N. Tóth Anikó: – Az irodalommal való rendszeres és komoly foglalatosság mikortól számítható az életedben? Van-e konkrétan felidézhető élményed?

Polgár Anikó: – Első versikémet körülbelül nyolcéves koromban írtam, az irodalommal való foglalkozás folyamatosan végigkísérte a gyerekkoromat, s hogy mikortól vált komollyá, azt nehéz megmondani. Már gyerekként szembesültem a „szocialista lapszerkesztés” módszereivel: a Tábortűz nevű ifjúsági lapba beküldött gyerekversemet egyszer úgy átírták, hogy nem ismertem rá, s fel voltam háborodva, hogy egy idegen verset mért közölnek az én nevem alatt. Azóta a szerkesztők elbeszéléseiből úgy tudom, ilyesmi általános gyakorlat volt, s nemcsak a gyereklapoknál: sokszor egy-egy Irodalmi Szemlében megjelent „komoly” szöveg esetében sem tudhatjuk, milyen százalékban a szerző, s milyen százalékban a szöveget átdolgozó szerkesztő műve.

– A te nemzedéked tagjai általában már nem tanultak kötelezően latint a gimnáziumban, mégis érettségiztél latinból. A galántai gimnáziumban oktatták ezt a holt nyelvet a kilencvenes évek elején?

– 1989-ben kezdtem a gimnáziumot, s a novemberi események után a szerencsés változások egyik eredménye volt az is, hogy nemcsak a német-, illetve az angolórák számát emelték heti egy órával, hanem a klasszikus gimnáziumok egy-egy vívmányát is megpróbálták beépíteni a tantervbe. A latintanulás ugyan csak egy szakkörökhöz hasonló plusztevékenység volt, így a kezdeti lelkesedés sokaknál alábbhagyott, de számomra nagyon meghatározó lett, s ez elsősorban a tanárnőmnek, Záreckyné Horváth Erzsébetnek köszönhető. Bár csak két évet tanultam, az akkori igazgató engedélyezte, hogy ötödik tantárgyként egy osztálytársammal együtt (akiből azóta katolikus esperes-plébános lett) latinból is érettségi vizsgát tegyünk.

– Egyetemi tanulmányaid tárgyául a magyar nyelv és irodalom mellé a latint választottad a pozsonyi Comenius Egyetemen. Miért? Volt családi indíttatás vagy meghatározó személyiség, aki utat mutatott?

– Véletlen egybeesés, hogy épp az én érettségim évében nyitotta meg a pozsonyi egyetem körülbelül húsz év szünet után újra a latin–magyar szakpárosítást, s ezt szerencsés ómennek tartottam. Tulajdonképpen inkább a latin mellé választottam a magyart, s egyetemista koromban egy ideig gondolkodtam is, hogy a magyart lecserélem egy másik idegen nyelvre, nem voltam ugyanis elragadtatva a pozsonyi magyar tanszéken akkoriban alkalmazott pedagógiai módszerektől. Gimnazista koromban irodalmi érdeklődésem ellenére sokáig a reál tárgyak iránt vonzódtam, sokkal kézzelfoghatóbbnak és logikusabbnak tartottam a matematikát, mondjuk, a történelemnél. Csak az utolsó évben döntöttem el, hogy mégis a bölcsészkart választom, s ez a latinnak köszönhető, hiszen a humán tárgyak között egyedül a latinban találtam meg a matematikusoknál annyira csodált rendszert és logikát. Szüleim (akik maguk nem értelmiségiek, még csak nem is érettségiztek) a lehető legjobb módon irányítottak a pályaválasztásban, remélem, nekem is sikerülni fog majd ugyanez a gyerekeimmel: nem felülről nézve, külső szempontokat ráerőltetni a gyermekre, hanem az ő hajlamait kibontva támogatni az elképzeléseit. Igazi lelkesedés esetében még a legkevésbé perspektivikusnak tűnő szakmában is (mert hát, valljuk be, a latintanáré már akkor sem számított a legkeresettebb szakmák közé) sikereket lehet elérni. Egyébként a latinnak nálunk elsősorban Jókai Mór s Szabó Magda regényei révén volt megfellebbezhetetlen tekintélye, mely a magunkfajták számára szinte elérhetetlen kultúrfölénnyel is jár.

– Jó nyelvérzékednek és/vagy kitartó szorgalmadnak volt-e nagyobb szerepe a latin stúdiumokban? Okozott-e valami nehézséget vagy különleges élményt? Tanáraid közül kire gondolsz vissza szívesen?

– A latin szakon először a szlovákba kellett belerázódni, hiszen a legtöbb tantárgy olyan volt, mint egy latin–szlovák fordítószeminárium, s ha az ember egy tanult nyelvre, nem az anyanyelvére próbálja meg, mondjuk, Cicero beszédeit fordítani, az külön kihívás, egyfajta agytorna. Szerencsére latinból voltak még az első évben tartalékaim, s egy idő után úgy berögződött ez a latin–szlovák párhuzam, hogy bizonyos latin szavak láttán (érdekes módon elsősorban a módosítószavak esetében) még ma is a szlovák variáns ugrik be elsőként. Azon már nem is volt időnk meglepődni, mikor (szlovák szakirodalom híján) magasabb szinten (a szintaxis és a stilisztika, illetve az ógörög esetében) cseh gyakorlókönyveket használtunk, s cseh–latin példamondatokon tanultuk meg a tipikus nyelvtani jelenségeket. Az ógörög nyelvkönyvet egyenesen úgy kezeltük, mintha szlovákul lenne: ha például Špaòár tanár úr felszólított, hogy olvassuk fel a görög szöveg alatti szójegyzéket, „kruníø” helyett „pancier”-t kellett mondanunk. Ő volt egyébként a pozsonyi latin szakon a kedvencem: nemcsak tudományos és fordítói munkássága miatt becsültük (ő fordította például szlovákra Platón összes műveit, szótárat, nyelvtant, nyelvkönyvet készített), hanem pedagógiai módszere miatt is. Nyugodt és kiegyensúlyozott tanár volt, a rendszeresség híve, s bár ő maga már hetven éven felül volt, nyugdíjas professzorként járt be órákat tartani nekünk, azt is megtanította velünk, hogy a nyelvtanulást sose késő elkezdeni, s az agyat idős korban is edzeni kell. Az órák előtt a teremre várva általában odaült a diákok közé, olasz nyelvkönyvvel a kezében, s azt tanulmányozta. A latint ma az ő klasszikus és nagyon logikus felépítésű nyelvkönyvéből tanítom Nyitrán. Az egyetemi éveim egyébként nemcsak Pozsonyhoz kötődnek: negyed- és ötödéves koromban három félévet töltöttem részképzősként az ELTÉ-n, ebből az időszakból elsősorban Ritoók Zsigmond tanár úr és Adamik Tamás előadásaira emlékszem szívesen.

