Ettől persze még írhattak volna róla, hiszen megesik olykor, hogy egy-egy jelentős folyóirat-közlemény akkor is megszólalásra készteti az érzékeny húrozású költőtársakat vagy kritikusokat, ha e versek nem is rendelkeznek a Nihil kirívó kivételességével és irritáció-potenciáljával. Erre a fajta rendhagyó megszólalásra éppen Karinthy korai kritikusi gyakorlata ad jó példákat. Tóth Árpádról például a 1910. évi utolsó Nyugatban (emlékszünk: a Nihil a következő lapszámban jelent meg) közöl egy hosszú cikket, mely a költő mindössze négy, korábban ugyanitt megjelent versét veszi alapul, fél év múlva pedig Füst Milán néhány, ugyancsak a Nyugatban olvasható versére hívja fel a figyelmet. Hozzá kell tenni, hogy ekkoriban se Füstnek, se Tóth Árpádnak nincs még kötete, és Karinthy mindenki előtt, elsőként méltatja a két költőt. De nem csak az elsőség, a felfedezés érdeme érdekes itt. Ha meggondoljuk, hogy Füstöt már ebben az írásban „objektív lírikusként” jellemzi, világossá válik az a tudatosság és érzékenység is, amellyel Karinthy a kor irodalmi törekvéseit feltérképezi: egyfelől az Így írtok ti torzkép-galériájában, másfelől azokban a kritikákban, melyeket ez idő tájt a Nyugatba írt. Ehhez a tudatossághoz tartozik az is, hogy kritikáit korántsem afféle mellékes tevékenységnek tartotta: kötetet állított össze belőlük, és mielőbb meg akarta jelentetni. „[K]ritikai dolgozatait, mint azt már egyszer megígértem, hozni fogjuk” – nyugtatja meg Tevan Andor 1912. június 1-jei levelében, amiből kitetszik, hogy a kötet kiadását Karinthy ismételten szóba hozta, sürgette, és fontos volt számára annak időzítése is. Az 1912-es év Karinthy jól felépített írói fellépésének éve. Sokoldalú írói működésével ekkorra már nevet szerzett magának az írók és a nagyközönség körében, de kötete még nem jelent meg. Ebben az évben viszont egyszerre öt (!) is: az Így írtok ti mellett két humoreszk- és két novelláskötetet adott ki, ezeket egészítette volna ki tehát hatodikként kritikagyűjteménye, még inkább erősítve írói indulásának egészpályás letámadásjellegét.34 Ehhez a tudatosan megtervezett, programszerű írói fellépéshez tartozik, ebbe illeszkedik bele, ennek dokumentuma a Nihil, mely aligha érthető jól anélkül, hogy figyelembe vennénk mély szemléleti rokonságát a paródiákban, a kritikákban és a novellákban megjelenő művészetellenességgel. E háromoldalú művészetkritika, az irodalom formáira és lehetőségeire irányuló rákérdezés radikalizálásának költői következménye is radikális: a költőként való elhallgatás. Mindez nem csupán a fiatal Karinthy gondolkodásának művészetfilozófiai kiélezettségéről tanúskodik, hanem szokatlan szabadságról, zabolátlanságról, szuverenitásról is. Az irodalmi üzemmenettel, a bejáratott szerepekkel való szakítás ilyesféle radikalizmusára csak az lehet képes, aki magán az irodalmon is kívül áll, kívülről nézi.

Bár a Nihilnek a Nyugat körében nem akadt olyan fogékony, felfedező kedvű kritikusa, mint Füst Milánnak Karinthy személyében, biztosra vehetjük, hogy olvasóiból erős hatást és heves reakciókat váltott ki. Beszédtémának kellett lennie, s például Kosztolányival, akivel „fél napokon vagy fél éjszakákon át vitatkoztak írásokon”,35 ezt is alaposan megtárgyalhatták. De szerencsére, mint Nagy Zoltán visszaemlékezése mutatta, e tekintetben nem is kell puszta feltevésekre hagyatkoznunk. De ha így van, ha a Nihil megjelenése alaposan fölborzolta az irodalmi kedélyeket, megint csak azt kell kérdeznünk: mi az oka a vers körüli teljes csöndnek?

