Petri György: Reggel

A vörös fénysziréna szétrobbantja a hajnalt: megint háború van.

A reggeli kávémat kortyolgatom. Kopogást hallok. Furcsa. Ha valaki akar valamit, nem kopog, hanem fegyverrel jön, és nem egyedül.

Egy nő mosolyog az ajtóban. Beengedem. A konyhába lépve azt mondja, ő az anyám, és elsírja magát. Folyamatosan bocsánatot kér. Mondom neki, ha tényleg ő az anyám, jöhet bármikor. A nő ettől boldog, puszit ad, elrohan. Mire utánamegyek, eltűnik. Vagyis kocsival jött, vagyis jóban van a fényőrökkel, vagy ő maga is az. Egyik lehetőség se tetszik.

Alig egy óra múlva a harmadik kávét főzöm, pedig a készlettel mindig takarékosan bánok, kávét amúgy is elég nehéz szerezni. Én meg csak kortyolgatom és gondolkodom.

Az apámat soha nem láttam. A nővérem szerint zombiként halt meg. A nővéremnek én csaptam le a fejét nagyapám kardjával, aztán mielőtt a szomszédok elkaptak volna, rájuk gyújtottam a házunkat.

Anyám egyszerűen csak eltűnt, mikor négyéves voltam. Nem mondhatom, hogy az imént felismertem, talán a hangjában és a tekintetében volt valami, talán. A nővérem az egyetlen, akire mindig emlékezni fogok, hiszen ő nevelt, amíg volt normális élet; nagyon meg is sirattam.

Amikor egy-két napig béke van, kimegyek a tóhoz, bedobom a botot, és várom a halakat. Egyébként még madarakra vadászom, persze csupán a szememmel és a fülemmel, mert állatot kizárólag akkor ölök, ha meg akarom enni. Megesett már, hogy egy kutyának megkegyelmeztem, pedig majdnem átharapta a torkomat. Elbambultam vizelés közben, a kést meg nem bírtam rendesen megfogni. Csak mikor hanyatt estem, sikerült, bele is vágtam a pofájába, az egyik szemét kiszúrtam, de aztán lelöktem magamról, odahagytam. Ha emberrel kerülök ilyen helyzetbe, addig szúrom-vágom, amíg meleg. Persze hülyeség embert ölni, hiszen az állatokkal nem lehet beszélgetni. Nagyon szeretek beszélgetni, ha van kivel és van miről. Mióta eljöttem otthonról, egyedül vagyok, nagy néha valamelyik szomszéddal váltok pár mondatot, aztán, szerencsére, egy nap megjelenik az öreg a horgásztónál. Alighogy beszélgetni kezdünk, megvan a közös hang, és döbbenten tapasztalom, annyi év magány és majdnem-hallgatás után hogy dől belőlem a szó. Élvezettel formálom a hangokat, az öreg pedig nemcsak szívesen hallgat, hanem igen bölcs dolgokat is mond. Megtudom, hogy régebben halász volt, nagy mennyiségben fogott halat, persze nem túl sportszerűen, hogy megegyék. Mivel azonban annak a világnak vége lett, eltűntek a közösségek – márpedig a halász a közösség „embere” –, ma már csak egyszerű horgász ő; leül a partra, bedobja a horgot, és várja a kapást. Meg a kaszást.

Felnevetek.

Régen én is sok jó viccet tudtam, voltam én is emberek között még gyerekként, jártam iskolába néhány évet. Amióta viszont felnőttem, folyamatosan háború van, és az a legfontosabb, van-e konzervem meg vizem, és mindig elbújok, ha megszólal a vörös fénysziréna.

Azt mondja az öreg, mind gyávák és hülyék vagyunk, a világon mindig is háború volt és lesz, soha nincs olyan pillanat, hogy valahol a világon ne ölnék egymást az emberek, csak vannak időszakok, amikor azt hazudják maguknak, hogy képesek tartósan békében élni. Úgyhogy ő akkor ül a tóparton, amikor kedve tartja, szarik a fényszirénára meg a többi pánikolásra. Ha meg kell halnia, meghal, de gyáva patkányként egy percet se akar élni.