– A régi auktorokat eredetiben és magyar fordításban is olvastad? Milyen tapasztalatokat szereztél közben?

– A fordítói összehasonlítás módszerét (ami későbbi tudományos munkáim alapja is lett) már egyetemista koromban megtanultam: egy-egy vizsgára készülve az adott auctor szlovák, cseh és magyar fordításait is begyűjtöttük, s bizony nem egyszer feltűnő eltéréseket lehetett észlelni. Ez fakadhatott az értelmezésbeli eltérésekből, de a fordítói szemlélet különbségéből is. Azt nem lehetett nem észlelni, hogy bizonyos latin művek magyar fordításban olvashatatlanok, latinul viszont gyönyörűek, s nem hiszem, hogy ezt minden esetben a latin nyelv iránti elfogultságom mondatja velem.

– Egyetemi tanulmányaid során nyilván számos fordítói feladattal láttak el, ám úgy tűnik, a kötelezőkön kívül szívesen vállaltál akár többletmunkát is. Milyen kihívásokat jelentett a fordítás, illetve műfordítás? Már akkor eldőlt, hogy a műfordítás a későbbiekben is fontos tevékenységi formád lesz?

– Első műfordításaimat a Poesia latina medievale című kétnyelvű, latin–olasz antológia inspirálta. Ez a gyönyörű válogatás a középkori latin költészetből negyed- vagy ötödéves koromban került a kezembe, s Szent Hildegárd és Damiani Szent Péter verseit fordítottam belőle. Ez azonban inkább a versíráshoz hasonló „feladat“ volt, nem hasonlítható az egyetemen kapott penzumokhoz, ahol a létrehozott „fordítványok“ stílusa teljesen másodlagos volt, hiszen azok csak azt hivatottak prezentálni, hogy egy-egy latin jelenség pontos értelmével tisztában van-e a diák.

– Szakdolgozatod Greguss Mihály 1826-ban megjelent Compendium aestheticae című munkájának fordítása volt. Miért éppen erre esett a választásod?

– Ez az egyik magyar szakos tanárom, Mészáros András által kiírt feladat volt, amit elvállaltam. Eredetileg latinból készültem szakdolgozatot írni, de a Greguss-témának azért örültem, mert mindkét szakomat közös nevezőre tudtam hozni benne. Egyébként az azóta végzett tudományos munkám is két szakterület határán mozog, s ez jelentősen megkönnyíti a dolgomat. Az esztétikatankönyv fordításából sokat tanultam ugyan, de a téma, illetve a tágabb szakterület, melynek e mű is része, a magyarországi filozófia története nem ragadott meg annyira, hogy ebbe az irányba haladjak tovább, a költészet mindig is jobban vonzott. A szakfordítást a költészet fordításával szemben lehet rutinosan, programozottan, penzumszerűen is végezni, így egy szakdolgozó számára különösen ideális terep. Szinte az egész fordítást az OSZK-ban ülve végeztem (részképzősként), ez megkönnyítette a szakmai háttérben való tájékozódást, hiszen karnyújtásnyira volt a jegyzetanyaghoz, az előszóhoz, a fordítás nagyobb utánajárást igénylő részeihez szükséges szakirodalom. A szakfordítással azért azóta sem hagytam fel teljesen, Adamik Tamás, a Greguss-könyv lektora később Quintilianus Szónoklattanának fordításába is bevont, most pedig egy Cicero-fordításon dolgozunk közösen.

– Diplomamunkáddal rögtön szakmai elismerést vívtál ki, hiszen megkaptad érte a Besey-Tatárik díjat. Az esztétika kézikönyve egyébként 2000-ben magyar–latin kétnyelvű kiadásban meg is jelent. Kik forgathatják haszonnal ezt a kiadványt?

– Ez egy 19. századi tankönyv, s úgy gondoltam, a tankönyv jelleget felerősítheti a kétnyelvű kiadás, hiszen így a latin szaknyelvet is lehet belőle tanulni. A korban a szaktantárgyakat is latinul tanulták, a diákok latinul jegyzeteltek az órákon, így, még ha szakkönyvről van is szó, a korabeli élő latinság szelleme is benne van ebben a kézikönyvben.

– Verseket már középiskolás korodtól írtál, költői tevékenységed az egyetemi évek alatt sem szakadt meg. Milyen poétikai tendenciák hatottak rád akkoriban?

– Gimnazista koromban talán a legmélyebb hatást Eliot Átokföldje című költeménye tette rám, s furcsán hangzik, de még a latin–görög kultúra közelébe is ez a mű sodort, hiszen az első latin nyelvű, görög vendégszöveget is tartalmazó „versrészlet” (tulajdonképpen próza: egy részlet Petronius Satyriconjából), amit eredetiben olvastam, ennek a nagyszabású költeménynek a mottója volt. Az antikvitás irodalma, főként Homérosz és Ovidius már az első találkozáskor is lenyűgözött, de nagy hatással volt rám a német romantika is, leginkább Schillert és Hölderlint szerettem. Egyetemista koromban elsősorban a Kalligramot olvastam rendszeresen, Budapestre kerülésem után pedig a magyarországi lapokat is, s gondolom, ezek az olvasmányélmények is lecsapódtak a korai verseimben.

– Több alkalommal részt vettél a Pegazus-pályázaton. Mi volt a hozadéka ennek a megmérettetésnek?

– Középiskolásoknak szánt nyári kikapcsolódás volt ez, a Pegazus-táborok sok résztvevője egyáltalán nem is lett irodalmár, de azért néhány maradandó eredmény is született. Először meglepődtem, hogy zsűrizés is lesz és helyezések: mikor az ember tizenöt évesen verseket ír, furcsa ilyennel szembesülnie, hogy az, amit alkot, valamilyen formában mérhető, akár a matematikaversenyek feladatmegoldásai. Az viszont, hogy az írásokat értékelik, igényességre is szoktat, Mezey Katinak például nagyon jó pedagógiai érzéke volt, szerintem az ő javaslataiból sokan okultak. A legszívesebben a második Pegazus-találkozóra emlékszem vissza, ekkor alakult és mutatkozott be a Pegazus-táborban is a Kalligram folyóirat, s Hizsnyai Zoltán, Csanda Gábor is a zsűriben volt.

