Létezik egy szakma a világon, amelynek iparosait egyszerre a legkönnyebb és a legnehezebb felismerni mind közül, mert miközben ugyan köztünk élnek és dolgoznak, ráadásul serénykedésükről, ha akarjuk, ha nem, úton-útfélen meg is bizonyosodhatunk, aközben mesterségük mégis a legbizalmasabb szövetségben áll a láthatatlansággal. Talán nem tévedek, amikor éppen ezt a körültekintően óvott láthatatlanságot tartom éltető közegüknek, melynek közepén ki-ki úgy és akként trónol, ahogyan éppen nem szégyelli – hasonlatosan egyes pókokhoz, akik nem a háló egyetlen fonalán csücsülve, valahol a széleken, hanem mindjárt a csapda legközepében elterpeszkedve várják be zsákmányuk gyanútlan érkeztét –, és akik egész várakozásra ítélt láthatatlan nyomorúságuk ellenére mégiscsak egy nagyon is látható végeredmény igézetében pergetik le napjaik legjavát, egész életüket szinte, noha esetükben a zsákmány jóleső bekebelezésénél már csak a hoppon maradás aznapi ténye bizonyosabban megjövendölhető. A láthatatlanság gyermekei ők valamennyien, kivétel nélkül, legalábbis tudtommal még egyikük sem menekülhetett el ennek a nagy anyának a csendes szorgalmában is fullasztó, törődő gondviselésében is menekülésre késztető árnya elől, esélyük sem volt rá, hiszen anyámasszony katonái ők mind egy szálig, csupa-csupa olyan háborúval a hátuk mögött, és kizárólag olyan bevetésre felfegyverkezve a jövőben, amelyet már eleve a saját haláluk tiszteletére robbantottak ki anyuci szoknyájának ezek az eszement zsoldosai. Elég legyen! Akik a szabad természetben már láttak belőlük példányt, megerősíthetik, hogy igen szívós fajtáról van szó valóban, a megszállottság afféle magányos bajnokairól, akik akkor is kitartanak hivatásuk törékeny szentsége mellett, ha minden kötél, akarom mondani, ha minden fonál szakad. Hiába, ilyen a természetük. Az evolúció csodái ők valójában, akikhez képest Szent Jeromos szadomazochista performansza a szabad ég alatt egy átabotában lezavart hakni csupán, nyílt színi revü a természet lágy ölén, hadd ne ragozzam, csupán valahogy szemléltetni szeretném különösségüket, amely a természetben való előfordulásuk gyakorisága révén még a kevésbé tájékozott szemlélőben is felvethet időnként egy kérdést. Mégpedig azt, hogy vajon a láthatatlanságukhoz való ragaszkodásukat mégis mennyiben és vajon miért is kellene tolerálni a társadalmi szolidaritásnak akár csak a minimumával is, ha egyszer az idők kezdetétől fogva senki sem kényszerítette őket, mármint az írókat, arra, hogy betűk kergetésére herdálják el éltük napjait. Mert egy dolog bizonyosan leszögezhető, mégpedig az, hogy senki sem kényszerítette őket arra, hogy ezt tegyék. Minden szakmának van egy determinált specifikuma, amelyet a maga kényelmetlenségével együtt kell elfogadni és tudomásul venni, ezért is roppant bosszantó, ha derült égből villámcsapás módjára, azaz mindig a legkellemetlenebb pillanatban türemkednek elő a jelenségvilág ezernyi elvarratlan gócainak egyikéből-másikából az író napi megélhetésének aktuális éppenhogyanjai. Ugyan miért érdekeljen engem holmi kétes egzisztenciáknak a terméketlen önsajnálatuk bugyraiból felfortyanó szirupos micsodája? Olyan gusztustalan ez az egész, nincs igazam? Elvégre egy író, ha igazán író, és nem csupán biodíszlet szakmája kirakatában, akkor ír, és nem pedig azon nyavalyog, hogy jaj mennyiért is; igenis írjon, ha már annyira kedves az élete, hogy még írásra is futja belőle; írjon, legyen szíves, ne pedig éljen, avagy arra spekuláljon, hogy élni is szeretne, és lám, nincs miből szegénykémnek. Mert ne feledjük: láthatatlan magányos ténykedésük egyetlen kézzel fogható, ha úgy tetszik, látható bizonyítékáért rögtön úgynevezett szerzői honorárium illeti meg őket a jól végzett munka díjaként a bankszámlájukra átutalva, egy csinos kis összeg, amely jóllehet kerekedhetne még csinosabbra is, ezt senki sem vitatja, de azt már igen, hogy egyéb javadalmazás, az ilyen-olyan ösztöndíjakon meg pályázatokon és egyéb, minden más szakmához szükséges talpraesettséget és némi szemfülességet igénylő tehetségen kívül megsarcolható lehetőségeken túlmenően külön is meg kellene hogy illesse őket csak azért, mert erre a hivatásra adták a fejüket. Ha becsületesen dolgoznak, akkor ki lesznek fizetve előbb vagy utóbb, slussz-passz. Mi itt a probléma, nem is igazán értem tulajdonképpen.