Korábban már emlegettem Móricz Elek Artúrhoz írt levelét annak illusztrálására, hogy a Nihil érzékeny pillanatban jelent meg, mert Nyugatbeli közlése egybeesett a lap létére veszélyt jelentő, új, konzervatív szemle indulásával: „Ignotus (…) túlságosan sokat lévén a Hatvany körében (…) elhitte, hogy Osvátnak »kár olyan kicsinyesnek« lenni, hogy a Karinthy versét éppen a január elsejei számban közölje, és ezzel minden kritikát kihívjon a Nyugat ellen, éppen akkor, mikor a »Magyar Figyelő« megindul, annak bizonyítására, hogy a »Nyugat« egy minden magyar istenektől elrugaszkodott valami, tehát meg kell ölni.”36 Itt azt a mozzanatot emelném ki belőle, hogy ugyanekkor a Nyugat táborán belül is komoly ellentétek jelentkeztek.

Mint ismeretes, a lap szerkesztésével és irodalompolitikájával kapcsolatban két felfogás ütközött össze. Hatvany Lajos, aki a propaganda és a reklám eszközeit bevetve számos előfizetőt szerzett a lapnak, kiszélesítve olvasóközönségét, úgy érezte, hogy Osvát szerkesztői ambíciója, az újabb és újabb tehetségek felkutatásának szenvedélye, kiforratlan, öncélúan eredetieskedő, kétes színvonalú műveik sorozatos közlése nemcsak a Nyugat kivívott rangját veszélyezteti, hanem egzisztenciáját is, mert kihívja maga ellen a támadásokat. Hogy a baj elejét vegye, beleszólást kért a szerkesztésbe, ezt azonban Osvát saját szerkesztői integritása durva megsértésének tekintette, és kereken elutasította. Móricz erről a belső vitáról ad hírt levelében barátjának, miközben egyértelműen Osvát pártját fogja. Néhány nappal korábban nyilvánosan is megtette ugyanezt a Palermo kávéházban a Nyugat íróinak demonstratív összejövetelén. „Először is ott voltak – írja az eseményekről az ugyancsak Elek Artúrnak beszámoló Szini Gyula – kivétel nélkül a fiatalok, akik a leginkább vannak érdekelve a dologban”. Történetünk kontextusában jelentőségteljes tény, hogy e leginkább érdekeltek között elsőként éppen Karinthyt említi.37 De nemcsak a fiatalok sorakoztak fel, Móriczcal és Schöpflinnel az élen lényegében a Nyugat teljes szerzőgárdája Osváttal vállalt szolidaritást. Kaffka Margiton kívül, akit elsősorban személyes érzelmek motiváltak, egyedül Ignotus hajlott Hatvany felé, de az írók egységes kiállását látva ő is inkább az ügy elsimításán dolgozott. Ez, mint tudjuk, csupán átmenetileg sikerült, a fojtottan parázsló ellentét újra fellobbant, és egy év múlva jutott mélypontjára Hatvany és Osvát szomorú és bohózatos párbajában, amellyel kis híján nevetségességbe fulladt a modern irodalom nagy ügye.

De most még csak 1911 elejénél tartunk, és számomra az itt az érdekes, hogy Móricz levele szerint Hatvany és Osvát összetűzését a Nihil, illetve a vers közlésének időzítése is szította. Hatvany így ír 1911. január végi levelében Adynak: „Nagy munkával és zajjal sikerült 10 névnek hitelt, becsülést szereznünk – ezt a tőkét nem szabad folytonos zöldségek közzétételével kockára tenni.”38 Ady, aki 1910 novemberében már a Magyar Figyelő megjelenésének puszta hírét is „hadüzenetként” aposztrofálja, egyetértően kontrázik: „Ha a napilapok s egyéb lapok egy jól kitervezett botrányt rendeznek a Nyugat ellen, félek, elveszett az ügy. Ne felejtsd el, hogy a mi nemes magyar publikumunk ízlésében és hajlamában nem vagyunk annyira se bealapozva, mint egy új mozi.”39 Ez a pánikhangulat ragadt át Ignotusra is, de ő 1911. február 28-án már a válságos helyzet megkövetelte stratégiát is vázolja Hatvanynak: teljes hírzárlat, az ellentétek ideiglenes szőnyeg alá söprése, összefogás és kifelé mutatott egység. „Mert miről van szó? Csakis egy pszichológiai percről, egy rövid időről, melyen belül ne történjék semmi. A Figyelőék szeme rajtunk csügg (hallom, hogy a Nyugat-ölő cikk máris megjelenik, a jövő számban) – s e szemek tekintete alatt nekünk össze kell fognunk. Együtt kell állanunk, s nem szabad egy hangnak vagy ténynek sem kifelé mutatnia, hogy valami bajunk lehet egymással.”40 E kényszerűen vállalt véd- és dacszövetség döntő szerepet játszhat abban, hogy a Nihilről ekkoriban nem nyilatkozott meg senki se pro, se kontra a Nyugathoz közelálló írók közül. Senki sem akart támadási felületet adni azoknak, akik a lap vesztére törtek. A kifelé szóló csönd masszív homlokzata mögé így csupán a magánlevelek nyújthatnak némi betekintést.

