’42-ben, amikor hetedik gimnáziumba mentem, a háború már javában tartott, de még mindig tőlünk távol, valahol a messzeségben zajlott, és mi, felsős diáklányok nemigen foglalkoztunk vele. A diákélet nem sokat változott, a mennyiségtan nem lett könnyebb, a latin nem lett nehezebb, a tanáraink éppen olyan szigorúak voltak, és mi éppúgy féltünk tőlük, mint annak előtte.

A háború egyáltalán nem tűnt valóságosnak a számunkra, annak ellenére sem, hogy Szentkuthy tanár úr a vallástanórán és a bibliakörben, az osztályfőnökünk, Zádor Erna a katedráról, Weiser igazgató úr pedig az iskolai ünnepségek díszemelvényéről egyfolytában a történelmi időkről szónokolt nekünk. Szent meggyőződéssel, olyan hévvel és annyiszor adták elő ugyanazokat a gondolatokat, hogy legtöbbször úgy éreztem, ennek a sok embernek egyetlen szája van, és ez a száj folyton ugyanazt ismétli. Egy idő után, mihelyst elkezdtek beszélni, figyelmem egyetlen pontra irányult: a szájukra. Eltűnt az arcuk, az orruk, a szemük, az igazgató, az osztályfőnök, Szentkuthy tanár úr megszűnt létezni, csak a száj maradt belőlük, és ez a száj folyton a nemzet élethalálharcát, a vörös veszedelmet, a hős honvédeket, Istent, hazát és a szüleinket emlegette. A kötelességeinket olvasta a fejünkre, minden korábbinál nagyobb fegyelmet, szorgalmat, felelősséget kért rajtunk számon. És komolyságot, amit én sehogyan sem tudtam értelmezni. Amikor először hallottam ilyesféle beszédet, arra gondoltam, lehet, hogy kevesebbet kellene Esztivel nevetnem? Mi azonban világéletünkben összenevettünk, ha megláttuk egymást, és olyankor erővel se tudtunk volna a honvédekre meg a történelmi időkre gondolni. Különben is, én ugyanaz a személy voltam, mint korábban, önmagában az a tény, hogy Magyarország belépett a háborúba, semmit sem változtatott rajtam.

A ’42-es volt az utolsó olyan tanév, amikor szeptemberben rendesen megkezdődött, júniusban pedig befejeződött a tanítás. A tanévnyitón Weiser igazgató úr – miután elsorolta hazafias kötelességeinket – megemlékezett az orosz harctéren elesett kiskormányzóról, a hősiesség és a hazaszeretet örök példájaként állítva elénk őt. Ki volt téve a fényképe is a pulpitusra, és mi, akik elöl álltunk, végig azt néztük nagy elragadtatással. Olyan vitéz, fess férfi nézett vissza ránk, amilyet mindannyian szerettünk volna magunknak. Ráadásul az, hogy pilótaként a repülőjével zuhant le, a halálát különlegessé, mondhatni, kiváltságossá tette a szemünkben, olyannyira, hogy az osztályból valamennyien szerelmesek lettünk belé. Esztivel még a képét is kivágtuk az újságból, mivel azonban csak egy példányunk volt belőle, testvériesen megosztoztunk rajta, hetente cseréltük. Én a mennyiségtankönyvemben őriztem egészen addig, amíg Ambrózy tanár úr észre nem vette. A tanár úrnak soha semmi nem kerülte el a figyelmét, a legapróbb hiányosságra és a legkisebb hibára is rögtön lesújtott, most azonban egy árva szót sem szólt. Ennek ellenére azonnal áttettem a kiskormányzót a latinkönyvembe, mert nemigen tudtam volna Esztinek megmagyarázni, ha az óvatlanságom miatt elkobozzák tőlünk.