Jó, világos, tisztázzunk valamit rögtön az elején, értem a problémát: az író is élni szeretne valamiből. Nagyon helyes. Akkor viszont menjen el dolgozni. Tudom, ez az érv mindig is kegyetlennek fog tűnni annak a jogos önsajnálatnak a szemszögéből nézve – nota bene: az önsajnálat mindig jogos –, amely az írást is ugyanolyan komoly, ha nem rögtön a legkomolyabb, értsd jól: tehát hogy rögtön a legnehezebb munkának is definiálja, és az ezt kétségbe vonni merészelő álláspontnak már a puszta lehetőségétől olyan indulati energiákat gerjeszt, melyekkel a józan érvek talajáról nehéz bármit is kezdeni, ám én mégis azt mondom, elismerve azt, hogy az írás is munka, meglehet, tényleg a legkomolyabb melók egyike, legyen így, hogy ámbátor viszont ha a jövedelmezőségét illető deficitek és hiányérzetek feletti kétségbeesésén valaki tényleg nem tud felülemelkedni, akárhogy is próbálja, vagy pedig azért nem képes rá, mert a nyavalyás szakmai önérzetével bizony sehogy sem tudja szinkronba hozni egzisztenciális kilátásainak totális perspektívátlanságát, akkor igenis azt kell mondani, hogy annak az írónak nem marad más hátra, mint a mellék- vagy, mint jelen esetben, a főjövedelem utáni kényszerű kajtatás. Tudom, hogy ez nagyon kegyetlenül hangzik, de nem tudok mást mondani. Biztosan irgalmatlan meló a semmiből várat építeni, elhiszem, valószínűleg ez így is van, sohasem próbáltam, de azt ne mondja nekem senki, hogy a kapitalizmus ugyancsak kegyetlen piaci játékszabályai alól az írók pusztán azért kaphatnának felmentést, mert szentimentális ontológiai érvelésük kétségbevonhatatlanságától kapásból hasra kellene hogy essünk. Mindenki, még egyszer mondom: mindenki a szarból próbál meg várat építeni, ez a nagy büdös harci helyzet. Hogy aztán most ezt a szart az írók semminek, vagy betűknek, vagy mondatoknak, vagy grammatikai televénynek vagy akármicsodának hívják, az egyszerű stíluskérdés csupán, hívják annak, aminek szeretnék, de a még csak különösebben szofisztikáltnak sem mondható stiláris manőverüket azonnal a hajukra kenhetik, ha méltóztatnának végre egyszer az egérlyukaikon kívüli szociális környezetre is egy röpke pillantást mereszteni. Egyszer olvastam valahol évekkel ezelőtt, talán éppen Konrád Györgynél, egy okfejtést arról, hogy miért ne illethetné meg az írókat is valamiféle rendszeres havi juttatás. Ezen a problémán akkor magam is igencsak elcsodálkoztam. Már nem igazán emlékszem a körítésre, csak a lényeg maradt meg, ami valahogy úgy hangzott, hogy minden írót – gondolom, hogy itt nem csupán a magyar írókra gondolt, hanem a világ valamennyi írójára –, szóval hogy minden írót, és Konrád ide sorolta a totálisan tehetségteleneket éppúgy, ahogy az alkalmi tanoncokat is, szóval szerény véleménye szerint az ég egy adta világon mindenkit, aki írással foglalkozik, szövegeket állít elő, betűkkel fogócskázik és a többi, és a többi, igenis alanyi jogon megillethetne egy bizonyos havi fix járandóság, mondjuk, kapásból az éppen adott minimálbér összegével megegyező, vagy talán azt valamenynyivel még felül is múló havi juttatás, és mindez pusztán abból kifolyólag, merthogy nekik, mármint az íróknak, az a dolguk a világban, hogy ott üljenek a masinájuk előtt, és betűket kalapáljanak bele orrvérzésig. Kicsit cselesen érvelt, mert a számon kérhető munkaidő kérdéskörét nagyvonalúan negligálva rögtön egy olyan inkább etikai, semmint praktikus nézőpont logikáját hozta játékba, amelyen nehéz fogást találni, nevezetesen azt, hogy azt az írót, aki otthon a mondatai fölé görnyed, és vért izzadva próbál meg valamiféle értelmet a világba belecsempészni, ugyanúgy megilletné egy garantált havi átlagkereset, mint ahogy az bárki mást is megillett a munka világában hasonló helytállás esetén. Ha az illető például totálisan tehetségtelen