„Valahol, valami" – szól Bertók László legutóbbi kötetének címe, s az olvasó csak elismerését fejezheti ki e választás kapcsán: e kötetből valóban kevés verscím vagy idézet jellemezhetné jobban e jelentős költészet mai állapotát. S nemcsak azért, mert az a kiváló vers, melyből az idézet való, maga is arról szól, amiről az egész kötet, azaz az időskor, az öregedés nehézségeiről, problémáiról és visszatekintő (ön)vizsgálódásairól, hanem elsősorban azért, mert (a vers is, a cím is) azt emeli ki, ahogy e költészetben (feltehetőleg – miért ne hinnők el a sok vers „vallomását"? – ugyanúgy, mint az életben) minden, ami régen magabiztosan szólt, elbizonytalanodik, s a nemrég fölényesen árnyalt, sokszor mélyen átdialogizált elemző beszédmód most töprengő, szaggatott, darabosan újra- s újra nekifutó s „befejezhetetlen" monológgá alakul át. Bertók e verse a régi, elcsépelt s már annyiszor feltehetetlennek minősített kérdést teszi fel: „mi lenne, mi lett volna, ha…", ám érdekes módon feltételezésében már eltér a megszokott indoklássortól: nem azt keresi, mi okozta az ő sorsának alakulását, s mi változott volna más esetben, hanem, megfordítván az okozati viszonyt, arról töpreng, mi változott valahol, valami őmiatta, s hogyan befolyásolhatta volna ő a helyzetet, a körülményeket, a történelmet stb. – továbbá arról: saját helyzetének és történetének állandó reflexivitása, a (kis és nagy) csoporthoz tartozás tudata és alkalmazkodási kényszere mennyire határozta meg őt, s mennyire vonta meg tőle a saját szabadság „nehézkedését". Bertók visszatekintő identitáskeresése, felelősségvállaló (illetve: felelősségkereső) önvizsgálata egyszerre kétfelől, két irányból, kintről és bentről akarja megvilágítani azt az életutat (és/vagy szerepet), amelyet a költő elvégzett, s legnagyobb bravúrja abban rejlik, hogy egyszerre bizonytalanítja el mind a két irányt. S ez az elbizonytalanítás odáig megy, hogy a vers csak egy nyitott, megválaszolatlan kérdéssel ér véget; sőt: maga is csak egyetlen nagy nyitott kérdéssé válik: olyan kérdéssé, melynek feltétele során nem tudjuk meg, ki az, aki rákérdez a sorsra és önmagára, nem tudjuk meg, milyen az az élet, amelyről „számadás" készül éppen, s nem tudjuk meg, a felelősség firtatásának, a (kis és nagy) csoport esetleges számonkérő pillantásának mennyi a relevanciája és jogossága. Bertók remek monológja roppant bonyolult önszemléletet mutat fel: önelemző leírása, miközben finoman felmutatja egy ilyenfajta szemlélet igen sok lehetséges módozatát, rögtön meg is szűnik elemző leírásnak lenni, s önmeghatározási kísérlete elveszti a kijelentő mód biztonságát (olyannyira, hogy a versből a hagyományos líraiság egyes szám első személye is eltűnik). Bertók e verseiben valóban „valamit" keres: verseinek szépségét épp az adja, hogy ezt a valamit azonban mindvégig bizonytalanságban hagyja.