Hatvany félelmei az olvasók háborgását illetően nem voltak alaptalanok. Szüllő Géza 1911. március 25-i levelében bejelenti lemondását a Nyugat Rt. igazgatósági tagságáról, s döntésének egyik kiváltó okaként megint csak Karinthy kerül szóba: „Nem vagyok elfogult, minden irányt helyesnek tartok, de azt tartom, hogy a művészet magasrendű kifejezése egy gondolatnak. Karinthy famózus cikkénél nem szóltam… de most már a Kádár Endre Játék cikkével identifikálni nem tudom magamat.”41 Hogy Szüllő mit ért „Karinthy famózus cikkén”, a leveléből nem derül ki egyértelműen. A Nyugat az évi első számában megjelent Nihilre éppúgy gondolhatott, mint a másodikban szereplő Esik a hó című novellára. Ennek eldöntéséhez nincs támpontunk, minthogy Hatvany válaszlevelét nem ismerjük. Azt viszont tudjuk, hogyan reagált egy két hónappal korábbi levél Karinthyra vonatkozó passzusára. Oláh Gábor 1911. január 25-i levelét zárja ezekkel a szavakkal: „Karinthy még szabadon jár? Vigyázni kell arra a szláv fiúra, kigúnyolja az öreg Istent is.”42 Noha Oláh sem írja, pontosan mire is gondol, melyik Karinthy-mű zaklatta fel ennyire, Hatvany válaszként egy verset vesz védelmébe, amely csakis a néhány hete megjelent Nihil lehet, és kiáll annak közlése, vagyis a Nyugat irodalompolitikája mellett is. „Karinthy verse annak, ami, gyönyörű. Művészi munka, mert az, ami. Pontosan – s ez nagy dolog. Az emberfajtát, mely ilyet ír, lehet nem szeretni – de minthogy a fajta él, Pesten él, szükségszerű pesti termék, és így fejezi ki magát, létének suggestív kifejezését el kell fogadni. Őket (ki) lehet ütni, verseiket ki kell adni.”43

Minthogy ezen „emberfajta” irritáló másságának és idegenségének a fedőneve szokás szerint a pesti és a zsidó, elsőre meglepő és érthetetlen, hogy Oláh „szláv fiú”-nak nevezi Karinthyt (később látni fogjuk, mire gondolhatott mégis)44. Hatvany el is ereszti a füle mellett, és diplomatikus válaszában a Nihilt maga hozza le a felforgató gondolatok felhőiből a pesti aszfaltra, ahonnan vétetett. Elismeri ugyan, hogy az embertípus, amelyik itt megnyilatkozik, sokakat taszíthat, de irodalmi létjogosultságát nem lehet megkérdőjelezni. Azt viszont csak találgathatjuk, hogy ez az irodalmi tolerancia a saját véleményét tükrözi-e, vagy csupán a jelzett belső szolidaritás kényszere mondatja vele? Élesebben fogalmazva meg a kérdést: vajon „zöldség”-nek tartotta-e a Nihilt, szerzőjét pedig azok közé sorolta-e, akiktől a Nyugatot félteni kell, mert éretlen alkotásaikkal ellenérzést kelthetnek a szélesebb olvasóközönségben? Tudjuk, hogy Hatvany a Nyugat egész közléspolitikáját Ady szempontjából ítélte meg, és úgy látta, hogy „minden új vélt fölfedezés miatt – amely a közönséget idegesítette – Ady Endrén verték el a port.”45 Ezért szíve szerint a tekintélyesebb, idősebb írókat, például Bródyt vagy Gárdonyit vonta volna be a lapba, nem az újításra, hanem az irodalmi folytonosságra helyezve a hangsúlyt. De „[a] Nyugat redakciója ezekre a vágyakra nem volt tekintettel, valósággal provokálta a közvéleményt, melyet pedig – főleg Ady érdekében – meg kellett volna nyernie… Azt hitték, hogy a Nyugat minden megjelenése napján, minden két hétben újra kezdődik a világ. S ennek a balhitnek, nem hangsúlyozhatom eléggé, megint csak a hagyományból kinőtt nagy figura: Ady Endre adta árát.”46