is, ám megerőlteti magát, és minden létező és hipotetizált szellemi kapacitását latba vetve azon iparkodik, hogy némi értelmet, összefüggést, szépséget és logikát, vagy akárcsak egy meglepően új szempontot vigyen bele a már létező világba az ilyen-olyan mondatai által, akkor ő a maga módján ugyanúgy megtette a dolgát, ugyanúgy eleget tett a tőle elvárható társadalmi elvárásnak, érvel Konrád, ahogy egy lusta kőműves vagy egy arrogáns szemész is, aki az éppeni diszpozíciójára hangoltan teszi a dolgát, hiszen ő is, másokhoz hasonlóan, teljesítette mindazt, ami tőle szakmailag elvárható és emberileg kitellett. Se többet nem tett, se kevesebbet. Elvégzett egy bizonyos menynyiségű és egy bizonyos minőségű szellemi munkát, így Konrád. Lehet aztán, hogy másnap fogja, és kihúzza az egészet, mert másnapra már szart sem érnek a halhatatlan gondolatai, de akkor meg az lesz a napi munkája, hogy kihúzza az ügyetlen mondatait, és így készítse elő a helyet az aznapi halhatatlan elgondolásaihoz. Mert, fűzi tovább Konrád, az azért mégiscsak álságos, hogy pusztán azért ne kapjanak a munkájukért cserébe semmilyen jutatást se az írók, mert mindaz, amit csinálnak, az írás természetéből következően, vagy, ahogy én az előbb fogalmaztam, mert a láthatatlanságból kifolyólag nehezen lehet verifikálni (ellenőrizni). De hiszen éppen ezért is jutnak nehezebben egyről a kettőre. Már csak éppen ezért, érvel Konrád, már csak éppen ezért is megilletné őket valamennyi pénz, pusztán ezt a sajátos nehézséget tolerálandó. Illetve egyáltalán, méltatlankodik Konrád, miért is olyan szemenszedett és világtól elrugaszkodott elképzelés lenne az, hogy az írók, akik tehát ugyanúgy egy mesterség napszámosai, mint a tanárok vagy a tűzoltók, a pékek vagy azok a fránya politikusok, megkapják a maguk kis szerény havi ellátmányát, ha egyszer tisztességgel és becsülettel teszik a dolgukat. Emlékszem, hogy valahol itt kaptam fel a vizet. Mert Konrád aztán nagyvonalúan fel is vetette a szakmai legitimáció ellenőrzésének kényes kérdését, elismerve, hogy nem az ő dolga, hogy még tippeket is adjon a megvalósításhoz, azt azonban nem mondta meg, hogy mindezzel mire mennénk mi mindahányan, akik mindezt készségesen megfinanszíroznánk. Illetve nem emlékszem, mi egyebet is mondhatott volna még, utólag legfeljebb már csak találgathatok. Nos tehát. Nem vagyok teljesen bunkó. Szorult belém némi szolidaritás, ha ez nem is látszik rajtam rögtön. Értem és érzem ám én, hogy Konrád György anno nagyon is beletenyerelt valami elképesztően kényes kérdésbe, ha fontosnak már nem is mondanám, csak azt nem értem, hogy ha egyszer ő író, és ha egyszer egy ilyen radikálisan új szempont felvetésében tette magát meg az egész becses brancsot, a szakmáját tehát, érdekeltté, akkor miért nem volt képes napirenden tartani a problémáját egészen addig, amíg valamiféle, ha akár csak valaminő szellemi végkifejletig is, de megnyugtató eredményre nem jut vele. Mert azzal, hogy felvetette ezt a szempontot, elvégezve mintegy azt a napi melót, amiről oly meggyőzően papolt a mondókájában, nem kötelezte-e el magát egyszersmind a dramatikus hangsúlyok elvetésén túlmenően a mellett is, hogy netán némi valódi egzisztenciális tőkesúllyal is lehorgonyozzon az elmondottakban, és becsülettel végigkínlódja azokat? Nem tudom, meddig, nem tudom, hogyan, de így nekem ez az egész semmi másról nem szól, mint egy szépséges forradalmi gondolat puszta illusztrációjáról. Ennél azért artikulálhatta volna kissé hatékonyabban is az elgondolását. De nem tette. Aláírásgyűjtésre szólíthatta volna fel az írókat, vannak épp elegen hozzá, egy petíció megfogalmazására, elvégre közösen csak össze tudnának dobni egyet, vagy akár egy zengzetes manifesztum összeeszkábálására, pusztán csak brahiból, de ő nem. Konrád ezek közül