Ami épp azért érdekes és megrázó, azért okoz különös feszültséget, mert a versek egyébként tele vannak konkrétumokkal: hiába adja a reflexió a versek alaphangját, hiába, hogy a vershelyzetek állandóan a töprengő magánbeszéd szituációját idézik, Bertók szinte élvezkedik abban, hogyan tudja megtölteni szövegét a látott, tapasztalt és megélt dolgok sokaságával és sokféleségével, s rendkívül sok apró életmozzanatra, jelenségre kitér. Legtöbb verse valamely közvetlen látvány-élményből indul ki (vagy legalábbis érintkezik valamely közvetlen tárgyiassággal), s kicsiny látványelemekből építkezik – e téren Bertók szinte visszatérni látszik ifjúkorának sokkal erősebben képies szerkesztésmódjához (e tendenciának szélsőséges megtestesülése a háromsoros haikukból álló versek szép sorozata: az a műfajmeghatározás, mely a kicsiny vers teljességét egy képhez köti, majdhogynem kézre esik Bertók számára: az aprólékos, piciny dolgok iránt mutatott árnyalt érdeklődés élessége szinte kihasítja és önállósítja e képeket a szemlélés megszakítatlan folyamatából). Bertók e versei ebben a tekintetben újabb paradoxonnal szolgálnak: a tárgyakat szerető és tárgyakhoz kötődő szemléletmód ugyanis egyáltalán nem vezet egy hagyományos értelemben vett tárgyias költészethez – Bertók e tárgyiasságokat nemcsak ugródeszkául használja, hanem egyben ki is fordítja őket megszokott (és megfigyelt) rendjükből, s a továbbiakban teljesen a saját önkényének rendeli alá őket. A tárgyiasságok helyét, anélkül, hogy megszűnne a szemlélet konkrét, tárgyias jellege, a paradoxonok veszik át: Bertók úgy nézi ugyanis (s nem csak úgy látja!) az őt körülvevő világot, mintha minden egyszerre ott is lenne, meg nem is, mintha mindennek egyszerre kétféle helye lenne: a megszokott és a mostani, amit az épp e pillanatbéli ránézés határozna meg. Ahogy ő maga jellemzi e nézésmódot, az rendkívül pontosan mutatja, mi mivé válik pillantása alatt: „Valamit pontosan szeretne / tudni, hogy legyen mihez / viszonyítania, de minden / önmagává bizonytalanodik, / mihelyt megérinti" (az Apró című versből) – íme, az érintés hatására minden elbizonytalanodik, ráadásul úgy, hogy épp a megszokott viszonyrendszer oldódik fel körülötte, s ennek révén válik önmagává; ám persze a nyelv nagy csele itt még egyszer megfordítja a meghatározást, s újra elbizonytalanítással él: hiszen az önmaga ebben a nyelvi környezetben, ebben a mondatban egyszerre vonatkozhat a szemlélet tárgyára és a szemlélőre is... Az értelmezés lehetséges kettőssége belelopakodott a nyelvi kifejezés biztosnak sugallt szerkezetébe is, s a továbbiakban már épp e szerkezet fogja a kettős bizonytalanságot képviselni... Vagy hogy további példákat is nézzünk: az olyan látványos átvetés, mint a „Guggoló levegő, / vibrál a szomszédasszony" (ugyanúgy az Apró című versből) a látványt rögtön abszurdummá fokozza fel vagy le, s még a „legtermészetesebb" élményrögzítésbe is belesimul az abszurditás finom jelenléte: „A / szomszéd ülésen talált fiatal lány / visszateszi a fejhallgatót" (kiemelés tőlem – M. I., a Táj című versből) – a jelenlét tapasztalatát rögtön átszubjektivizálja a szemlélő jelenlé-tének nyers érzékeltetése: ő találta a lányt, tehát mintha csupán az ő számára lenne ott vagy lenne fontos… Bertók e kötetében a versek nagyon kicsit kívánnak megragadni (vö. például „Kicsivel tenni arrébb…" – a Kék című versből), ám mintha e „kicsinység" épp a mindenségnek, a teljességnek mintegy a kifordításaként lenne jelezve – egyszerre mutatván, mennyire bizonytalannak mutatkozik a „nagyság", s mennyire „nagy" és összetett, lényegében paradox dolog mégis a kicsinységnek a megragadása is. A Komoly című vers ismét mintha ars poetica-szerűen is megfogalmazná ennek az alapállásnak nemcsak érzéki, hanem teoretikus alapjait is. A feladat mintha az lenne, szól a költő: „Kirakni a részekből, addig / próbálkozni (vacakolni) vele, amíg / meg nem szűnik a nyomasztó / összevisszaság" – ám amikor már