*

A hetedik gimnázium, a kiskormányzó iránti plátói rajongáson túl, meghozta számomra a valóságos, igaz szerelmet is. Andrással az idők kezdetétől ismertük egymást. Mindketten evangélikusok voltunk, és az evangélikusok olyan szűk közösséget alkottak, hogy mindenki ismert mindenkit. Elemibe is együtt jártunk, mindketten a közös iskolába. Negyedik után gimnáziumba adtak bennünket: őt a fiúgimnáziumba, a híres Kossuthba, engem az evangélikus leánygimnáziumba, a Gedulyba. Közel, mindössze hét kilométerre esett tőlünk a város, így bejárók lettünk mi is, akár a többi diák.

A bejáró diákcsapat különös képződmény volt, minden szeptemberben átalakult: a nagyok kinőttek belőle, és jöttek a helyükre a kicsik. Hiába változott azonban évről évre az összetétele, valójában mindig ugyanaz az egy csapat létezett, a maga hierarchiájával és rendjével. Kortól függően kinek-kinek megvolt benne a helye, a fiúk és lányok külön csoportja, a testvérek, barátok, barátnők hármas-négyes-ötös fogata. A kereskedelmisek nem keveredtek a polgárisokkal, az alsós gimnazisták a felsősökkel, a tizenhat, -hét és -nyolc évesekkel, a fiúk a lányokkal, annak ellenére sem, hogy nagyon is összetartottunk.

Az íratlan szabályt, a felszállás sorrendjét, mindenki magától tudta: először a kicsik, utánuk a derékhad, legutoljára pedig a nagyfiúk, akik akkor is a peronon, az ajtónál álltak, ha bent, a fülkében kivételesen lett volna ülőhelyük. Az ajtóban állva vonatozni a kisebbek is szerettek volna, hiszen az olyan felnőttes dolognak számított, a nagyfiúk azonban mindig mindenkit beljebb szuszakoltak. A felszállás sorrendje végül is magától, természetes módon alakult ki minden évben, és mi, ahogy nőttünk, úgy léptünk előre, vagy ha úgy tetszik, hátra ebben a mozgásban. Éppen ezért, ha vágytunk is esetleg máshová, mint ahol a helyünk volt, eszünkbe sem jutott bármit is tenni ennek érdekében.

Az íratlan szabályok közé tartozott az is, hogy miután a nagyfiúk elsőnek leszálltak, végigvárták a csapatot, és a magasból leszedték a kisebbeket. A gimnáziumi évek alatt minden reggel nyolcan-tízen így álltak sorfalat nekem is. A sorfal hozzánőtt, természetes része lett az iskolába járásnak, valamiféle biztonságérzetet nyújtott az előttem álló napra, az iskolára, a városra, sőt bizonyos értelemben az akkori egész világra nézve is.

Azon a napsütéses, szeptemberi reggelen leszálláskor Andrást pillantottam meg lent elsőnek. Hetedikes gimnazistaként engem végképp nem kellett lesegíteni a vonatról, ő mégis nyújtotta értem a kezét. Miközben nézett rám felfelé, és én csodálkozva visszanéztem őrá, magamat láttam a szeme kékjében. A lépcsőről lehuppanva, pár pillanatig még egymás kezét fogva, rettenetes zavarban éreztük magunkat mind a ketten.

Attól a naptól kezdve együtt jártunk iskolába, és legtöbbször haza is. A találkozásaink szinte mindig ugyanúgy történtek, mégis, minden reggel ugyanaz a különös izgalom tört rám, amikor megláttam őt. A szívem olyan hangosan kezdett dobogni, hogy attól féltem, Eszti vagy Eta meghallja. Mindig hamarabb érkezett, és az állomás épülete előtt várta, hogy beforduljunk a sarkon. Amikor meglátott bennünket, sietve elindult felénk, és miután köszönt, mellém lépett. A lányokat magunk elé engedtük, a bakót áttettük a másik vállunkra, összeigazítottuk a lépteinket, és mentünk szorosan egymás mellett. Olyan szorosan, hogy a felsőkarunk összeért.