Nyilvánvaló, hogy Hatvany pacifikáló törekvésének szöges ellenpontját jelentik a Nihil programos kitételei – „mindent abba kell hagyni, a művészetnek ne legyenek korlátai, se ütem, se vonal, se szín” –, és ez a minden irodalmi istenektől elrugaszkodott megnyilatkozás alighanem a Hatvany és Osvát közötti ellentét katalizátorául szolgált. Ez esetben persze Oláh levele kétszeresen is próbára tette Hatvany diplomáciai érzékét és a Nyugat ügye iránti lojalitását, hisz éppen azon mű mögött kellett látszólag Osvát Ernővel kart karba öltve összezárnia, amely a Nyugat elleni vélt és valós támadások kiváltója volt.47

Annyit Móricz idézett leveléből tudunk, hogy mennyire nem értett egyet a Nihil publikálásának időzítésével. „A dolog úgy áll – írja ugyanitt Móricz –, hogy Hatvanyék minekutánna afféle reklámmal, amellyel a Diána krémet is világhírűvé lehetett volna tenni, kétezer előfizetőt gyűjtöttek a »Nyugat«-nak, most meg is akarják tartani a jóhiszemű publikumot s most rosszhiszeműen készek a lapot utólag bevezetni a csendes polgári asztalok révébe. Nem kell olyan merésznek, olyan fiatalnak lenni. Több higgadtság, jó nevek, lányoknak is olvasható novellák … Én ezeket azért mondom el, hogy lássa, mi van itt tulajdonképpen. A »Nyugat«-nak, ha ez keresztül megy: egy tökéletes átalakulása a mi viszonyaink között »Uj idők«-ké.”48

Mint láttuk, Hatvany szerint Osvát felfedezettjeinek bizarr kísérleteiért (s jelent-e meg a Nihilnél bizarrabb kísérlet a Nyugatban?) mindig Ady Endrét támadta a sajtó. Ez csak egyvalakit irritált nála jobban, magát Adyt, aki úgy érezte, hogy minden ifjú titán az ő hátán kapaszkodik a magasba, hogy mindenki az ő zsenijének lángjánál akarja sütögetni a saját pecsenyéjét. Ez az érzés íratta vele annak idején szerencsétlen cikkét, A duk-duk affért Herczeg Ferenc Új Időkjébe, ami egy pillanatra Ady és a Nyugat szakításának lehetőségét is felvillantotta (a cikkben Ignotus és Hatvany személyesítette meg mindazokat, akiket Ady le akart rugdosni magáról), ettől a szakítástól azonban mindkét fél, sebeit nyalogatva visszariadt. Most, két évvel később, mintha hasonló helyzet készülődne, csakhogy ezúttal Hatvany akarja megvédeni Adyt a Nyugattól.

Olyan pillanat ez, amikor az éppen végletesen bemerevedni látszó irodalmi frontok felpuhulnak, és szinte követhetetlenül összekeverednek. Az a kétpólusú leosztás, amelyben az egyik oldalon a Nyugat van, Adyval, Hatvanyval, Osváttal és Karinthyval – a másikon a Magyar Figyelő és az Új Idők Herczeg Ferenccel az élen, teljesen megbolydul. Mindenki hadakozik, vagdalkozik és rémképeket lát. Ez a kaotikus állapot 1911. február elején természetesen nem a semmiből alakult ki, hanem régebben forrt és érlelődött, és a forrongásnak a Nihil is fontos katalizátora volt. A megbolydult viszonyok és szerepek legérzékenyebb szeizmográfja ezúttal is Ady Endre, és 1911. január 30-án írt levele egyúttal az előbb jelzett kavarodás legképtelenebb, legbohózatosabb dokumentuma is. Levelét különösen az a tény teszi számunkra érdekessé, hogy Adynak ez az egyetlen Karinthyra vonatkozó megnyilatkozása, és ezt a megnyilatkozást épp a Nihil váltotta ki. Fenyő Miksának, a Nyugat belső emberének írja: „Kérdezd meg Osvátot: az öreg Könyves Tóth Kálmán versét kommentálva, figyelőként nem adná-e le? Ugyancsak ajánld helyettem is újból neki az ifj. Wlassits […] verseit. Mindenesetre, ha ő csak Karinthyt kedveli, küldje vissza majd e verseket (jó versek).”49 Ady tehát a Magyar Figyelő és Herczeg Ferenc vigyázó szemeitől rettegve egy öreg debreceni református lelkész, Könyves Tóth Kálmán és egy verselgető fiatal báró, ifjabb Wlassics Gyula zengeményeit ajánlja Osvát figyelmébe, ráadásul az utóbbiakat, mint a levélből kiderül, már nem is először.