megszűnt volna az „összevisszaság", s helyére zökkent volna a teremtő emberi (költői) aktus révén még az „idő" is, vagyis akkor, amikor „föl nem röpül a / szemétdombról a szemétdombról a szárnyaiba / szorult madár", akkor a szemlélőnek be kell látnia, hogy a madarat csak ő fogja úgy látni, mint aki a saját szárnyaiba szorult bele… Vagyis a rendcsinálás értelme, az összevisszaság megszüntetésének jelentése épp hogy a szubjektivitás kizárólagos eluralkodásához és jelentéstulajdonításához vezetett, azaz a találgatás újrakezdéséhez, „ha egyszer / a teljesség innen elérhetet-len". A költő itt is, e kötet más verseiben is mindenütt e kettős keresés állapotában mutatja fel magát, s öntudatának (azaz szereptudatának) teljes méltóságával jelenti ki: „A mindenség / attól komoly, hogy játszik." A mindenség, azaz a világ, azaz a költő világ-nézete, szemléleti módja nem tréfál, hanem játszik, vagyis élvezi a kettős szemlélet adta tágasságot – még akkor is, ha e szemléletmód ugyanakkor kikerülhetetlen és szándékolt bizonytalansága révén természetesen szűkösnek is bizonyulhat. E méltóságteljes bizonytalanság aztán ki is tudja mondani (mintegy csak hozzávetőlegesen, a megfigyelések és verssorok rendjéből egy pillanatra ki nem mozdulva) a legnagyobb tanulságot, azaz ennek a világszemléletnek egyszerre törékeny finomsággal és impozánsan megfogalmazott, fantasztikus kvintesszenciáját. „Az Úristen / nem ott kezdődik, ahol te / végződsz" – nagy monista antik filozófusok és nagy keresztény misztikusok is büszkék lehettek volna arra, hogyan lehet egy ilyen kemény tételt ily aforisztikus tömörségben, ily finoman elegáns képiség közepette csak mintegy odavetni, mintegy keresgélés („vacakolás") közben, ráadásul úgy, hogy hiába a tétel keménysége és precízsége, sem a költőt, sem a verset nem kísérti meg, egy pillanatra sem, a didaxisnak az árnyéka sem…

Bertók már jó régóta, sok kötetében bemutatta, hogy mennyire ki tudja használni a kötött formák sorozatosságát: hogy mennyire tud ragaszkodni egy sajátosan kitalált és maga képére formált forma variatív lehetőségeihez. E kötetben (a régebbi szonetthagyomány szórványos felbukkanása mellett) egyrészt haiku-csokrok sorakoznak egymás után, az egyes strófák önálló, félelmetesen abszurd képecskéit szép harmonikus matematikai rendbe illesztve. Kiemelendő: e haikukban, a természeti képek kötelező indíttatása után, szinte nem is törődve a minimális terjedelem – vagy a hagyományos kötelezettséggel előírt úgynevezett naivitás – rettenetes szorításával, ugyanolyan képtelen bonyolultságot tud felmutatni, mint hosszabb monológjaiban: vö. például: „Csattog, megcsörren, / elröpül egy-egy bokor. / Megyek. Mögöttem." (Felhőből a hold) Ismét tisztázatlan, hogy az utolsó sor „mögöttem" határozója melyik megelőző mondathoz is akar kapcsolódni!

Másrészt pedig hosszabb, de egymáshoz képest arányosan ugyanolyan terjedelmű monológ-versek alkotják a kötetet, egymáshoz nagyon hasonlító beszéd-duktussal. E hosszabb versek folyamatos beszéd-aktust idéznek fel, oly fikcióval élnek, mikor egy beszélő, úgymond, csak mondja a magáét. Ám e monológok szintaktikailag roppant ravaszul vannak felépítve. Különböző hosszúságú s különböző tagoltságú mondatok, hol hiányos, hol túlbővített mondatok váltják egymást: mintha a beszélő állandóan helyesbítené magát, még jobban meg akarná magyarázni, amit mond, s állandóan újrakezdett körülírásaihoz állandóan új megoldásokat próbál ki: mintha azt akarná bemutatni, hogy egyikkel sincs megelégedne, s ezért talán a végtelenségig kellene folytatni a próbálkozást. Bertók legfontosabb retorikai eszköze e versekben a körülírás lesz, az egyes mondatok folytonosan megújuló parafrázisa: ezért szaporodnak el verseiben a szinonimikus parallelek. Bertóknak itt mintha egyik szó sem felelne meg önmagában, mintha minden szó csak bizonytalanságot képviselne önmagában, s ezért ki kellene egészítenie egyszeri megfogalma-zását más variánsok beiktatásával. Ahhoz, hogy