– Sajátos szlovákiai magyar hagyomány, hogy a kezdő tollforgatók együttesen jelentkeznek kötetben, így a recepció az egyes nemzedékeket antológiák szerint nevezi vagy különbözteti meg. Verseiddel a Kapufa a Parnasszuson című 1993-as antológiában debütáltál. Németh Zoltán az antológia megjelenése után néhány szerzőt kiemelve paradigmaváltásról beszél a szlovákiai magyar lírában; a te verseiddel kapcsolatban a női tapasztalat jelenlétét emeli ki, illetve arra hívja fel a figyelmet, hogy te írod a 90-es évek szlovákiai magyar lírájának legvadabb, legdrasztikusabb verseit. Visszatekintve mennyire tartod érvényesnek akkori szövegeidre ezt a megállapítást?

– A Kapufa a Parnasszuson című antológia teljes melléfogás, elsősorban a szerkesztő elvei és a kiadó hozzáállása miatt, és sajnálatos, hogy ezt az irodalmi süllyesztőben eltemetésre váró könyvet még azóta is emlegetik, sőt van, ahol tanítják is (ez különösen felháborít!). De hát intézményrendszer szintjén olyan erős a szlovákiai magyar irodalom státusza, hogy az ember minden óvatlanul leírt sorából tananyag lehet, s a fiatalok ilyen szempontból különösen sebezhetők. Ez az antológia, ha jól emlékszem, úgy készült, hogy a Heti Ifi nevű ifjúsági lap irodalmi rovatából az akkori szerkesztő, Bettes István sebtében összeállított valamit, s ez a Madách Kiadónál korábban is dívó antológiázás gyakorlatába remekül beleillett. Azért vagyok máig is felháborodva ezen, mert a kötetbe beválogatott szerzőket nem kérdezték meg, hogy beleegyeznek-e a közlésbe, még szerzői példányt sem kaptunk, nekem a könyv azóta sincs meg, csak könyvtárban láttam. Nem hiszem, hogy a Heti Ifi irodalmi rovata olyan mérvadónak számított volna, hogy csupán az ott megjelent művekből válogassanak, nekem, ha jól emlékszem, akkor már az Irodalmi Szemlében és a Kalligramban megjelent verseim is voltak, de ezeket nem vették figyelembe, s a szerzőktől sem kértek egyéb anyagokat. Egyik kortársam egyébként egy ismeretterjesztő könyvből gépelt ki pár oldalt, azt küldte be Bettesnek annak idején (mivel én is akkoriban olvastam a könyvet, nyomban felismertem a plágiumot), a szerkesztőnek azonban nem tűnt fel, s még az antológiába is beválogatták.

– Fontos fórumnak számított az induló irodalmárok számára a 90-es évek második felében a Szőrös Kő című irodalmi és művészeti lap. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról? A te életedben milyen szerepet töltött be? Kikkel dolgoztál együtt szívesen?

– Nincsenek jó emlékeim a Szőrös Kőről, s nem szeretek ezen nosztalgiázni. Mi egyetemista lapnak terveztük, de sajnos a kiadó olyan mértékben belenyúlt, hogy voltak olyan lapszámok, amelyeket már nem tudtunk magunkénak érezni. Szerkesztői tapasztalatként hasznos volt, de talán még fontosabb az ezzel járó élettapasztalat: ott döbbentem rá, hogy sokan harcnak képzelik az irodalmi életet, az irodalmi teret egyfajta harcmezőnek, ahol helyezkedni meg foggal-körömmel küzdeni kell. Sok mindenben lehettem volna óvatosabb, s most már belátom, számomra legjobb a saját terepemre visszavonulni, az irodalmi élet szervezését átengedem másoknak.

– A latin és az ógörög nem csupán idegen nyelvet jelent, hanem az antikvitás irodalmának, művészetének, kultúrájának tanulmányozását is. Ezt a gazdag tudásanyagot számtalan módon kamatoztathatod, például beépíted költeményeidbe a mitológiát és az antik verstechnikákat. Hogyan társítható össze (ez) a tradíció a mai életérzéssel és költői eljárásokkal?

– Erről a társításról az Ithaka! című verses fotóalbum egymás mellé tett s így sajátosan egymásra vetített képei jutnak eszembe. Gink Károly egyik fotóján egy antik fogadalmi maszk látható, mellette egy fogatlan spártai öreg nénike: ugyanaz a fejtartás, ugyanaz az arcforma, az arcon ugyanaz a vigyor. Míg azonban a nénike hunyorgó szemében élet van, a maszk szeme helyén két fekete, üres lyuk tátong: bárki megtöltheti viszont élettel, aki átlát rajta, aki belenéz. Úgy gondolom, hogy az antik művészetben, mitológiában nem nehéz felfedezni egyes mai viselkedésformák archetípusait, ugyanakkor az antik verstechnikák sem olyan merevek, hogy ne lehetnének minden korban sajátosan megújíthatók.

– 1998-ban jelent meg első versesköteted, a Trója, te feltört dió, mely 1999-ben elnyerte az Irodalmi Alap nívódíját. Azóta is sokat hivatkozott szerző vagy. E kötet két ciklusában is olvashatók olyan szövegek, melyek műfordításnak vagy átiratnak tekinthetők?

– Első verskötetemet nem kellett volna elsietnem, de hát ez is sajátos szlovákiai magyar jelenség, hogy a kezdő költőnek még meg sem fordul a fejében, hogy egy nagyobb kompozíciót állítson össze, ám kötete máris szerepel egy kiadói tervben. Egy az irodalmi életben még járatlan fiatalt könnyű rábeszélni olyan érvekkel, hogy az irodalmi terepen időben el kell kezdeni küzdeni, mintha az ember lemaradna valamiről, ha később lép „porondra”. A műfordításokat ma is a saját költői művekkel egyenrangú alkotásoknak tartom, az első verskötetem azonban szerkezetileg nagyon heterogénre sikerült.

– Egyik költői episztoládban írod: „És a dicső hagyománnyal nem jó szembeszegülni, / istenek így legalább nem fognak ránk gyanakodni…” Első köteted versei tehát a ha-gyomány(ok) újraértelmezésével és beépítésével vagy játékba hozásával tesznek kísérletet egy új poétikai nyelv megteremtésére?

– Kísérletről vagy keresgélésről lehet szó, de új poétikai nyelv megteremtéséről aligha. Inkább azt mondhatnánk, hogy a számomra hasznosítható hagyományok irányából, több úton is megpróbáltam elindulni, s ezek az utak (az antik mitológia, a középkori misztika, a kortárs finn költészet, a metrikus formába öntött hétköznapi csevegő modor) nem mindig tudtak egymással találkozni.

– Amint elvégezted a magyar–latin szakot, rögtön belevágtál az ógörög stúdiumokba. Ezt milyen megfontolásból tetted?