Karinthynak egyébként másfél év alatt összesen hat verse jelent meg a Nyugatban. Vagyis korántsem arról volt szó, hogy Ady lépten-nyomon beléjük ütközött, ha felütötte a lapot. Minden bizonnyal nem is e versek száma bántotta a szemét, hanem a Nihil, mely levele megírása előtt néhány héttel jelent meg. Hiszen ez leglidércesebb félelmeit igazolta. Hol van már a Dévénynél új időknek új dalaival betörő költő? Most inkább Osvátra fúj, mert ahelyett, hogy az Új Időkre kacsingatna Könyves Tóth és Wlassics általa ajánlott, igencsak régi vágású dalaival, Karinthy megveszekedett versét publikálja, és ezzel a végsőkig feszíti a húrt. Egy éve sincs, hogy Ady iróniával vegyes féltékenységgel azt kérdezte Fenyőtől, „van-e Osvátnak néhány új félistene?”, most pedig, úgy tűnik, a Nihil szerzőjében beazonosított egyet. S ha Osvát nem is tekintett félistenként Karinthyra, már Pekár és Móricz korábban idézett megnyilvánulásaiból is kiderült az, amit Ady itt csak megerősít: demonstratív módon állt ki a Nihil szerzője és a vers közlése mellett.

Ady lobbizását még kínosabbá teszi, hogy az általa ismételten Osvát figyelmébe ajánlott költő a volt vallás- és közoktatási miniszter, Wlassics Gyula báró fia, a hivatalos, úri Magyarország kisbárója, Ady személyes ismerőse.50 Azt, hogy melyik verseit küldte el Osvátnak, nem tudom, de alighanem bekerültek Wlassics 1911 elején megjelent kötetébe, Az én gályámba, melyről a Vasárnapi Ujság recenzensének szavai alapján azért lehet némi elképzelésünk: „Az egész kis kötet nagyon kedvező benyomást tesz, gondosan van összeválogatva, nincsenek benne egyenetlenségek, az egyes versek hol mélyebbek, hol könnyedebbek, de mind egyforma jóravaló irodalmi színvonalon állnak.”51 Az ismertetés névtelen, de talán nem tévedünk, ha Schöpflin Aladárt, a Vasárnapi Ujság mindent megértő és mindent megbocsátó kritikusát sejtjük mögötte, s ez esetben az ő hajlékony tollát dicséri a „jóravaló irodalmi színvonal”, ez a bátorító semmitmondásában már-már zseniális minősítés.

