald ki a seggem."

 

A kötetet nagy számban uraló hommage-versek – melyek akkor is a lét utáni létről tudósítanak (például a szerző versekbe áthelyeződött, textualizált létéről), ha nem is konkrétan halott szerzőt idéznek meg – a távollévő aposztrófjaiként a megjelenített egzisztenciát allegóriává, a Halál modern allegóriává avatják. A memento mori hagyományának aktualizálása áthelyezi a halál allegóriájának mozgását is. Ugyanis az ennek a tradíciónak a jegyében hagyományozódó szövegek a halált a test halálaként, de lélek halhatatlan, isteni volta jegyében írták bele a jelentések szövedékébe. A villoni aposztrófét használó A szép fegyverkovácsné elköszön a régi fiúktól című vers a test időbeliségén csak az erotika és a (szexuális) nem transzcendenciája által lép túl. Az Ajánlás, az Item paratextusai sem involválják a „Herceg" trópusát. A Halál itt aposztrofált allegóriája a test időbeliségét mutatja fel a maga – természetesen textuális – anyagszerűségében.

Az idézés és a megidézés mozgása: az írás és az írást elmosó mozgás kettőse a szökőkút trópusának értelmezésében már megmutatta, hogy Balla Zsófia poétikájában milyen szerepe van az idézésnek. Sok erős verset lehetne citálni annak alátámasztására, hogy az idegen szövegvilágok bevonása miképpen fejti ki azt a hatást, hogy a párbeszéd ereje által a versek beszélőjének egzisztenciáját erősítse meg. Ez a technika a rilkei hagyomány természetéhez tartozik hozzá. A tárgy-költészet a szövegalkotásnak ugyanezt a hatásmechanizmusát használja, és teszi a szövegeket létrehozó erővé. Példaként idézzük az Arany dal című verset:

 

Nem vagyok én már itt, sem ott még,

drága barátom!

Ez csupán epilóg: túléltem

rég a halálom.

 

Túlfutottam életem – hírét

merre találom.

Versen függök. Ég fele hull a

pók a fonálon.

 

A vers a töredék, az epigrammatikus alakzat Arany Jánosra visszautaló és aranyi szubtextust megmozgató nosztalgikus versformáját írja újra. A cetli, a marginália, a post scriptum örökölt műfaji mintáját a vers beszélője megfordítja az eszkatológia jelentése és az azt továbbíró kommentárműfaj jegyében. A vers az Arany János-i „semmiségeket" kifordítva eszkatologikus távlatot nyit. A megidézett, Arany-szövegeket megmozgató hagyomány a jelentés esetlegességét, berekesztődését, lezárását hordozta magában. Az Arany dal épp ellenkezőleg: a pókmetaforát a ’szövet’, a ’szövedék’, a ’háló’ vonatkoztathatóságát a vers textuális anyagszerűségére vonatkoztatva kinyitja, és az ellenirányú mozgás, az emelkedés, a távolodás, az aposztrófé általi visszaidéződés, a nyomhagyás monumentumává avatja. A költészet pedig ennek a lírafelfogásnak az allegóriájává avatva aposztrofálja az hommage-versekben a távollévő egzisztenciát. Más értelemben a fausti pillanat idéződik meg a „Verweile doch!" című versben, amely fausti motívum a szökőkútmetafora egyik tipologikus olvasata: a kiáradás és az összeomlás, visszavonulás a halálba és még amögé, a teljes pusztulásba. A városvers egy találkozás helyszíneként ennek a motívumnak a megidézéseként át is értelmeződik.

A hiány leírása: melynek jele a zéró alakzat, a hiányzó kopula, amely a metaforikus azonosítás során rendre elmarad. A Magánytöredék című versben ezt egy az egzisztencia monumentumaként megjelenő megfogalmazás is mutatja: „Tested ágbogain / forró lepke a csók." A hiányzó kopula a beszélő hiányát is jelzi, azt a távolságot, amelyet a metaforikus azonosítás nyelvi mozgása elfed, eltüntet, eltávolítja a beszélőt attól, ami a vers hangja.

Más értelemben, mint eddig beszéltünk róla, de A fogadás című vers talán leginkább ebbe a körbe volna sorolható. Ugyanis e vers zárlatában a Fiú üresen maradt helyét betölteni akaró beszélője azáltal válik megszólalásra képessé, hogy azt a költészettörténeti hiátust rendezi újra, amelyet a titkon, rejtetten, hiányzóan megidézett Babits-vers összefüggés- és jelentésrendje jelent. Az ott megjelenő, a dualitás hétköznapi, profán rendjéből ki nem mutató, kitalálni nem tudó jelentést a dualitás felszámolása feloldja, mely azonban csak az itt, ebben a szövegben körvonalazódó hiány által válik megvalósíthatóvá. A hiány poétikai és metafizikai karakterű leírására több más vers is idézhető volna. Egyetlen szövegre utalnék csupán, a Balla Zsófia költészete szempontjából kitüntetett jelentőségű, a nagy európai hagyományban fontos szerepet betöltő rózsametaforát újraíró A rózsa című versre, amely zárlatában a következő költői kérdést teszi fel: „Mit ér, hogy örökkévaló, ha már nem él?" Merthogy épp ez a hagyomány tudja leginkább, hogy az örökkévalóság és a lét(ezés) nem ellentétek, hanem egymás komplementerei, másként fogalmazva: ebben az értelemben metonimikus viszony fűzi őket össze. A rózsa azonban mégis inkább hagyományosan a helyettesítés alakzata, a metaforikus helyettesítés nagy árnyékot vető trópusa.