Könnyű neki, válaszolom, öreg és bölcs, nincs vesztenivalója, de én még fiatal vagyok. Különben is, lehet, hogy még sincs igaza, és hamarosan véget ér a háború. És béke lesz, örök béke. Hát persze, nevet ő, lehet, hogy nincs is igazi háború. Efféle beszélgetésekkel múlatjuk az időt, én meg szép lassan igencsak megkedvelem az öreget.

Ki tudja, mi minden juthatna még az eszembe a konyhában kortyolgatva a kávét, ha nem kopognak ismét. Kinézek, a nő, az anyám az megint, de most nem egyedül. Három fényőr van vele. Nem szívesen, de ajtót nyitok.

A kávét mindannyian elfogadják. Anyám beül a legtávolabbi sarokba, a legidősebb fényőr meg elég idegesítően puha hangon magyarázni kezd, hogy én mennyire szerencsés vagyok. Kiváltságos. Ők ugyanis keresnek egy bizonyos valakit, akit én esetleg ismerhetek. Egy látszólag ártalmatlan idősebb férfi az illető, aki valójában egy terroristacsoport vezetője, egy úgynevezett földalatti mozgalomé. Ezek az elvetemült gazemberek veszélyeztetik a rendet és a nyugalmat, és így akadályozzák a végső hősi honvédő háború sikerét. A Fényvárosban élők a fényőrökkel karöltve azon vannak, hogy minél előbb minél nagyobb területen hozhassák létre a békét és a nyugalmat, a rendet, az emberhez méltó életet, erre itt ez a csoport, amely puszta létezésével kétségessé teszi a győzelmet, gyengíti a hátországot. Nekem komoly szerepet szánnak, cserébe beköltözhetek a Fényvárosba, sőt, szívesen látnak a fényőrségben is.

Mivel teljesen tagadni kár lenne – biztosan látott valamelyik spiclijük –, elmondom, valóban találkoztam egy idősebb emberrel, váltottunk pár szót, de nem nagyon tudok róla semmit.

Arra kérnek, persze, férkőzzem a bizalmába, derítsem ki, hol lakik, aztán vezessem el őket hozzá. Cserébe, ugye, nem lesz többé semmi gondom. Bólogatok, hogyne, részemről oké, ha ennyire fontos, meglesz. Vidáman távoznak, még vállon is veregetnek, a nőnek adnak két percet, mert mindenáron beszélni akar velem. Könnyes szemmel biztat, tényleg nagy szerencse érhet, el se tudom képzelni, ha maguk közé vesznek, annak az öregnek már úgyis mindegy, a pár követője meg korrekt ár a boldog jövőmért. Azt is elsuttogja, hogy valami csodaizéjük van, amivel erősebbek a fényőröknél. Hisz bennem, értelmes vagyok, én is azt akarom, hogy újra egy család legyünk. Szerencsére letelik a két perc.

Jó újra egyedül.

Állítólagos anyám első látogatása után egy pillanatig azt gondoltam, elmegyek érte, kiszabadítom, és elviszem egy olyan helyre, ahol örök béke van. De most, hogy fényőrökkel jött vissza, már nem érdekel.

Tudom, mit akarok. Csomagolok.

Sötétedéskor indulok.

A Fényváros nyugaton van, tehát keletnek megyek. Szerencsére senkivel sem találkozom.

Nemsokára már házak sincsenek. Megtévesztő csend vesz körbe.

Robbanás. Repülök néhány métert, szerencsére nincs bajom. De nem mozdulok. A következő közelebb robban. Aztán megint és megint. Egyre közelebb.

Felpattanok, és próbálok oldalazva haladni, de a robbanások követnek.

