Arcus temporum

[Az életben maradottak karneválja, olaj, 1963]

Álmomban besétáltam Gyémánt László festményébe. A

tér, ahová kerültem, izzott, mint a pofon. Zászlók,

transzparensek, jelszavak erdejében összepréselődő, arc

nélküli tömeg próbált előbbre jutni valami elképzelt

emelvényig. Középen hatalmas, színházszerű épület:

díszes erkélyek, kivilágított ablakok, az emberi hang

diadalíveivel hátterezve; fojtogató teatralitás. Első látásra

olyan az egész, mintha szándékosan elmázolták volna.

Csak a távol, balról a Gellért-hegy, jobbról a Hősök tere,

tisztán kivehető. Mintha megfejthetné a szem az idő

árnyakból kibomló alakzatait. A hajlamok és gesztusok

szövedékét. A fénypontokat és tűszúrásokat. A színek

összetételét. Azért ha lassan nézem, összeáll a pánik

ritmikus táncrendje, kirajzolódik árnyékvetők, pártütők, összeesküvők önfeledt kétségbeesése, és meglátom

magam nemzetiszínű sállal a nyakamban, leszegett fejjel,

zsebre tett kézzel, a képből kifelé sietve.

Csak árnyak őrzik

Csak árnyak őrzik, ha olykor éjjel felriadok. A sötétség

nekem nem ellenség. Temető mellett születtem, ha

kinéztem az ablakon, a szemközti ház kerítése mögött

két, borostyánnal benőtt, magas kőkereszt zárta a

látószöget. Védtelen nyugalommal vágtam át, ki tudja,

hányszor az Almási úti temető sírjai között. Nyolcéves

lehettem, talán annyi sem. Volt, hogy kora reggeli

ködben, volt, hogy a korán jött alkonyat sárgán elomló

leple alatt. Megjegyeztem a sírok helyét, megszólítottam,

akit ismertem is. A tapasztalás szégyen nélküli angyala

vezetett. Még élveztem is, hogy nem félek, legalábbis

úgy csináltam, és működött a terápia. Amikor éjjel

felriadok, emlékezem arra, hogy vannak emlékeim, és

néhány percig bizonyosan tudom, mit csináltam, és

kikkel találkoztam az álomlétben.