A Kossuth és a Geduly majdhogynem egymás szomszédságában voltak, a szabályzat azonban tiltotta, hogy fiúkkal szóba álljunk, azt meg pláne, hogy kísérjenek bennünket, így András délutánonként rendszerint a Kossuth-szobor előtt várt rám, együtt kiballagtunk az állomásra, hazavonatoztunk, és csak az Apponyi utcában váltunk el egymástól. Egyetlenegyszer sem buktunk le, habár őszintén szólva, eszünkbe sem jutott a szabályzatot magunkra vonatkoztatni, hiszen mi azelőtt a napsütéses szeptemberi reggel előtt is már hosszú évek óta nap mint nap találkoztunk, és szót váltottunk egymással.

Különös módon a csapatból sem a többi fiú, sem a többi lány nem gúnyolódott rajtunk, mint ahogy egyébként rendszerint tették, ha a leghalványabb jelét is felfedezni vélték a kezdődő szerelemnek, és visszaszakajtani sem akarták maguk közé egyikünket sem, pedig a kötelékükből kiszakadókkal mindig megpróbálták. A legelső naptól fogva tudomásul vették, hogy mi ketten összetartozunk, és békén hagytak bennünket.

*

’42-től egyre több ismerőst, rokont, osztálytársunk bátyját, apját vitték ki a frontra, és én is egyre többször hallottam arról tanakodni a szüleimet, hogy a ’902-es évfolyam vajon mikor kerül sorra.

Az osztályból elsőként Vajas Klári robbant be egyik reggel a hírrel, hogy az apja SAS behívót kapott. Megállt a vaskályhánál, a hívei körbesereglették, ő pedig nyávogva, affektálva csak sorolta és sorolta, mi mindent vásároltak neki, hogyan készítették fel az útra, és hogyan búcsúztak el reggel egymástól. A hangjából sokkal inkább dicsekvés, mint szomorúság csendült ki, és ott volt benne a kimondatlan igény is a különleges bánásmódra, ami ezután őt megilleti. Latindolgozat előtt álltunk, és engem valójában nem érdekelt semmi más, mint az ötödik deklináció, ami nem nagyon ment, de képtelenség volt tőle tovább a leckére figyelni. A végén már úgy felbőszített, hogy még akkor sem tudtam volna talán sajnálni, ha az apja elesik.

Tény, hogy Vajas Klárival nyolc éven át nem bírtam megbarátkozni. Sőt évről évre egyre jobban irritált a nyávogós hangja, a hányaveti kényeskedése és a gőgje. Az is lehet azonban, hogy tudattalanul azt az életet irigyeltem, ami neki jutott, és amilyenben nekem – úgy tűnt – sose lesz részem. Az én szüleim egyáltalán nem engedhettek meg maguknak olyan dolgokat, amelyek nem feltétlenül tartoztak hozzá a hétköznapi élethez, úgyhogy nálunk kirándulás, nyaralás vagy mozi nemigen jöhetett szóba, a pénztelenség viszont mindennapos téma volt. Éppen ezért nekem se voltak különleges vágyaim, legfeljebb a cukrászda, az viszont már alsós gimnazista korom óta. Pontosabban, én egyetlen cukrászdába vágytam, az Annába, amely a Luther-palota legszebb üzlete volt, és úgy vonzott, mint a mágnes. Nem esett utamba, iskola után azonban jó néhányszor tettem egy kerülőt a kedvéért. Menet közben végignéztem a Városház utca kirakatait, megálltam pár percre a Luther utca sarkán, az Ungar-féle divatáruüzlet előtt, hogy megnézzem a selymeket és a kalapokat, aztán a kis kerülő végén elsétáltam az Anna előtt, és bepillantottam a négy nagy, majdnem talpig üvegablakon. Mindig nagyon lassan mentem, hogy minél tovább nézhessek befelé. Olyan sokszor jártam arrafelé, hogy lassan megtanultam a cukrászdát. A fejemben élt minden részlete, ha úgy adódik, le tudtam volna írni a teljes berendezést, a falikárpit indáit és virágait, a hatalmas csillárt, amely akkor is világított, amikor kint világos volt, a porcelán szervizt, a felszolgáló kisasszonyok kis, fehér fodros kötényét és hajukon a csipkés bóbitát.

