Hosszú évek óta dolgozom együtt fiatal művészekkel, művészjelöltekkel a Művészeti Kar Doktori Iskolájában. Mindig irigyeltem az enyémtől eltérő identitásukat és szabadságérzetüket. A gondolkodásunk közt lévő nagy különbség jobb érthetősége miatt el kell mondani, hogy magamat (és kortársaimat, azokat akik részt akartak venni az új művészet alakításában) a XX. században jobbára az a cél vezérelt, hogy a képzőművészet szabad nyelvi megszólalásait valósítsuk meg. Abból a feltételezésből indultunk ki, hogy az új nyelv, az időnként először alig érthető nyelv természetes módon létrehozza majd az adekvát tartalmakat.

És ez így is történt. A XX. században valóban merőben új művészet jött létre. Ellenben már a XX. század végén megjelent egy még újabb törekvés, a konceptuális alapállású művészet-alakítás, amely mára majdnem általános paradigmaváltást eredményezett. Azok a fiatal kollegák, akikkel együtt dolgozom és dolgoztam, az előbbi alapállást megváltoztatva a gondolatot, az üzenetet helyezik az első helyre – tudatosan vagy tudattalanul – feltételezve, hogy a gondolat megtalálja a neki megfelelő formát, nyelvet, hogy érthető, „olvasható” legyen az üzenet.

Ez időnként nemcsak azt jelenti, hogy a gondolat erőteljesebben, néha sisteregve szólal meg, a szokásosnál jóval intenzívebben, hanem azt, hogy a nyelvi, a formai eszközök jelentéktelenné válnak, időnként csak maga a Tény jelenik meg.

A XX. századi megújulás egyik fontos aspektusa volt az esztétikum. A formai újításokat az esztétikum kristályszerkezetével lehetett összefogni, és létrehozni az önmagát igazoló vizuális rendszert. De már a hetvenes évek közepétől töprengtem azon, hogy vajon indokolt-e az esztétikum ilyen nagy jelentősége. Éltem a gyanúval, hogy az esztétikum, mint egy kaloda, bezárja a gondolatot.

A XX. század végi korszellem megkérdőjelezte az Arany János-i állítást: „Nem a való hát, annak égi mássa…”. Éreztem, hogy a valóság sokkal nagyobb jelentőséggel bír a művészetben, mint ahogyan én a munkáimban megmutatom. Azzal szembesültem fiatal kollégáim munkáiban, amin én csak töprengtem, némelyikük pedig már meg is valósította, vagy megvalósítja. Szerettem volna utánuk menni, de nem tudtam, hogyan. A mű készítésének belső logikája van, ezt a logikát be kell tartani, különben nem jön létre a műalkotás. Természetesen végtelenül sok logika van, mégis mindegyik igaz. Önmagán belül. Én is használtam egy logikát, és a végén már tudtam, hogy ez a logika gúzsba köt.

Egyszer Pauer Gyula járt a műtermemben és azt mondta: „Jó neked, beletetted a fenekedet valamibe, és csak csinálni kell“.

De nem így van. Az ember nemcsak képkészítő, hanem érző és gondolkodó lény, sőt egy élet tréningje alatt oly mértékben kifinomulnak az érzékek, hogy az ember tudattalanul, talán nem is az agyával, hanem az idegrendszerével érzi meg azt, ami sürgetően megvalósulásra vár.

Itt tartottam, amikor találkoztam egy doktorandusszal, Kocsis Zsuzsával.

Először lenyűgözött személyiségéből áradó kisugárzásával, karizmájával, szépségével, azután okosságával és tehetségével. Ennek következtében egyszer csak rájöttem, hogy mi a logikája annak, ami eltér korábbi munkáimtól, és amit csinálni akarok. Természetesen lehet, hogy mindez szubjektív, pusztán bennem lejátszódó folyamat eredménye, de ez a lényegen nem változtat. Lehet, hogy amit rávetítek, az kitaláció, mindenesetre az új munkánknál a színeknek fontos szerepe lett, s ezeket a színeket ő tudta adni. Tudniillik elkészült öt új munka. Azóta többször megnéztem őket a kiállításon, és bizonyos vagyok benne, hogy ebbe az irányba kell továbbmenni.

Lássuk most, hogy mi is az a doktori iskola. Rá kell térni azért, mert az a véleményem, amióta kikerültem a rendszerből, folyamatos a hanyatlása, sőt fennáll annak a veszélye, hogy meg is semmisül. Túlságosan bürokratizált lett. A képzést merev, működésképtelen keretek közé szorították, és úgy széttördelték, hogy bármikor szét is eshet.

A posztgraduális képzési formát a művészeti felsőoktatásban nem rendelet hozza létre – annak ellenére, hogy rendelettel szabályozzák a létrehozhatóságát –, hanem a valóságból születő szabályszerűség.

A tanárképző kar rajz tanszékén dolgozva annak idején találkoztam néhány kiemelkedő képességű fiatal emberrel. Számomra teljesen természetes volt, hogy a diploma megszerzése után eljönnek hozzám dolgozni, és az én szobraimban segítenek alkalmanként modell után, és az én irányításommal, de teljesen egyedül készítenek el egy-egy szobrot. Rövid idő alatt fantasztikus szakmai tudásra tettek szert, de saját munkát csak szabadidejükben készítettek. Érdekes módon nem is nagyon ambicionálták az önálló munkát. Évszázadok óta ez volt a hagyományos felállás, ami generációkon át bevált.