– Ha egyetemista koromban lett volna erre lehetőség, harmadik szakként felvettem volna az ógörögöt, de annak idején Pozsonyban (sőt az egész országban) még nem volt görög szak, csak 1999-ben, egy évvel latin–magyar szakos tanári diplomám megszerzése után indult egyszakos klasszika-filológiai képzésként, nappali tagozaton. Mivel a latin szakon tanultunk némi ógörögöt, tudtam, miről maradnék le, ha nem folytatnám a tanulást, hiszen ott a morfológiai alapozás után, éppen a szerzőolvasások küszöbén hagytuk abba. S bár más nyelvek is vonzottak, az egyetemi képzés választása mellett az is motivált, hogy az ógörög a világ egyik legszebb nyelve, nyelviskolában viszont nem tanulható. Sajnos, ez számos pluszteherrel is járt, a görögórák mellett számos egyéb „tölteléktárgyat” is kellett abszolválni, de megérte. A görögre egyébként az antik műfordítás-történet vizsgálatához nagy szükségem volt, hiszen nincs értelme, hogy a latinból készült fordításokat elszigetelten vizsgáljuk.

– Az egyetem világától nemigen akaródzott megválnod, hiszen doktori tanulmányokba fogtál az ELTÉ-n, miközben hű maradtál kedves témádhoz, a műfordításhoz. Kutatási területed a magyar műfordítás 20. századi története. Milyen kihívásokat jelentett ez a téma?

– A témaválasztás gyakorlati érdeklődésből fakadt, hiszen magam is kerestem azt a vállalható és folytatható fordítástörténeti hagyományt, amihez csatlakozni tudnék. Ugyanakkor az antik műfordítás terén nagyon sok minden felháborított (módszerek, szerkesztői-lektori hozzáállás), sok mindent szerettem volna tisztábban látni. Ezt a személyes alaphangot ugyan remélhetőleg teljesen sikerült kiiktatnom az elkészült dolgozatból, de motivációként mindenképpen szükségem volt ezekre a kiindulópontokra. Eredetileg nem Catullusszal kezdtem, a kiindulópont a Nyugat harmadik nemzedékének a fordítói munkássága volt, majd ennek az előzményeit, illetve a napjaink fordítói módszereibe is begyűrűző következményeit szerettem volna feltárni, s ehhez Catullus nagyon jó példát szolgáltatott.

– A tudományos kutatás mellett műfordítóként is serénykedtél, többek között a középkori latin költészet gyöngyszemeiből adtál ki Csehy Zoltánnal egy válogatást 2001-ben, melynek címe Illatos kenőcsök háza. Ezek a szövegek újrafordítások, vagy első alkalommal jelentek meg magyarul? Milyen szempontok szerint választottátok ki a lefordítandó költeményeket?

– Azért írtuk az alcímbe, hogy a középkori latin költészet gyöngyszemei, mert egy szubjektív válogatást nyújtottunk, nem törekedtünk arra, hogy teljes körképet adjunk: azokat a verseket fordítottuk, amelyek bennünket személyesen megragadtak. Néhány újrafordítás is van a kötetben, de a versek többsége először jelent meg magyarul. Fontos inspirációs forrásaink voltak az említett latin–olasz antológia mellett Adamik Tamás tanár úr előadásai a középkori latin irodalomról, illetve a középkori irodalommal foglalkozó Palimpszeszt Társaság, melynek a tevékenységébe doktorandus korunkban kapcsolódtunk be (a lefordított versek egy része az ő műfordítói pályázataikra készült).

– Csehy Zolival, férjeddel irodalmi ízlésetek, érdeklődésetek nagyon hasonlít. Folytattok-e családi műhelymunkát? Beleszóltok-e, belejavítotok-e egymás munkáiba? Óvó tekintet az író (billentyűkön száguldozó) kéz felett?

– A fordításokat, a tanítást vagy a kutatást érintő dolgokról konzultálunk egymással, azt hiszem, ez így természetes. Többnyire egymás könyveinek a szerkesztői és korrektorai is vagyunk, ez a fordítások esetében gyakran (nem mindig, sajnos, mert ez időigényes dolog) lektorálást is jelent. Zoli Petrarca-fordítását vagy a Poggio Bracciolini elméncségeiből készült fordítását például végig összevetettem az eredetivel, bizonyos pontokon módosító javaslatokat is tettem. Tanulmány- vagy esszéötleteket is meg szoktunk egymással beszélni, olyan is előfordult már, hogy közösen adtunk elő egy konferencián. Mivel több hasonló tárgyat tanítunk, az egyetemi segédanyag egy részét közösen dolgozzuk ki, s egy közös egyetemi jegyzet írását is tervbe vettük. Talán az egyetlen terep, ahol nem lehet szó szoros együttműködésről, az éppen a versírás: természetesen elolvassuk egymás verseit, de ezt nagyon is magánügynek tekintjük, ezen a terepen egyikünk sem enged beleszólást. Még egymás félkész verseinek elolvasása is tilos, s én például versötleteket sem nagyon szeretek „kibeszélni”, mintha a versterv elárulása révén valahogy maga az egész terv is dugába dőlne.

– Kutatásaid eredménye egy summa cum laude minősítésű doktori disszertáció, mely kötetben Catullus noster címmel látott napvilágot 2003-ban. Ebben a munkában a 20. századi magyar műfordítási gyakorlat négyféle módját, paradigmáját különbözteted meg. Számodra melyik a leginkább járható út?

– Nem véletlen, hogy az egyes módszereket egymás mellett, és nem egymás ellenében tárgyalom. Deskriptív, leíró jellegű írásmódra törekedtem, a fordítástörténeti folyamatokat az irodalomtörténetiekkel párhuzamosan próbáltam meg látni és láttatni, nem pedig kész recepteket adni a gyakorló fordítóknak. A költészet fordításának mindig az adott korszak irodalmába kell beilleszkednie. Saját műfordítói módszereim értékelése, azt hiszem, ugyanúgy nem az én feladatom, ahogy saját verskötetéről sem ír elemzést egy kritikus. Mindig viszolyogtam az afféle műfordításról szóló elmélkedésektől, amelyeket tulajdonképpen saját műfordítói megoldásaik apológiájaként maguk a műfordítók írnak: nem szeretnék magam is ebbe a csapdába esni.

– A Catullus noster két díjat is hozott: 2003-ban a Posonium Irodalmi Díj különdíját, valamint a szlovákiai magyar irodalom legrangosabb elismerését, a Madách-díjat. Mit jelentettek-jelentenek ezek a visszajelzések?

– Alapos és precíz munkára törekedtem, s természetesen örültem a díjaknak, bár tisztában vagyok azzal is, hogy egy díj odaítélése ugyanúgy függhet szubjektív tényezőktől, mint az irodalmi terep aktuális elrendeződésétől.

– A Catullus noster a magyar műfordítás-történet egyik fejezete, ahogy ezt már a doktori diszszertáció nyilvános védésén és azóta több alkalommal is kiemelték az értékelők. Lett folytatása is, hiszen 2009-ben habilitációs témád is hasonló volt. Beszélnél erről?