egyikre sem törekedett különösebben. Azt tette, amit minden író tenne a helyében, ha hasonló gondolat jutna az eszébe: jártatta a száját. Elvégre, gondolhatta Konrád, ez az író egyetlen dolga, jártatni a lepcsest, gondolatokat kiötleni, mondatokkal dobálózni, aztán vagy lesz majd belőle valami, vagy nem. Talán majd valaki emlékezni fog rá, talán majd valakit az őrületbe kerget vele, mit érdekelje őt, ez már nem tartozik a személyes hatáskörébe. És milyen igaza van. Állítom, hogy nincs élő ember a földön rajtam kívül, Konrád urat is beleértve a rajtam kívüliek társaságába, aki valószínűsíthetően annyit szenvedett volna a Konrád által felvetett problémától, mint amennyit nekem kellett végigszenvednem miatta, holott én nem is vagyok író. A sors különös fintora, hogy természetesen teljesen ingyért szenvedtem végig a felvetését. Volt ugyanis valami a mondatai szokásosan higgadt tónusa mögött, ami elképesztett. Nem az egyes mondatokban tehát, amelyet most én is csak úgy-ahogy próbáltam rekonstruálni a magam szakbarbár igyekezetével, hanem az elmondottak mögött, a leírt gondolatokon túl valami eszeveszett, fékevesztett, szinte a tébollyal határos valami, ami engem akkor napokra, nem, mit titkolózzam, hetekre letaglózott. Mert ugyan eladdig az írók javadalmazásának problematikája körülbelül annyira érdekelt, mint…, nem tudom mennyire, biztosan akadna ide is egy szemléletes metafora, de most haladni szeretnék, szóval hogy semennyire sem érdekelt, de miután tudomást szereztem róla, mert hiszen tudomásomra lett hozva, hogy az írók semmilyen jövedelemmel sem rendelkeznek, semmilyen, a létminimumot akárcsak alulról is verő anyagi ellenszolgáltatásban sem részesülnek a munkájukért, azonnal elöntött a düh, de el ám, és rögvest a legvakabb, rögtön is a legreflektálatlanabb fajtából való gerjedelem. Mert ha ez tényleg így van, ahogy Konrád György mondja, ha az írók mind a mai napig ekkora lúzerek lennének, mint amilyennek az érdekérvényesítési potenciáljukból következtetni lehet, hogy, honnan is számítsam?, hogy mondjuk röpke kétezer év alatt sem sikerült nekik még egy kanyi garantált szakmai bérminimumot sem összefusizniuk a híres szorgalmukkal, akkor…

Akkor én nem is tudom, mit gondoljak róluk és becses produktumaikról. Szeretek könyveket vásárolni, szeretek betérni egy könyvesboltba, ha csak nézelődni is, ha csak azért is, hogy összefogdossam mindazokat a könyveket, amelyekkel úgy sem lesz már több dolgom az életben, mint hogy éppen akkor rajtuk hagyjak magamból valamicske DNS-t, és így szűrjem össze velük egy életre – ha máshogy már nincs is kedvem – a levet, és ennek most mind vége. Szeretek olvasni, szeretem beletúrni az orrom egy frissen vásárolt könyvbe, ami onnantól már az én birtokomat képezi, szeretek a könyvespolcaimon lévő könyveimmel bajmolódni, szeretem átrendezni őket, szeretem többéves dekkolás után magamhoz édesgetni őket a türelmemmel és az odaadásommal, szeretem lefegyverezni őkelméket a figyelmemmel és az érzékenységemmel, és most már ennek is mind-mind vége van. Egész életemben tiszteltem a könyveket, következésképpen azokat is, akiknek köszönhetjük azokat, legfőként tehát az írókat. Tiszteltem és becsültem a teljesítményüket, elsősorban is az elszánásukat és a bátorságukat, amellyel nemcsak a saját, de az egész világmindenség árnyékán túl tudtak lépni, csak hogy hozzábiggyeszthessenek néhány grammot azoknak a tonnányi halmoknak az egyikéhez, amelyeknek még a legkisebbjén sem lenne képes átrágni magát senki, ki-ki a saját nemzeti irodalmának piramisához hozzárakni még egy-egy téglácskát, amely, jóllehet, tényleg csak néhány deka, pár kiló esetleg, de amelyet tényleg úgy kell felvonszolnia oda, szinte önnön rabszolgahajcsáraként, látástól-vakulásig melózva, mintha valami mozdíthatatlan