Megbotlom, elterülök. Hatalmas robbanást látok és hallok, minden elsötétül.

Borzasztó, hogy a háborús napokon éjszaka vaksötét van, nem világít semmi, csak a hold, ha nincs felhő. Ám általában felhős az ég, és ez így elég nyomasztó.

Kezdetben féltem a sötétben, de már csak utálom, unom. Amúgy egyszerű, nem kell ilyenkor kint mászkálni. De amikor béke van, Fényváros lámpáinak fényében gyönyörködöm. Miattuk is szeretem a békét. Várom nagyon, hogy legyen megint egy egész hétnyi béke, mint régebben.

A legrosszabb az eleje volt, amikor megjelentek a zombik. Kiszabadult valami vírus, vagy feltámadtak a holtak, már nem emlékszem, de elmaradt a bizonyítványosztás, és alig tudtam kimenekülni az iskolából. Aztán később hiába győztük le őket, minden szétesett, háborúk kezdődtek, összevissza, nem lehetett tudni, ki kivel van, ki ellen harcol. Akkor már én is kizárólag azzal foglalkoztam, hogy életben maradjak, hogy túléljek. Később megjelentek a fényőrök, találtak áramot, létrehozták a Fényvárost, de a háborúk azóta is tartanak.

Hirtelen ébredek, fel akarok ugrani. Hiába. Rettenetesen fáj mindenem és szédülök. De azért automatikusan ellenőrzöm magam. Kezem-lábam megvan. Megnyugszom, és végre rendesen kinyitom a szemem. Körbenézek. Egy szerény berendezésű és ablaktalan, de tiszta szoba egyik sarkában álló ágyban fekszem. A koros éjjeliszekrényen étel-ital, rajtam idegen, de tiszta ruha. Egyedül vagyok. A szoba ajtaja nyitva, erős a bejövő fény, körülbelül dél lehet. Utolsó emlékem a robbanások és a rettenetes sötét, kíváncsi vagyok a megmentőmre, ennek a lakásnak vagy háznak a tulajdonosára.

Felébredek. Sötétedik. Lépéseket hallok. Felülök. Belép az öreg.

– Maga az? – suttogom. Kicsit még karcolják a hangok a torkomat.

– Persze, hogy én. Ki más?

– Hogy talált rám?

– Ösztönösen. Tudtam, hogy a fényőrök megkeresik. Mindig így van.

– Tehát nem én vagyok az első?

– Épp a tizenharmadik. És akár hiszi, akár nem, rendre sikerrel jártak.

– Vagyis?

– Szerencsére csak kettőt kellett nekem megölnöm. Utálom a vért.

– Akkor maga tényleg fontos lehet.

– Nem konkrétan én kellek nekik. A helyzet.

– De milyen helyzet? A nő, aki velük volt, és azt állította, hogy az anyám, azt mondta, maguknak valami csodaizéjük van, és azzal bárkit legyőzhetnek.

– Egy nő, aki azt állítja, hogy az anyja? Ez teljesen új. Fejlődnek.

– Ezt úgy érti, hogy…

– Mindig bevetnek valami trükköt.

– És ha tényleg az anyám volt?

– Persze, lehet, hogy tényleg az anyja.

Kis csend telepszik ránk, könnyű, puha és színes. De meg kell törnöm.

– Tényleg van valami csodaizé?

– Maga szerint?

– Nem tudom.

– Se csoda, se izé.

– Akkor miért?

– Mert a magam kedve szerint élek. Nem félek tőlük.

– Azt is mondták, valami terroristacsoport vezetője. Egy földalatti mozgalomé.

– Márpedig nincs se terrorista, se földalatti csoport vagy mozgalom. Tény, vagyunk néhányan, akik csak úgy találkoznak időnként, de semmi több.

Alig hümmögök, inkább ismét a csend. Örülök neki. Aztán mégis eszembe jut valami.