Ifj. Wlassics báró kontra Karinthy? Az ember alig hisz a szemének, mikor Ady levelét olvassa, akinek urambátyámos akciója valóságos paródiája Hatvany ama törekvésének, hogy a lapot – Móricz szavaival – bevezesse „a csendes polgári asztalok révébe”. Ady hajszolt, folytonosan felhorgadó indulatok és sértettségek által megtépázott idegéletéről, melynek az ifjabb Wlassics beajánlását is betudhatjuk, két hónappal korábbi levele ad érzékletes képet. Itt az üldöztetésének rémképeivel szemben szinte védtelenül álló költő úgy fordul Hatvanyhoz, mintha a pszichológusához beszélne: „Drága, jó Lacim, félek, hogy egy új, utolsó duk-duk affért csinálok, s kötelességem ezt a félelmemet neked jelenteni.” Ezután elmondja, mi is dúlta föl ennyire. Hazalátogatott Érmindszentre, ahol megmarta egy kutya. Ez önmagában még nem volna olyan nagy tragédia, de az esetről tudomást szereztek a lapok is, és megírták, mire Gábor Andor a Fidibuszban „hozott névtelenül egy rossz viccet erről, de névvel énekeltet egy piszkos kuplét a Royalban”. Hatvanynak a levélhez fűzött jegyzete szerint Gábor Andor „ízetlen kupléja” arról szól, hogy a kutya azután lett veszett, hogy a költőt megharapta. Ady, aki az őt ért támadásokhoz már igazán hozzászokhatott, ezt a meglehet „ízetlen”, de mégiscsak ártatlan mókát igencsak túlreagálja. „Én se aludni, se nyugodni, se dolgozni nem tudok, igazán a leggyávább gondolatok kergetnek egy önkényes leszámolás elé… korbáccsal betegen fölutazni nem akarok. Azonban ma folyton az motoszkált a fejemben, hogy írok mint »lovagias ellenfél«-hez, mint a napisajtó egyetlen úri orgánumához, Rákosihoz, illetve a B. H.-hoz egy hosszú, közlendő levelet. Régibb teóriámat fejteném ki benne bővebben, az átmenet nélkül Budapestre, egy nagyvárosra s egy szegény országra szabadult, vad, éhes, antiszociális, barbár zsidó ellen való védekezés muszájait. Ezek a Gábor Andorok lebunkózni való brigantik, akik ellen talán még Polónyival is össze lehetne fogni.”52 (E szavakat olvasva az embernek önkéntelenül is fülébe cseng Oláh Gábor indignált kérdése: „Karinthy még szabadon jár?”)

Nem ez a megfelelő hely arra, hogy Ady hisztérikus kirohanását érdemben méltassam, csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy a Budapestre és az egész országra rászabadult „Gábor Andorok” elől ugyanúgy szalad itt fejvesztve Rákosi Jenő lovagias karjába, ahogy a Nyugatra rászabadult Karinthy-félékkel szemben az ifjabb báró Wlassics verseit lobogtatja lelkesen. Mindezt egészen az 1908 végi duk-duk affér mintájára. Míg azonban ott azokat akarta magától elrugdosni, akikről úgy érezte, a hátára kapaszkodtak, itt azokat, akik a lábába haraptak. Míg ott az Ady-féle irány meglovagolásától, itt a vad, éhes, antiszociális, barbár hordák ízléstelen és alpári támadásától látott vöröset.53 S hogy a „Gábor Andorok” közé értette Karinthyt is, nemcsak azért valószínű, mert ő is az emlegetett Fidibusz munkatársa, ahol éppen Gábor Andor a felfedezője és mentora – az Így írtok tit is neki ajánlja majd –, ahogy emitt Osvát. [Az is elképzelhető, hogy a legendásan humortalan, a saját személyével, költői küldetésével kapcsolatban tréfát kiváltképp nem ismerő Ady még Karinthy róla írt torzképeit is támadásnak érezte. Annál is inkább, mert ezek kontextusa ekkoriban még egészen más volt, mint amit az 1912-es kötetben kaptak, ahogy az Ady-paródiák írója sem volt még az, akivé néhány évvel később vált. 1908-as Ady-paródiái megjelenésekor Karinthyt még nem közölte a Nyugat, a Fidibusz vicclapszerzője volt, Ady pedig nem Babits, Kosztolányi és a többi nyugatos költő között találta magát, hanem Szabolcska, Pósa Lajos, Pekár Gyula, Szomaházy István, Eötvös Károly, Mikszáth, Erdős Renée, Herczeg Ferenc és Molnár Ferenc társaságában, vagyis olyanok között, akik közül legfeljebb az utolsóval vállalt félig-meddig közösséget.54