– A habilitációs munkámban a huszadik századi fordítói módszerek gyökereit kerestem. A munka két részből áll: az első rész a magyar műfordítás-történet elméleti kérdéseit tárgyalja (hatástörténet és fordítástörténet összefüggéseit, a fordítói vitákat, a fordításról alkotott metaforákat, a szószerintiség két eltérő megítélését, az erkölcsi alapállás és az ideológia szerepét a fordításban), a második rész pedig Ovidius régi magyar fordításaival foglalkozik (a kezdetektől a 18. századig). Elemzésre igyekeztem tipikus példákat kiválasztani, amelyek az egyes fordítástörténeti korszakokat (reneszánsz, barokk, rokokó, klasszicizmus) reprezentálják.

– Látsz-e esélyt, és ha igen, milyen formában egy átfogó jellegű műfordítás-történet megszületésére a közeljövőben? Dolgoznak-e ilyesmin kutatók vagy kutatócsoportok?

– Először a részmunkákat, az alapkutatásokat kell hozzá elvégezni. A fordítástörténet kutatásakor nyelvi és időbeli faktorokkal egyaránt számolni kell. Vizsgálható egy-egy korszak fordításeszménye, jellegzetes fordítói eljárásai, az egyes szerzői-műfordítói életművek. Egy kutató semmiképpen sem tudná a magyar műfordítás történetét a maga komplexitásában feldolgozni, ehhez mindenképpen összmunka szükségeltetik. Én az antik költészet recepciójára fókuszálok, de még önmagában ez is egy hatalmas anyag, amelyből – hacsak nem akar valaki felületes kijelentéseket tenni, vagy valamiféle példatárat, bibliográfiai adatgyűjteményt összeállítani – mindenképpen szelektálni kell. Fontos, alapozó munka folyt Ritoók Zsigmond vezetésével a Fordítás, közvetíthetőség és kulturális identitás elnevezésű tudományos projekt keretén belül, melyből sok kézzelfogható eredmény született, elég csak a Pont fordítva könyvsorozatban kiadott tanulmánykötetekre gondolni.

– A magyar műfordítók jelentős része szépíró is. Miben látod ennek okát, illetve következményét? Ez magyar specialitás, vagy más irodalmakra is jellemző?

– A költői fordításhoz ugyanolyan energiák szükségesek, mint az eredeti költői művek megírásához – természetesen, ahogy az eredeti műveknek sem lesz mindegyike magas szintű, ugyanúgy nem lesz sikerültté valamennyi költőinek szánt fordítás. Hogy ennyire gazdag a fordításirodalmunk, s hogy jelentős költőink általában jelentős fordítói életművet is hagytak maguk után, az viszont nem mindig csak belső igényből fakadt, hiszen a fordítások megszületését az intézményrendszer és a hatalmi apparátus is jelentős mértékben befolyásolhatja. A huszadik század ötvenes éveiben például több költőnk kényszerült arra, hogy a műfordítás terepére vonuljon vissza. Ráadásul a két hasonló törekvés ki is olthatja egymást, Kálnoky például egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a sok műfordítás fölemésztette benne az eredeti versek írásához szükséges belső tartalékokat. Kálnoky fordításantológiája, a sok fölkérésre készült, penzumfeladatot is magába foglaló Szeszélyes szüret tartalmaz egy kiváló, shakespeare-i halandzsanyelven készült műfordítás-paródiát, mely nemcsak fordítás és költészet összemosódását jelzi, hanem a nyelv irányító szerepének félelmetes voltát is példázza.

– A műfordítással foglalkozó szakirodalomban többször felvetődik a fordítás lehetetlenségének problémája. Ha a fordítás lehetetlenségéről beszélünk, miért születnek újabb és újabb fordítások, illetve újrafordítások?

– A fordítás csak akkor tűnik lehetetlennek, ha megvalósíthatatlan követelményekkel állunk elő. „Dallama már a fülembe motoz, szavait keresem még” – hangzik a Radnóti fordította Vergilius-ecloga egyik sora, mely nemcsak a pásztori éneklésre, hanem a kötött versek fordítására is vonatkoztatható. Hogyha azt várjuk el a versfordítótól, hogy a dallamot is megtartsa, s a szavakhoz is „tapadjon”, akkor valóban lehetetlennek tűnik a vállalkozás. Ezért lett papírgaluska ízű például a nagy vitát kiváltó, 1961-es kétnyelvű Horatius-kötet. Én a fordítás lehetetlenségével szemben inkább (Radnóti nyomán) a fordítás kísérletjellegét hangsúlyoznám: nem az egyetlen tökéletesnek szánt megoldást várjuk el a fordítótól, ezért a legideálisabb, ha a magyar olvasónak többféle variánst kínálunk fel, hogy ezek alapján alkosson magának közelítőleges képet a számára hozzáférhetetlen eredetiről. Ez csak akkor valósulhat meg, ha újabb és újabb fordítások, sőt ugyannak a műnek az újrafordításai, újraértelmezései is megszületnek.

– 2008-ban jelent meg a Kalligram Kiadónál a legnagyobb szabású antik retorikai kézikönyv, Quintilianus Szónoklattana. Ennek második könyvét te fordítottad. Hogyan kerültél bele ebbe a projektbe? Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál e munka végzése közben?

– Quintilianusból hatalmas műveltséganyag meríthető, Szónoklattana minden szellemtudomány alapkönyve. A fordítói projektbe Adamik Tamásnak köszönhetően kerültem bele, aki már ismerte korábbi fordításaimat, s a doktori disszertációm egyik opponense is volt. A második könyv, melyet férjemmel közösen fordítottunk, érdekes, elvi jellegű fejtegetéseket tartalmaz a retorika tanításáról, a retorika hasznáról és céljairól. Különösen izgalmas a Művészet-e a retorika című alfejezet, melyben a szerző módszeresen bizonyítja, hogy elképzelhetetlen, hogy a retorikát ne vegyük művészetszámba, hiszen a retorika esetében ugyanúgy, mint minden más művészet esetében is, egy képességről van szó, melynek segítségével egy rendszert vagy módszert követve hozunk létre valamit. A tehetség önmagában nem elég: az csak megmunkálandó anyag, ami a képzés révén tud kiteljesedni.

– Ugyancsak 2008-ban publikáltál egy ógörög szerelmeslevél-gyűjteményt Erósz szárnyai címmel, melyhez egy tanulmányt is mellékeltél. Ez a fordítás felkérésre készült, vagy szabadon választott örömmunka volt? Mivel szólíthatja meg Philosztratosz a mai olvasót? (Téged mivel szólított meg?)