Az emlékezet leírása: a megidézés, az idézet egyszerre jelenti mindig az emlékezet átalakító erejének és hatásának bemutatását is. Ennek a vonulatnak megvan a maga kidolgozott poétikája. Az egzisztencia mindig a nosztalgia jegyeivel néz az idő munkájára, lajstromozza a kellékeket, munkáit, hatását, mint a Tíz év után című vers teszi, de mégis tárgyszerűségébe rögzítve merevíti ki a nosztalgia, a tudatok távolságának, az önmagához képest távollévő tudatoknak a tapasztalatát: „Kő vagyok. Vágy nélkül emlékezem." Hasonlóképp a távollévő visszaidézése a Tolnai Ottónak ajánlott A képernyő vak halszeme című pastiche, vagy a Mi volt jó Pécsen? Az Időm, a képtelen a tárgyvers sajátos esete, amikor a képzőművészeti alkotás, egy kép, értelmező megjelenítése a tárgy köré íródik. A Tavasz Edenkobenben című vers jó példája annak, ahogy a természet, a táj (és e kettő együttese különösen: a természeti táj) megjelenítése az emlékezet jegyében kap nyelvi alakot. Az idő tárgyszerű alakot ölt magára, és akárcsak a táj megjelenítése esetében, az emlékezet a beszélőt távollévővé alakítja. Az emlékezet alakzatában történő leírás az emlékezőt csak hiányával jelenlévőnek mutatja. A természeti táj minden eleme a csak emlékezete által jelenlévő beszélőre mutat, azt idézi meg, akkor is, ha már az egzisztencia maga nem is fog létezni: „…mert én is mutatom, akár az óra, / a világ idejét - s ha enyém már fogyóban, / helyettem mutatja majd rügy, fagyal bogyója."

A határhelyzetek leírása: ennek leggyakoribb jele az és, amely a – Nemes Nagy Ágnestől ismert, poétikai jelölővé lényegített – között fogalmát lépteti be a vers világába. A határok szelíd átlépéséről beszél programszerűen mindjárt az első, kiemelt, kötetnyitó A lélekzet című vers, amely tüntetően és poétikus jelként k-val írja a test túlpartjaként értett metaforát. Az átlendülés ezen a határon a poentírozott végben azt a határt helyezi át:

 

Pedig a test, az árnyék

kolonca földre húzza:

hazája égi mélység.

Halálból csak a lélek

merít fel. És a halálba

is a lélek vezet majd.

 

Sós könnyek súlya és a

kevés jó könnyűsége.

 

Vagy a kötet második verse, mely szintén a határ kérdését, az átfordulás problémáját járja körül (Homok és víz határán), poentírozott zárlata a szelíd átlépést rögzíti: „Utad fordul, hol nyomod véget ér." A rilkei hagyatékhoz szorosan kötődő Angyalnak lenni című, Törésfelületek alcímmel ellátott verse is a határszituációt veszi szemügyre, és benne maga az angyal válik a határ, az átkelés „törésfelületévé", amely szétválaszt és összeköt: „Átjutunk rajta, de hozzá sosem jutunk." A gnómatikus mondatok a poétikai szabályok szigorával hatnak, a zárlat már túl feszítettnek is tűnik, és visszalépésnek az említett hagyományhoz képest. De a határhelyzetek a nyelvi teljesítőképesség metafizikai dimenziói felé nyitják a szövegeket, ami egyre ritkább poétikai jelenség a visszafogott, lestilizált versbeszédek korának idején.

A motívumsorok le- és körülírása: a kötetszerkesztés klasszikus technikája. A verseken végighúzódó, következetesen végigvitt, gazdagon redőzött motívumháló Balla Zsófia korábbi köteteinek is alapvető szervező eszköze, amint azt tanulmányában Szilágyi Márton is megállapította és Balla Zsófia lírájának vizsgálata során feltárta. A jelen kötet motívumsorainak végigkövetése által Balogh Piroska elemzésében (Alföld, 2003/8, 89–93.) a testet-öltés és az áldozat-hozatal narratív ívére felfűzve válik értelmezhetővé. A feltárt és az olvasat során bevont motívumok a költészeti hagyomány archaikus mélységeibe, a memento mori versbeszéd hagyományába vezetnek vissza.

A harmadik történetben ennek a klasszikus poétikának és költői nyelvnek a teherbíró képessége igazolódott be, és nagy tartalékokat halmozott fel az elmúlt évek alatt. A kötet azt a határhelyzetet dolgozta fel hatékony módon, amely az egymással versengő poétikák párbeszédében a költészet emlékezetét megtermékenyítő módon kamatoztathatónak bizonyult. Miközben a kortárs törekvéseket figyelemmel kíséri, melyek láthatólag a közelmúlt poétikáinak lecserélésével radikálisan új nyelvet mutatnak fel, maga megőrzi azt a távlatot, amely a korszakok és határok fölött ível. Ezáltal a jelenkori líra legjelentősebb teljesítményei között méltán foglal helyet, és további meglepetéseket okoz még olvasóknak és kritikusoknak egyaránt. Mert ami klasszikus, az kimeríthetetlen.

 

(Jelenkor, Pécs, 2002, 128 oldal, 1200 Ft)