a költő eljusson odáig, mikor „most érti meg (kezdi érteni), mit jelent, jelenthet, / hogy végtelen, de nem határtalan a világ", „szálakba, láncokba, ragasztókba" kell kapaszkodnia, mert úgy látja-érzi, hogy ezek állandóan készek „elvékonyodni, lazulni, szakadni" stb. (Most érti meg). A nyelv mint az érzékelés, észlelés, világszemlélés és kimondás eszköze és szubsztrátuma csak variánsokban képes megragadni (ha egyáltalán képes!) mindazt, ami e monológoknak tárgya lenne – a beszélő pedig azáltal, hogy mindent sorban nevez meg, több névvel illet, egyrészt a már említett elbizonytalanítást engedi ismét érvényre jutni, másrészt azonban erős távolságtartást is érzékeltet: a szinonimika mint az irónia eszköze fog itt feltűnni. Bertók ugyanolyan, csak más szerkezetű iróniát alkalmaz itt, mint pár éve szonettjeiben, mikor a szintaxis radikális visszametszésével és a hiányos szerkezetek dominanciájával élt (mint ahogy e kötet szonettjeiben is igen gyakran kihagyatik például a mondatnak épp az alanya!: „Merthogy akkora legalul, / örökké lyukas, ami fönt" – A saját kárán tanul); nem tréfát visz a versbe, nem humorral enyhíti kegyetlen tételeit, hanem az irónia eredeti (romantikus) viszonyát, azaz a távolságtartást hagyja megjelenni. Sokszor mondani, mindig valahogy másképpen ugyanazt – nem más ez, mint a közvetlenség tökéletes visszavonása, vagy ahogy a Zsírnak mondja a hírt című versben meg is írja/rajzolja vállalkozását: mintha valaki a szavakat „polcokra" rakná, s „föl-le-adogatná" őket. A költő egyszerre raktározza, gondozza és védi a szavakat (melyek természetesen akár be is csaphatják: hiszen magukban – legalábbis alakjukban! – hordják a félreértés, a tévesztés lehetőségét: a zsír és hír, a kapu és lapu akár helyet is cserélhetnek), de mindeközben úgy is érzi, hogy e tevékenysége „szórakozás" és „felelőtlenkedés" is, ami pedig minden méltósága mellett magában hordja kikerülhetetlen és letagadhatatlan esendőségét.

Mint már a bevezetőben említettem, Bertók e kötete kérdező verseket tartalmaz, s egész mostani korszaka szinte csak kérdésekben fogalmaz (vö. a ciklusnyitó verscímet: Mennyi belőle mégis?). De a kérdés, amit a költő feltesz, már önmagában paradox: mint láttuk, ő eleve magánbeszédet folytat, a kérdés szituációja pedig közvetlenül jelen levő partnert feltételezne. Sőt: a költő úgy állítja be (abban a versében, mely e kötete szinte allegorikus megtestesülésének is tekinthető: a Ki kérdez? című hosszabb monológban), mintha épp őt kérdezné valaki, egy olyan meghatározhatatlan figura, akiről annyira nem lehet tudni semmit, hogy léte is kétségbe vonatik: mintha a költő kérdései csak visszakérdezések lennének. Nem egyszerűen az önmegszólító verstípus ismert fikciójáról van itt szó, hanem inkább arról, hogy Bertók szemléletének minden szinten eluralkodott kettőssége a költői alany figuráját is áthatotta, s még a „líraian" beszélő alakot sem hagyhatta meg közvetlenségének látszatában, hanem inkább olyan kérdező partnert koholt számára, akitől rögtön megvonta a szubsztancialitásnak még a reményét is. Bertók nagyszabású és férfias vállalása, mely a bizonytalansággal való egyenes szembenézés bátor erkölcsi alapjáról fogalmaztatott meg, e beismerésben tetőzik: a kérdés akkor is fel kell, hogy tétessék, ha nem jön rá válasz, s a kérdésként megszólaló beszéd akkor is visszhangként, azaz reflexióként, azaz önreflexióként érvényesül, ha a beszélővel szemben, a beszélő előtt, mögött, fölött senki nem foglal helyet („Miért, hogy akkor is / visszakérdezel, ha úgy érzed, / nincs veled szemben senki, ha / minden ott van a szemed mélyén?" – Ki kérdez?). A versekben megszólaló beszélő hang végzetesen egyedül van, akkor is egyedül van, ha kettősnek tekinti magát – s egyedüllétének oldását csak kettős létének, kettős természetének, kettős látásának kimondásában tudja feltalálni.

Lehet, hogy ezt hívták a régiek a költészet vigaszának?

(Magvető, Bp., 2003, 100 oldal, 1390 Ft)