Az Anna utáni sóvárgásomat hetedikben tovább fokozta Vajas Klári, aki nem is tudom, hányszor, csak úgy, foghegyről vetette oda nekünk, hogy vasárnap a szülei elvitték az Annába egy indiánerre. Amikor először hallottam az indiánert, azon törtem a fejem, hogyan kaphat egy sütemény indiánokra utaló nevet? Rettenetesen kíváncsi voltam arra is, hogy miből van, a világért meg nem kérdeztem volna azonban tőle, mert nem akartam magam kitenni annak a sokatmondó, utálatos szájbiggyesztésnek, amely oly jellemző volt rá, ha valakit lenézett – és engem a gimnáziumi évek alatt végig lenézett –, a sóvárgásomat pedig végképp nem akartam elárulni neki.

Ismeretlenül, az annyira tetsző neve alapján, végül is a cukrászda legfinomabb süteményének képzeltem az indiánert. Nem emlékszem, honnan, de tudtam, hogy húsz fillér az ára, négyszer annyi, mint a holdvilág savanyúcukorkáé a papírtölcsérben. Ahhoz képest, hogy szinte sose volt semmi pénzem, a húsz fillér nagy összegnek tűnt. András hetente tíz fillért kapott, de az is csak az én semmimhez képest ért valamit. Mégis, egyik reggel a vonatnál bejelentette, hogy mi ketten iskola után bemegyünk az Annába. Először megrémültem és tiltakoztam: „nem lehet, nem merek, mi lesz, ha meglátnak, tiltja a szabályzat”, ő azonban röviden leszerelte az ellenkezésemet: „már hogyne lehetne, akkor is bemegyünk”. Iskola után, a szobornál várt rám.

Az Anna belülről pont olyan volt, mint amilyennek kívülről láttam, semmilyen meglepetést nem okozott. Természetesnek és magától értetődőnek tűnt, hogy belépünk, András beadja a kabátunkat a ruhatárba, a csillár alatti középső asztalt választja, és megrendeli az indiánert, amit a fehér csipkekötényes és bóbitás kisasszony kihoz a nagymálnával, én körbeforgatom a virágmintás, porcelán kistányért, megbámulom a fekete csokoládé és a fehér hab csillogását, és az első falatot a számba veszem. Tökéletes volt minden, és én nem vágytam többé az Annába.

*

A fiúk a két utolsó gimnáziumi évben állandóan a háborúval foglalkoztak. Néhány helyen volt világvevő rádió, mint Andráséknál vagy az én amerikás bácsikámnál, minden családban akadt valaki, aki megjárta az első háborút, következésképp szakértőnek számított még akkor is, ha ennek a háborúnak a fegyvereit egyáltalán nem ismerte. Ott volt még a rengeteg ismerős is; külföldi rokonok, pesti műegyetemisták, mindentudó vármegyei hivatalnokok jelentették kinek-kinek a kiapadhatatlan hírforrást. Az információk búvópatakként csörgedeztek és terjedtek, és így, ilyen módon a háború, ha akartuk, ha nem, tényleg a hétköznapi életünk részévé vált.

Andrást, a barátait, az öcsémet és a cimboráit lázas izgalom fűtötte, amikor a hadi helyzetet, csapataink előretörését vagy a frontvonal kiegyenesítését – így nevezték akkor a visszavonulást – taglalták. Csak úgy röpködtek az ilyen és olyan számú hadtestek, az addig sose hallott, az iskolában nem tanított, idegen országbeli helységnevek reggelente a vonaton.