monstrummal, ilyen böhöm nagy monolittal lenne randevúja nap mint nap, tűző napon ráadásul, és persze tökegyedül. Igaz ugyan, hogy nem törődtem különösebben a szerkesztőkkel, a tördelőkkel, de még a nyomdászokkal se, de jut eszembe, miért is kellett volna törődjem velük, hiszen ők csak a munkájukat végzik, ráadásul rendes, komoly fizetésért, szemben az írókkal, akiknek mindeddig csak a heroikus tettrekészségük nyűgözött le. Most azt találom lenyűgözőnek bennük, hogy mekkora lúzerek valamennyien. Ez tényleg lenyűgöző! Hogy ezt az egész tortúrát, ami egy könyv megírása – mert ne mondja nekem senki, hogy nem az, hogy nem tortúra –, hogy mindezt tehát szinte teljesen ingyért méltóztatnak elszenvedni és végiggürizni. Olyan ez, mintha valaki egyetlen szuflával csinálna végig egy egész maratont csak azért, mert a kegyetlen, vérengző, szadista, őfőméltóságos edzője végig arra trenírozza a szerencsétlent, hogy így is be lehet érni a célba. Ja, akkor ezek szerint így is teljesíthető a táv! Ja, hogy akkor ezek szerint pénzre és becses csatolmányaira, úgymint normális emberi, mit ne mondjak hirtelen: kiegyensúlyozott állampolgári közérzetre meg hasonló emberléptékű szociális garanciákra már nincs is szükségük hozzá. Ja, jó, oké, világos. Ha ennyire csak az elszánáson meg a letüdőzött heroizmuson múlik, akkor rajta, dolgozzanak ingyen. Ha a szakmai önérzetük fedezékéből ilyen káprázatos hatékonysággal tudták kilobbizni maguknak bárcás hobbijukhoz az anyagi ellenszolgáltatást, akkor le a kalappal előttük. De akkor ne is pofázzanak nekem havi garantált illetményről. Ha a trógerlét ekkora biznisz, akkor hajrá. Új múzsára volna szükségük? Tényleg? Na és mi történt? Hogy a szánalmassággal, a nevetségességgel és a pojácasággal mégsem merült volna ki a lúzerlét kritériuma? Még a teljes életügyetlenséget is ki tetszenének kuncsorogni? Hát jó. De akkor tessetek engem kipipálni a listátokról. Elment a kedvem Önöktől, tetves hölgyeim és uraim. Nem, nem viccelek, én nem kérek önökből egy sort se többé. Ünnepélyesen megígérhetem, sőt, ha kell, írásba adom, hogy a nyomdafestéknek még a gondolatát sem fogom eltűrni soha többé, nemhogy a létjogát. Én nem leszek a stricitek, ezt jól véssétek az agyatokba. Egy prostituált legalább pénzért gyalázza meg az emberi méltóságát a munkaideje alatt, nektek még rendes munkaidőtök sincs, akkor szobáztok, amikor nektek jólesik, hát gyerekek, hát ti teljesen ingyért szopjátok be a faszt??? Még csak nem is bárcás a hobbitok!!! Egyszerűen csak hobbi, kész, túl van beszélve, megáll az eszem. Van nektek egyáltalán fogalmatok – BÁRMIRŐL IS…?

A múltkorában kissé elragadtattam magam, úgy érzem. Sajnálom. Nem, nem, tényleg sajnálom. Önmagam miatt sajnálom elsősorban. Türelmetlen természetemnél fogva nagyon könnyen fel tudom magam húzni bármi hülyeségen, és ilyenkor napokig a saját felháborodásom hatása alatt állok óhatatlanul, amiből csak komoly intellektuális erőfeszítésekkel tudok egérutat nyerni. Most is ez történt. Annyira felidegesítettem magam, hogy egyrészt napokig képtelen voltam írni, azaz gondolkodni, másrészt a gondolkodásig vezető úton annyi saját magam elé állított hülyeségen és baromságon kellett átverekednem magamat, hogy az minden szellemi energiát kiszívott belőlem, és a végén úgy érzetem magam, mint a mosott szar, már elnézést. Nem szeretem kiszolgáltatni magam a saját gondolataimnak. Szeretem, mert biztonságot ad, ha azt érezhetem, hogy nincsen teljesen igazam. De itt az írók úgynevezett „fizetése” körül kialakult problematikában annyira meg voltam győződve a saját igazamról, hogy már nem volt visszaút. Éveket öregedtem, csak mert ráláttam egy probléma gócpontjára, holott semmi közöm sincs hozzá. Ez egyébként gyakran megesik velem, ezért is sajnálom rettenetesen a történteket. Na