– A művet szabadon választottam fordításra, s úgy gondolom, hogy az ilyen kis mű-fajok, mint a szerelmes levél, ma a monumentális kompozíciókkal szemben alkalmasabbak arra, hogy az antikvitást az olvasókhoz közelítsék. Engem elsősorban a szövegek költői telítettsége ragadott meg, s az a finom irónia, melynek segítségével a szerző gyakran ugyanannak az állításnak az ellenkezőjét is igazolni tudta. Érdekes a szerelemhez kötődő antik motívumkincs használata is: a rózsa és az alma a szerelemre való felhívás jelképei, ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy a szépség rövid életű. A füge erotikus szimbólum, a férfi vagy a női nemi szervekre utal. A hajvágás az egyik legmegalázóbb dolog, barbár cselekedetnek számít: a levágott haj fölött Philosztratosz szerint gyászbeszédet illik mondani, akár a háborúban elesett hősök sírjánál. Izgalmasak a természeti párhuzamok is: a szakállnélküliség korszaka a tavasz, a szakáll kiütközése pedig a nyári virulás, mely a szépfiúk esetében máris a telet jelzi. Ezek révén a motívumok révén kapcsolódik Philosztratosz az antik epigrammákhoz, nála azonban a retorikai gyakorlatok hatása erőteljesebb.

– Nemcsak holt nyelveken született műveket teszel elevenné, hanem fordítottál finn, szlovák és cseh szövegeket is, melyek a Szőrös Kőben, a Kalligramban, a Jelenkorban, a 2000-ben olvashatók. Az idegenség, a másság fogott meg ezekben a szövegekben, vagy inkább valamiféle ismerősség miatt választottad éppen ezeket?

– A választásban tulajdonképpen mindkét általad említett szempont közrejátszott. Kedvenc finn szerzőm (akivel egyébként személyes kapcsolatban is vagyok, s ez a holt nyelvekből, illetve a régi irodalomból való fordítással szemben külön előny), Jouni Inkala verseiben a kultúrtörténeti dimenziók közelítését, egy-egy klasszikusan kimerevített póz elmozdítását szeretem. Újabb versei közül több antik tárgyút is választottam fordításra: az Aiszkhülosz sírversében például a szerző sajátos iróniával nem az antik drámaköltő művészi pályáját emeli ki, hanem legmeghatározóbb tettként a marathoni csatában való részvételt. A vers középpontjában egy megdöbbentő, az emlékezetből kitörölhetetlen háborús élmény áll: a marathoni harcosnak végig kell néznie, ahogy belső részek csúsznak ki a földre, mint a hálóból kiöntött halak, szakállán és haján pedig egész életében ott marad a vér szaga, lemoshatatlanul. Ugyanakkor van ezeknek az antik témájú verseknek is valamiféle sajátos finn koloritjuk: az Ikarosz Helsinkiben című vers például finn környezetbe, egy mai bevásárlóközpontba helyezi át az antik mítoszt.

– Egy szépírói életmű értékét emelik az idegen nyelvre lefordított művek? A te verseid például az egzotikusnak számító észt nyelven jelentek meg Tiiu Kokla fordításában.

– A helsinki, illetve a tallinni magyar kulturális központ vendégeként vettem részt egy rendezvénysorozaton más szlovákiai magyar szerzőkkel együtt, s ennek következményeként születtek meg az észt nyelvű fordítások, melyeket a Looming című irodalmi folyóirat közölt.

– Műfordítói tapasztalataidat megosztod-e valakivel?

– Az egyetemen több műfordítással kapcsolatos órám is van: szemináriumot vezetek a magyar műfordítás történetéről, fordításelméleti előadásokat tartok, a magyar–szlovák műfordító szakosokat pedig gyakorlati órákon próbálom bevezetni az irodalmi fordítás rejtelmeibe.

– Műfordító kollégáid közül kinek a munkáját figyeled tisztelettel, kíváncsisággal?

– A régi műfordítás terepén fontosnak tartom az említett Palimpszeszt Társaság munkásságát, melynek égisze alatt egy határozott fordítói gárda nőtt fel, akik eredményeiket olyan reprezentatív antológiákban is prezentálták, mint a középkor nyugat-európai szerelmi költészetéből válogató A tavaszidő édessége című kötet, vagy a fin’amors szemlélettel szemben ható, középkori obszcén költészetet bemutató Udvariatlan szerelem című antológia. Az antik fordítás területén a fiatalok közül különösen Kőrizs Imre munkáit becsülöm: elsősorban friss hangú, eleven Horatius-fordításait, de gyönyörűen fordítja a Hercules az Oeta hegyén című pszeudo-Seneca dráma kardalait is. Izgalmas olvasmány Havasi Attila Trifladisznó című, soknyelvűségében a nyugatos eszményt idéző fordításantológiája is.

– A műfordítás-kutatás költészetértelmezés is egyben? Költészetfelfogásodat (versírói gyakorlatodat) milyen módon befolyásolta a kutatás? És a műfordítói gyakorlat?

– Egy műfordítást annak a nyelvnek a közegében kell értelmezni, amelyben született, a költői fordítások tehát a magyar irodalom részei. Újabb tanulmányaimban leginkább a régi magyar irodalommal foglalkoztam, ahol a költészet és a műfordítás közti határ nem is húzható meg élesen. Gyöngyösi István például több Ovidius-részletet is beiktatott műveibe, s ezeknek az antikvitás felőli értelmezése meggyőződésem szerint érdekes aspektusokkal gazdagíthatja a Gyöngyösi-kutatást. Egy-egy ilyen tanulmány írásakor igyekszem nemcsak magukra a műfordítói módszerekre rámutatni, hanem a kiválasztott művet az adott életmű kontextusában is elemezni. A Csalárd Cupido harmadik része például a Metamorphoses egy fejezetének a fordítása, elemzésekor szükségszerűen felmerülnek az Ovidius-értelmezésekben is kiemelt szempontok: nyelv és erósz, retorika és erotika összetartozása, az állati átlényegülés szerepe, a női-férfi sztereotípiák felbomlása. Ami a költői gyakorlatra való visszahatást illeti, ez abból adódhat, hogy a kutatásaim során elemzett művek általában a legmélyebben átélt olvasmányaim közé is tartoznak, hasonlóképpen a műfordításokhoz, hiszen a fordítás a lehető legszorosabb olvasás és újraírás is egyben.

– Polgári foglalkozásodat tekintve egyetemi oktató vagy, 2009 óta docensi minőségben. A nyit-rai Konstantin Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén dolgozol, fő tárgyad a régi magyar, illetve a felvilágosodás kori magyar irodalom, valamint a műfordítás-értelmezés, de verstant, görög mitológiát, a történészek és fordító szakosok számára pedig latin nyelvet is oktatsz. Szakmai alaposságodnak köszönhetően és a Quintilianustól tanult jól beszélés tudományának birtokában évről évre számos hallgatódat megnyered ezeknek a témáknak, nagyszerűen vezeted őket, amit záró- és szakdolgozatok, illetve sikeres tudományos diákköri pályázati munkák bizonyítanak. Mit jelent számodra az oktatói munka?