Kétségkívül András volt közöttük a legértesültebb, és nagy tekintélyt vívott ki magának a B 17-esekről, Liberatorokról, Mustangokról, Messerschmittekről meg Ratákról tartott értekezéseivel. A Liberatorokról áradozva és vágyakozva, a Messerschmittekről tisztelettel, a Ratákról kis leszólással beszélt. Mindent tudott róluk. Tudta, hogy a szövetségesek Olaszországból szállnak fel, hogy vadászok kísérik a nehézbombázókat, hogy kétszázötven kilós bombákat dobnak le, hogy az oroszok azért repülnek éjszaka, mert könnyebb gépeik vannak, és így tovább. Erőteljes mély hangjával, megfontolt beszédével azonnal a figyelem központjába került, ha megszólalt. Én igazi, komoly férfinak láttam őt, csodáltam, mi mindent tud, a csodálatom közé azonban megfoghatatlan, rossz érzések keveredtek, amikor a repülőgépekről beszélt, és ő, mintha belém látott volna, szövetségesek és bombázók iránti lelkesedését félhangosan, maga elé dörmögve hirtelenjében lezárta azzal: „kár, hogy a célpontjuk leszünk mi is”.

Hetedik gimnáziumtól a háború a diákéletbe is kezdett beszivárogni. Eleinte szinte észrevétlenül, olyan apróságok, mint a honvédelmi ismereteknek nevezett új tantárgy, aztán a magyar Hiszekegy napjában kétszeri elmondása vagy a nemzeti hősökről elnevezett osztályok képében.

Tulajdonképpen szerettem iskolába járni. A legtöbb tárgyból kitűnő voltam, jószerével csak a rajzzal és a kézimunkával nem bírtam megbékélni, mert ezekhez semmi érzékem nem volt. Hetediktől fogva azonban e kettőn kívül is egyre több minden kezdte kedvemet szegni.

A honvédelemi ismeretek egész egyszerűen nem érdekelt, untam a reggeli áhítatot a rajzteremben, és untam napjában kétszer elmondani a magyar Hiszekegyet. Untam a hazafiság és kötelességteljesítés jegyében kiszabott összes többi feladatot, mert soha nem értünk a végére, és kötelező volt mindegyik, egyikből sem lehetett kimaradni. Hol a harctérre menő házi ezredünket kellett megajándékozni, hol karácsonyi csomagot készíteni az orosz fronton harcoló hős honvédeknek, aztán valamiféle ismeretlen hadigondozott családot segíteni, a hadikórházban sebesült katonáknak műsort adni, légvédelmi oktatásra menni, és így tovább, a végtelenségig.

A kötelező penzumok legutálatosabbika a kaptár volt számomra. Már alsós koromban teljességgel értelmetlennek találtam a mindenféle hulladékok, vacak növények gyűjtögetését vagy az eladhatatlan, senkinek sem kellő, apró limlomok árusítását, ennek ellenére, ha ímmel-ámmal is, de csináltam mindegyiket.

Hetediktől azonban a kaptár minden korábbinál nyomasztóbb teherré változott. Az egészségtan-tanárnőnk lett a vezetője, és ő szinte megvadult a nagy lelkesedéstől, annyira, de annyira meg akarta mutatni a nem is tudom, mit és kinek, hogy a háborús helyzetre és hazafias kötelességeinkre hivatkozva a korábbi bevételeknek minimum a megduplázását tűzte ki célul.