igen ám, idáig mindig el szoktam jutni hasonló esetekben, mármint az önmegbocsátásig, ahogyan most is eljutottam, hála a teremőrnek, most az egyszer azonban nem érzek semmit. Minden belső balhém legvégén eljutok a katarzisig, most nem, most az apátiáig jutottam csak el benne. Pedig őszintén megbocsátottam magamnak, esküszöm. Jó, igazam volt, ezt sikerült nagydobra is vernem, rendben, szép lassan le is nyugodtam, miközben egy csomó szellemi energiát belefektettem, hogy túléljem az igazamat, és most mégis semmi. Most először nem érzek semmit. Egy rahedli pocsékba ment erőfeszítés fantomfájdalmának sajgását érzem a lelkemben, semmi többet. Azt érzem, hogy indiszkréciómért elnyertem a méltó büntetésem. Minek ártottam bele magam a mások, a nagyok dolgába. Mégis mire mentem vele, ha egyszer semmire se mentem. Talán csak egyvalamire, de ahogy elnézem, ennek sem lesz jó vége. Az jutott most az eszembe, hogy mi van akkor, ha… szóval ha…, mindjárt kinyögöm, egy pillanat…, szóval, mi van akkor, ha… ez az egész…, az, hogy én ennyit szenvedtem, mármint úgy értem, hogy hiábavalóan, ha tehát ez az egész rahedli hiábavaló szenvedés a saját igazam miatt, ha ez tényleg…, szóval, mi van akkor, ha ez tényleg valóság? Akkor mi van? Akkor lehet, hogy az van, hogy három-négy napig, legyen másfél hét, hogy másfél hétig megtapasztalhattam, hogy mi is a hiábavaló szenvedés? És ha most nem vonatkoztatok el rögtön attól, hogy minek is köszönhettem ezt a tapasztalatot, akkor lehet, hogy én egyenesen amolyan írói tapasztalatban részeltettem magamat? Hogy alapjában véve tehát ilyen rohadt érzés lehet írónak lenni? Vagy hogy belőlem, mondjuk, ilyen író lehetne, ha beadnám a derekam? Hogy ebből állna, mondjuk, a munkám ZÖME? Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a kérdésemre az a válasz, hogy igen. Én ilyen író lennék. Egy öngyötrő, idegbajos, szadista, másokhoz és önmagához is kíméletlen, gyógyíthatatlanul szenvedélyes igazságosztó barom, igen. Ilyen író lennék én a természetben. És még mindig csak másfél hétről beszélek. Másfél hétről, nem többről. Másfél hétről. Önkéntelenül, és persze teljesen ingyen és bérmentve beáldoztam másfél hetet az életemből arra, hogy íróként megszenvedjem a saját igazamat, miközben nem írtam egy sort sem, noha szent meggyőződésem, hogy mégiscsak betegre gondolkodtam magamat közben. Ki lehetett bírni? Igen, ki lehetett bírni. Tanulságos volt a történet? Igen, nagyon tanulságos volt. Méltányosnak érzem, hogy egy kanyi vasat nem kaptam érte? Nem, nem érzem méltányosnak, és nem vagyok hajlandó behúzni magamat a csőbe. Kifejezetten fel vagyok háborodva, most ráadásul még jobban is, mint amikor csak alapból voltam kárvallottja a saját meggyőződésemnek. Most látom csak be igazán, hogy mennyire tűrhetetlen az írók…, hogy mennyire igazam volt, amikor…, most, most, most, most, most. Nem tudom, hogyan van tovább. Biztosan van tovább. Persze, hogy van tovább. Mindig van tovább.

Író értesítést kap illetékes minisztériumból, melyben fizetésemelésről tájékoztatják. Az író elcsodálkozik nagyon. Ő ezt nem érti. Bizonyára valakik csúfot űznek belőle odafönn, direkt élvezik, hogy szórakozhatnak vele, aztán feladja. Hiszen neki nincs is fizetése, az íróknak nem is jár fizetés, hogy a csudába emelhetnék fel azt, amije nincsen is? Nézi a levelet, a borítékot, a múlt heti dátum fölött az odapecsételt aláírást, kiborul. Kis ideig a teljes megőrülést fontolgatja, percekig a betonnal szemez onnan fentről, a negyedik emeletről, amikor is beugrik neki, hogy áhá, bokszol a levegőbe megvilágosodva, á-há, ragyog fel soha nem látott józansággal a tekintete, vagy úgy, szóval hát ezt a nincsemet fogjátok ti megemelni nekem, az más, úgy akkor minden a legnagyobb rendben van. Az értesítést széttépi, visszaül dolgozni.