– Mivel magammal szemben is igényes vagyok, a hallgatóimtól is ezt várom el. Quintilianus nyomán azt vallom, hogy a tanár jelleme az elsődleges, fontos, hogy „szigorúsága ne legyen rideg, és nyájassága se legyen korlátlan”, s csak olyan hibákat ne tűrjön el másokban, amilyeneket ő maga sem követ el. A szakdolgozók vezetésében is igyekszem Quintilianus szabálya szerint eljárni, aki szerint ha a tanár rámutat a hibákra, azt nem szabad nyers és sértő modorban megtennie, „sokakat elriaszt ugyanis a tanulástól, hogy néhányan úgy dorgálnak, mintha gyűlöletből tennék”. Ugyanakkor nem szabad sem fukaron, sem túl bőkezűen bánni a dicséretekkel, „mert az egyik elveszi a kedvüket a munkától, a másik elbizakodottá teszi őket”. Az irodalmi tárgyaknál elsősorban az olvasmányokra helyezem a hangsúlyt, s igyekszem többféle irányból is felmérni a hallgatók képességeit, a tényanyag „lekérdezése” mellett például rendszeresen íratok velük szövegelemzéseket, még ha ez a nagy létszámú csoportok esetében elég sok energiámat el is veszi.

– Számos tudományos társaság, egyesület tagja vagy: Klasszika-filológusok Szlovákiai Egyesülete, Sambucus Irodalomtudományi Társaság, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, MTA Köztestület, tudományos konferenciákon adsz elő – elképesztő a munkabírásod. Hogyan győzöl ilyen sokfelé figyelni, dolgozni, részt venni?

– Az egyes tudományos társaságok munkájában való részvétel nem elsősorban terheket ró az emberre, inkább segíti bizonyos tekintetben a tagok munkáját. A konferenciákat igyekszem úgy megválogatni, hogy az aktuális koncepciómba illő témákkal vehessek részt rajtuk, s ezeket az eredményeket, tapasztalatokat többnyire az oktatásban is hasznosítani tudom – ha jobban felapróznám magam, és több irányban, egyszerre több, egymástól homlokegyenest különböző témakörben is tapogatóznék, akkor valóban nem győzném az elvállalt feladatokat, nem szeretek ugyanis felületes munkát végezni.

– Legújabb versesköteted, a Régésznő körömcipőben 2009-ben jelent meg. A költemények jó része folyóiratokban már felbukkant az utóbbi években. Nem sietted el a kötet összeállítását. A megfontolt, aprólékos, precíz munkavégzés jellemző rád, nem a kapkodás.

– Tanulva első verskötetem tapasztalatából a második kötet esetében igyekeztem alaposabban kidolgozni a kompozíciót, ezért nem véletlen, hogy a két kötet megjelenése közt tizenegy év telt el. Ez azért nem jelenti azt, hogy az újabb kötetet tizenegy évig folyamatosan írtam, ez talán túl nagy időintervallum lett volna ahhoz, hogy viszonylag egységes hangvételű kötet születhessen. Egyrészt voltak olyan időszakok az életemben, amikor más műfajokra, más feladatokra koncentráltam (például a disszertációm írására), s nem vagy szinte alig foglalkoztam versírással, másrészt a kötetkompozíció összeállításakor kihagytam a más poétikai megfontolások alapján született, vagy egyszerűen tematikailag a kötetbe nem illő szövegeket, így a nagyon régiek szükségszerűen kihullottak a rostán.

– A címbeli régésznő lehet egy költői alteregó? Aki a régiséget kutatja, turkál a földben, vagyis a kultúra, a mitológia és az irodalom rétegeiben, meglel, feltár, az előbányászott értékeket felmutatja?

– Rómában a lenyűgöző antik emlékhelyek között megtekintettünk egy Crypta Balbi nevű múzeumot is, ahol az alagsorban alig hallhatóan, suttogva magyarázta egy régésznő a csíkok és kövek mélyrétegeinek üzenetét. Az egésznek alig volt antik hangulata, a kriptába lift vezetett le, s az ablakból a villamosra lehetett kilátni: a hallgatóság unalmában inkább az ásatásokat annyira kedvelő kóbor macskákat leste. Az irodalom mélyrétegeiben vájkáló „régésznőnek” ugyanígy vigyáznia kell, nehogy a régiségtől elbódulva ne lásson bele a jelenbe, s épp azt ne vegye észre, ami a lába előtt hever. Vagyis: a régésznő ne legyen maga is kövületté. Sok görögországi és itáliai ásatási területen jártam turistaként, a címbeli körömcipős régésznőt például Müsztrában láttam: meglepően ügyesen és elegánsan tudott közlekedni a nem éppen egyenletes terepen, maradt így benne valami méltóságteljesség, mint az istennők szobrain, de egyszerre meghitt és esendő is volt a jelenség, különösen mikor a buszban nedves kendőkkel törölgette le lábáról az évezredes müsztrai port. Úgy gondolom, akkor érdemes antik mitológiáról, irodalomról írni, ha az előbányászott értékeket meg tudjuk szabadítani a rájuk rakódott porrétegtől, s ehhez az ironikus világlátásnak a mitikus monumentalitással való ötvözése járható útnak tűnik.

– Korábbi szövegeid folytatásaképpen itt is főképp a görög mitológia, a trójai mondakör tájai, tárgyai, alakjai bukkannak elő. Miért ragaszkodsz ezekhez az elemekhez?

– A trójai mondakör valóságos kincsesbánya, melyből az irodalom és más művészetek is mérhetetlenül sokat tudnak meríteni. Nem mozdíthatatlan, konstans eseményekről van szó, hanem lehetőségek tárházáról, egyes elemek magukban hordozzák saját ellentétüket is. Az Odüsszeusz által tönkretett Palamédész például, aki nemcsak az unaloműző kockajátékot, hanem az írást is feltalálta, a sors fintora folytán saját találmányának áldozata lett: Odüsszeusz (akit Palamédész csele leplezett le, mikor őrültnek tettette magát, hogy ne kelljen a trójai háborúba elmennie) úgy állt bosszút, hogy egy hamisított levelet csempészett Palamédész sátrába, mely azt volt hivatott igazolni, hogy Palamédész áruló. Azzal tehát, hogy Palamédész Odüsszeuszt a trójai háborúba kényszerítette, saját gyilkosát hozta magával. Különösen érdekesek a mondakörhöz kapcsolódó női sorsok: Kasszandra, Andromakhé és Hekabé, akár a mitikus istennőhármasságok, a női lét három aspektusát (szűz, érett nő, öregasszony) testesítik meg, Andromakhé és Heléna pedig egymást kiegészítő ellentétek. A trójai rabnők sorsában elsősorban a női kiszolgáltatottság kérdésköre ragadott meg.