Az egészségtanórákon, a reggeli áhítatokon, de még az iskolai ünnepségeken is a kaptárt hallgattuk egész évben, tanév végén pedig be kellett látnunk, hogy a honleányi kötelességek nem mehetnek szünidőre, ezért a nyári penzumunk fejenként öt kiló szárított csalán, gyermekláncfű, hársfavirág vagy vadrózsabogyó lett. Arra az esetre, ha eszünkbe jutna a személyenkénti öt kilót beszorozni a növendékek számával, és kételkedni kezdenénk, terem-e egyáltalán ennyi minden mifelénk, Cecília tanárnő a közellátási miniszter valamiféle rendeletét citálta elő: minden talpalatnyi szabad földet, ami műveletlen, bevethetünk, s amit termesztünk, értékesíthetjük.

Elképzeltem magunkat, tizenhét-tizennyolc éves lánykákat, amint a kaptár kedvéért törjük az ugart, mint a pionírok a vadnyugaton, és egy pillanatra olyan nevethetnék tört rám, hogy alig bírtam elfojtani. Cecília tanárnő azonban sose szívelt engem, amikor a penzumot hirdette is, mintha egyenesen nekem és csak nekem címezte volna a mondanivalóját, merően rám szegezte a pillantását, még csak nem is pislogott, miközben beszélt, úgyhogy a nevethetnékem nagyon gyorsan elmúlt.

Annál inkább, mert a csalánt utáltam – kesztyűn át is csípett –, a vadrózsa szúrt, öt kiló hársfavirágra pedig két nagyszünidő is kevés lett volna. Már akkor biztosan tudtam, hogy mint mindig, a sor legvégén fogok kullogni a gyűjteményemmel. Teljesen elcsüggedtem, Miklós bácsikám azonban hamar megvigasztalt: ne törődjek se almamaggal, se vadrózsával, se a többi marhasággal, egyik sem számít a szegény hazának, és szeptemberig annyi minden történhet, hogy meglehet, senki nem fogja egyiket sem forszírozni az iskolában, ha lesz még egyáltalán iskola.

*

Miklós bácsikám, apám öccse, nagydarab, hórihorgas, hajlott hátú ember volt, a háta Amerikában, a vasgyárban görbült meg. Sűrű, bozontos szemöldöke teljesen összenőtt, ami ördögivé tette volna az arcát, ha nincs a szemében bujkáló örökös huncutság és vidámság.

A bácsikám az égvilágon mindenkit tegezett, kivéve a nagymamát. A húgom, az öcsém és én is tegeztük, mert megkövetelte tőlünk. Amerikából hozta magával ezt a hóbortot, mert a család, miután nem tudta leszoktatni róla, elkönyvelte hóbortnak a tegeződését. Eleinte berzenkedtek ellene, édesapám is a lelkére beszélt, hogy „Miklós nem való, hová lesz így a tisztelet?”, mindenkit elintézett azonban annyival, hogy a tisztelet az ő dolga, ne törődjenek vele. Mi először öszszezavarodtunk – hiszen abban az időben a gyerek még felnőttként is magázta a szüleit –, aztán egyre jobban tetszett a dolog, végül teljesen természetessé vált.

A bácsikám vagy féltucat falubeli legénnyel együtt ’21-ben ment ki Amerikába. Tizenöt évet húzott le kint, végig egy helyen, Clevelandben, egy nagy vasgyárban dolgozott. A tizenöt év alatt nem létezett számára más, mint a munka: túlórázott a napi tíz órán felül is, ha lehetett. Minden centet megfogott, csak anynyit költött, amennyi a megélhetéshez feltétlenül szükséges volt: burdosházban lakott, kifizette a kosztot, a szállást, a mosást, a többit félrerakta és holdanként hazaküldözgette nagymamának.

A világválság idején sokan visszajöttek, ő azonban maradt, mert megbecsülték, és neki még akkor is volt munkája. Mégis, ha nem avatkozik be nagymama, biztos, hogy nem marad kint annyi ideig, ha máskor nem, nagyapa halálakor hazajön.