Épp az őt ért méltatlan támadást felpanaszoló levélben említi Hatvanynak, hogy róla akar írni a Nyugatba, „ha Osvát kiadja”. A cikk, mely elkészült, és meg is jelent a lap 1910. december 16-i számában (ismét jelezve csak, mennyire a Nihil közvetlen közelében járunk: a verset a Nyugat következő száma közölte), nagyon érdekes, különösen akkor, ha a Gábor Andorokra és a Karinthyra támadó novemberi és januári leveleit is észben tartjuk, melyek közrefogják. Ady itt Molnárt „kiválóan és különösen budapesti” íróként jellemzi, akinek sokszor „legszebb elgondolása is végül egy irodalmias tréfába, viccbe lyukad ki”. Vagyis tipikus budapesti író ő is, a Gábor Andorok és Karinthyk fajtájából való, de éppen innen és közülük emelkedik ki mégis, mivel „van neki legalább két regénye s legalább húsz novellája, melyekben ő: Ő, művész.” Molnár ekképpen egyívású ellenpólusa és ellenpéldája lesz itt a Fidibusz barbár hordájának, ő ugyanis színpadi íróként páratlan és nyaktörő mutatványokkal képes összebékíteni az olcsó tréfát és a kifinomult irodalmat, kedvébe jár a közönség minden rétegének, „az utolsó karzatosnak, az előkelő páholyos senkinek s a mániákus esztétának”. Egyszóval össze tudja egyeztetni a sikert és az írói kvalitást, fel tudja oldani a „budapesti írótalentum s a poéta” benne levő kettősségét. Olyan kettősség ez, ami Karinthyra is jellemző, és még inkább jellemző lesz, egyfelől ő is népszerű humorista, széles és nem feltétlenül a legkényesebb ízlésű olvasótáborral, másfelől pedig az értő kevesek, az ínyencek írója, a nagy nyugatosok egyenrangú társa. A Karinthy és Molnár közti átfedés már-már kísértetiessé válik, amikor azt olvassuk Ady cikkében, hogy Molnár „olyan tud lenni, amilyen akar: Tolsztoj, Hauptmann, Eötvös József, Kossuth, D’Annunzio, Forel, Ibsen, Shaw, Mikszáth”,55 hisz ki másra gondolhatnánk e szavak hallatán, mint az Így írtok ti szerzőjére, aki paródiáiban nem egy itt felsorolt író bőrébe ténylegesen is belebújt.

Csakhogy Karinthy esetében a „budapesti talentum és a poéta” kettőssége sokkalta kiélezettebb és kínzóbb, mint Molnárnál. Ő szinte a kezdet kezdetétől a nevettetőnek és a művésznek, a „humoristá”-nak és a „filozófus”-nak olvasói által elkönyvelt végletes kettéválásától szenved, ezt a problémát tematizálja olyan korai kulcsnovellákban, mint a Találkozás egy fiatalemberrel és A cirkusz, és még kései nagy versei sem mások, mint a saját besorolhatatlan talentumáról készített számadások. Molnár és Karinthy humorát összevetve Hatvany Lajos egy helyütt azt az éleslátó megjegyzést teszi, hogy az előbbi sohasem eresztette szabadjára a benne levő sátáni elemet: „Félt a talentumától, félt a saját merészségeitől. Nem a pokol ördöge, csak a lipótkörúti színházé.” Ezzel szemben Karinthy vicceinek, mint mondja, „rémséges háttere van, a torznak, idétlennek látott élet”.56 Valóban így van. Az ő humoreszkjeiben nincsen semmi kedvesség és derű, semmi feloldás és feloldozás. Nem a mosoly a védjegyük, hanem a grimasz, a semmibe beleásító eltorzult vigyor: humoreszkjei is torzképek. Egyszóval Karinthy – legalábbis a fiatal Karinthy – valóban nem félt a saját merészségeitől. A Nihilnek ez a sajátos Karinthy-féle fekete humor is a háttere, maga a vers pedig e merészségek vállalásának, sőt végletekig feszítésének is dokumentuma.