Amikor először szóba került, hogy szervezett, iskolaszerű posztgraduális képzést kellene létesíteni Keserü Ilona, Schrammel Imre és jómagam részvételével, illetve irányításunkkal, sokat töprengtünk azon, hogy melyik képzési formát válasszuk. Ekkor még a művészeti egyetemek egyikén sem volt doktori képzés, ellenben a tudományegyetemek majd mindegyikén volt már Ph.D.-iskola. A tradíció és a tudományegyetemi gyakorlat is abba az irányba mutatott, megfontolandó, hogy a jelölt a témavezető munkájába kapcsolódjon be, részfeladatokat végezzen el, esetleg kivitelezheti modell után a témavezető mester alkotását.

Ez volt az egyik lehetőség. A másik az volt, hogy – a világon akkor először – megpróbáljuk a szakmai munkára koncentrálva önálló alkotómunkára inspirálni a jelölteket, megteremtve ehhez az anyagi és szellemi feltételeket.

Az utóbbi mellett döntöttünk. Tulajdonképpen zseniképzőt álmodtunk meg. Létrejött a Mesteriskola. A festőiskola Keserü Ilona vezetésével, a kerámia- Schrammel Imre irányításával, és a szobrásziskola az én irányításommal.

A főhatóság tudomásul vette a Mesteriskola létrejöttét, úgy tekintve rá, hogy ez a néhány éven belül várható doktori iskola bevezetését megelőző kísérlet. Természetesen akkreditáció nélkül pénzt sem adtak. Létrehoztunk egy alapítványt, és szereztünk pénzt a működésre. Néhány éven belül félelmetesen sikeres lett az iskola, tehát nyilvánvalóvá vált, hogy indokolt és szükséges létrehozni a művészeti posztgraduális képzést.

Nem foglalkozom ebben az írásban azzal, hogy a Mesteriskola néhány év múlva szétrobbant, és különvált a festőiskola és a szobrásziskola. Mindenesetre tudták, hogy létre kell hozni a doktori iskolát, és azt is eldöntöttük, hogy az milyen képzési technikával fog működni. Így az országban először nálunk, Pécsett jött létre a művészeti doktori iskola.

Természetesen az iskola létesítése rengeteg adminisztratív munkával járt, de végül is akkreditálták, és mivel az új felsőoktatási törvény is megszületett, finanszírozták is. Azóta eredményesen működik az iskola, hiszen az új képzőművész generáció meghatározó személyiségei között sok Pécsről kikerülő fiatal tehetség, mondhatom, zseniális ember van.

Mindannyian nyugodtak voltunk, hogy jól döntöttünk, megy a szekér. És akkor becsapott a bomba.

Tolvaly Ernő halálával a doktoranduszoknak új témavezetőt kellett választani. Hoszszabb töprengés után Kocsis Zsuzsa engem választott. Nem volt egyszerű belekerülni egy már folyamatban lévő művészi kutatómunkába, de – noha minden doktorandu-szommal képes voltam bensőséges kapcsolatot kialakítani – fél év után olyan közel kerültem Zsuzsához, és ő is hozzám, amire még nem volt példa. És akkor magától jött az együttműködés kezdete. Készítettem egy munkát, amire színt képzeltem, és megkértem Zsuzsát, fesse be. Befestette, és ezzel elindult a közös munka, mert kiderült, hogy tudunk együtt gondolkodni.

Az életmű-kiállításra készülve úgy döntöttem, döntöttünk, hogy közösen készítünk néhány munkát, amennyit még lehet a hátralévő kevés időben. A munkák elkészültek, és nem kis feltűnést keltettek. Nemcsak új hangjuk miatt, hanem amiatt is, hogy odaírattuk mindegyikre, „Kocsis Zsuzsával”. A jóhiszemű barátok kétkedve kérdezték, hogy nem korai-e ezt a fiatal lányt, pályakezdő művészt magamhoz emelni. A rosszhiszeműek pedig alantas megjegyzéseket tettek, amelyekkel nem érdemes foglalkozni.

Milyen következtetéseket lehet levonni mindebből? A művészeti felsőoktatás élő organizmus. Nincsenek szabályok, mert ha mégis vannak, azokat az élet előbb-utóbb megsemmisíti. Természetesen nemcsak a posztgraduális képzésre érvényes ez, a graduális képzésre ugyanez vonatkozik. Mindig új személyiségek jönnek, és az új személyiségek új kontextust igényelnek, minek következtében a szabályok, a szabályozások akadályozzák az eredményes munkát. Jelenleg a doktori iskola nem tud keretet biztosítani annak, ami közöttem és Kocsis Zsuzsa között létrejött. Ebben a történetben ez a szomorú, és ez indokolta ennek az írásnak az elkészítését.

Pécsvárad, 2010. november 15.

Színes képek jegyzéke:

1. Kék hullám (Kocsis Zsuzsával)

2. Katyni szarkofág

3. és 4. „Örök időkre megigézett a görög istennő lába“ – Bohumil Hrabal

(Kocsis Zsuzsával)

5. Katyni töredék (Kocsis Zsuzsával)

6. Kocsis Zsuzsa: Rés – ultramarinkék plasztika

Horváth Gábor fotói

* Bencsik István életmű-kiállítása 2010. október 22-től november 21-ig volt látható a Pécsi Galériában, valamint a Hattyúházban.