Nagyapára egyáltalán nem emlékszem, nagyon kicsi voltam, amikor meghalt. Egy váratlan agyvérzés vitte el, előtte sose volt beteg. Nagymama amennyire törékeny, annyira erős asszony volt: a halálhír mellett azt is megírta a fiának, hogy felesleges hazajönnie, mire megkapja a levelet, az apja rég el lesz temetve, gyászolja meg kint, járjon templomba, és gyújtson érte gyertyát. Dolgozzon és vigasztalódjon, gyűjtse a dollárt, huszonegy aranykoronás földet vesz neki rajta a Bikaszigetben.

A következő évben a bácsikám nemcsak a földre, hanem nagyapa síremlékére is küldött haza pénzt, amiből nagymama gránitobeliszket emeltetett, úgyhogy nagyapának olyan síremléke lett, mint amilyen még a földbirtokos Kállay Leopoldnak sem volt.

Ha úgy veszem, Miklós bácsikámnak tényleg felesleges lett volna hazajönnie, mert nagymama egymaga is kiválóan elkormányozta a gazdaságot. Ragasztotta a dollárokból egyik holdat a másikhoz, közben felépítette az új házat az utca felé két szobával és három ablakkal, nagykonyhával, még egy hátsó szobával és ganggal. A tetőt nád helyett palával fedette, a szobákat lepadlóztatta. Az egyik utcai szobába cserépkályhát rakatott, jó magasat, nyolcsorosat, törtfehér csempéből.

Amikor végül is ’36-ban a bácsikám hazajött, a gangos házzal és azzal a több mint harminc holddal, amit a kintről küldött dollárokból nagymama összevásárolt neki, egy csapásra a legtekintélyesebb gazdák közé emelkedett, nagymamának pedig fizetett első helye lett a templomban.

A bácsikám két hatalmas hajókofferrel és rengeteg holmival érkezett, ezekből én már csak a színes, cukormázas drazséra és a macskaszemes világvevő rádióra emlékszem. És az egyik kofferre, amely ruhásládaként szolgált tovább. A koffer majdnem feketére festett fából készült, négy sarka ezüstszínű pléhlemezekkel volt megerősítve, a belseje három rekeszre osztva, domború fedelén nagy, fehér betűkkel virított a bácsikám neve és címe.

Rádiója másnak is volt a faluban, de olyan, mint a bácsikámé és Illés barátjáé, akivel együtt voltak Amerikában, senki másnak. Nagyon tekintélyes darab volt, nyomott vagy húsz kilót. Elvileg Európát és Amerikát is lehetett fogni rajta, Amerika azonban legtöbbször csak recsegett és sistergett, a bácsikám is legfeljebb egy-két szót hallott és értett belőle. Maradt London, ami a háborúba befelé haladva olyan lett, mint a mindennapi imádság. A rádiót nagymama is tisztelte, csipketerítőt tett a tetejére, és a legszebb bútordarabot megillető helyre, a komódra állította.

A bácsikámat, ha máskor nem, minden vasárnap délután meglátogattam.
A vasárnapi látogatások kötelező penzumként indultak még amikor elsőbe írattak, a heti egy alkalomból aztán nem tudom, hány lett, amikor tehettem, mindig mentem. Nagyon szerettem hozzá járni, mert hiába csak egy diáklány voltam, komolyan vett, és úgy beszélt velem, ahogy otthon vagy az iskolában senki más.

Rajongtam érte, és ő is értem. Szerette az összes gyereket, mégis, velem mintha többet törődött volna, mint a húgommal vagy az öcsémmel. „Te sokra fogod vinni, egyszer még büszkék leszünk rád” – mondta el ezerszer, amikor megállt rajtam a szeme. Nem vezérelte őt más, mint az elfogódott szeretet, mert már alsós elemista koromban, amikor még semmit sem láthatott bennem, ezt hajtogatta. Azt hiszem, kellett neki valaki, akire kivetíti egy olyan élet vágyát, amelynek megvalósulásában ő is szerepet játszik. Véletlenül, azon egyszerű oknál fogva lettem én a választottja, hogy miután hazajött Amerikából, legidősebb gyerekként az első voltam a családban, akiért tehetett valamit. A tandíjamat magára vállalta, „bármeddig, amíg csak tanulni akar” – így mondta apámnak ’36-ban, amikor gimnáziumba adtak.