Hogy várhatja el egy író, hogy komolyan vegyék a munkáját, ha egyszer nem kap érte szart sem, nemhogy valamiféle alamizsnát, hanem semmit. Az az öszszeg, amivel egy-egy komolyabb, terjedelmesebb publikációjáért kiszúrják a szemét, egy maszek villanyszerelő heti borravalója. Akkor havi, nem teljesen mindegy? A nőgyógyászaton, teszem azt, egy darab ultrahangért több csúszik zsebbe, le merném fogadni. Hiába szurkolnak le bármekkora összeget is az írónak, ha az köszönőviszonyban sincs azzal munkamennyiséggel, amelyet írásába az író úgy szellemileg, mint fizikailag belefektetett. Plusz az adó, el ne felejtsem. Csak kérdezem. Sőt, továbbmegyek. Hogyan vegyen egy rendszeres havi bérellátmányban részesülő lapszerkesztő, nem pont a fő-, lehet valamely alacsonyabb rangfokozatú, de tisztes megélhetést garantáló szerkesztő is egy publikálni szándékozó szerzőt komolyan, ha a kiscsákó a közlésre benyújtott anyagával elsőként is semmi mást nem demonstrál, mint hogy a trógerlét vadhajtásai lám, milyen gyümölcsözőek tudnak lenni, lám csak lám! És könnyű ám elhajtani szegény szerzőt, ó, be könnyű, elég egy nyif-nyaf indokot e-mailben eléje lebaszarintani, már el is apadt szegényke minden életkedve, a publikálási késztetés puha nedveinek oda, uccu neki, szomjasak az egerek. Ha egyáltalán persze szóra méltatják. Jó, de miért is méltatnák szóra, ezt akarom kérdezni. Mert írt? Mindenki ír. Mert elküldte? Mindenki orrba-szájba elküldi mindenhova, ez nem indok. Mert kísérőlevelet is mellékelt? Mi a fasznak, kérte valaki? Mert jót írt? Az a minimum. Mert ügyelt a terjedelemre? Ez nem ettől függ, a terjedelem már egy későbbi probléma. Mert vidéken él? Miért, Pesten már kihaltak a főbérlők? Mert neki van egy ilyen hűdeszuper regényrészlete? És? Önálló, saját teherbírású anyagról már tetszett hallani? Vagy miért méltassa szóra? Mert ugyan minden passzol, de valahogy mégsem akaródzik leközölni, és akkor meg ugyan tényleg minek is bohóckodunk már megint, nem igaz? A válasz hiánya is válasz. És egyáltalán: aki publikálni akar, legyen türelmes. Hova a faszba lohol, ez nem lóverseny. Üljön a szerző a fenekén, és írjon. Ül. Ír. No woman, no cry.

Ha író lennék, most talán olyasmit kellene éreznem, hogy na, végre kiírtam magamból a fájdalmamat. Hátradőlhetnék, megkönnyebbülhetnék. Nem dőlök hátra, nem könnyebbülök meg. Nem kiírni akarom magamból a fájdalmat, hanem épp ellenkezőleg, magába a fájdalomba akarom magamat beleírni. Már csak azért sem lehetne belőlem író. Nem azért, mert a két legfontosabb dologra nem vagyok tekintettel, a minőségre és a mennyiségre, nem ezért, hanem azért nem, mert én magának az írásnak mint tevékenységnek az értelmét kérdőjelezem meg. Az író mindennek megkérdőjelezheti az értelmét és az érvényét. Még magának a létezésnek is. Ad abszurdum még önmagát is megkérdőjelezheti, ha van olyan ügyes és kitartó, de kétségbe vonni azt, amivel éppen a kétsége vonás műveletét elvégzi, bajosan kétségbe vonható. Noha én még ezt is kétségbe vonom. Miért ne vonhatnám kétségbe a műveletet magát. Attól, hogy írok, még nem vagyok író. Attól, hogy kétségbe vonom, hogy író vagyok, még nem kell, hogy íróként vonjam kétségbe. Még azt is kétségbe vonom, hogy egyáltalán írok. Miért ne vonhatnám nyugodtan kétségbe? Senkire és semmire sem kell tekintettel lennem, ezért is fogalmaztam úgy az előbb, hogy most talán olyasmit kellene éreznem, hogy. Ha író lennék, és így rutinból reflektálnék mindarra, amit leírok, bizonyára már rég elérkeztem volna arra a pontra, ahol a szerzői tapintat egyként könyörült volna meg a témának és a potenciális olvasónak. Én azonban még önmagamra sem vagyok tekintettel, éppen ezért nem kell betartanom semmilyen etikai vagy esztétikai szerződés játékszabályát sem. Még erre az írásra sem kell tekintettel lennem, hiszen éppen most indokoltam meg, miért érzem úgy, mintha még el sem kezdtem volna. Ha író lennék, önmagam elől is titkolva mindig a túlírtság rémétől rettegnék. Szerintem azonban a túlírtság egyáltalán nem rémületes, sőt egy bizonyos ponton túl nagyon jól hasznát tudja venni szerző is, olvasó is. Mert sohasem az a kérdés, hogy valami túlírt-e vagy sem, hanem mindig csak az, hogy vajon miért van valami túlírva, vagy ha nincs túlírva, akkor pedig hogy vajon miért nincs.