– Fontos motívum a terhesség, szülés, szoptatás, vetélés, meddőség, valamint az ezekhez a létállapotokhoz kapcsolódó szenvedély, szenvedés, öröm és fájdalom. Vagyis központi szerepet tölt be a test. Miért?

– Márai írja az Egy polgár vallomásaiban, hogy „az élet az író számára gyanús anyag, s csak módjával, preparált állapotban lehet felhasználni belőle valamit”. Azt hiszem, nálam ilyen preparált állapotban jelennek meg a terhességgel, szüléssel, szoptatással kapcsolatos tapasztalatok. Egyébként a dolgok lelki háttere jobban érdekelt, mint maguk a testi folyamatok: a nőgyógyászati rendelőben érzett kiszolgáltatottság, a fogyatékos gyermek születése miatt érzett anyai trauma, az anyasággal szemben támasztott elvárások és azok megvalósíthatósága vagy a szülés utáni „visszatérés”, újbóli munkába állás megdöbbentő élménye.

– Elképzelhető olyan értelmezés is, mely szerint ezek a szövegek a költészet (a vers) megfoganásáról, kihordásáról, világra hozásáról, táplálásáról, gondozásáról (is), vagyis az írás gyönyöréről és gyötrelméről tanúskodnak?

– Mivel a nyelv az egyetlen eszközöm arra, hogy ezeket a témákat megragadjam, egy-egy szöveg ugyanannyira szól konkrét tárgya mellett magáról az írásról is. Kedvenc szerzőm, a középkori Hildegárd szerint az ember megfoganásához négyféle dolog szükséges: akarat, megfontolás, képesség és szándék, s ezt a négy tényezőt a négy őselem (a tűz, a levegő, a víz, a föld) hozza mozgásba. A férfi habja, mely az asszonyba jut, sűrítménnyé válik, s ezt a Teremtő úgy formálja emberré, ahogy a fazekas formálja kecsessé edényét. S már ott is vagyunk a művészet létrejötténél, melyet ugyanezek az erők mozgatnak, még ha nem is ugyanekkora erővel és intenzitással.

– Visszatérő és hangsúlyos alakja a kötetnek (mint ahogy eddigi költői pályádnak is) az előbb említett kedves szerződ, a középkori misztikus, Szent Hildegárd. Fordítottad is, és verseidben felbukkannak Szent Hildegárd-fragmentumok. Miért tartod őt fontosnak?

– Hildegárd univerzális tehetség: munkássága átfogja a költészetet, a teológiát, a kozmológiát, a zenét, az orvostudományt – bár magát indoctának, tanulatlannak nevezi, valójában nagyon is docta, tanult nő volt, eredeti világlátással és újító ötletekkel. Tulajdonképpen a versei is – melyek a szabad szekvenciaforma révén a huszadik századi szabad- verseket idézik – egy nagy, misztikus látomás töredékei. A költői fordítások mellett ezért kaptam kedvet a természettudományos művek fordítására is. Az embert és a természetet harmonikus egységben látja: Physica című enciklopédiájában (melynek néhány részletét magyarra fordítottam) például a föld köveit az ember csontjaihoz, a kövek nedvességét a csontvelőhöz hasonlítja. A „légies” növények olyanok, mint az ember haja, a nehezen emészthető növények az ember izzadságát, az ehetetlen, haszontalan növények pedig az ember ürülékét idézik szerinte. A földnek is ugyanúgy van izzadsága, nedvessége és „leve”, mint az embernek, s az igazán hasznos, ehető növényeket fokozatosan kell táplálni, ugyanúgy, mint az embert, akit először szoptatnak, majd lassanként szoktatnak rá a szilárd ételekre. A folyók úgy öntözik Hildegárd szerint a földet, ahogy az erekben folyó vér az emberi testet. Hildegárd sokat ír az emberi testről, sőt magáról a nemzésről és a szülésről is (természetesen ezeket is misztikus dolgoknak tartva), ezért is választottam őt verskötetem kalauzául. A kiváló orvostörténész, Magyar László András által fordított orvosi kézikönyvében például külön tárgyalja azt a témát, hogy mikor árad bele a megfogant magzatba a lélek: a „lelkesülés” előtti magzati állapot az alváshoz hasonló, amikor azonban az éltető szellem átjárja, a magzat megmozdul, mintha álmából riadt volna fel.

– A Régésznő körömcipőben a tavalyi év irodalmi termésének kiemelkedő kötete, figyelemreméltó a recepciója, rangos elismeréseket vívott ki: megkaptad a Madách-díjat és a Posonium Fődíjat. (Mennyit) számítanak ezek a szakmai jelzések?

– A díjak váratlanul értek, mert általában a munkára, s nem a várható elismerésre szoktam koncentrálni. Örülök, hogy néhány olvasót meg tudtam szólítani ezekkel a versekkel – s ilyen szempontból ugyanolyan értékes számomra egy névtelen internetes hozzászóló véleménye, mint valamely irodalmi díj zsűrijének az elismerése. Örülök az értő kritikáknak is, annak különösen, hogy a szakma legfiatalabbjainak, pozsonyi egyetemi hallgatóknak a tollából is születtek írások a könyvemről.

– A költészet, a műfordítás, az irodalomtudományi kutatás egymást kiegészítő tevékenység eddigi pályádon. Egyformán szívesen végzed mindet, vagy van valamiféle sorrend ebben?

– Ez a legjobb a dolgokban, a varietas: egymást kiegészítő, de más-más lelkiállapotot igénylő tevékenységekről van szó, s ez a családi élettel összhangban valamiféle állandó pezsgést biztosít, még akkor is, ha általában elsősorban a határidők, s nem a mindenkori kedélyállapot szerint kell közülük választani.

– Mit várhatunk tőled a közeljövőben?

– Szeretek előre tervezni, még akkor is, ha valószínűleg nem lesz majd időm mindegyik terv megvalósítására. A közeljövőben fog megjelenni egy szlovák nyelvű tudományos monográfiám, mely a habilitációs munkámon alapszik. Egy magyar nyelvű tanulmánykötet összeállítására is készülök, melynek középpontjában Ovidius régi magyar recepciója állna. Adamik Tamással és férjemmel közösen elkezdtük Cicero De oratore
(A szónokról) című művének fordítását. Távlati terveim között pedig több minden szerepel még (például egy újabb Philosztratosz-mű, az Eikonész – Képek fordítása).

– Köszönöm a beszélgetést.