Ismerjük Karinthy sorait, melyekben nyíltan szembeállítja magát Adyval. „Én isten nem vagyok s nem egy világ, / Se északfény, se áloévirág. // Nem voltam jobb, se roszszabb senkinél, / Mégis a legtöbb: ember, aki él, // Mindenkinek rokona, ismerőse, / Mindenkinek utódja, őse” – így az Előszó ars poeticájában. Néhány évvel később pedig, immár a költészet sokkal kevésbé dallamos módján, saját testre szabott, közemberi hangjára végképp rátalálva, nagy nemzedéki számadásában, a Karácsonyi karénekben: „Könnyű eset volt Bandi másnak lenni a szürke / Mindennapi népnél – de lenni olyannak / Én mondom neked ez már kicsit nehezebb.” Ezeket a megnyilatkozásokat persze Ady nem olvashatta, hiszen a halála utáni évekből valók. És feltehetően nem olvasta a kezdő Karinthynak azokat a korai – 1909-es, 1910-es – deklarációit sem, amelyek tökéletesen egybevágnak a fenti önképpel. Ahogy például a mozgófénykép jelentőségét fejtegetve hiú szubjektivitásnak mondja a művészetet, és a film lencséjének objektivitását magasztalja „az én zavaros fikciójá”-val szemben. És ha olvasta, bizonyára akkor sem vette annyira komolyan Karinthyt, hogy érdekelje a művészet fogalmát problematizáló, fontosságára rákérdező, a művészettel kötekedő, egyszerre végletesen filozofikus és végletesen köznapi attitűdje, melytől mi sem állt távolabb, mint a költő és a költészet megváltó hatalmában való hit. Az viszont már nem kerülhette el a figyelmét, hogy amikor 1909. június 1-jén megjelent a Nyugat Ady-száma, melyben a lap apraja-nagyja felsorakozott, hogy fél évvel a duk-duk affér után demonstratív módon fejezze ki hódolatát Ady géniusza előtt, a kórusba egy disszonáns hang is vegyült. Hogy van itt egy kellemetlen fráter, akit mérhetetlenül irritál az Ady-jelenség és egyáltalán: a költői én hipertrófiája, a költő-vátesz szoborszerű póza.

Abban az időben és irodalompolitikai pillanatban, amikor Ady szeretete „harci kötelesség volt”57, és amikor az „Ady-vallás első apostolainak hangulatát”, mint Hatvany írja, Tóth Árpádnak az Ady-számban közölt verse fejezte ki „mindannyiuk helyett”, Karinthy írásának hangütése valóságos szentségtörésként hatott. „Forradalomról beszéltek. Hogyan? Forradalom: de miért? Egypár új vers miatt. De hisz ez képtelen, ostoba és gyerekes dolog: jelszavakat kiabálni, felfordulásról beszélni, azért, mert valaki, egy mély és érdekes ember újféle szavakban és újféle érzésekkel valamit dudorászott maga elé. Ez lehetetlen, értelmetlen és zagyva félreértése a dolgok jelentőségének (…) Aztán itt van maga az ember: néhány gyönyörű akkordja után teljesen abbahagyja az alkotást (…) egész tehetségét az önmaga kultuszának szenteli; nem közvetve, művekkel bizonyítja zsenijét, hanem közvetlenül azzal, hogy folyton az önmaga csodálatának mámorát írja.” Ady versei tulajdonképpen nem is versek, hanem „arról szóló rapszódiák, hogy ő milyen nagyszerű és új verseket írhatna, azzal a zsenivel, melyet magában érez.”58

Ez a kis írás egyik első példája annak a vibráló magánbeszédnek, annak a paródiákra is hajazó intonációs mimikrinek, amely a művészet mirevalóságát folytonosan szem előtt tartó problémaérzékenységével, szcenírozott keresetlenségével, morfondírozássá temperált vagy éppen kiélezett kötekedésével és rajtaütésszerű telitalálataival a korai Karinthy-kritikák védjegyévé válik. Ráadásul Karinthy még meg is fejeli, vagy ha úgy tetszik, ironikusan elbizonytalanítja ünneprontó megszólalását azzal, hogy a Fidibuszba rögtön megírja az Ady-szám paródiáját is, a Fidibusz Ady-számát, melyet a következőképpen vezet fel:
„A »Délkelet« által kiadott Szent Edy Andra prófétához szóló imádságoskönyvben előforduló könyörgések rövid ismertetése és foglalatja.”59 Az Ady-szám kultikus hangoltságát kifordító litániák és imádságok sorában persze ott van Tóth Árpád említett, apostoli hangulatú versének paródiája, de „Hozzászólás”-ként beleírja saját cikkének karikatúráját is, amelyben különvéleménye az „én” Adytól kisajátított öntudatosságának hangoztatásává, egocentrikus hőbörgéssé torzul. Ady számára ez a móka nemcsak sok lehetett már a jóból, de kanyarulatai és csavarintásai alighanem követhetetlenek is. A költészet, a művészet hatalmának ez a módszeres kicsinylése, mely maga is az önmegsemmisítés határán jár, ott egyensúlyoz, és a Nihil esetében túl is megy ezen a határon – mindez Ady számára maga lehetett a Nagy Nihil, aminél még ifjabb báró Wlassics Gyula is jobb.60

Az itt két részben közölt írás egy nagyobb tanulmány első fele.