Ó, itt nincs ám még vége, á, ugyan már! Pusztán csak tapintatból, a Jelenkor folyóirat szerkesztői iránti udvariasságból, no és persze a többi, e lapszámban megjelenő szerzőtársammal szembeni szolidaritásból mondom azt, kényszerülök önként és dalolva elcsicseregni, hogy (még egyáltalán nincs ám)

P. S.: Van egy jó hírem, meg egy rossz. A jó hírem az, hogy a Jelenkor folyóirat időközben elfogadta közlésre a Töredékek az írói javadalmazás szükségességének mibenlétéről című írásomat, ámde viszont, és ez a rossz hírem, ezzel még egyáltalán nem vagyok kisegítve. A Jelenkor eddig éppen elég írásomat dobta vissza ahhoz, hogy most ne arcoskodjon nekem újra, és noha természetesen örülök a pozitív visszajelzésnek, és örömmel várom a közlést, valamint a pénzt, amit a bankszámlámra utalnak majd érte, ám, mint mondottam volt, ezzel még csöppet sem vagyok kisegítve. Tulajdonképpen jobban örültem volna, ha nem fogadják el közlésre az írásomat, sőt talán annak örültem volna a leginkább, ha eszembe se jut elküldeni. Eszembe jutott, megtettem, magamra vessek. Ami gyér kommentár érkezett, azt pedig be kell osszam. Sikerült megtudnom például, hogy a Töredékeket élvezetes és nagyon vicces szövegnek tartotta a szerkesztőség valamenynyi tagja, mondhatni, kifejezetten megszerették az írást. Még jó, hogy hátba nem veregettek érte. Ám amiért mégis laptopot kellett ragadnom, a következő. Elkövettem ugyanis egy nagy hibát, de egy egészen nagyot. Elnézést, ha nehezen találom most a szavakat, de még teljesen a hatása alatt állok, úgyhogy lehet, hogy valójában itt csak egy bagatell filológiai nüanszról van szó, elmondom hát. Az történt, hogy visszaolvastam ezt a szöveget, most, az előbb, kijavítandó az utolsó hibákat, elütéseket, miegymást, és látom ám, hogy én egy valamikori Konrád-írásra hivatkozva bonyolódom bele a tulajdonképpeni témámba. Holott nekem még a kezdet kezdetén tudnom kellett volna, legalábbis utalnom rá, hogy ilyen Konrád György-írás, amelyben a témámról esett volna szó, nem létezik. Ha pedig létezik, én biztosan nem olvastam. Egészen pontosan emlékszem rá ugyanis, hogy valamikor 2006 januárjában egy rádióinterjúból csíptem el az összes bölcsességemet a témámra vonatkozóan, amely interjút Konrád György mintha a Klubrádióban adta volna. Mondom, lehet, hogy ez jelentéktelen filológiai pontatlanság csupán, egy elnézhető, megbocsátható malőr, bárcsak így lenne. Én viszont úgy látom, hogy ha ez így van, ha tehát tényleg a tudatalattim, ez a rohadék maffiavezér bérelt fel a hiba szándékos elkövetésére, hogy úgy tüntessem fel a tárgyalt problémát, mintha annak már létezne előzménye a magyar írásbeliségben, és így nem önmagam hagyományába kényszerülök, hanem egy már létező szakmai legitimációval felvértezett tradícióba tudhatnék beleszólni, akkor most azonnal szeretném megkövetni tévedésemért elsősorban magamat, másodsorban az olvasókat, harmadsorban Konrád urat. Szeretnék utólagos elnézést kérni minden érintettől, valamennyi valódi írótól tehát, hogy éppen nekem, sehonnai bitang kollégának kellett ennek a gyalázatosan időszerű forradalomnak az írásos kirobbantójává válnom, mert erre a tevékeny többség sajnos nem ér rá halaszthatatlan fenenagy jódolgában mind a mai napig. Bocsánat, hogy szerénységemnek kellett végigharcolnia egy teljesen ismeretlen terepen ezt a nyomorúságos függetlenségi háborút, mert a kortársi buzgóságnak nem fér bele a munkaidejébe még a sztrájk gondolata sem, lévén egy sztrájkoló írónál aztán tényleg csak én lehetek szánalmasabb bizonyíték az igazukra. És végül azért kell elnézésüket kérnem, mert én ezt a forradalmat most leverem, mint vak a poharat, még a saját felhatalmazásomra sem tekintettel én bizony itt és most megadom magam, leteszem egyetlen fegyveremet, sértett dühömet, hogy a bölcs hallgatás végre megtorolhassa rajtam kijátszottságom összes büszke kínját, amit a sortűzre kiadott parancsszó elhangzásakor úgy kell majd felsóhajtva kilehelnem magamból, mintha még időben meghozhatná a vágtató küldönc a kegyelmi híradást, amelyet azonban – micsoda précieux képzavar, oh, la, la! – még ő is csak szóban lobogtat.