*

A bácsikámtól hallottam először, hogy el fogjuk veszíteni a háborút. Cáfolhatatlan tényként jelentette ki már akkor, amikor beléptünk. A háborút leszámítva kategorikus kijelentéseket egyébként ő nemigen tett, inkább csak kérdezett. Világos, kristálytiszta kérdései azonban válasz nélkül igazítottak el a világban, megtanítottak elgondolkozni azon, hogy lehetne a szárított almamag a hazafiság fokmérője, a magyar Hiszekegy a fronton harcoló honvédek megsegítője és Goldberger Eta métely a haza testén. „Csak gondolkodj, de ne szólj, és ne vitatkozz, ezekkel nem szabad” – mondta el ezerszer a kérdései után.

A bácsikámnak igaza volt, habár ’43 szeptemberében volt még iskola, a háború miatt az a tanév igen különösre sikeredett. Már nyáron mindenki, az egész ország biztos volt benne, hogy hamarosan elkezdődnek a bombázások. Az nem volt világos, hogy ki és miért fog bennünket bombázni, de egyfolytában erre készültünk, ezt vártuk, és ezért nem kezdődött el az iskola sem rendes időben. Hetente kétszer tartottak ugyan valami foglalkozásfélét, a rendes tanítás azonban csak valamikor november elején indult be.

A kaptár végképp nem érdekelt senkit, talán még Cecília tanárnő is megfeledkezett a nagy vállalásról. Annál inkább, mert a hadsereg lefoglalta a Gedulyt, katonákat szállásolt be, úgyhogy költöznünk kellett. A Kálvineum, a tanítóképző fogadott be bennünket, egy félévet töltöttünk náluk. Mivel délutánra jártunk, az ötvenperces órák negyvenre csökkentek, amit persze egyáltalán nem bántunk.

A Kossuthot is lefoglalta a hadsereg hadikórháznak, így költöztek Andrásék is. Nekik a polgári fiúiskolában szorítottak helyet, és ők is ugyanúgy délutánra jártak, mint mi. A délutáni tanítást leszámítva tehát minden más maradt a régiben, mi ketten a hét hat napján együtt vonatozhattunk tovább.

A költözést egyébként én egyáltalán nem bántam, már csak azért sem, mert alsós gimnazista korom óta annyira, de annyira szerettem volna tanítóképzős lenni! Ez volt minden vágyam, ez hajtott évről évre, ezért rugaszkodtam neki, és győztem le újból és újból a mennyiségtan érthetetlenségeit.

A képző iskolába menet utamba esett, és én akárhányszor mentem el előtte, mindig arra gondoltam: egyszer, nemsokára diák leszek itt. Amikor az épület sarkához értem, direkt lelassítottam, sokszor egy pillanatra még meg is álltam a kétszárnyú vaskapu előtt, benéztem a kapualjba, és láttam magam, ahogy szaladok felfelé a széles lépcsőn a többi képzős kisasszony között, a fokokat néhol kettesével veszem, betaszítom a lengőajtót, és ezzel elkezdődik az annyira vágyott, új életem.

’43 novemberében, amikor beköltöztünk hozzájuk, mintegy megelőlegeződött a vágyam: mindennap, amikor beléptem a kétszárnyú vaskapun – még ha tudván tudtam, hogy csak vendégségben vagyunk náluk, és illúzió az egész –, tanítóképzős kisasszonynak éreztem magam. Az álom rövid ideig tartott, két hónapra rá, hogy visszakaptuk a Gedulyt a hadseregtől, véget ért a diákélet, és öregasszony lett belőlem.