– Mikor kelhetek fel? Mennék haza.

– Ugyan, magának már nincs haza. Se képletesen, se konkrétan.

– Azt hiszem, értem.

– És amúgy is pihennie kellene még néhány napot.

– Sejtettem.

– Aztán meg végre maga is belevág.

– Ööö… mibe is?

– A küldetésébe.

– A küldetésembe?

– Úgy bizony.

Így hirtelen ez se tetszik. Sejtettem, hogy lesz valami hasonló, de nincs túl sok kedvem hozzá. Legfeljebb beszélni róla, ahhoz talán igen.

– Tehát akkor mégis van földalatti terroristacsoport-mozgalom? Meg van csoda, gondolom, fegyver az az izé, az egésznek maga a feje, és most, hogy mindent tudok, vagy beszállok, vagy végem. És ne feledkezzem meg anyámról, mert ha mégis minden igaz, akkor valószínűleg ő se hazudott.

– Na, nyugodjon meg! Ahogy mondtam, se csoport, se csoda… fegyver. Csak csend és nyugalom.

Az öreg ébreszt. Világosodik.

– Itt az idő – mondja –, mennünk kell.

– Nem azt mondta, hogy még pihennem kell egy-két napot?

– Megváltozott a helyzet.

Gyorsan belebújok a tőle kapott ruhákba és cipőbe. A nagy, kétajtós szekrényhez visz. Kinyitja, belépünk. A hátsó falát elhúzza, mögötte hatalmas vasajtó. Azt is kinyitja. Egy apró, kőfalú terembe kerülünk. Egy barlang. Ezért nem volt ablaka a szobának. Jobbra arrébb tol néhány követ, rés nyílik, int, hogy menjek. Belépek.

– Csak haladjon végig az úton – mondja az öreg –, a végén pedig menjen be az ajtón. Várni fogják.

Visszafordulok.

– És maga? Maga nem jön?

Mosolyog.

– Nem, én nem mehetek. Nekem itt van dolgom. Magának meg ott.

– Szóval akkor mégis…

– Nem, nincs mégis. Majd meglátja. Isten áldja!

Int, és visszatolja a köveket. De nincs teljesen sötét. A fal mentén mécsesek világítanak. Elindulok.

Jár az agyam. Nem tudom, mi vár.

Lehet, hogy csapda. Hogy labirintus. Egy végtelennek tűnő barlangban vagyok, ahonnan nincs kiút. Addig bolyonghatok, míg éhen nem halok. Előtte, persze, szomjan. Vagy jön valami állat, és megöl. Mert nincs ajtó a végén. Mert nincs vége.

Semmi nincs.

Én sem vagyok.

Hiszen mindegy is. Ha visszagondolok az életemre, addig volt jó, addig volt értelme, amíg a nővéremmel együtt éltünk. Boldog gyerekként volt jó.

Azóta nem. Szinte nem is létezem. Nem élek, nem vagyok.

Mert nehéz lenne életnek nevezni az azóta eltelt éveket. Nem is akarom. Nem számít.

Nem számít semmi. Már nem.

Nem félek a haláltól.

De hiszen itt van az ajtó! Akkor talán mégis…

Lenyomom a kilincset, nyílik az ajtó.

Belépek, nem látok semmit, olyan erős a fény. Aztán nem hiszek a szememnek.

Lámpák, árammal működő lámpák világítanak a plafonról!

Hatalmas polcszekrények a falak mentén, telis-tele – könyvekkel. Mindenhol könyvek.

Becsukom magam mögött az ajtót. A zárban kulcs. Önkéntelenül ráfordítom.

Ne jöjjön utánam senki.

Visszafordulok.

Szemben velem emberek.

Nyugodt tekintetű, tiszta ruhájú férfiak és nők. Ülnek a szőnyegen. Mosolyogva tűrik, hogy megszámolom őket.

Tizenketten vannak. Én is mosolygok. Közéjük ülök.